Énekek Éneke

Igehirdetés 2016. október 24.

Énekek Éneke

Textus: Én 1,1-4 Én 2,8-13

Énekek Éneke. Salamoné.
Csókoljon meg engem szája csókjaival! Szerelmed jobb a bornál, jó illata van olajodnak, neved, mint a kiöntött olaj; ezért szeretnek téged a leányok. Vigyél engem magaddal, fussunk, vezess a szobádba, királyom! Ujjongva örüljünk veled, emlegessük bornál is jobb szerelmedet, méltán szeretnek téged!

Szerelmesem hangját hallom! Jön már, ugrálva a hegyeken, szökdelve a halmokon. Mert olyan szerelmesem, mint a gazella, mint a fiatal szarvas. Itt áll már falaink mellett, benéz az ablakon, betekint a rácsozaton. Szerelmesem így szólított meg: Kelj föl, kedvesem, szépségem, jöjj már! Nézd, vége a télnek, elmúlt az esőzés, elment. Megjelentek a virágok a földön, itt az éneklés ideje, gerlebúgás hangzik földünkön. Érleli első gyümölcsét a fügefa, és a virágzó szőlők illatoznak. Kelj föl, kedvesem, szépségem, jöjj már!

Igehirdetés

E bibliai könyv ritkán kerül magyarázatra. Talán annak is köszönhetően, hogy a középkori egyház minden bűnök fölé emelte a nemiséggel kapcsolatos vétkeket, ami így „a bűnök bűne” lett – maga mögött hagyva minden egyéb lehetséges rosszat. Az Énekek Énekének is kizárólag allegorikus értelmezését tudta elviselni „amor sanctus”-ként – vagy el is kerülte, ne kelljen magyarázatával bajlódnia. A dolog hatása természetesen fordított volt, egy ironikus gondolkodó később meg is jegyezte: Az egyház nagy szolgálatot tett a szerelemnek azzal, hogy betiltotta.

Pedig ez a könyv ott van kánonunkban, s most Bibliaolvasó Kalauzunk szerint naponta olvassuk is. Hitünk és erkölcseink Szentlélektől ihletett mértékének ismerték el atyáink, mikor Kr. u. 100-ban a Jamnia-i zsinaton megállapították az Ószövetség könyveit. Mit keres ott? A vőlegény és a menyasszony kergetőznek benne, hívogatják egymást és felelgetnek, vagy éppen gyönyörtől ittasultan dicsérik egymás testének-lelkének szépségét – szerelmi költészet ez a javából, nem is mindig rejtett szimbolikával.

A könyv felirata szerint a „Salamoné”, aki valóban írt is éneket (1Kir 4,32), de a benne található perzsa és görög jövevényszavak tanúsága szerint a Kr.e. 3. századból datálható. Énekek gyűjteménye, szám szerint mintegy harminc dal, amiket legtöbbször menyegzőkön énekeltek-táncoltak az ifjú pár s a résztvevők örömére. Címének jelentése: „A legszebb énekek” – s valóban mi van boldogság, ha nem a szerelem, amit énekelni érdemes!

Gyermekkorom kedves emléke, hogy nyáron a nagy meleg miatt a délutáni istentiszteleten kinyitották a templom ablakait s néha megesett, hogy egy fecske beröpült. Édesapánk, mert ő volt a szószéken beleszőtte ilyenkor igehirdetésébe a cikázó madarat – s az így „legitimizálva” már nem vonta el annyira a hallgatóság figyelmét, bár mi, gyerekek őszintén szólva nagyon örültünk neki. Ehhez a templomba betévedő madárhoz hasonlítja egy naiv vallásos költemény az Énekek Énekét a Bibliában: „Beleröppent, benne maradt…” – de még e szép hasonlaton is pontosan érezzük az irat meghökkentő, magyarázatra szoruló helyét a Szentírásban.

Egyik fontos üzenete éppen az, hogy egyáltalán szerepel a kánonban. Kifejezi, hogy a Bibliát nem hitrendőrök s boldogtalan erkölcsi inkvizítorok alkották meg az eretnekségek tévedhetetlen leleplezése céljából: az ige szabadon szárnyal, s az élet legédesebb pillanatait is helyénvalónak, emberhez méltónak tekinti. Sőt, alkalmasnak látja, hogy a legnagyobbra, magára az üdvre utaljon általa, még akkor is, ha a dalgyűjtemény eredetileg az akkori idők „lakodalmas rock”-ja volt – bemutatva persze egyúttal a mostani meg akkori idők színvonalbeli különbségét; sajnos, messze nem a miénk javára.

Miért fontos elidőznünk a könyvnek Bibliában való szereplésén? Mert kifejezi, hogy az ige nem adja könnyen jelentését, meg kell érte dolgozni. Jó lenne, ha volna egy pároldalas egyszerűsítő tangyűjtemény, amit megtanulva már zsebünkben is lenne az igazság – helyette itt van ezerötszáz oldal olvasmány, mely naponta megdolgoztat s rákényszerít, hogy szellemi-lelki értelemben növekedjünk. Olykor különös dolgokkal is szembesít s hagyja, hogy küzdjünk a szöveg  valódi jelentéséért, hogyan, miként Isten igéje ez – mint az Énekek Éneke is teszi.

Ilyenkor látjuk be, hogy az ige mindig több mint az Írás betűje: rászorul a Szentlélek angyali, magyarázó jelenlétére s csak azzal együtt „ige”. Nélküle a betű önmagában megöl (2Kor 3,6) – s bizony, hányszor látjuk, hogy hitbajnokok egymásnak esnek a hallgatóság nagy romlására, mert mindenki oly fennen birtokolja az igazságot! Engedjük inkább, hogy a szöveg személyes asszociációkkal ajándékozzon meg, s az írás betűit a Szentlélek áldott jelenléte „dekódolja” s megszentelje – üzenetté téve számunkra, ami ránk tartozik belőle és épít.

Ez a bibliai irat például nem igazolja a középkor élettől elforduló, kolostori életeszményét, legalábbis annak a köznapok fölé emelését, mikor is a szerelem örömét az „Úr lángjaként” aposztrofálja:

„Tégy engem, mintegy pecsétet a szívedre,
mintegy pecsétet a karodra;
mert erős a szeretet, mint a halál,
kemény, mint a sír, a buzgó szerelem;
lángjai tűznek lángjai, az Úrnak lángjai.”

(Én 8,6)

Ez bizony más, mint a mindenkori jólneveltség hangja, hisz az elemi erejű, szenvedélyes, emésztő tűzként lobogó szerelem jelenik meg benne, éspedig Istenre utalással – mi pedig gondolkodhatunk, miként értsük s tegyük helyére ezt a tanítást. Egyszer valaki a kedvese kezét fogva így kiáltott fel: Ez Isten, ez a boldogság! Ami nyilván nagyon is túlzás volt, s inkább lehetett volna egy Vénusz-hívő görög vagy római hitvallása; de azt keresztyénként is elismerhetjük, hogy a szerelem hatalmasan megpendíti az életet, zeng-zúg a lélek, s a bolondul félreverő harangzúgásban, s az „Úrnak lángjai” fényében tényleg könnyebben kereshetni a Lélek tüzét, mint a köznapi józanságban. A szív szerelmes révülete Istenre utal, ha jól értjük azt, s mintegy szárnyra kap tőle az örök keresés: ha ilyen a földi boldogság, milyen lehet a mennyei!

„Csókoljon meg engem szája csókjaival! Szerelmed jobb a bornál, jó illata van olajodnak, neved, mint a kiöntött olaj; ezért szeretnek téged a leányok. Vigyél engem magaddal, fussunk, vezess a szobádba, királyom! Ujjongva örüljünk veled, emlegessük bornál is jobb szerelmedet, méltán szeretnek téged!”

Az élet mámora ez, mikor a szerelem „jobb a bornál”, s a kedves nevét még hallani is olyan gyönyörűség, mint a kicsorduló drága olaj illata. A boldog szív gyönyörűnek látja párját, aki a tavaszt hozza el; magát királynak érzi, s nem képes betelni a másikkal. Hiszen éppen az szereti őt, aki az egyetlen, aki szívének választottja!

Ahol az élet ilyen ünnepe sem visz közelebb az Örökkévalóhoz, valaki e mámoros pillanatokban sem döbben rá, hogy mindez a csoda és gyönyörűség ajándék, „lángjai az Úrnak lángjai” – annak legalábbis kavics van a szíve helyén, vagy, mint Petőfi nevezi, békasó. A tiszta, boldog életöröm Istenhez vezet, még az örök életet is felvillantja – ahogy mondani szokták: most kár lenne meghalni!

Ebben a “boldog áramlásában” az ember kicsinek érzi magát, akár egy nagy folyó sodrában – amint az is. Az Énekek Éneke éppen azt mondja, hogy szeressük ezt az áramlást – szeressük magát az életet! Persze, „Navigare necesse est” – hajózni pedig kell, ahogy az antik közmondás is tartja; vagyis a túl sok élet, a túl nagy „áramlás” el is veszíthet. Odüsszeusznak is meg kellett küzdenie Szküllával és Kharübdisszel a tengerszorosban, de a szirének halálos szigete mellett is óvatosan kellett hajóznia – társai fülét viasszal dugta be, ne hallják azok énekét, míg maga az árbochoz kötözve szenvedett. Mert akadnak veszélyek, s mindenki tudja, nem is akármekkorák.

A delfoi szentély leleteinek emblematikus kincse a „Kocsihajtó”. Bronzból készült ifjúalak, mely egy kocsihajtó verseny győztesét ábrázolja. Négy lova az évszázadok alatt elveszett, ő maga gyeplőt tartó kézzel megmaradt, amint nyugodt, koncentrált figyelemmel előre tekint – arcán erő és tudás. A lovak, vagyis az ösztön- és sorserők felett csak így lehet uralkodni: összeszedetten, hozzáértéssel, fegyelemmel. Az ember tisztelje az animális energiák természetét, ám uralja őket.

Az a magyarázat, hogy az Énekek Énekét eleve Isten és népe összetartozásának, „szerelmének” allegóriájaként írták, nem felel meg a valóságnak. Valódi lakodalmas és szerelmi énekek ezek, amik az életörömöt s a fiatalság szépségét hirdetik. Átvitt, magasabb értelmükben pedig, ha ilyet is keresünk – egyszerűen azt üzenik, hogy az életet szeretni kell. Át kell élni ajándékait, meg kell becsülni, ami szép, élvezni kell gyönyörűségét – mert az élet minden porcikájában ajándék, s a szerelem lángjai is „tűznek lángjai, az Úrnak lángjai.”

Azt is hozzá kell azonban tenni, hogy a könyv ezek mellett sem biztat semmilyen hűtlenségre férfi és nő szövetségében. A Szentírás sok példán mutatja be, hogy a szexualitás helye a házasságban van, két ember szolidáris, egymásra vigyázó szeretetében – ami pedig azon kívül esik, végső kifejlésében mindig kárt okoz.

„Tégy engem, mintegy pecsétet a szívedre,
mintegy pecsétet a karodra;
mert erős a szeretet, mint a halál,
kemény, mint a sír, a buzgó szerelem…”

Az „erős és kemény” szövetség, amit az igazi szerelem hoz létre csak a halálhoz és sírhoz fogható, s olyan védelem, ami belülről fakad. Az életöröm nem jelent kalandozást, ha valaki egyszer pecsétként odakerült a másik szívére és kezére – s milyen szép, hogy ez nem fenyegető erkölcsi kötelességként, hanem gyengéd kérlelésként hangzik el: „Tégy engem a szívedre, tégy engem a kezedre!”

Mit tanulhatunk hát e könyvből? Azt, hogy összefér az életöröm, a szépség és a gyönyör megbecsülése, meg a rendezett élet. A költészet pedig arra való, hogy az ember szíve kitáguljon, s újra képes legyen a boldogság átélésre, s megértse, Isten nem elvenni akarja tőlünk az életet, hanem éppenséggel nekünk akarja ajándékozni. Vegyük észre az ő nagy rendjét, aminek keretei eléggé tágasak ahhoz, hogy közöttük minden szépen a helyére kerüljön. Ez persze nem a mi rendünk, hanem Istené, ezért kell őt magát állandóan keresnünk! Még a lobogás idején sem feledve azt, hogy „annak lángjai az Úrnak lángjai.” A boldogság és a szent komolyság összetartozó dolgok – így tanít az Énekek Éneke.

Van még egy különösen szép mondat mai igénkben: itt az éneklés ideje. Ezt bizony ritkán mondhatjuk el. Talán szüretkor, lakodalomban, meg vigasságok idején – egyébként nem. Folynak a szürke köznapok számolatlanul, dolgozunk, aztán eljönnek a nemszeretem-idők is, s bizony ritka vendég a dal. Árasztja helyettünk a hangszóró, mely immár a templomok egykor tiszta hangzását is pályaudvari megafonos szörnyűséggé torzítja – sötét, negatív és kedvetlen korban élünk.

Itt az éneklés ideje…? Aki gyermeki szívvel olvassa, lám az Énekek Énekében is találhat egy félreeső mondatra, amiből vigasztalást meríthet. A hívő, gyermeki szívű ember felülről érkező impulzusokat kap, s fogcsikorgató vagy éppen szorongásokkal teli pillanatokban is meghallhatja, hogy a Szentlélek ezt mondja: „Itt az éneklés ideje”. Hiszen az angyalok is mindig énekelnek – nekünk meg csak a panasz és a zokszó lenne a részünk? Nem, bekapcsolódunk a „mennyei seregek, boldog, tiszta lelkek” Istent dicsérő énekébe, s együtt mondjuk velük az örök szeretet énekét! Odahaza a szívünkben, dúdolva, vagy akár hallható szóval, meg a gyülekezet ünnepi közösségében. „Szívemet hozzád emelem”, mondja egyik legkedveltebb zsoltárunk – hát ne küszködjünk hitetlen, földhöz ragadt lélekkel, amikor ilyeneket is énekelhetünk!

Szeretni az életet, elpecsételt szívvel őrizni a szövetségeket – s igétől megszólítva élni, ahol megteremnek a „legszebb énekek” is – ezt kapjuk az Énekek Énekétől. Legyen benne sok-sok örömünk! Ámen.

Imádság

Urunk, rászorulunk arra, hogy kizökkents köznapiságunkból, s újra megtaníts ünnepelni. Adj a szívünkbe Szentlelked közelségéből, hogy mi is elmondhassuk, itt az éneklés ideje! Ámen.