Igehirdetés 2000. január 23.
Eljött az óra
Lekció: Ján 17,1-9
Textus: Ján 17,1
“Atyám, eljött az óra: dicsőítsd meg a te Fiadat, hogy a Fiú is megdicsőítsen téged.”
Imádkozzunk!
Édesatyánk, te sokszor és sokféleképpen szóltál hajdan az atyáknak a próféták által, és szóltál végül fiadban, Jézus Krisztusban is, nem csak szent népednek, hanem az egész világnak. Köszönjük Urunk, hogy idáig elhallatszott a szavad, ahol mi élünk. Megnyitotta szívünket, hogy mi is hallhassuk azt, amit őbenne mondtál. Kereső szívvel jött a te néped ma is, hogy várjuk a csodát – Szentlelked élő üzenetét. Azt,hogy elkezdesz bennünk valami újat és igazit, életre támasztasz minket a halálból. Vedd el vétkeinket, töröld el méltatlanságunkat, ami elválaszt tőled, hogy elvehessük a jót, amit elkészítettél nekünk. Hirdettesd igédet élő erővel, hogy a vakok szemei megnyíljanak, a betegek meggyógyuljanak, és a halottak feltámadjanak! Ámen.
Igehirdetés
Egyetemes imahetünk utolsó, záró napján, azon a héten, amikor estéről estére más-más keresztyén felekezet templomában imádkozhattunk együtt, Jézus főpapi imájának igéi szólnak hozzánk. Az utolsó éjszakán nagycsütörtök este hangzott el ez az imádság, és valamennyi evangélium számot ad róla. Úgy is tekinthetjük, mint Jézus földi útjának az összefoglalását: minden benne van, amit a Fiú az Atyáról tudott. És minden benne van, amit az első keresztyének a Fiúról megtudtak és így őáltala az Atyáról.
Azt mondhatjuk, hogy hallatlanul tömény és sűrű mondanivaló van ebben az imádságban, ebben a néhány versszakban itt a Bibliában. Most nem is olvastuk föl az egészet, csak egy részletét, és ennek a részletnek is csak egy kis részét magyarázzuk. Azért nevezzük “főpapi imának” ezt a beszélgetését Jézusnak az Atyával, mert az egész hívő népért, mindazokért könyörög benne, akik őt megismerték, számára szívüket megnyitották. És ahogy tovább olvassuk, amit most nem is hallottunk, nem csak értük imádkozik, hanem végül is minden emberért, akiket Isten teremtett.
“Főpapi ima.” A pap ősidőktől kezdve a közbenjáró, aki az embereknek segítséget hivatott adni, hogy újra kapcsolatot találjanak létük elveszített forrásával, az Örökkévalóval. A latin szó azt mondja: Pontifex. Szó szerint lefordítva “hídverőt” jelent; aki segít összeköttetést találni, összekapcsolódni. Református hitvallásaink arra tanítanak, hogy ilyen pap, aki erre igazán képes, egyetlen van: Jézus Krisztus. Ő a közbenjáró Isten és ember között. Papi cím egyedül őt illeti – mondják évszázados hitvallásaink – ő a mi igazi papunk! Ezt is mondja az egyházi személyekről hitvallásunk, hogy “ezért nekik /ti. bármilyen egyházi személyeknek/ a papi címet nem engedjük meg.” Tanítók, pásztorok, vezetők, más egyebek lehetnek – de pap igazán az Úr Jézus Krisztus!
Úgy folytatja viszont hitvallásunk, hogy mindazok, akik őbenne vannak, részesednek az ő főpapi tisztségében, a maguk nem főpapi módján – ilyen értelemben pedig minden hívő pap! Ez az “egyetemes papság elve”, amit úgy tudunk megfogalmazni, hogy aki Jézusnál van, az kell tudjon másoknak is segíteni abban, hogy hozzá találjanak. Ez a papi funkció a mi részünkről – s ebben egyetemesen, minden hívő ember részesedik!
Jó dolog arra gondolni, hogy csak itt a mi templomunkban hányan vannak olyanok, akiknek egy-egy embertársuk jó szava, szeretete, imádsága, tanítása volt a segítség, talán meleg szíve, hogy elindulhasson a lelki úton. Valaki teljesítette a maga Jézus Krisztustól vett “papi” kötelességét!
A keresztyén azonban király is, vagyis részesedik Krisztus uralkodói tisztségében. Nincs alávetve sem a külső, sem a belső erőknek olyan formában, hogy azok elvehetnék üdvösségét, amit egyszer megkapott az ő áldozatából. Képes uralkodni félelmein, kísértésein, még a saját érzelmein is – hiszen ott ül Krisztussal együtt a mennyekben, Isten jobbján! (Ef 2,6)
Végül pedig Jézus prófétai, vagyis igehirdetői tisztségében is részesedik minden hívő. Nem feltétlenül templomban, és szószéken vasárnaponként, hanem embertársi kapcsolataiban. Jó és igaz szót bárkinek mondhat, és ha azt hittel, az ige ismeretében és főleg saját magára alkalmazásával együtt teszi, akkor az ő missziói parancsának enged.
Így dicsőült meg Urunk, az Atyától a legnagyobb megbízatások által: és ezeket ő mind ránk is hagyta! Életünk fénye, ragyogása, hogy ezek által ő ma is bejöhet ebbe a világba. Közös kincsünk, hitünk magva ez a tudás: vigyázzunk rá, s erősítsük egymásban is! Ökumenikus imahetünk minden évben ezt a jót munkálja – áldjuk érte Istent. Egymásnak pedig legyünk jobb testvérei, mint akik megbecsüljük kinek-kinek saját egyházában adott mandátumát – így a világ sem azon fog örvendezni: lám, még egymással sem férnek össze. Krisztus megdicsőült az Atyának való engedelmességben – legyünk mindnyájan méltóbb tanítványai, mint eddig voltunk! Ámen.
