Élj már értelmesebben!

Igehirdetés 2016.július 10.

Élj már értelmesebben!

Fohász

Uram, ha életem megszokott kereteiben élek, az előbb-utóbb szűknek bizonyul. Ha kísérletezve valami más értelmezést találok, az új magával sodor és elbizonytalanít. Segíts abban, hogy téged, mindenek Atyját igazán megsejtselek, teljes szívemből szeresselek – s te magyarázd el nekem újra létezésemet! Ámen.

Textus: 1Krón 22,1-19

Igehirdetés

Ez az igehirdetés arról szól, hogy a butaság nem éri meg, kontrapoduktív. Ha már emberek vagyunk, használjuk a fejünket. Egy egész fejezet szól erről a Bibliában, a „nehezen érthető” Ószövetségben, a 1 Krónikák könyvének 22. részében – s az intés nagyon is helyénvaló, amennyiben az ember, ha őszinte magával, pontosan tudja mennyi, de mennyi butaságot elkövetett már életében.

Azt olvassuk, hogy Dávid szeretett volna templomot építeni az Úrnak, de hadakozó ember lévén sok vért ontott, nagy háborúkat viselt – így az Úr csak fiának, Salamonnak engedte meg a templomépítést. Mint atya, Dávid ekkor azt mondta fiának: „Bárcsak adna az Úr neked észt és értelmet, amikor Izrael fölé rendel, hogy megtartsd Istenednek, az Úrnak törvényét! Akkor jársz sikerrel, ha megtartod és végrehajtod azokat a rendelkezéseket és törvényeket, amiket az Úr Mózes által parancsolt Izraelnek. Légy erős és bátor, ne félj és ne rettegj!” (1Krón 22,12-13) Egyszóval nem azt mondta fiának, hogy legyél vallásos, kegyes ember, hanem azt, hogy legyen eszed. Neked magadnak jó, ha megtartod, amit az Úr parancsol – s ennek belátása ma éppoly aktuális, mint háromezer éve volt. „Bárcsak adna az Úr neked észt és értelmet, hogy megtartsd Istenednek, az Úrnak törvényét!”

Azt mondja ki ezzel az ige, hogy esztelenség semmibe venni a szent hagyományt, amit Isten adott népének. Csak a bolond mondja, hogy „nincs Isten, minden gonoszság megengedhető” (Zsolt 14,1) – a vétek ugyanis az élet tanúsága szerint előbb-utóbb visszaüt. De nem csak ennek elkerülése miatt kell „okosnak lenni”, vagyis megtartani az Úr által adott rendelkezéseket és törvényeket, hanem mert a magasabb, üdvösséges élet semmiképpen nem érhető el az önkényes, törvényt mellőző úton. (Zsolt 119,1) Akinek van „magához való esze”, az követi az erkölcsi törvény rendelkezéseit – nem azért, mert mózesiek, hanem azért, mert igazak. Ezért a mostani igemagyarázat címe is: Élj már értelmesebben! – ami egyébként saját legbelső igényünk is, kár tehát magunkban elhallgattatni.

Több szempontot is kapunk igénkben az értelmes életfolytatáshoz. Salamont, mint ifjú trónörököst trónjának szilárdsága érdekelte, s ez természetes. Még az állatvilág tagjai is megküzdenek azért, hogy a maguk génjeit örökíthessék át a következő nemzedéknek – az uralkodók pedig főleg hatalmuk beteljesedésének tekintették, ha fiaikat láthatták utódként trónjukon. Ez aztán sok cselszövést és vérontást eredményezett valamennyi nemzet történelmében, s ez alól a bibliai történelem sem kivétel. Dávid ugyan ígéretet kapott arra, hogy fiának trónját az Úr „örökre megszilárdítja Izraelben” – de tudjuk, dinasztikus értelemben ez nem teljesült. Miért szerepel akkor ez a történet a Bibliában? Mert az isteni ígéret elhangzásakor képet kapunk róla, mit értsünk az „örök királyságon”, mely nem rendül meg soha: „Ő fiam lesz nekem, én pedig atyja leszek” – mondja az Úr Salamonról. (1Krón 22,10)

A Biblia legfontosabb, központi témája az istengyermekség – amit Jézusban újrafogalmazva és hatalmasan megerősítve látunk. Az Újszövetség azzal a tartalommal tölti meg ezt a szót, ami révén bűn, szenvedés és halál is átértelmeződnek. (Ján 1,12 Ján 17,3 Mt 9,8) S valóban, az istengyermekség híjával kallódó életek vagyunk, és különösen a mulandósággal szemben azok is maradunk. „Értelmesen élni” bibliai értelemben annyi, mint felhagyni a gazdátlan lelki sodródással, a divatok és trendek, főleg pedig a saját, személyes hangulatok mindenkori uralmával, mert ezek nem visznek sehova. Ezek révén az élet lehet ugyan érdekes, forgatagos „hiúság vására”, – de lényegét elveszti, örök tartalma hiányzik. „Ő fiam lesz nekem, én pedig atyja leszek” – ez teszi az örökre megszilárdított királyságot (Lk 1,30-33), s e nélkül valóban reszketve állunk ama nappal szemben. Éljünk hát „értelmesebben”, vagyis erősítsük meg szívünkben a mennyei Atyánk iránti szeretetet – mert ez életünk legértékesebb tartalma!

Az igazi istenhitből, azt látjuk itt, nem passzivitás és nem meditatív erdei barlangokba való elvonulás következik. Éppen ellenkezőleg, a küzdelmek vállalása: „Légy bátor és erős, ne félj, és ne rettegj!” – ami persze az istengyermekség csöndes, befelé forduló, elmélyült megélése után következik. Anélkül csak hazárd vakmerőség terem, ami történelmi bukásokra van ítélve – belőle fakadóan azonban bátor és kezdeményező – mégis vezetett élet. Ez a bátorság, amiről itt szó van, nem a felfújt ego-ból fakad, mint a kalandoroknál, hanem az ember csöndes, bensőséges bizodalmából – s ez nagy különbség, ami a következmények tisztasági fokában látszik meg.

A legszebb összefüggést az „értelmes élet” megvilágítására mégis a kereső magatartással kapcsolatban láttatja az ige. „Izrael összes vezetőinek pedig megparancsolta Dávid, hogy segítsenek fiának, Salamonnak. Most azért igyekezzetek szívvel-lélekkel keresni Isteneteket, az Urat!” (1Krón 22,17 1Krón 22,19) Nem arról van tehát szó, hogy a hitre jutott ember olyan nagy biztonságra tenne szert, amitől feljogosítva érezhetné magát ítélni eleveneket és holtakat. Ez egy félreértés, amely mindig lelki éretlenségre és elakadottságra vall, s abban jelenik meg, hogy valaki mások hitét fölényesen minősíti. Szó sincs róla, hogy a hívő ember birtokolná az igazságot, hanem arról van szó, hogy szorgalmasabban keresi másoknál!

„Igyekezzetek szívvel-lélekkel keresni Isteneteket, az Urat!” – ez nem kegyes szöveg, hanem az egyedül helyes emberi alapállásra buzdítás. Itt tér el egymástól egy ideológia vakbuzgó képviselete, és a szabad, megszólítható lélek kötelező szerénysége. Ahogyan Márai fogalmazza: „A szuverén ember, aki életét föltette az igazságok hirdetésére és gyakorlására, melyeket megismert és minden következménnyel vállal: természetesen mindig szerény és udvarias. Akkor is, amikor az igazságot hirdeti.” (Füveskönyv, 163) Isten dolgában ez sokszorosan igaz. Ő maga egyrészt nem szorul védelemre, mert ugyan ki tudná Istent megsérteni – de az viszont általános tapasztalat, hogy merev és türelmetlen apológiával csak ártani lehet ügyének e világban. Jól látszik ez Jób barátainak ironikus ábrázolásában: a hívő buzgalom, ha mérsékelten bír okossággal, csak kárára van minden valódi lelki előmenetelnek.

Istent senki nem birtokolhatja, csak keresheti! Még azok is, akik erre életüket feltették, s ennek az odaszánásnak minden következményét vállalták, kizárólag szerények és udvariasak lehetnek. Mert őt, az Örökkévalót, még egyszer, nem lehet birtokolni, csak szívvel-lélekkel keresni. Bizony, ebben a tekintetben a művészetek szabad útkeresése, mint emberi alapállás sokszor hitelesebb és értékesebb, mint a hívő önigazultság. Persze, a hitben mindig van bizonyosság, eleve tudás és gyermeki várakozás – de csakis olyan primér és tiszta formában, ahogyan erről Augustinus is vall: „Nem kereshetnélek, Uram, ha te már meg nem találtál volna.”

Mit jelent ez a keresés a mindennapokban? Csöndet, befelé figyelést, és az ige iránti megszólíthatóságot. Életünk ugyanis sajnálatos módon az extroverzióban zajlik: minden érdekes, ami csak hír, ami kívül van, ami a világban zajlik – ami pedig odabent a szívünkben él, elsatnyul, vagy éppen félrenövekedik és önmaga karikatúrája lesz. Pedig onnan, belülről indul ki minden élet, s ezért a szívünkre minden féltett dolognál jobban kell vigyázni! (Péld 4,23) Önmagunk nevelgetése első számú erkölcsi kötelesség, amit a lélektan nyelvén személyiség-kultúrának is nevezhetünk. Épüljön be a megismert igazság az érzületbe és a cselekedetekbe: ma ne maradjak olyan, mint tegnap voltam. Nem kis feladat, de embernek való! Az autonóm, „embernyi embert” éppen az különbözteti meg a tömegembertől, hogy csöndben előrelép és növekszik, szinte maga sem tudja, hogyan. Növekedése azonban, bár csöndes és belül zajlik, mégis megállíthatatlanul halad előre – mint a magától növekedő vetésé. (Mk 4,26-33)

Ehhez újabb és újabb indításokra is szükség van, amit az ige biztosít az embernek. Naponta olvasni a Bibliát – mely igéjével mindig aktuális lelki helyzetünkbe talál, s megmutat minket magunknak. Tükröt tart, amire azért is szükségünk van, mert tudattalanunk erői sok-sok meglepetéssel szolgálnak. A Föld látszólag nyugodt felszíne alatt óriási tektonikus erők dolgoznak, amik megfelelő idő alatt Andok-méretű hegyláncokat tudnak felgyűrni, s ha úgy adódik, földrengéseket, cunamikat és vulkáni kitöréseket képesek produkálni.

Az ember lelkének “szerény számítások” szerint is kilenc tizede a tudattalan mélységében rejtőzik, s arra vár, hogy átvilágítsuk, különben előbb-utóbb furcsa dolgokat művel. Ám nem csak veszélyes robbanóanyag rejlik ott, a tudatos énünk alatt: isteni rendeltetésünk maga is számtalanszor oda szorul! Elfelejtkezünk róla, kik is vagyunk, mire teremttettünk: az Örökkévaló jóságát és gondoskodását vagyunk hivatottak képviselni az alacsonyabb világ, a növények, állatok és ásványok iránt.

Az ő megbízottjaiként sosem vagyunk feladat nélkül. Tennivalónkat a körülmények és belső hajlamaink együttes játéka kovácsolja ki, amit az ige motivál és a jó lelkiismeret szentesít. Békességnek is nevezhetjük, lényege mindenesetre a harmónia – életünkkel, világunkkal, sőt mulandóságunkkal is. Hát ezt jelenti „okosan élni”, s így töltjük be legszebben az Úrtól adott törvényeket és rendelkezéseket.

Csak az örök és maradandó életünkben, ami istengyermekségünkből származik – ez volt a kiindulás. Itt és ebben rejlik az „örökre megszilárdított királyság”. Legyen a hívő ennek jegyében bátor és erős, hisz nem akárki oldalán harcol – így szólt a folytatás. Istenünket viszont mégis mindenkor szívvel-lélekkel keresnünk kell, nem birtokolhatjuk őt – így, és egyedül így lehetünk méltók arra, hogy ő nekünk Atyánk, mi pedig neki fiai legyünk. Ámen.

Imádság

Uram, segíts abban, hogy magam is ezen az úton járjak! Ámen.