Emberi példák

Igehirdetés 2003. október 26.

Emberi példák

 

Lekció: 1Sám 25,2-35
Textus: Ján 9,39

“Én ítéletre jöttem a világra, hogy akik nem látnak, lássanak és akik látnak, vakká legyenek.”

 

Imádkozzunk!

Istenünk, Nem is tudjuk, milyen közel volt hozzánk néha a veszedelem, és mégis megmenekültünk. Köszönjük, hogy ott voltál mellettünk, vigyáztál ránk, és nem engedted, hogy vesztünkbe rohanjunk. Megvalljuk, sokszor vigyázatlanok és sietősek voltunk és rászolgáltunk volna vétkeinkkel az ítéletre is, most mégis itt vagyunk, csendben és alázatban, és reménykedve várjuk a tőled való jeladást. Kérjük, adjál hírt magadról! Segíts minket, hogy megalázhassuk magunkat, valóban lehajtsuk fejünket előtted lélekben is, és készségesen tudjuk fogadni intésedet és útmutatásaidat. Te tudod, mire van most leginkább szükségünk. Világíts be lelkünk mélységeibe, ahol a gondolat és az érzelem megfogan, hogy tisztába jöjjünk indítékainkkal, igazi mivoltunkkal. Tarts tükröt igédben, de kérjük, ne csak magunkat láthassuk meg, hanem téged is, hogy lehessen így reményünk és biztatást kapjunk tőled, aki megerősíthetsz minket a ránk várókkal való megküzdéshez. Így tedd áldott idővé ezt az órát, és Krisztusért töltsd ki ránk Szentlelkedet! Ámen.

 

 

Igehirdetés

A Biblia kimeríthetetlen kincsestárából egy esemény kapcsán ma három arckép bontakozik ki számunkra. Az első Nábál, a gazdag ember, aki dölyfösen elutasítja azokat, akik pedig megvédték embereit és nyájait a pusztában a rablók pusztításaitól. Aztán Abigail, a felesége, aki gyors és okos közbelépésével elhárítja a készülő veszedelmet és végül Dávid, a jövendő király. Mindhárom arckép háromezer éves, hiszen ezek az események Kr. e. 1000 táján történtek, de nyugodtan mondhatjuk, hogy semmit nem vesztettek aktualitásukból. Mind három arckép sok tanítást rejt magába, de most ezeket az üzeneteket halljuk ki a lényükből: mosolyogni, látni és beszélni.

 

Nábál annak az embernek a típusa, aki beleszeret a saját szerepébe, aminek képzeli magát, s aztán ennek megfelelően viselkedik. A lélektan sokat foglalkozik ezzel, hogy szerep, s azt mondja, nem csak abból a szempontból érthetjük a dolgot, hogy akkor tehát látszatról vagy hamisságról van szó. A szerep egy forma, amiben közölhetjük magunkat a többiekkel. Valami olyasmi, aminek megvannak a törvényei, s ezek segítik az embert abban, hogy összefüggően és értelmesen cselekedjen, nem pedig hevenyészetten, össze-vissza improvizálva. Van olyan például, hogy eladó és vevő, és normális körülmények között mindenki tudja, hogy a boltban miként kell viselkednie egyiknek és hogyan a másiknak. Aztán van olyan, hogy tanár és diák, s furcsa lenne, ha egyik a másik szerepe szerint kezdene viselkedni. De még anyának és apának sem lehet akárhogy lenni, mert hamar jelez a gyermek, vagy rámondják az emberek, hogy nem teszi meg a kötelességét.

Az emberélet nagy segítsége, hogy vannak “szerepek”, és természetes dolog, hogy az élet során mindenki megpróbál olyan szerephez jutni, amiben jól érzi magát. Ám veszély lehet, ha valaki annyira beleszeret a szerepébe, hogy lassanként összetéveszti magát azzal – mert ilyenkor eltűnik az ember, mintha megszűnne, s csak a szerep marad. Gondoljunk a néhai villamoskalauzra vagy a házmesterre, micsoda hatalmat gyakoroltak – most más hatalomgyakorlókat ne is emlegessünk. Eltűnt az ember, csak egy szerep maradt – és mindenki a fogát csikorgatta.

Nábál a gazdagságára ül fel, királynak képzeli magát – ennek megfelelően dölyfös és mulatozik, s közben nem veszi észre, micsoda bajt idéz a fejére. Mikor mulatozása másnapján megtudja, hogy micsoda veszedelemben forgott, “elhal a szíve”, és tíz nap múlva valóban meg is hal. Mi történt? Nem több, mint hogy  lelkileg már azelőtt is halott volt: ő maga nem is létezett már, csak a szerepe. S ez nagy baj. Amikor az ember eltűnik, mondjuk csak a sértett kisfiú marad, ahogyan sok felnőtt viselkedik néha éveken át – éppenséggel a saját rokonaival szemben. Vagy az ember eltűnik, és csak a hősszerelemes marad, mert valaki elhitette vele, ő a megmentő, pont rá van szükség, senki ilyen több nincs a világon – s megtépázott önbecsülése miatt ezzel még a családjából is ki lehet szakítani, amit pedig saját maga épített évtizedeken át. Aztán vannak világjavítók, akik meg akarnak téríteni megtért embereket, nem is érdekli őket, kivel beszélnek, csak az, hogy ők téríthessenek – és sorolhatnánk a példákat, amikor valakire ráég a szerepe, s nem is veszi észre, ő már nincs is sehol.

Nem véletlen, hogy a Biblia azt az állapotot, amikor magam mindenestől azonos vagyok már a szerepemmel, s ezen túl semmi nincsen is a világon – éppen egy Nábál, azaz “Bolond” nevű ember példáján mutatja be. Tényleg van valami butaság abban, amikor az ember túlságosan komolyan veszi a szerepét, amit betölt. Ezzel hergeli a többieket és ellentétes szerepeket hív ki maga ellen. Dávid is azonnal felköti a kardját, meg mind a négyszáz embere is, amikor Nábál pöffeszkedő szavai arról hoznak hírt, hogy itt valaki királynak képzeli magát, holott nem az. Az emberi lélek csak akkor egészséges, ha tud mosolyogni is önmagán. Aki másokon ironizál, az általában sért, aki önmagán tud mosolyogni, arra azonban nem lehet haragudni. Jó lenne megtanulni e titkot. Vegye észre az ember, ha már mások is unják a szerepét, amit pedig ő olyan fontosnak tart, s legyen újra ember, nem pedig csak egy szerep. Akkor megint szeretni fogják a többiek.

 

Abigail, a feleség más úton jár. Tőle ezt a szót leshetjük el: látni. Mert ez az asszony meglátta Dávidban Izrael jövendő királyát, és ennek megfelelően arra kérleli, hogy ahhoz méltóan cselekedjen: legyen királyhoz illően kegyelmes. Ne fizessen rosszal a rosszért, ahogyan egyébként majd Megváltó Jézusunk is int bennünket az Újszövetségben, minket is királyi méltóságunkra emlékeztetve. Igen, királyi dolog, ha valaki tud irgalmas és megbocsátó lenni – az alantas ember ilyesmire nem képes. Jó dolog magunkat gyakorolni ebben, hiszen hitvallásunk szerint minden hívő részesedik Krisztus hármas tisztségében: pap, király és próféta, amint Megváltója is az! A megbocsátás, az irgalom valóban királyi erény. Nem érdemelné ugyan a másik, mégis adom, mert olyan gazdag vagyok! Micsoda méltóság, valóban királyi magaslat így élni s eszerint cselekedni!

Miről van itt szó? A belső érzékenységről, hogy Isten ügye jelen van a világban, s jaj annak, aki ellene szegül, de áldást nyer, aki azt szolgálja. Ezért lehet az ember nyugodt, ha odaszentelte életét Krisztusnak, mert az ő ügye Isten ügye, amely úgyis győzelemre jut. Minden szem meglátja őt, azok is, akik átszögezték, s az ő nevére minden térd meg fog hajolni, mennyeieké, földieké és föld alatt valóké, s minden nyelv vallja, hogy Jézus Krisztus Úr, az Atya Isten dicsőségére.

Abigail előrelátása ennek példája: látni, ami most még láthatatlan. Erre csak a hit képes – az igazi, élő, Istenben bízó hit. Ebből egyetlen mustármagnyi is annyi erőt rejt magában, hogy hegyeket tud megmozgatni, ezt sok-sok példa bizonyítja. Vigyázzunk a hitünkre, mert életünk legnagyobb kincse. Ennek révén fogjuk mi is látni mindazt, ami erőt ad, vigasztal és útba is igazít. Ez az a hit Istenhez kapcsol bennünket, ezért nagyon fontos kincsünk. Ezt az asszonyt is útba igazította: nem csak elkerülte a pusztulást háza népével együtt, hanem férje halála után a jövendő nagy király feleségül kérte magának, s ő hozzá is ment. Személyes életében is áldást nyert, Isten ráragyogtatta arcát. A titka összesen ennyi volt: hitben látta, amit akkor csak hitben lehetett még látni.

 

A harmadik arc Dávidé. Nem volt hibátlan és tudjuk róla, éppen a napokban olvassuk Kalauzunk szerint, hogy ő is bűnös ember volt, még pedig nem is akármilyen vétkekkel. De volt valami nagyon fontos tulajdonsága: nem volt megátalkodott, lehetett vele beszélni. Ez mentette meg, amikor súlyosan vétkezett; s ez menti meg most is, amikor fölöslegesen csaknem vérrel szennyezi kezét Nábál családja kiirtásával.

Pedig igaza volna. Megdolgozott fizetségéért, hűségesen őrizte Nábál pásztorait. Olyan volt számukra, ahogy maguk mondják, “mint a kőfal.” (vö: 2Móz 14,21) Az mindig veszedelmes állapot, amikor az embernek nagyon igaza van. Ilyenkor szoktuk elveszteni a méltányosságot, az emberséget, ilyenkor szoktunk túllőni a célon, megmondani a magunkét, megsérteni, megbántani másokat – mert nekünk “igazunk van.” Hogy el tud vakulni az ember a maga silány kis igazságaitól! Milyen veszedelmes, amikor kimondjuk: nekem igazam van! Milyen könnyű ilyenkor elfelejtkezni arról, amit a Biblia egyik prófétája mond: “Minden igazságunk olyan előtted, mint a megfertőztetett ruha”. (Ézs 64,5)

Az asszony leborul Dávid előtt, értelmes és hívő szóval kérleli: te az Úr harcát harcolod,  nem szabad magadnak segíteni magadon! Neked az igazságot kell képviselni, Isten igazságát, s azt a gyilkoló fegyver soha nem képviseli jól. Mert Isten igazsága nem fegyverrel és hatalommal, hanem az ő Lelke által végeztetik el! (Zak 4,6)  Isten igazságát a kereszten szenvedő Jézus képviselte jól egyedül. Ezt csak értő ember képes felfogni, ahogy az ige mondja “a próféta lelkek engednek a prófétáknak.” (1Kor 14,32) Ehhez olyan ember kell, akivel lehet beszélni. Dávid nem vágja miszlikbe Nábál famíliáját, nem “maga segít magán”, ahogy hitetlenségünkben sokszor tesszük, hanem “hagyta az igazán ítélőre.” (1Pét 2,23)

Az ő arcképéből ezt tanulhatjuk tehát: egy ember, akivel lehet beszélni. S ezt az embert Isten örök királyság ígéretével áldotta meg, akinek családfáján ott a világ Megváltója, megváltó Jézusunk!

Íme a szerepébe beleszeretett, öntelt Nábál, aki nem tud mosolyogni saját magán – bele is halt a dologba. Tanuljunk hát derülni magunkon, s meglátjuk, az emberek is jobban szeretnek majd minket. Egy asszony, Abigail – aki meglátja Isten választottját a szegénylegények vezérében – milyen jó a nyitott szem Isten dolgai iránt! Ezek ma is ott vannak körülöttünk, a mi szemeink is rányílhatnak ezekre, s áldást fogunk nyerni belőlük, amint aszerint cselekszünk. S végül a jövendő király, akinek nőttön nő hatalma – s mégsem annyira elvakult, hogy ne lehetne beszélni vele.

Tudni tehát mosolyogni magunkon, tudni meglátni Isten művét a világban, és tudni beszélni másokkal – ezek csak javára lehetnek a mai keresztyéneknek is. Így legyen! Ámen.

 

Imádkozzunk!

Jó Atyánk, te örömre és szeretetre alkottál minket, s olyan világban helyeztél el, amelyről azt mondtad, igen jó. Bocsásd meg, hogy mi ezt az ellenségesség és elpiszkolódás világává tettük. Kérünk, taníts meg minket újra embernek lenni. Oly erős bennünk a gőg, az önhittség, oly szívesen igazoljuk tévedéseinket, hogy csak te tudsz velünk újat kezdeni. Segíts minket alázatra. Adj halló füleket igéd iránt és amit most ránk bíztál tedd valósággá, életté és cselekedetté. Urunk, te értelmet és hivatást adtál azoknak, akik téged követtek, tégy minket is emberhalászokká, hogy Isten országa növekedhessen az emberek között. Segíts minket, hogy tudjunk mosolyogni önmagunkon, látni világosan a te dolgaidat a világban, és legyünk képesek a párbeszédre. Krisztus nevében kérünk, hallgass meg imánkban! Ámen.