Felhőkön az Úr fogadására

Igehirdetés 2010. április 4. Húsvét

Felhőkön az Úr fogadására

 

Lekció: Luk 24,1-12

Textus: 1Tessz 4,13-18

„Nem szeretnénk, ha tudatlanok lennétek az elhunytak felől, és szomorkodnátok, mint a többiek, akiknek nincs reménységük. Mert ha hisszük, hogy Jézus meghalt és feltámadott, az is bizonyos, hogy Isten az elhunytakat is előhozza Jézus által, vele együtt. Azt pedig az Úr igéjével mondjuk nektek, hogy mi, akik élünk és megmaradunk az Úr eljöveteléig, nem fogjuk megelőzni az elhunytakat. Mert amint felhangzik a riadó hangja, a főangyal szava és az Isten harsonája, maga az Úr fog alászállni a mennyből, és először feltámadnak a Krisztusban elhunytak, azután mi, akik élünk, és megmaradunk, velük együtt elragadtatunk felhőkön az Úr fogadására a levegőbe, és így mindenkor az Úrral leszünk. Vigasztaljátok egymást ezekkel az igékkel.”

 

Imádkozzunk!

Szent Istenünk, íme ünnepeljük a húsvétot, amely napon Fiad, a mi Urunk Jézus élő üdvözítőként jelent meg övéinek. Ő magára vette bűneinket és nyomorúságunkat, helyettünk szenvedve, s így örökre legyőzte és eltörölte a halált. Jól tudjuk Urunk, hogy mi hol állunk és kik vagyunk, de te még jobban tudod. Hozzád jövünk megköszönni a tőled nyert szabadságot, s nem magunkra, hanem rád tekintünk, aki mindezt a világért cselekedted. Segíts most, hogy helyesen hirdessük és hallgassuk a te igédet, hogy az valóban ige maradhasson, ami vezet, betölt és elindít, hogy mindnyájunkat vigasztaljon, intsen és bátorítson, s a mi tökéletlen dicséretünk tetszésedre történhessen. Segíts, hogy itt közöttünk most minden így legyen, de máshol is, a városokban és falvakban, közel és távol, ahol csak emberek ma azért gyűlnek egybe, hogy meghallgassák és befogadják a feltámadás és az örök élet ígéretét. Tekints kegyelmesen a te népedre! Ámen.

 

Igehirdetés

Húsvétkor közel jön a gondolat, hogy Isten világa ott kezdődik, ahol az emberé véget ér. Azért van ez így, mert életünk elvesztette a maga eredeti, hatalmas távlatát, amit pedig Teremtőnk nekünk adott. Bezárult az életünk, s egy kicsi, köznapi körre korlátozódott, szűkössé lett, mióta elszakadtunk Alkotónk közeléből. Itt már minden arról szól, hogy körös-körül korlátok vannak, amiket tágítani, távolabb vinni magunktól néha talán sikerül, de megszüntetni és semmivé tenni nem lehet. Ilyen a hiábavalóság tapasztalása, hogy mindnyájan igyekszünk, törekszünk az éppen fontos céljainkat elérni, de életünk nagyobb része mégis nyomorúság és fáradtság, ahogy a Zsoltárban olvassuk, amely gyorsan tovatűnik, mintha repülnénk – s valóban kevesen vannak, akik úgy érezhetik, tényleg maradéktalanul el is végezték a rájuk bízott feladatot. Ez itt a mulandóság; mindnyájan születtünk és elmegyünk innen, s ezen senki nem tud változtatni. Kérdezzük, hogy miért jöttünk, ha egyszer úgyis el kell menni, de nem találunk választ éppen az életünk legfontosabb kérdésére az anyagi világban, ahol élünk. Értetlenül és tanácstalanul állunk a saját létezésünk legfontosabb kérdései előtt, ahogyan értetlenül és tanácstalanul álltak a tanítványok is az üres sír előtt. Valóban úgy tűnik, két külön világ van: az egyik a mi szűkös és talányos emberi világunk a maga köznapi gondjaival és megválaszolatlan kérdéseivel, meg egy másik, isteni világ, ahol megvannak a válaszok – amihez azonban nekünk nincs semmi hozzáférésünk.

Ami húsvétkor történt – s ez az örömhír, amit ma érdemes meghallanunk – éppen abban állt, hogy Isten elkezdett a hit számára láthatóan cselekedni, éspedig úgy, hogy dicsőséges és fényes ajtót nyitott a két világ között. Fiának, sőt szeretett Egyetlenének bizonyította a názáreti Jézust, amikor elfogadta áldozatát és kihozta őt a halálból. Jézus az Atya akaratából feltámadott és él – ezt a hit-tapasztalatot megkapták mindazok, akik felismerték benne az Isten Fiát, és szerették és követték őt. Csak nekik jelent meg feltámadása után, akik szerették őt! Akik nem mondtak rá igent hitben, amikor testben itt járt közöttük, azokat nem kereste fel halála és feltámadása után, nem „kísértette” őket. De eljött feltámadott testében azokhoz, akik szerették őt – mert mindig először kell kimondanunk a hit igenjét, s aztán kapjuk a csodákat – a hitünkre válaszul.

Ennek a Jézus feltámadásával kinyílt dicsőséges és fényes ajtónak köszönhetjük, hogy nem kell szomorkodnunk az elmentek felől. Bátran gondolhatjuk felőlük, hogy amint Jézus meghalt és feltámadott, úgy az is bizonyos, hogy Isten előhozza az elhunytakat  – Jézus által, vele együtt. Mert a húsvét mindent megváltoztat –  azóta másként áll a világ. A templom kárpitjának kettéhasadása jelezte annak az ajtónak a kinyílását, amit a Jézus sírjáról elhengerített kő is kiábrázolt. Ott nyílt ki az a fényes és dicsőséges ajtó, és mi húsvétkor ezt ünnepeljük. Az óegyházi köszöntéssel: “Feltámadott az Úr – bizony, feltámadott!”

Azt is megtudjuk az apostoli igéből, hogy miként lesz azok dolga, akik életük idejében tapasztalják meg az Úr visszajöttét. Riadóval, főangyali szóval és isteni harsonával száll alá a mennyből, de először azok feltámadása következik, akik az Úrban haltak meg, és csak azután mennek az ő fogadására a felhőkön azok, akik még itt vannak és élnek. Nem csak azért fontos igék ezek, mert vigasztalnak minket, hogy eljön az idő, amikor mindenkor az Úrral leszünk – hanem azért is, mert megérhetjük belőlük, hogy a feltámadás nem a földi élet minden további nélküli meghosszabbítása, tehát nem az élet napjainak mennyiségi gyarapítása, hanem egy másik típusú élet kezdete. Felhőkön utazni testi ember nem tud, itt tehát már nekünk is olyan testünk lesz, mint a feltámadott Jézusé – lelki test. Ahogyan meg is ígérte nekünk, hogy ő “…elváltoztatja a mi nyomorúságos, halandó testünket, hogy hasonló legyen az ő dicsőséges testéhez.” (Fil. 3,21)

Ennek az igének két mozgás a tartalma: eljön az Úr, a mi Megváltó Jézusunk a mennyből – mi pedig elé megyünk az ő fogadására a felhőkön. Mind a két mozgás olyasmi, amiről húsvétkor gondolkodnunk kell.

Az ő eljövetele a mennyből egészen bizonyos, de az időpontját senki nem tudja, még az ég angyalai sem, csak egyedül az Atya. Ezért mindig készen kell állnunk rá. Nagy vigasztalás rejlik ebben az ő eljövetelének ígéretében – mert azt érthetjük meg belőle, hogy nem vagyunk magunkban. Számíthatunk rá, ő készül hozzánk és el is jön a maga idejében. Fontosak vagyunk neki, szeret minket és felkeres bennünket. Eljön ő hozzánk már az ég felhőivel és harsonaszóval való eljövetele előtt is, mindig, amikor igéjét ránk bízza, üzenetét nekünk adja, hogy olvassuk, magyarázzuk és hallgassuk. Ezzel az ő halk és szelíd szavú eljövetelével készíti elő azt a másikat, amikor majd azok is meglátják őt, akik átszögezték. Milyen örömmel szól az ifjúsági ének: Bízzatok, mert Jézus eljön, ő a fővezér! Igen, aki húsvétkor feltámadott, és lelki testében fölment az Atyához, az eljön hozzánk a mennyből. És nem kell majd rettegnünk ettől az ő eljövetelétől, ha a halk és szelíd szavú eljöttét nem utasítjuk el. Jézus feltámadott és él, amiből az következik, hogy mi emberek élhetjük nem csak a mindennapi életünket, hanem az örökkévaló életünket is, azt, amit majd ő elé viszünk. A húsvét és a feltámadás örömhírére igent mondó ember már nem csak a köznapi életét éli, hanem örök életét is, hiszen tudja, hogy viszi magával odaátra a perceket, amint itt megélte őket, viszi magával a döntéseket, amiket itt meghozott, minden szavát és minden cselekedetét. Ezek nem maradnak itt, hanem jönnek velünk: az élet minden egyes pillanata valójában örök és végleges. Nem biológiai funkcióink, szívünk és emésztésünk újraindulása a “test feltámadása” – hanem testben történt cselekedeteink Isten előtti végleges létezése.

Sajnos, visszük magunkkal hamis szavainkat, meg a meg nem tartott ígéreteinket és visszük magunkkal a kíméletlen önzésünk és szeretetlen cselekedeteinket is. De elvihetjük magunkkal a nagypénteki szégyent is, ha átéltük azt – amit akkor érezhettünk, amint kihozta Pilátus a tömeg elé a töviskoronás Jézust. Az a töviskorona nem egy tüskés gally volt, ahogyan a festmények azt általában ábrázolni szokták, hanem a Jézus fejére körben fölfelé állva rákötözött pálmaágak voltak. A pálmaág ugyanis, amivel virágvasárnapi bevonulásán az utat is meghintették előtte, a győztes makkabeus szabadságharc jelképe volt, és hogy ezeket kötözték a fejére, az annak szólt, hogy lám, így néz ki zsidók, a ti királyotok. Vagyis bohócot csináltak belőle – az egyetlen tiszta és igaz emberből, aki valóban Istennek engedelmesen élt és mindent jól cselekedett. Aki közülünk tudott már borzongani ezen a szégyenen, hogy mi emberek így bántunk ővele, a páratlannal, az Egyszülöttel – az el fogja vinni magával ezt is odaátra, mert ez megtérést és új kezdetet munkál az ember szívében.

Igen, az Úr eljön hozzánk a mennyből – s boldogok, akik a felhőkön az ő fogadására “elé mennek” a maguk immár elváltozott, lelki testében! Földi életünket arra kaptuk, hogy erre készüljünk mindvégig. Elé menni az érkező Úrnak! Erről olvasunk a jézusi példázatban, amikor a nyoszolyó-lányok éjfélkor mécsesekkel sietnek az érkező vőlegény elé, hogy énekkel és tánccal kísérjék őt a menyegzői vacsorára. Régi szokás az is, elébe menni az érkező méltóságnak a település szélére, s díszes kísérettel hozni be őt a városba. Akit tisztelünk és szeretünk, annak elébe megyünk – s ha ez jár embereknek, mennyivel inkább az érkező Úrnak, aki értünk szenvedett s értünk támadott fel!

Húsvétkor elhatározzuk, hogy mi valóban elé megyünk az ő fogadására. Sok módon történhet ez –de legfontosabb valamennyi között a tudatosan megtisztított életrend. Mindazt, amiről magunk is tudjuk, hogy nem helyénvaló, hiszen takargatni kell, takarítsuk el az életünkből. Ne mérjünk például kettős mércével, az egyikkel magunknak, a másikkal pedig a többieknek: “Amint akarjátok, hogy az emberek veletek cselekedjenek, ti is úgy cselekedjetek!” – vagyis ami neked rossz, ne tedd embertársadnak sem. Aztán ne legyünk érzéketlenek egymás sebei iránt, hanem éljük át, ami a másiknak fáj, s tudjunk örülni, amikor neki öröme van. Ne engedjük elromlani és elmérgesedni az emberi kapcsolatokat, mert jönnek idők, amikor szeretnénk ezeken javítani, de már jóvátehetetlen, vagy nagyon nehezen jóvátehető károkat szenvedtek. A húsvéti ember megpillantotta a Feltámadottat, s nem maradhat ugyanaz, aki addig volt, míg nem látta őt.

A húsvéti ember megvigasztalódó lélek – mert tudja, eljön az idő, amikor ő is mindenkor a Feltámadottal lesz. Van-e ennél jobb bármi is? Ünnepünkben ezért ezt énekeljük:

 

„…Ha trónusodnál Jézusom, Vezérem,

Fejem ragyogva fürdik majd a fényben,

Énekelek, hol szentül zeng az ének,

Dicsérve téged!”

                                                         (340. dics. 7-8. v.)

 

Ilyen megvigasztalódott, örömteli szívet kívánok minden ünneplő testvéremnek ezen a húsvéti ünnepen! Ámen.