Emlékezés és felejtés

2002. április 21.

Emlékezés és felejtés

Lekció: Zsolt 50,1-23
Textus: Zsolt 50,22-23

“Értsétek meg ezt, ti akik elfeledkeztek Istenről, különben elragad menthetetlenül. Aki hálaadással áldozik, az dicsőít engem, és aki az úton jár, annak mutatom meg Isten szabadítását.”

Imádkozzunk!

Istenünk, valóban nagyobb feladat embernek lenni, mintsem arra a saját erőinkből képesek és alkalmasak lennénk. Megvalljuk, hogy szép ajándékaidat elszórjuk az út mentén, és illúziókat kergetünk a valóság megismerése és tisztelete helyett. A te ígéd a valóság, örök szeretet-gondolatod, az, hogy mindnyájunk üdvét akarod a világ teremtésétől fogva. Kérünk bocsásd meg, hogy a tőled való mennyei élet helyett beérjük pótszerekkel, elvagyunk önáltató magunk-igazolásával. Segíts szembenézni önmagunkkal, és ne engedd, hogy silányabb életet éljünk, mint amit lehetővé tettél nekünk. Hadd lássuk akaratodat, jelentsd ki számunkra egészen világosan. Hadd kapjuk meg jelenléted örömét, tölts el miket fénnyel, taníts minket az úton járni, amin végig kell menni minden embernek. Add szívünkbe a felismerést, hogy nem vagyunk egyedül, velünk vándorolsz utunkon, sőt te magad vagy az út, ami az életre visz. A te Lelked segítsen most bennünket és neked legyen dicsőség örökkön örökké!
Ámen.

Igehirdetés

Emberi életünk kiváltságos ajándéka az emlékezés. Mindnyájan hordozunk a bölcsőtől képeket, hangokat, illatokat, szavakat is, családi eseményeket, amelyek mélyen bevésődtek a lelkünkbe, és kísérnek késő öregkorunkig. Ugyanakkor jó dolog, hogy nem tudunk egyetlen pillanatban emlékezni mindenre, bele is bolondulnánk, ha életünk összes eseménye megjelenne a szemünk előtt, amit valaha láttunk, netán minden szó, amit hallottunk, megszólalna. Ugyanaz a teremtő Isten, aki megajándékozott bennünket azzal, hogy jelentésteli módon tudjunk emlékezni, lehetővé tette számunkra a felejtést is, és így nem kell minden egyes pillanatban magunk előtt görgetni minden részletet. Csak a tanulságot, a lényeget, a számunkra fontos, összegezett tudást hordozzuk, ami csöndben, fokozatosan növekedik is lelkünk mélyén.

Ennek fényében azt mondhatjuk, van az ember életútján jótékony felejtés, hiszen sok dolog önmagában csak ballaszt lenne, s jó, hogy elhalványul. Együtt élő emberek, akik egy fedél alatt, közelségben élik életüket, nem kell minduntalan fölróják, amit egymás ellen valaha vétettek, hisz lehetetlen is, hogy ilyesmi soha ne történjen közöttük. A minap kérte valaki bocsánatomat egy régi “vétkéért”, és a magam részéről mosolyogva kellett kérdenem, miről is van szó. Elfelejtettem az egész dolgot, már sehol nincs. Nagyon megkönnyebbedett, amikor ezt hallotta. Íme, a jótékony felejtés.

Ám van másfajta, kártékony feledés is. Amikor a sorompóőr elfeledi leengedni a sorompót, s balesetet okoz, amikor az édesanya elfeledi, mit is ígért a gyerekének, s azzal tanítja őt megbízhatatlanságra, esetleg arra, hogy később felnőttként se tudjon majd bízni, az “ősbizalom” helyett “ősbizalmatlanság”, kétely lakjon szívében. Vagy amikor Izrael népe kijön Egyiptomból, s egy idő után már “csak a szépre emlékezik”, ti. a húsos fazekakra, és felejti a rabszolgasorsot, amiből az élő Isten szabadította meg. E nemzedék nem jut el a megígért földre, ki kell halniuk, csak egy új generáció, a később születettek kapják meg az ígéretek teljességét. Mert van jótékony feledés, de van kártékony, sőt átokhozó feledés is.

Amikor egy nép nem tanul útjából, felejti a tanulságot, ami saját sorsából fakad, akkor valójában magát Istenét felejti el, s megérdemli sorsát, amit magára idéz. Erről az “istenfelejtésről” szól ma igénk a Zsoltárokból: Értsétek meg ezt ti, akik elfelejtkeztetek Istenről – különben elragad menthetetlenül. Miről van itt szó? Arról, hogy az Istent felejtő nép eljátssza szabadságát, saját döntései miatt később kényszerhelyzetekbe kerül. Nem kellett a szabadság, a lehetőség – jönnek majd a kényszerhelyzetek, mintegy elragadják, viszik, sodorják az embert, aki nem jól élt szabadságával.

Az “istenfelejtés” jelen van a világban az elrugaszkodott, Istent nyilvánvalóan, sőt olykor kérkedően tagadó emberek életében, de jelen lehet az un. hűségesek, Isten népe körében is! Mind a kettőről szól a Zsoltár, s mi is mind a kettőt fontoljuk most meg. A hűségesekről azt mondja, ne engedjétek, hogy a szertartások helyébe lépjenek a lényegnek. Ez a szertartásosság ott és akkor az áldozat volt, ma pedig megfelel az egyháziasságnak. “Nem fogadok el házaidból bikákat, enyém az erdő minden vadja.” Ez azt jelenti, hogy a belső alapállás a lényeg. Ma a legtöbben úgy gondolkodunk, hogy az a fontos, mink van, amit megszereztünk, de Isten igéje azt mondja, egyáltalán nem érdekes, hogy neked mid van, vagy mid nincs. Nem az a kérdés, mit szereztél, vagy mit szerezhetnél még meg, mert “enyém a föld és annak teljessége.” Mindenedet, amid csak van, egy időre kaptad, s meglátom majd, hogyan gazdálkodsz, mire használod. Ne gondold, te hívő ember sem, hogy az a fontos, mit adsz Istenednek abból, amid van. “Nem eszem a bikák húsát és nem iszom a bakok vérét, mindenem megvan” – mondja Isten. Nem szertartásosságodra, még csak nem is vallásosságodra van szükség, hanem szíved áhítatára. Az a nagy kérdés, hogy ott benn, szíved elrejtett emberében ki vagy. A hűségesek felelőssége ebben rejlik. Egy idő után néha ui. már ők is elhiszik, mint a világ fiai, hogy a jóléti rendszerváltozás az egyetlen fontos dolog egy ország életében.

És most mit hallunk: lehet “szépen” is félretenni Isten igazságát, nem csak tagadással, csúfolódással. Szépen félreteszitek az Isten igazságát, úgy, hogy megtartjátok a szertartásosságot, még áldoztok is, de van-e a szívetekben igaz áhítat, Istennek való valódi engedelmesség – ez a kérdés. Amikor az ember elkezdi fontosnak, sőt egyedül fontosnak tekinteni azt, amije van, amit megszerezhet – és ide tartozik az is, hogy abszolutizálja, amit ő maga gondol, amit kialakított magában, és képtelen meghallani az élő Isten igéjét, már az igehirdetésben is csak kedvenc gondolatait akarja visszahallani, akkor örül, ha fülének kedves muzsika szólal meg – akkor elfelejtkezett Istenéről. Amikor nagy a magabiztosság, az ember a maga igazából nem tud és nem is akar engedni, amikor bálványává lett “igaza”, s nem veszi észre, hogy megromlott körülötte a légkör, a közösségi élet romokban, s nem ébred rá, hogy önmagát és igazát bálványozta – akkor lehet valaki “hívő ember”, akár elöljáró is, ha nem hallja: “Serkenj föl, aki aluszol, támadj föl a halálból, és felragyog tenéked a Krisztus!” – ott istenfelejtés van az egyház kellős közepén is.

De ott vannak a távoliak, akik már formálisan sem tartoznak Isten népéhez. Róluk is szól a zsoltár, nekik is van üzenete. Ezt mondja: “Ha tolvajt látsz, vele cimborálsz, és a paráznákkal tartasz, szádból gonosz beszéd jön ki, nyelved csalárdságot sző.” Nem hiszem, hogy az ige Ura moralizálni akart volna, amikor ezeket a szavakat leíratta, és közel háromezer esztendőn át Szentlelke csodálatos végzésével megőrizte számunkra. Sokkal inkább az lehetett a szándéka, hogy ráébresszen: mindenkit eszközei árulnak el. Rád vall, hogy mit tartasz megengedhetőnek, amikor el akarsz érni egy célt. Nem igaz, hogy a cél szentesíti az eszközt! Nemes célt csak nemes eszközök szolgálhatnak, és ha valaki egy országért akar tenni példának okáért, akkor ehhez méltó eszközöket kell használjon. Nagyon remélem, testvérek, és ez személyes szó, hogy a gátlástalan rágalmazás le fog lepleződni, ami ezekben a felfűtött időkben oly magától értetődőnek tűnik, és számot kell majd adni a vádakról, amik elhangzottak, hogy igazak-e vagy sem. Amikor emberek megpróbálják erkölcsileg megsemmisíteni ellenfeleiket! Lehet, hogy az erdőben farkastörvény uralkodik, és lehet, hogy mi most éppen a szabad verseny idejét éljük, ahol az erősebb marad életben, de én nem akarok olyan világban élni, ahol következmények nélkül marad a rágalmazás és a másik emberre, csoportra mondott gátlástalan hazugság. Ilyet csak istenfelejtő ember enged meg magának, aki azt hiszi, hogy a cél szentesíti az eszközt. Nem szentesíti, sőt éppenséggel elárulja az eszköz, hogy mi is a valódi cél.

Rövid távon talán sikerül, mert az ég villámai nem sújtanak le azonnal, szoktuk is mondani: Nem szakad rá az ég! Valamikor még rászakadt… Az ember lelkében ott a tudás, hogy az igazi, isteni rend az lenne, hogy szakadjon rá az ég. Számunkra megfoghatatlan okból az Örökkévaló időt ad a gonosznak is. És ebből azt a következtetést vonja le a gonosz, hogy akkor tehát mindent lehet, mert most nem sújtottak le az ég villámai, nem szakadt rá az ég. Testvérek, nem lehet mindent! A délszláv háború áldozatait sorra kiássák a tömegsírokból, éppen úgy, ahogy Ézsaiás próféta könyvében olvassuk: “A föld kiadja a vért, és kiadja a holttesteket.” (Ézs 26,20-21) A gonoszság és az istentelen eszközök rövid távon lehet, hogy hatékonyak, minden hazugság fog valamit azon néhány nap erejéig, akire elmondották – de eljön az az idő, amikor minden lelepleződik, és minden istentelenség megmutatja igazi arcát. Ha másból nem, a tönkretett tengernek, az elszennyezett levegőnek, az agyonvegyszerezett, terméketlenné váló termőföldnek drámájából már a mi nemzedékünk idejében is meg kell majd értenie az embernek, hová jutottunk istentelenségünkben. A politikusok dolgában sem kell egy nemzedéket várni arra, hogy megírják a könyveket, benne a dokumentumokkal, fényképekkel, aláírt pecsétes tényekkel, hogy hát ki hány embert is akasztatott is fel, kínoztatott meg, tett földönfutóvá, miközben a legszebb eszméket írta zászlajára, mert a cél, testvérek – sokadszor is hadd mondjam – nem szentesíti az eszközt. Aki erről elfelejtkezik, az tényleg megérdemli a sorsot, amit választott magának.

Ne legyenek illúzióink, Isten népe éppúgy a felejtés bűnébe eshet, templomos emberek is, mint az elrugaszkodottak, a nyíltan, kérkedően istentagadók. A következmény itt és ott ugyanaz: elvész a lehetőség, ami volt, s az ember kényszereket idéz magára. Nem ő uralkodott vágyain, majd uralkodnak a vágyai őrajta. Nem ő használja föl a pénzt Isten Szentlelkének útmutatása szerint, majd fölhasználja őt a pénz a maga eszközeként. Nem ő szabja meg, mit tehet a saját világában, majd megszabják helyette mások: távoli filmgyártók, hogy milyen ruhát kell viselnie és hogyan kell szégyellnie saját nemzete viseletét, megmondják neki, hogy milyen legyen az erkölcse, megmondják neki, hogy mit kell énekelnie és milyen nyelven, amikor születésnap van a családban. Az istenfelejtő ember “elragadtatik”, azaz viszi, sodorja magával valami kényszer menthetetlenül. Sodorja a korszellem, a rafinált tömegkommunikáció, a legnézettebb csatorna, és a rövid távon nagyon is beváló eszközökről, ha évek múlva is, de kiderül, nem volt közük az élet alapjához, értelméhez, az élő Istenhez – amit ígért csalás és látszat volt. Ahogy Bulgakov Mester és Margaritá-jában a repülő bakjegyek üvegcímkékké, számlákká változnak az emberek kezén, akik rohannak, hogy megkaparintsák azokat. Igen, megkaparintják, és lesz belőle fogyasztás – és ennyi marad az egészből. Jött az élet és ment tovább, de nem volt sem lényege sem tartalma, sem pedig értelme.

Testvérek, tudom, hogy mindez súlyos így, de Isten igéje mondja nekünk, azoknak, akik hűségeseknek gondoljuk magunkat, és azoknak is, akik eltávolodtak, amikor az istenfelejtés dolgáról beszél nekünk. “Aki hálaadással áldozik, az dicsőít engem, és aki az úton jár, annak mutatom meg Isten szabadítását.” Mit jelent ez? Azt, hogy minden felelőtlen felejtés ellenére élő Istenünk lehetővé teszi számunkra, hogy megtöltekezzünk igéjéből a mennyei élettel. A szív áhítata az igazi áldozat! Nem a célok elérése teszi az embert, nem a hatékonyság, hanem a szív irányultsága. Ott belül, a szív elrejtett emberében maradj alázatban életed Istenével, ez a döntő dolog számodra!

Emlékszem gyermekkorom egy kedves olvasmányára, ahol a hajót rossz szándékú emberek úgy igyekeztek eltéríteni, hogy a kormányos fülkéjében az iránytű alá egy vasdarabot tettek, s így az már nem a helyes irányt mutatta többé. Az ember “iránytűje” az Isten iránti alázat, s ha ez megromlik, akkor az ember elvéti az utat, elkezdenek benne más erők dolgozni. Ennél nincs fontosabb, mint hogy a kormányos fülkében, a szívünk közepén a valódi igazság uralkodjék: nem elfogultságok, önigazolások, nem mások vélekedései, hanem Isten igazsága. “Hálával áldozzál” – ez azt jelenti, őrá figyelni ott bent, a szívünk mélyén.

A másik, amit mond egészen gyakorlati: “Aki az úton jár, annak mutatom meg Isten szabadítását”. Mit jelent ez, hogy “az úton járni”? Nem az úton járunk mindnyájan? Az út Krisztus. Az Ószövetség népe még csak remélte és várta őt, mi pedig, az Újszövetség népe, tudjuk és valljuk, hogy itt volt közöttünk. Megfeszült értünk szeretetből, itt van most is igéje és Szentlelke által, a világ végezetéig – úgy, ahogy hallottuk is a keresztelési igében. A világ végezetéig, minden nap, ma is itt van közöttünk. Aki “őrajta jár” az úton, vagyis hozzá méltóan él, az tapasztalja meg Isten szabadító szeretetét!

Most csak ezeket hadd mondjam, mint hozzá méltó dolgokat: türelem, igazság, méltányosság. Azért mondom éppen ezeket, mert magam is sokat szenvedek saját türelmetlenségemtől, rám-rám ragad mások sietőssége. Azon vagyok, hogy meghalljam Isten igéjéből, aki türelmes Isten, e sietős, óráját néző embervilág közepette: az egész örökkévalóság a tiéd! Úgy éld e mai napot, mint az örökkévalóság neked adott darabját! Légy türelmes, mint életed Istene, aki elhordozott téged mind a mai napig: csak az ő nagy kegyelme, hogy még nincsen végünk…! (Sir 3,22) Aztán az igazság, a minden eszközt megengedhetőnek tartó világban! Ahol csak a hatékonyság, a végeredmény, a cél elérése fontos. Ne feledd, ha az eszközeid igaztalanok, ha adócsalásból gazdagodsz meg és mások fizetik meg helyetted az utak javítására, kórházak fenntartására, más egyébre szolgáló összeget, nem lehet tiszta a lelkiismereted. Ne tartsál megengedhetőnek hazugságot sem szóban, sem írásban, sem a képernyőn. Sem féligazságokkal, sem csúsztatásokkal ne engedd magadat manipulálni, gondolkodj a saját fejeddel, érezz a saját szíveddel, és hozd meg a magad felelős, keresztyén emberhez méltó döntését. Isten gyermeke vagy, Krisztus követője, szeresd az ő népét és szolgálj az ő közönségének, légy az igazság gyermeke.

A harmadik szó a méltányosság. Nagy buzgalmunkban, s olykor nagy igazságunkban – erről el szoktunk felejtkezni. Méltányosnak lenni annyit jelent, mint tudni megvizsgálni a másik oldalon álló igazságát, tudni azt, hogy a világ nem olyan fehér és fekete, mint elfogultságunkban azt magunknak állítani szoktuk. Méltányos ember az, aki meg tudja becsülni annak értékeit is, aki nem az ő táborához tartozik. Embernek tekinti, ha megtévedt embernek is, de emberségét nem vonja kétségbe. Isten segítsen minket tehát hálaadó szívhez, valódi alázathoz őiránta, és a helyes úton járó, vagyis türelmes, igaz és méltányos élethez! Ámen.

Imádkozzunk!

Urunk könyörülj rajtunk, hogy el ne feledkezzünk rólad, amikor annyi az Istent felejtő ember kívül és belül egyaránt, sőt ilyenek vagyunk magunk is legtöbbször. Adj nekünk megújulást a szív alázatában, hűséget és tartást az úton járásban. Vigasztald gyászoló testvéreinket, gyógyítsad beteg szívű és beteg testű szeretteinket. Kérünk, adjál országunknak olyan elöljárókat, akik ismerik és követik igazságodat, hogy lelki megújulást hozzanak ennek a hazának. Add, hogy jó irányba növekedjen ez a haza, ahol felemelt fővel lehetünk tagjai egy büszke, emelkedő nemzetnek. Vegyél el a szívünkből minden türelmetlenséget, igazságtalanságot, méltánytalanságot, és a Krisztus Lelkének erejével vezess szeretetre, összetartozásra, a jövendő iránti alázatos jóságra. Így legyél velünk a most következő hét napjaiban, otthonunkban, munkánkban, így legyél forrongó, sok ellenségeskedéstől teli, megtépett világunkban. Ne hagyj minket magunkra, és ne engedd, hogy téged elfeledve éljünk és cselekedjünk.
Ámen