Eljött az óra

Igehirdetés 2000. január 23.

Eljött az óra

 

Lekció: Ján 17,1-9
Textus: Ján 17,1

“Atyám, eljött az óra: dicsőítsd meg a te Fiadat, hogy a Fiú is megdicsőítsen téged.”

 

Imádkozzunk!

Mennyei Édesatyánk, te sokszor és sokféleképpen szóltál hajdan az atyáknak a próféták által, de szóltál végül fiadban, Jézus Krisztusban is, és akkor már nem csak szent népednek, hanem az egész világnak. Köszönjük Urunk, hogy idáig is elhallatszott a szavad, ahol mi élünk. Köszönjük, hogy megnyitotta szívünket, hogy mi is meghallhassuk azt, amit őbenne mondtál. Téged kereső szívvel jött elébed a te néped ma is, hogy várjuk a csodát Szentlelked élő üzenetét. Azt, hogy megmozdítod megkövesedett szívünket, hogy elkezdesz bennünk valami újat és igazit, hogy életre támasztasz minket a halálból. Kérünk Urunk, hogy vedd el vétkeinket, töröld el méltatlanságunkat, mindazt, ami elválaszt tőled, hogy elvehessük kezeidből mindazt a jót, amit elkészítettél nekünk. Kérünk, hogy hirdettesd a te igédet élő erővel közöttünk, hogy ígéreted szerint a vakok szemei megnyíljanak, a betegek meggyógyuljanak, és a halottak feltámadjanak. Neked legyen dicsőség örökkön-örökké. Ámen.

 

Igehirdetés

Egyetemes imahetünk utolsó, záró napján, azon a héten, amikor estéről estére más-más keresztyén felekezet templomában imádkozhattunk együtt, Jézus főpapi imájának igéi szólnak hozzánk. Az utolsó éjszakán nagycsütörtök este hangzott el ez az imádság, és valamennyi evangzélium számot ad róla. Úgy is tekinthetjük, mint Jézus földi útjának az összefoglalását: minden benne van, amit a Fiú az Atyáról tudott. És minden benne van, amit az első keresztyének a Fiúról megtudtak és így őáltala az Atyáról.

 
Azt mondhatjuk, hogy hallatlanul tömény és sűrű mondanivaló van ebben az imádságban, ebben a néhány versszakban itt a Bibliában. Most nem is olvastuk föl az egészet, csak egy részletét, és ennek a részletnek is csak egy kis részét magyarázzuk. Azért nevezzük “főpapi imának” ezt a beszélgetését Jézusnak az Atyával, mert az egész hívő népért, mindazokért könyörög benne, akik őt megismerték, számára szívüket megnyitották. És ahogy tovább olvassuk, amit most nem is hallottunk, nem csak értük imádkozik, hanem végül is minden emberért, akiket Isten teremtett.

 
“Főpapi ima”. A pap ősidőktől kezdve a “közbenjáró”, aki az embereknek segítséget hivatott adni, hogy újra kapcsolatot találjanak létük elveszített forrásával, az örökkévalóval. A latin szó azt mondja: pontifex. Szó szerint lefordítva “hídverőt” jelent; aki segít összeköttetést találni, összekapcsolódni. Református hitvallásaink arra tanítanak, hogy ilyen pap, aki erre igazán képes, egyetlen van: Jézus Krisztus. Ő a közbenjáró Isten és ember között. Papi cím egyedül őt illeti – mondják évszázados hitvallásaink – ő a mi igazi papunk. Ezt is mondja az egyházi személyekről hitvallásunk, hogy “ezért nekik /ti. bármilyen egyházi személyeknek/ a papi címet nem engedjük meg”. Tanítók, pásztorok, vezetők, más egyebek lehetnek, de pap igazán az Úr Jézus Krisztus! Úgy folytatja hitvallásunk, hogy mindazok viszont, akik őbenne vannak, részesednek az ő főpapi tisztségében, a maguk nem főpapi módján – és ilyen értelemben minden hívő ember pap. Ez az egyetemes papság elve, amit úgy tudunk megfogalmazni, hogy aki Jézusnál van, az kell tudjon másoknak is segíteni abban, hogy mások is Jézushoz találjanak. Ez a papi funkció a mi részünkről. De ebben egyetemesen minden hívő ember részesedik.
Jó dolog arra gondolni, hogy csak itt a mi templomunkban hányan vannak olyanok, akiknek egy-egy embertársuk jó szava, szeretete, imádsága, tanítása volt a segítség, talán meleg szíve, hogy az a valaki elindulhasson a lelki úton. Valaki teljesítette a maga Jézus Krisztus
Ámen.