Elmúlik és visszajön

Igehirdetés 2016. március 13.

Elmúlik és visszajön

Textus: Dán 4,34

„Most azért én, Nebukadneccar, dicsérem, magasztalom és dicsőítem a mennyei Királyt, mert minden tette helyes, eljárása igazságos, és meg tudja alázni azokat, akik kevélyen élnek.”

Fohászkodjunk!

Istenem, aki mindenek fölött örök úr vagy, légy az én szívem gazdája és uralkodója, s adj elegendő alázatot, hogy képes legyek meglátni tetteidet! Ámen.

Igehirdetés

Egy ma már megtért, s lelkileg is meggyógyult, teljesen talpra állt egykori alkoholista mesélte, hogy valamikor időszakos ivó volt. Hónapokig, sőt félévekig nem ivott egy korty alkoholt sem, akkor aztán pár napig részegen tört-zúzott, borzalmas dolgokat művelt – közben pedig azt hazudta magának, hogy ő nem alkoholista, mert csak ritkán iszik. Megtérve nem csupán egy református gyülekezet hűséges tagja lett, hanem – immár másfél évtizede – hetente kétszer megjelenik az „AA”, vagyis az Anonymus Alcoholicus Egyesület ülésein is, ahol jelenlegi alkoholisták és már nem ivók találkoznak, s ahol senki nem szólalhat meg – mindegy mióta nem iszik már – csak ezzel a bemutatkozással: „XY vagyok és alkoholista”. Nekik élethossziglan újra és újra tudatosítaniuk kell, hogy ha nem vigyáznak, bármikor visszaeshetnek, s bizony, akad évtizedek után visszaeső is. Ez az illető is úgy volt a bajával, hogy ihatnékja „jött és ment” – mint mások életében a rosszkedv, a kiállhatatlan viselkedés vagy a gyötrő magánosság-érzet – ahogy manapság mondani szokás, „mindenkinek megvannak a maga ups and downs-ai”. Maga sem tudta, mikor jön vissza életében megint „az a pár nap”. S mivel csak időszakosan jött, áltathatta magát azzal, hogy vele alapjában nincs baj – hiszen ő nem is alkoholista. Ma már őszintébb magával, s hetente kétszer úgy mutatkozik be a többieknek – másfél évtized „száraz életmód” után is – ahogy az AA-ban az elő van írva.

Nebukadneccar babiloni király életében összesen egyszer „jött el a baj” – de akkor aztán rettenetes dolgokat művelt. A történeti hűség kedvéért érdemes megjegyezni, hogy ez valószínűleg inkább fiával, Nabonid-dal történhetett meg, aki a feljegyzések szerint felderíthetetlen okokból évekig nem tudta átvenni a kormányzás ügyeit. Ha valaki még nem olvasta el Dániel könyve 4. részét, feltétlenül tegye meg, mert megrázó erejű mű – a Kr.e. 2. században, Izrael szeleukida megszállása idején született vigasztaló igehirdetés. Most csak egyetlen versszakát idéztük textusként.

A babiloni uralkodó álmot lát egy égig érő fáról, amit mennyei parancsra tövénél kivágnak – de a gyökere és a törzs csonkja vas és rézbilincsben a földben marad. „Mint egy állat, füvet eszik, elborul emberi elméje hét időszakra – hadd tudják meg az élők, hogy a Felséges uralkodik”. Dániel fejti meg ezt az álmot az uralkodó számára, éspedig így: Az a fa te magad vagy, ó király! Hatalmad megnőtt, felnőtt az égig – de még egy év és száműznek, füvet eszel, mint az ökrök. Fogadd meg tanácsomat, hagyj fel vétkeiddel, légy igazságos, gonoszság helyett bánj irgalmasan a szegényekkel – így boldogan élhetsz sokáig! Királyságod megmarad, mihelyt elismered, hogy a menny uralkodik.
(Dán 4,23-24)

Az uralkodó nem fogadja meg a tanácsot, nem használja ki az egyéves kegyelemi időt, noha az ítélet ezek szerint nem váratlanul és nem előzetes figyelmeztetés nélkül jön el hozzá. Tizenkét hónap múlva palotája tetején sétálva éppen azt mondja: „Ez az a nagy Babilon, amelyet én építettem királyi székhellyé, hatalmam teljében, fenségem dicsőítésére!” – s akkor valóban megtörténik, amit álmában látott – csak még olyan szőre is nő, mint egy sas tolla, és karmai is lesznek, mint a madaraknak. Füvet eszik, mint az állatok, és el kell különíteni az emberektől. Mikor végre eltelik ez az idő, föltekint az égre, értelme visszatér – és „áldja a Felségest, dicsőíti és magasztalja az örökké élőt, akinek uralma örök uralom és királysága megmarad nemzedékről nemzedékre”. (Dán 4,31)

Meglehetősen világos és egyszerű üzenet. Bármilyen hatalommal vagy anyagi bőséggel bír is valaki, legyen akár uralkodó is – megvannak a határai annak, hogy Isten helyébe tegye magát. „Jegenye fák, jegenye fák – nem nőnek az égig!” – ahogy a dal is tartja: vagyis van egy pont, ahol egyszer csak egy nálunk ezerszer nagyobb hatalommal találjuk szembe magunkat és kiderül, milyen aprók vagyunk valójában. Ennek drámai képe áll előttünk a Dániel könyve 4. részében – amikor a király önhittsége és elbizakodottsága tetőpontjára hág, akkor bukik el. Mesésnek tűnő részletek, de kérdezzünk csak meg egy alkoholizmusból gyógyult, megtért s immár tényleg őszinte embert, és látni fogjuk, hogy erkölcsi tekintetben semmi túlzás nincs abban, amit a babiloni uralkodó lelki betegségéről pszichés megnyilvánulások formájában, mintegy metaforaként olvasunk. Az ember elképesztő mértékben alá tud süllyedni, mikor bűnei eluralkodnak felette, s nem hajlandó elismerni, hogy a menny uralkodik.

Van az Újszövetségben egy talányos mondat, amit – tévesen – Isten kiszámíthatatlan önkényességének szoktak érteni: „Könyörülök, akin könyörülök, kegyelmezek, akinek kegyelmezek. Ezért tehát nem azé, aki akarja, és nem is azé, aki fut, hanem a könyörülő Istené.” (Rm 9,15) A mondat Mózes látomásából való idézet (2Móz 33,19), de akár Dániel könyvéből is lehetne, hiszen itt is ugyanúgy Isten szuverenitásáról van szó – ami nem önkény és nem kiszámíthatatlanság, hanem éppenséggel a végső, irgalmas igazság. Ilyennek azonban csak az ismeri fel – akár még füvet evő állapotában is – aki föltekint az égre. Fordítsuk le? – aki nem isteníti magát többé.

Micsoda evangélium, mekkora biztatás: süllyedjen az ember a mélységek mélyéig, ahonnan már nincs lejjebb – még mindig föltekinthet az égre. S még egyszer és még nyomatékosabban: ezek az állapotok, a sas tollához hasonló kinőtt szőr, az állatias étkezés, meg a madarakhoz illő karmok mind-mind erkölcsi-szellemi értelemben értendők. Borzasztó, hogy el tud vadulni a lélek! Persze, hazudhatunk magunknak, hogy nincs is olyan nagy baj, ilyesmi „csak ritkán esik meg velünk”, talán egyszer életünkben – attól még nagyon is nagy a baj, ha magunkat istenítjük, s semmi alázat nincs bennünk a menny iránt.

Első jel az elszigetelődés. A babiloni uralkodót ebben az állapotában „száműzik”, vagyis el kell különíteni. A bűn már csak ilyen: izolál, gyanakvóvá és ellenségessé tesz, rongálja a közösséget. Kiirtja belőlünk a gyülekezeti ösztönt – nem tartozunk végül sehova és senkihez. A „magányos tömeg”, ahogy a modern embert D. Riesman leírja: áramlanak az utcákon és a metrókban, de még személyes kapcsolataikban is távol vannak lélekben egymástól. Aztán a szégyenérzet teljes elvesztése. Nincs az a lealjasodás, ami túlzásnak tűnne, s ne lenne megengedhető. Az ember, aki úgy eszik, mint az állat, és külsejében is démonná tetoválja magát – ha pedig ajándékot kap, hát botrányt csinál, hogy merték őt megajándékozni, s miért nem mást kapott.

Ám mindez nem feltétlenül végleges állapot – az ember fölnézhet az égre. Ha eljátszotta is a kegyelem türelmi időszakát egyszer – talán kap még egy másikat. Ez a babiloni uralkodó kapott. De az isteni igazságtevés nem kétséges még akkor sem, ha a bűnök – a Biblia sok helyen hangoztatott igazsága szerint – generációkon át is halmozódhatnak. A Nagy Sándor hódításai területén kialakult hellenizmus például sokfelé ráerőltette a meghódoltatott népekre a maga kultúráját: IV. Antiokhosz Kr.e. 169-ben a jeruzsálemi templom Szentek Szentjében Zeusz-bálványt állított, kiváltva a makkabeus felkelést. Isten népe azonban tudta, hogy ahogyan ez a szabadságharc győzni fog, úgy az Örökkévaló igazsága végül mindig és mindenhol érvényre jut majd a történelemben – s ez a hit szólal meg Dániel könyvében. Isten e hit szerint nem önkényes és nem kiszámíthatatlan – noha azon könyörül, akin könyörül, és annak kegyelmez, akinek kegyelmez – hanem irgalmas Úr, aki azt akarja, hogy minden ember üdvözüljön és az igazság ismeretére eljusson.
(1Tim 2,4)

De adjunk elégtételt a görögöknek is. Egyik legjobb gondolkodójuk, Platon – igaz, évszázadokkal a hellenizmus előtt – így ír a lélekről egyik párbeszédében:

ATHÉNI
Nos, aminek a neve: lélek, mi annak a meghatározása? Lehet-e más meghatározást adnunk, mint azt, amit az imént állapítottunk meg: olyan mozgás, mely önmagát képes mozgatni?

KLEINIÁSZ
Azt mondod, ugye, hogy ugyanaz a lényeg az, aminek meghatározása: „önmagát mozgató”, mint amelyiknek neve: „lélek”, az egyetemes szóhasználat szerint?

ATHÉNI
Azt mondom. Ha pedig ez így van, vajon van-e szükségünk egyéb bizonyítékra azt illetőleg, hogy azonos a lélek az élet forrásával és a mozgás kezdetével, minden létező dolog, volt és leendő dolog, és ezek ellentétei számára, miután kitűnt, hogy ő az oka minden változásnak és mozgásnak?

KLEINIÁSZ
Nincs szükségünk egyéb bizonyítékra, mert eléggé be van bizonyítva, hogy a lélek a legősibb mindenek között, ha egyszer a mozgás kezdetének és ősforrásának mutatkozott. (Törvények, Tizedik könyv, 896 a,b)

Ezek a kicsit cirkalmasnak tűnő, bölcselkedő szavak arra utalnak, hogy a bennünk, emberekben lakó lélek (görög szóval: pneuma) sokkal több, mint a puszta psziché, azaz érzelmi világ – hiszen a Mindeneket Mozgató szikrája és lángocskája bennünk, ami éppen úgy örök, mint maga Isten! Hát nem erről szól az egész Biblia? És mi folyton csak testnek gondoljuk magunkat s rettegünk az un. elmúlástól – mert erről a végső igazságról elfelejtkezünk. „Az én beszédeim, amiket szólok nektek, lélek és élet” – mondja Jézus (Jn 6,63), ami azt jelenti, hogy az él valóságosan, aki az ő igéivel folyton táplálkozva újra és újra megerősödik ebben az alapvető bizonyosságban. A Lélek által – élni.

Mert ez a lélek olyan mozgás, ami „önmagát képes mozgatni” – tehát ellentéte minden restségnek, lustaságnak, testi-lelki tunyaságnak. Hányan betegszenek bele, hogy üres és tevékenység nélküli az életük, mint a királynak lehetett ott a palotája tetején sétálva! Nem hisznek semmiben és nem csinálnak igazából semmit – aztán ez vákuumként beszippant alantas dolgokat, szenvedélybetegségtől elkezdve önsajnálkozásig, depresszióig, másokat hibáztató szélsőséges megszállottságokig és ellenségeskedésig: pedig az elején még csak hitetlenség és programtalanság volt.

Hát döbbenjünk meg a babiloni uralkodó mesésnek tűnő történetén, mert minket ébresztget. „A Felséges uralkodik az emberek királysága fölött, s annak adja, akinek akarja.” (Dán 4,29) Ezt az uralmat nem csak hinnünk, hanem keresnünk is kell (Mt 6,33), s akkor ő nem fogja megvonni tőlünk még Szentlelkét sem, mely aztán tényleg képes „önmagát is mozgatni” – lévén minden mozgások őseredete és forrása. Jézust követni, keresztyénnek lenni annyi, mint Szentlélekkel, Isten jelenvalóságával megtöltekezni. „Jövel, Szentlélek Úr Isten!” – mi már így mondjuk azt, amit Dániel könyvében még így olvasunk: „föltekintettem az égre”. Ő majd valóban mozgat minket, ad új gondolatokat is, elveszi régi gőgünket, azaz hitetlenségünket – és visszahelyez elvesztett helyünkre. Aki pedig „a helyén van”, az boldog ember. Hát legyünk mi is ezek közül valók – szívből kívánom! Ámen.

Imádkozzunk!

Urunk, add nekünk Szentlelkedet, és akkor mindenünk meglesz! Ámen.