Félelem vagy megrendülés?

Igehirdetés 2005. január 16.

Félelem vagy megrendülés?

 

Lekció: Ján 6,16-29
Textus: Ján 6,19-20

“Amikor meglátták, hogy Jézus a tengeren jár, és közeledik a hajóhoz, megrémültek. De Jézus megszólalt: Én vagyok, ne féljetek!”

 

Imádkozzunk!

Istenünk, köszönjük neked a megbékélés és a megújulás perceit, az új élet lehetőségét, amit ebben a mostani vasárnapban is elrejtettél mindnyájunk számára. Kérjük, adj nekünk egy szót, csak egyetlen intést, egyetlen mozdulatodat, szemed egyetlen sugarát, és elég az nekünk. Annyi bizonytalanság, bűn és homály vesz körül minket és mi magunk is olyan gyengén állunk hit dolgában, hogy azt kell kérjük tőled, erősíts meg minket a jóban, abban, hogy a tiéid vagyunk és örökre azok is maradunk. Annyi minden aggaszt és annyi igyekezet húz-von bennünket, holott kevésre van szükség, valójában csak egyre – hogy a te hangodat meghalljuk. Könyörülj rajtunk, hogy mi is a jobb részt választhassuk, amit nem lehet elvenni tőlünk. Letesszük elébed vétkeinket, arcunk szégyenpírját, és várjuk feloldozó, kegyelmes jóságodat. Töltsd ki ránk, mint jó illatú kenetet a bocsánat bizonyosságát, és segíts minket, hogy meggyógyulva többé ne vétkezzünk, hogy rosszabbul ne legyen dolgunk. Hirdettesd a te értelmet adó, újjá formáló szent igédet, és töltsd meg szívünket Szentlelkeddel! Ámen.

 

Igehirdetés

Kevés ember tudja azt megúszni, hogy élete során sose érje igazán megrendítő esemény. Éljük a megszokott életünket és egyszer csak történik valami, ami váratlan, szokatlan és talán elfogadhatatlan is, valami olyasmi, ami néha szinte mintegy kihúzza a szőnyeget az ember lába alól. Elvész a munkahely egyik napról a másikra, és ott áll valaki, hogy most aztán mihez kezdjen. Elveszítünk valakit, akit szerettünk, és nézünk utána értetlenül, elment, nem kapjuk többé vissza már soha. Jön egy csapás, egy természeti katasztrófa vagy egyszerűen az egészség megrendül – és van még egy pár dolog, ami alapjaiban érinti az életről és a világról alkotott elképzelésünket. Néha jön hozzánk valahonnan valami, és az események egyszerűen nincsenek többé a hatalmunkban. Ilyenkor azt éljük át, hogy az élet és a világ nem olyan, mint addig gondoltuk.

 

Pontosan ilyen volt a tanítványoknak, amikor Jézus a tengeren járt. Egy számukra ismeretlen világ nyílt meg előttük – ott volt velük egy ember, aki olyan, mint ők, éppen úgy asszonytól született ő is, és ez a Jézus szétoszt öt kenyeret és két halat a pusztában, ami elég lesz ötezer embernek, és tizenkét kosarat töltenek meg a maradék kenyérdarabokkal. Utána pedig, még azon az éjszakán, amikor a Genezáreti tavon eveznek, egyszer csak odamegy hozzájuk Jézus a vízen. Nem csoda, hogy megrémülnek, és félelmükben – ezt egy másik evangélium mondja el – megzavarodnak és kiáltozni kezdenek. Azt mondhatjuk róluk, hogy mintegy összetorlódott az életükben az Isten-élmény, hiszen rövid időn belül ilyesmik történtek velük, szinte csőstül, és aztán még folytatódtak ezek a jelek, egyik a másik után.Azt hiszem, nagyon megkövesedett lélek kell ahhoz, hogy valaki már megrendülni se tudjon. Pedig egyáltalán nem ritka, hogy valakivel rendkívüli dolgok történnek, úgy, hogy aztán az illető mégis az ő megszokott, ún. “rendes” módján folytatja tovább az életét. A tanítványok legalább megijedtek ott a tengeren! Sokszor látni, hogy valaki körül ott csapdos a villám, és mintha semmi nem történt volna vele, folytatja addigi életét a régiben. Luther Márton jegyezte fel, hogy tizenéves korában viharos erdőn járva életre szóló fogadalmat tett, ha élve megmenekül, egész további életét Istennek szenteli, és tudjuk, hogy meg is tartotta ezt. “Változtasd meg éltedet!” – vonja le a következtetést még a megrendítően szép élményéből is Rilke, a költő “Archaikus Apolló-torzó” című versében.

 

Tehát a tanítványok ott a tengeren megijednek, félnek és rettegnek, és itt most jó megállnunk és kimondanunk, hogy mégis egészen más dolog a félelem és megint más a megrendülés. A félelem csak gyötrelmes képeket rajzol az ember lelki szemei elé, talán eszébe juttatja még a vétkeit is, rettegést produkál, amikor kiélezett helyzetben esetleg a lehetséges következményekkel szembesül az ember, de aztán sokszor marad minden a régiben. Mert a félelem csak félelem. Jönnek az áthidaló megoldások, jönnek a magyarázatok, a racionalizálások, sokszor jön a hazugság és a szép látszatok, csak azért, hogy minden maradjon úgy, ahogy volt. A megrendülés sokkal több ennél, mert ahol valódi megrendülés van, ott erkölcsi megjobbítás következik: aki tényleg megrendült, az kész újra építeni az életét más alapokon, mint addig.

 

Ezért ezen a vasárnapon ez a főtémánk: félelem vagy megrendülés? Csak fél az ember, esetleg csak retteg – ami egyébként ebben a szorongással teli világban legtöbbször már fel sem tűnik, hiszen annyira általános ez a dolog, hogy félelem és szorongás és valóban ott van sok-sok emberben, mint alap-hangoltság, mint természetes és közkeletű emberi állapot – vagy pedig már kész megrendülni is valaki? Ez itt a kérdés! Mert a félelem, vagy finomabb változatában a szorongás éppen azt öli ki az emberből, amire születtünk, az örömöt.

 

Aki szorong, a magyar szóban – milyen szép a nyelvünk, tessék megfigyelni – képletesen meg is szólal ez a természete a dolognak, hogy a szorongó ember mintegy “össze van szorítva”, a körülmények meg a többi ember fenyegető viselkedése miatt, vagy egyszerűen az ismeretlen jövő miatt, és ebben az összeszorítottságában – néha egyenesen lelki összegörnyedtségében – nem képes betölteni azt a teret az életben, amit pedig Isten neki szánt és ami kell ahhoz, hogy boldogan éljen, kifussa magát, az legyen, aki lehetne. Az Ószövetség lapjain többször megszólal az üdvösség szinonimájaként, hogy “tágas térre vittél ki engem, ó Uram” – mert az üdvösség nem szorongás és nem félelem, hanem öröm és dicsőítő, boldog, elégedett élet, már itt a földön is, néha nagyon szerény vagy nagyon is kedvezőtlen körülmények közt is.

 

Aki szorong és félelemben él, azt Isten még nem vitte ki tágas térre, és Jézus is ezért mond nemet a félelemre: Ne féljetek! – olyan világos ez a szava. Talán itt cseng még a fülünkben a karácsonyi evangélium is, az angyali üzenet, íme, most ugyanezt halljuk megint, csak most már nem a betlehemi éjszakában, hanem a nyílt tengeren. Azt mondhatjuk, hogy ott, ahol kezd komolyra fordulni a dolog. Ne féljetek! – Jézus ezt mondja ma nekünk. És ha mégis félelemben éltek, vizsgáljátok meg magatokat, miért is nem engeditek, hogy Isten tágas térre vigyen ki benneteket? Hiszen ő, az ő üdvözítő akarata szerint nem azt akarja és nem abban gyönyörködik, hogy ha valaki fél és szorong az emberek között, mi lesz ővele, hanem abban gyönyörködik, ha valaki örül és boldog, hogy ő Isten gyermeke lehet itt, ezen a földön és az is marad – még az örökkévalóságban is!

 

Ne féljetek, inkább rendüljetek meg, ha valami rendkívüli történt veletek, ha baj van, vagy egyszerűen szembe találjátok magatokat a lét megfoghatatlanságával és – változtassátok meg éltetek! Micsoda világos útmutatása ez Jézusnak, akár éjszaka volna, mint ahogy az van sok tekintetben, akár a nyílt tengeren volna a billegő csónakunk, sok bizonytalanság közepette élnénk, mint ahogy ebből is jut éppen elég mindnyájunknak. Félelem, vagy megrendülés? Ne féljetek, hanem rendüljetek meg és változtassátok meg éltetek ott, ahol azt meg kell változtatnotok. Mindenki pontosam tudja, hol van ez a pont. És ha nem tudja, kérje Istent, és ő megmutatja majd az ő igéjében.

 

Jézus azt szögezi szembe a félelemmel, hogy “én vagyok”. Ne féljetek, mert én vagyok! – egy másik evangéliumban azt is hozzáteszi a szerző, hogy azt hitték, kísértetet látnak, ezért féltek, és a Jézus szava amolyan bemutatkozásként érthető: nem kísértet van itt, hanem Jézus. Ennél azonban a János evangéliuma többet ért az alatt, hogy “én vagyok”. Ebben az evangéliumban számos olyan ige csendül fel, ami ezzel kezdődik, én vagyok. Én vagyok a jó pásztor, én vagyok a világ világossága, az élet kenyere, az örök élet itala, a feltámadás és az élet, az igazi szőlőtő – szinte elsorolni is alig tudjuk. Ezek az igék mind az ótestamentum gyökerét jelentő mózesi látomásra mennek vissza, ahol isten azt mondta magáról, hogy “én vagyok, aki tényleg van” – hiszen így kell értenünk, hogy “vagyok, aki vagyok” – és azt mondd Izrael népének, hogy a “vagyok” küldött tihozzátok.

 

Amikor tehát Jézus így kezd egy mondatot, hogy “én vagyok”, ott isteni mivoltát jelenti ki számunkra. Olyasmit mond nekünk, amit senki más nem mondhat. Isten maga tulajdonképpen az egyetlen, aki igazán “van” – hiszen minden más keletkezik és elmúlik, ő pedig öröktől fogva van és mindig lesz. Egy Martin Buber összegyűjtötte haszid történetben olvassuk, hogy éjszaka látogató érkezik az igaz emberhez, bekopog ennek az igaz embernek az ajtaján. Ő megkérdezi, ki az, és a válasz így hangzik: Én vagyok, és az illető mondja a nevét is hozzá. Mire az igaz ember azt feleli: Istenen kívül ki meri azt mondani magáról, hogy “én”?

 

Elgondolkodtató ez a rövid kis történet, hiszen mi reggeltől estig azt hangsúlyozzuk, hogy “én”! Az én területem, amire senki be ne lépjen, itt az én főhatóságom érvényesül – sok-sok territóriális harc az emberek között, mintha a vadonban lennénk, ahol mindenki félti a maga vadászterületét… Aztán az én hozzáértésem, amit senki meg ne kérdőjelezzen, én viszont szinte bármire bármikor kiterjeszthetem, hiszen én vagyok én. Aztán az én sebeim, amit úgysem ért meg senki, az én szenvedésem, ami senki máséhoz nem fogható – és folytathatnánk.

 

Isten Jézusban mutatta meg nekünk, milyen az ő igazi énje. A szeretet tiszta sugárzása, ami Jézusban van, senki máshoz nem fogható, ezért hívjuk őt Egyszülöttnek. Ő valóban mondhatja azt magáról, hogy “én”, mert ő és az Atya valóban egy. Istennek úgy tetszett, hogy őbenne fordítja felénk az arcát, amit mindnyájan ismerhetünk és ami által üdvösséget is nyerhetünk. Boldog, aki már látja ezt az arcot és örömmel szemléli, azzal a vággyal, hogy ő is hasonlíthasson egyre inkább erre az arcra. Legyetek tökéletesek, mint a ti mennyei Atyátok tökéletes! – mondja Jézus. És ha van valami igazi értelme az emberi életnek akkor az éppen ebben áll: ellesni valamit a magunk számára az isteni létezés nagyszerű voltából. Elkezdeni egy kicsit hasonlítani őrá, akit el sosem érhetünk, de aki mégis meg akarja osztani velünk önmagát. Még szenvedések között is, ahol különösen is szükségünk van látni az ő arcát, hallani az ő szavát, és megtöltekezni azzal, ami az ő énje: ahogyan a költő mondja:

 

“Összeszorítom ajkam, ha nehéz

A kín, mert tudom, tied az én harcom,

És győztes távolokba néz

Könnyekkel szépült, orcád-fényű arcom.”
(Tóth Árpád: Isten oltókése)

 

Végül Jézus azt is megmondja, miként érdemes hozzá közeledni, hozzá, aki a “van”, aki a “vagyok”, aki tényleg elmondhatja magáról azt, hogy “én”. Nem az eledelért, ami elvész, hanem az örök életre megmaradó eledelért. És amikor nem értik ezt a dolgot az emberek, és külön megkérdezik tőle, mit tegyenek, hogy “Istennek tetsző dolgot cselekedjenek”, akkor azt feleli nekik, hogy “az az Istennek tetsző dolog, hogy higgyetek abban, akit ő küldött.” Vagyis a hitre mutat, mint életünk legdrágább kincsére, azon belül is a Krisztus-hitre, amivel túl tudunk lendülni az élet visszásságain, és bele tudunk kapcsolódni az ő mennyei világába. Ezért jövünk templomba, de bátran kimondhatjuk, hogy ezért születünk egyáltalán erre a világra is – hogy túl tudjunk jutni rajta, átmenjünk rajta egy magasabb világba, mint egy hídon. Nézd meg, és menj tovább! “A világ híd, ami nem azért van, hogy örökre benne lakjunk, hanem hogy átmenjünk rajta” – így tartja ezt egy régi keleti mondás.

 

Jézus is azt mondja, hogy az az Istennek tetsző dolog, hogy higgyünk abban, akit ő elküldött, őbenne, mert ő valóban bekapcsolhat minket Isten magasabb világába. Az ő szeretete, békessége, egyszerű, tiszta fénye valóban alkalmas erre. Sőt, bátran kimondhatjuk ezt is, egyedül ez képes túlvezetni minket kríziseken, csalódásokon, veszteségen és fájdalmon.

 

Félelem vagy megrendülés? – innét indultunk. Boldog az, aki nem úgy folytatja, a rendkívülivel találkozva, mintha semmi nem is történt volna – változtasd meg éltedet! Én vagyok, ne féljetek, ebben rejlett a folytatás. Boldog, aki az ő énje, az ő léte által, abban részesedve – már maga is örök életre lelt! Ő ezt adja nekünk, embereknek! És hogyan? Hit által, a benne való hit által, akit Isten küldött hozzánk. Ebben erősödjünk meg ezen a vasárnapon is! Ámen.

 

Imádkozzunk!

Úr Jézus Krisztus, te hozzánk hasonlóan mindenben kísértést szenvedtél, anélkül, hogy elbuktál volna. Köszönjük, hogy olyan főpapunk vagy, akihez úgy járulhatunk, mint a kegyelem királyi székéhez, amikor segítségre van szükségünk. Téged hívunk, amikor hozzákezdünk majd holnap egy új hét napjaihoz, hogy állj mellettünk, jöjj a szívünkbe, adj tőled való örömöt és bizonyosságot, amikor mi magunk erőtlenek vagyunk és elbizonytalanodunk. Légy vigasztalásunk keserűségeinkben, gyógyulásunk betegségeinkben, és mindenek fölött kérünk, újítsd meg a hitünket, ami hozzád kapcsol minket és ami a te erőidet elvezeti hozzánk a szív rejtett útjain. Szeretnénk egyszerűen és tisztán élni. Taníts minket megrendülni, megváltoztatni életünket, amikor a világban sokan szenvednek, gyászolnak és mindenüket elvesztették. Imádkozunk a katasztrófa sújtotta nemzetekért, emberek százezreiért, akiknek most segítségre van szüksége. Imádkozunk a saját országunkért, hogy legyen békesség és egyetértés megosztottság és ellenségeskedés helyett. Adj nekünk lelki ébredést, hitbeli megújulást, hogy ne az elfogyatkozó nemzetek közé, hanem az életet szerető és azt megbecsülő nemzetek közé tartozhassunk ismét. Imádkozunk anyaszentegyházunkért, gyülekezeteinkért, minden szolgáló testvérünkért és azért, hogy megismerje a világ a te szeretetedet és üdvössége legyen általad.

Ámen