Igehirdetések

Felismerni az időt

Igehirdetés 2002. szeptember 8.

Felismerni az időt

 

Lekció: Luk 12,54-56 Luk 13,1-9
Textus: Luk 12,56

“Képmutatók, a föld és az ég jelenségeit fölismeritek, e mostani időt miért nem tudjátok felismerni?”

 

Imádkozzunk!

Urunk Istenünk, köszönjük a szép őszi napfényt, a vasárnap áhítatát és a templom csendjét. Köszönjük, hogy asztalunkon eleség van, és hozzád jöhetünk lelki értelemben érlelődő gyümölcsökért, mert ahhoz is te adod a napfényt: bölcsességért és megelégedettségért. Megvalljuk azonban, hogy szívünk mindig csak vágyakkal van tele, és ha őszintén állunk színed előtt, azt kell mondjuk, még a telhetetlenség sincs távol tőlünk. Mindig csak éppen azzal vagyunk elégedetlenek, amink van, amit megadtál nekünk, és nem vesszük észre a tanítást abban, amit abban rejtesz el, hogy megvonsz tőlünk némely dolgokat. Szeretnénk most kilépni ezekből a szokásainkból, amik már-már tulajdonságainkká lettek – segíts ebben mindnyájunkat. Adj most fogékony értelmet és nyitott szívet Szentlelked igazsága iránt, hogy gondolataink bekapcsolódhassanak a te mennyei gondolataid áramkörébe! Ámen.

 

Igehirdetés

Néhány nap múlva lesz szeptember 11. – az a dátum, ami egy esztendő óta foglalkoztatja az egész világot. Ha valaki azt kérdezné, milyen időket él ma az emberiség, nehéz lenne kikerülnünk a gondolatot, hogy a világ legnagyobb hatalmának büszkeségeit, az ikertornyokat lerombolják, pusztító támadás eléri a legnagyobb hatalom hadi központját… Amit tehát az ember akaratlanul érez, legkevesebb annyi, hogy különös időket élünk. Őrületes ellenségességek feszülnek egymásnak; az ember a tudomány és a technika révén hatékonyan tudja keresztülvinni a szívében lévő gyűlöletet mások elpusztítására és lehetetlenné tételére. Pontosan úgy áll a helyzet, ahogy az evangéliumban olvassuk: “Eljön az idő, amikor a gyűlölet megsokasodik, és a szeretet sokakban meghidegül.” Még Isten választott népének, az új életre jutott, hitben Krisztus követésében elindult emberek szívében is meg-meg sokasodik a gyűlölet, s a szeretet gyakran meghidegül.

Ha arra gondolunk, kétezer esztendővel ezelőtt miket jegyezhetett föl a történetíró, azt kell mondjuk, azok az idők sem voltak mások, igazából azok is különösek voltak. Hol egy kőből megépített torony dőlt le, maga alá temetve tizennyolc embert, akikről azt kérdezték, ezek talán bűnösek voltak, azért kellett meghalniuk; máskor pedig, nem is messzi térben és időben Pilátus, a római helytartó rendezett vérengzést a Galileában áldozatot bemutatók között. A központosított egyházi élettől azt várták akkoriban a római megszállók, hogy könnyebben kézben tartható, mintha szerte sokfelé imádkoznak az emberek, és kis közösségek vannak. Ezek az idők is úgy tűnhettek, hogy különös idők – s azok is voltak. De ugyanígy elmondhatnánk ezt az ókornak, a középkornak, az újkornak, a legújabb kornak sok-sok szakaszáról: különös idők…!

Jézus azt kereste tanítványain, hogy a “különös időkben” megnyíljon szívük és értelmük a mennyei igazságra, mely az életet gyógyítja és új útra vezeti. Azt kérte számon tőlük, ha a szelek járásából meg tudják ítélni, hideg vagy meleg jön, az ég felhőire pillantva lehet véleményük arról, lesz eső vagy sem, akkor ítéljék meg lelki módon, Isten színe előtt állva az időket is, melyekben élnek. Úgyis fordíthatnánk ezt, azt várta övéitől, s azt várja tőlünk, mai gyermekeitől is, hogy váljunk kompetensekké mindabban, ami lelki összefüggéseket tartalmaz a világ eseményeiben. Azt várja tőlünk, hogy legyünk “szakemberek”! Odafigyelő, gondolkodó emberek, akik nem élnek félálomban, kiknek megmondhatják, mit gondoljanak s majd azt fogják gondolni. Legyünk szellemi-lelki értelemben éberek, akik a magunk fejét használjuk s a magunk szívével hozunk döntéseket. És tudjuk, hogy ezeknek a döntéseknek messzemenő következménye van örökkévaló sorsunkra nézve!

Azt mondja az ige, hogy legyen mindnyájunknak tudása, és szentlelkes belső arculata. Ne csak a ránk jellemző pszichés tulajdonságokat hordozzuk, hisz mindnyájuknak van jelleme, karaktere, amiről az emberek hamar megismernek bennünket: igen, ez ő. Az egyik ember hallgatag, a másik mondja és mondja, alig lehet elmenekülni előle. Az egyik ügyesen helyezkedik, lesz jó állása, a másik kimarad a zsíros falatokból; az egyik érzékeny, hamar megbántódik, a másiknak  rinocéroszbőr van a lelkén, fát lehet vágni a hátán, nem reagál azokra, amik érik. Ezek tulajdonságok, karaktervonások, s noha az irodalom már felfedezte a “tulajdonság nélküli” embert, igazából ezek uralják életünket. Kevés jele a szellemi létezésmódnak, az Isten előtt állva örökkévaló sorsa felől gondolkodó lény döntéseinek; mert vonásaink, melyeket génjeinkben hoztunk, uralkodnak rajtunk és megszabják életünket.

Alig találni olyan embert, aki időt szentel arra, hogy megértse a világot, amelyben él: aki saját viszonyát alakítja ki a történelem eseményeihez, jelen van a világban mint szellemi létező, gondolkodó ember, hiszen az Örökkévaló tízmilliárd agysejttel ruházta föl…! Hány milliárd tonna anyag rohan a világűrben egyetlen idegsejt nélkül – s nekünk tízmilliárd jutott! Szomorú tapasztalni, hogy emberek milyen egyszerűen megadják magukat közhelyeknek, amik ilyen vagy ilyen okokból elterjedtek abban a körben, ahol mozognak! Azt tapasztalni, hogy a közhelyek, melyek uralják gondolkodásunkat leggyakrabban összesen arra terjednek ki, hogy megneveznek valami ellenséget. És abban a pillanatban az ember megnyugszik: van kivel szemben megfogalmazza magát. Már úgy érzi, ő valaki, létezik – s ezen a színvonalon kevesen lépnek túl. Jézus azt várja tőlünk, hogy amint az ég és a föld jelenségeit meg tudjuk ítélni, tudjuk megfejteni “az idők jeleit” is. Egész pontosan így mondja: “E mostani időt.” Azt mondja ezzel, hogy legyen szellemi arculatunk, váljunk lelkileg kompetens felnőtt emberekké!

S még tovább: Jézus igazából azt kérte számon tanítványaitól, hogy nem ismerik föl, hogy az örök ige testté lett. Azt, hogy Isten nem csak elvileg akarja a jót, igazat  – ő nem csak szavakat mondott a szeretetről, hanem magára öltve az emberi testet megvalósítja azt. A testté lett igét, vagyis az Úr jelenlétét nem vették ott észre az emberek, ezt nem fedezték föl “abban az időben”! Tudtak a torony összedőléséről, Pilátus kegyetlenkedéséről is – de mindeközben elfeledkeztek az Úr jelenlétéről! Jézus ezt kéri rajtuk is, rajtunk is számon. Miközben a történelemben rettenetes dolgok történnek, vajon megérinthető-e a szívünk abban a tekintetben is, hogy “itt van Isten köztünk”! Ennek az éneknek dallamára énekeltük előbbi énekünket. Keresztelésünkkor elhangzott: “Ti veletek vagyok a világ végezetéig.” Az ő jelenvalósága emberi életünk elveszett középpontja! Ezt semmibe venni egyenlő a saját életünk tönkretevésével.

Annyi mindenről szoktunk gondolkozni, beszélünk egymás közt; s íme egy távlat, lelki fejlődni való, ami mindnyájunkat gazdagít – váljunk hozzáértőbbé az Úr jelenlétének fölfedezésében! Ő a 21. századból sem távozott el – hozzáférhető, kijelentette magát, keres minket, imáink bekapcsolódhatnak mennyei erőibe! Ahol ő csak addig érdekes, amíg lehet filozofálgatni a vándortanítóval, de amikor már Pilátus állásáról van már szó, mert “nem vagy a császár barátja, ha őt szabadon engeded” – akkor nincs többé filozofálgatás, mert a pénznél és a hatalomnál nincs fontosabb. Holott Jézus azt az életet hozta el, amelyre születtünk, s amely nélkül a fogunkat csikorgatjuk és sírunk…

A belső növekedésnek, amit ő ajánl nekünk, az a legfőbb gyümölcse, hogy különbséget tudunk tenni régi és új élet között. Mind beleszülettünk a régibe, ahol önmagunkat szeretjük legjobban. Ádámtól és Évától, ősi gyökerektől így van ez: amióta az ember individuum, rohanunk a magunk érdekei után. De van egy másik  élet is, melyik tágszívű, van benne szeretet és méltányosság. Ez nem összekeverhető a régivel – más az illata. S nem csak ez a finom megkülönböztetés figyelmeztet arra, milyen más annak légköre, akinek szívében ott az Úr jelenléte. Abban is különbség van régi és az új között, hogy az előbbi veszendőbe megy, mikor a testünk porrá omlik, a Krisztusban való pedig örök. Ha így élünk, a pillanat is örökkévalóságnak őriztetik meg! Erre születtünk, s erről beszél Jézus is, amikor azt mondja: Ha meg nem tértek, úgy elvesztek, mint a tizennyolc Siloámban. Ami azt jelenti, hogy mindenki elvész, aki nem örök életet él a földön. Arra születtünk, hogy örök életünk legyen – ebből kimaradni csak egyszer lehet. Nem lesz még egy születésünk, hiába ágálnak a tévtanítók a keleti metafizikákra hivatkozva, hirdetve mindenféle lélekvándorlást s reinkarnációk sorát. Isten műhelyéből páratlan módon került ki mindenki – egyetlen lehetőségünk van mindnyájuknak. Még pontosabban: egy hosszú életen át rengeteg lehetőségünk van. És akinek nem kell, hogy ráleljen az örök életre, annak nem marad más, csak a külső sötétség, azzal a bizonyos sírással. A panaszkodó ember! És fogcsikorgatással: a gyűlölködő ember, akiből olyan sok akad. Ilyenek akarunk lenni, Isten népe, református keresztyének?! Vagy pedig a Krisztusban új élet illatát szeretnénk vinni magunkkal? Össze ne tévesszük a kettőt, s el ne higgyük, mehetünk tovább félálomban. Ébresztő igét kiált ma nekünk Jézus!

Ezeket az ítéletes igazságokat az evangélium a Szentlélek útmutatása szerint azzal folytatja, hogy a súlyos eseménynek értelmezése után egy példázatot hoz a szőlősgazdáról, aki ki akarta vágni a terméketlen fügefát, de vincellérje kérésére még egy évig otthagyta. Amikor az ember a baj realitása felől annyira bizonyos, s az ige is azt mondja, igen, ilyen az emberélet – akkor folytatásként azt olvassuk, hogy még a terméketlen fügefa számára is ott egy esztendő további haladék! Már ki kellett volna vágni, megérdemelte volna a megsemmisülést, de még mindig itt van, zöldellhetnek a levelei. Még van egy új vasárnap, amelyen elgondolkodhat élete értelméről, még kezdődik egy új hét, ami lehet más, mint az elmúlt volt, mert a kegyelem ott van! Megkaptuk a lehetőséget: nem biztos, hogy lesz egy évünk rá, mint a példázatban a fügefának, és az is lehet, hogy évtizedeink maradnak még. Nem tudjuk az idő mennyiségét, ez Isten titka: s jó helyen van nála ez a titok.

Nem az idő mennyiségét kell kutatnunk, hanem arról kell gondolkozni, milyen tartalommal töltjük meg. A hossza egyedül az Örökkévaló számára ismert, minőségét azonban ránk bízta. Ez a mi döntéseinktől függ, és ne keressünk kibúvókat, ne okoljunk másokat. Olyan elterjedt, hogy az ember sír és a fogát csikorgatja, másokat emleget. Milyen szégyenletes, ha Isten gyermekei is ezt teszik! Mások a hibásak, mindig az, aki az utunkba áll. Sose rólunk van szó, mindig akad valaki, akit felelőssé lehet tenni. Meghatározott időt kaptunk a munkára, a családra, önmagunk fejlesztésére: ezeket az időket az embernek föl kell ismernie, és be kell töltenie. Néha elrémülök, amikor semmittevő embereket látok, akik unatkoznak, alig tudják agyoncsapni a mindennapjaikat kártyázgatással, tévézéssel, iszogatással. “Ha meg nem tértek” váratlanul lesz vége lehetőségeiteknek – mint azoknak az embereknek, akik nem is gondolták, hogy rájuk dőlhet a torony, s azoknak, akik istentiszteletet gyakoroltak, de nem gondolták, ott is rájuk ronthat a zsarnok.

Amit most ebből meg kell hallanunk, az a kegyelem jó híre: van lehetőségünk, most még van! Még egyszer mondom, az idő mennyisége egyikünk előtt sem ismeretes. Jól van ez így! De a minősége, hogy mivé válik a kezeinken, az valóban a mi felelősségünk. Vannak, akik kilencven esztendőt élnek meg nagy gonoszságban és üres hiábavalóságban, s vannak akik röviden élnek, talán egész életük egyetlen föllobbanás, és olyan nyomot hagynak maguk után, ami elmenetelük után is sokaknak világít. Urunk Jézus csupán harminchárom évet élt itt e földön! Vajon milyen nyomot hagyunk ötven, hatvan, hetven esztendősek, akiknek kétszer annyi lehetőség adódott, mint neki! Vajon lesz-e takarítani való, amit majd találnak utánunk, fognak-e napvilágra jönni rejtett hamisságaink, lesz-e szégyellnivalója a rokonainknak, barátainknak, amikor a nevünk elhangzik? “Hátha terem jövőre!” – mondja a vincellér… Micsoda evangélium! Tekintsünk így minden napra, ami megadatott, ennek a haladéknak része – hátha terem jövőre! Kegyelem minden egyes nap és óra, amit megérhettünk, akkor is ha különös, vagy éppen borzasztó világban élünk – kegyelem a létünk!

Olyan dolgok megeshetnek, amelyekről azt gondoltuk, soha meg nem történhetnek. Mégsem félelemnek és rettegésnek kell eluralkodni az emberi lelkeken, hanem annak a szent meggyőződésnek, hogy időnket az életünk megjobbítására kaptuk. “Hátha jövőre már terem!” Valaki most is könyörög értünk: Ne vágd még ki – körülásom, megtrágyázom, gondoskodom róla! Adok újabb lehetőségeket, hátha növekedik. Talán fölismeri az Úr jelenlétének idejét, aki újat ad a régi, elpiszkolódott helyett. A kérdés az, hogy mi magunk akarjuk-e ezt az új életet? Aki Krisztus nélkül él, az ismerje el takargatás nélkül, hogy jelenleg így él és megtérésre van szüksége. Térjen őhozzá, s élni fog! Lehet, hogy a fügefa e pillanatban teljesen gyümölcstelen, de nem kell így maradjon! Krisztus táplálgatja, gondozgatja, élteti. Adjon megújulást, lelki növekedést, hogy a kegyelemből kapott lehetőségeket el ne vesztegessük, sőt teremjünk bőségesen jó gyümölcsöt, amíg csak tehetjük! Ámen.

 

Imádkozzunk!

Istenünk megvalljuk, hogy a földi dolgokban otthonosan mozgunk, de tudatlanok és idegenek vagyunk a mennyei dolgokban, pedig azok éppen úgy ránk tartoznak, sőt fontosabbak a földi dolgainknál. Köszönjük az ébresztő üzenetet, hogy azért öltöttél testet, el ne vesszünk, hanem örök életünk legyen. Légy áldott életünk idejéért, megtartatásunkért, és e mostani óráért, amelyben együtt lehettünk színed előtt. Taníts jól gazdálkodni a ránk bízott lehetőségekkel. Vezérelj, hogy termőre forduljon életünk, s ne maradjon hiábavaló egyetlen nap sem, amely üresen telik el. Köszönjük Urunk, hogy szívünkben jelenléteddel élhetünk, légy áldott az örök élet bizonyosságáért. Add, hogy a most következő hét napjai ne panasszal és fogcsikorgatással, hanem örvendező és hálaadó szívvel teljenek, szeretetből végzett szolgálatban, egymás iránti odafordulásban. Légy velünk és add, hogy mi is teveled maradhassunk! Ámen.