Gond, gondoz, gondolat

Lelkek elvadulhatnak, pontosan úgy, mint a gondozatlan szőlők. Ezt tudjuk. Düh, önsajnálkozás, súlyos irigység, depresszió, vád, s még sok egyéb megteremhet – az élet azt mutatja.  De hogy egy gondozott kertben, ahol ráadásul nemes vesszőket ültetett a gazda jól fölásott, kövektől megtisztított földben, s már prést is készíttetett, vadszőlő teremjen? Abszurdumnak tűnik – ma azt mondanánk, genetikaellenes. Lehet, hogy magunkkal mégis megeshet?

 

 

 

Igehirdetés 2017. október 8.

Gond, gondoz, gondolat

 

 

„Mit kellett volna tenni szőlőmmel, amit még nem tettem meg?”   (Ézs 5,4)

A dolog nem a bajokkal kezdődik, hanem az élettel. Élni mindenkinek kell, ami viszont telhetetlen és sötét sóvárgást jelent. Folyamatos és kielégíthetetlen vágyat valamire, amit nem is tudunk, micsoda. Valahogy pont az kevés, ami van, kaphatnánk többet. Élményt, sikert is, természetesen izgalmakkal és megfelelően adagolt, tőlünk független borzalmakkal. Mint a moziban.  Segítsenek rajtam, amikor szükségem van rá, mi ez itt – s persze elismerjenek, boldogulásomon fáradhatatlan szorgoskodjanak. Én pedig elmondom, mivel vagyok elégedett, mivel nem – ahogy szoktam. Ezt hívjuk életnek, ami azonban nem éppen ilyen.

A vágyon túl, mely néha talál tárgyat, néha nem, más is akad azért a lélekben, amúgy emberi vonásként. Mi tervet készítünk, így működünk – korszerű bölcseleti megfogalmazás szerint „kivetülünk” a jövőre, mint a reflektorfény (de jó is lenne) – a „projekt” nem véletlenül oly gyakori szavunk mostanában. Ülünk odahaza a szobában, vagy éppen tömegközlekedünk, tulajdonképpen mindegy – s egyszer csak azt érezzük, hogy valami kellene. Szorít a bakancs, persze lelkileg. „Ide kellene még egy muskátli” – ez a szerencsésebb projektek közé tartozik. „Elhagyott az élettársam, sosem leszek ebben az országban első osztályú állampolgár, csőd az életem, egyébként is bombázzák a hazámat, drog, játékszenvedély, vallási fanatizmus – hát beléjük lövök vagy közéjük hajtok, s mindegy, hogy akik arra járnak, nem tehetnek róla” – ez viszont már a kor napihíre. A „pszichésen zavart egyén”, akinek zavartságáért senki nem felel. De a polgári jólétben élő is folyton szándékozik valami többet és mást – ha egyebet nem, hát azt, hogy egy jót egyen. Mert tervet készít az ember, kivetül – azaz maga előtt látja a jövőt, ahogyan ő szeretné, s éppen ezek az álmaink vagyunk mi magunk.

 

„…olyan szövetből vagyunk, mint álmaink;

s kis életünk álomba van kerítve.”

                                                          (Shakespeare: Vihar)

 

S itt az „álom” nem túlzás. A távolság ember és vágyai közt ugyanis mindig megmarad: még a beteljesült álmok sem azok, aminek valamikor gondoltuk őket – valahogy mindig eltérés van. Nem így gondoltuk. „Vezess új utakra, Lucifer!” mondja Ádám – ám a dráma valamennyi fejezete újabb csalódás. Nem olyan Egyiptomban fáraónak lenni, nem olyan az athéni demokrácia, a berendezkedett államegyház, a szabadversenyes kapitalizmus, a tudomány uralma – még a világűr meghódítása sem „olyan”. Milyennek kellene lennie? Ádám sem tudja. A csalódás állandó. Nem így gondoltuk. A távolság ott marad a jelen és a remélt jövő között. Valami hiányzik, valami nincs rendben. Változtatni kellene. De mit? Ez a gond. Az emberhez kötött sóvárgás, a megfoghatatlan törekvés. Valahova igyekezni kell. Így nem jó. Mit tegyek? Nem tudom. Akkor az a gond. Talán elhordom a hegyet – rendben! És? Kiiszom az óceánt. És? Átfúrom a földet, megváltoztatom a forgását. Jó – és? Az állat mindig ösztönei szerint reagál és világa úgy teljes, ahogy van – de az ember gondban él. Viszi magával. Még a boldog szerelmesről is így szól a költő, igaz, némi kajánsággal:

 

„…mint a fösvény, kit pénze gondja öl meg…”

                                                                        (Shakespeare: 75. szonett)

 

Senki nem tud másként élni. A gondtalanság mesebeszéd – az ember keres magának új gondot, amint a réginek végére járt. Gond, és újra csak gond. A tulajdonságok és vágyak körbeforgó, ismétlődő világa, amiből nem lehet szabadulni. Sokan összesen ezt az egyet ismerik, az aggódás világát, és nem is lelnek soha másra. Ilyen az élet, mondják.

Pedig van másik. Amikor valaki kilép innen, s hozzákezd gondozni. Meglátja a kertben a gyomot, a kiszáradó, szomjas virágot, a magános és beteg öregembert. Az országot, ahol él, s annak állapotát. A fiatalokat, az iszákosokat és a reménytelenül lecsúszó egzisztenciákat. Meg az értékre vágyó, művészet iránt nyitott ezreket, az áhítat és a tudás megérintettjeit.

 

„…vessző-sövény hazádra hűségesen vigyázó…”

                                                                (Kiss Tamás: Csokonay)

 

A gondok világán más nem segít, mint a gondozás. Gond helyett protektorátus. Megtanulni figyelni és gondozni. Mindjárt a saját lelkünket is – van mit tenni rajta. Tíz perc is sok? Akkor nem kell csodálkozni. „Mikor nincs mennyei látás, elvadul a nép.” (Péld 29,18) Aztán persze lehet fölvenni szépen sorban mások terheit is, akik ránk vannak bízva. Természetesen belülről kifelé, a családtól az országig, vagy akár tovább – kezdetnek mondjuk az értük mondott imádság erejéig. Nem dekoratíve, és nem feltétlenül hangosan. Jézus mondja, hogy imádságunkkal menjünk a belső szobánkba. (Mát 6,5-6) Úgy látszik, a vallásosság sem mindig olyan – s ezt le kellett írni az evangéliumban…

 

Lehet persze őszintén és igazán is. Pálék Tirusban a tengerparton térdre esve imádkoznak a városban talált Jézus-követőkkel, mert azok óvják őket a Jeruzsálembe meneteltől – s aztán megbékélt szívvel szállnak hajóra. (Csel 21,5-6) Ha már imádkozunk valakiért, változik vele a kapcsolatunk is – ezt minden hívő tudja. A gondból bármikor lehet csöndes, akár távolból való gondozás. Másik szint, itt már hárman vagyunk. Állhat a protektorátus egy telefonhívásból is, ha nem szükségtelen és nem tolakodó, vagy a levelek megszűnése idején egy email-ből – csak legyen fedezete. S akadnak még egyéb módjai is a barátság kifejezésének. Mert minden emberi kapcsolat akkor ér valamit, ha barátság is: házasság, szülő-gyerek viszony – bármi. Ahol a szeretetnek és megbecsülésnek legkisebb gesztusa fölmerül, ott a gondok már nem tornyosulnak úgy, hanem kezdenek rendeződni. Az élet elviselhetővé és kiegyensúlyozottá válik – a tirusiak minden aggódásuk mellett áldással engedik útjukra Pálékat. A gond bonyolít, terhel és elsötétít – a gondozás pedig könnyít, áttekinthetővé és világossá tesz.

 

Ám van még egy harmadik szint is. Ki gondolta volna! A szellemi művelet. Kilépni először az én poklából, igen, itt kezdődik. Aztán az utódápolás pozitívabb, de még mindig valamennyire animális szintjéről is följebb, ha ott lezárultunk volna, hiszen a gondozás mindig ennek újraélése – hová? A gondolat szabadságába. Ami nem összetévesztendő a szellem önkényével, ha a kilépés valóban fölfelé történt: a dolgok értelme ugyanis Istenhez közeledni. Ez a gondolatszabadság. Ma emberi jogként ünnepelik ugyan, de nem gyakorolják. Pedig egyéb érvényes irány nincs – az élet így van berendezve. Az ő számára vagyunk teremtve, s nyugtalan a szívünk mindhalálig, míg meg nem pihen őbenne, ahogy Augustinus mondja. A gondolat célja őt megtalálni. Fölfogni és egész szívvel szeretni a nagy, ismeretlen, örök forrást, mely békét adón magába foglal biológiai funkciót és szubtilis megértést, testi elmúlást és valódi, igazán értékes emberi életet. Ismerni annyi, mint elsajátítani – Istent ismerni ezért annyi, mint eljutni a teljes létezésre.

 

Örök élet, mondja a Biblia: holott tudjuk, hogy élni nem lehet másként, csak meghalással. Legfeljebb elfelejtkezünk róla – de a halál mindig ott van. Feloldani ezt is hát, a végső paradoxont – íme a szellemi művelet! Finomítani, emelni otromba és vulgáris megfogalmazásainkat, bölcsen áthidalni általuk az újabb és még rémisztőbb szakadékokat, s begyógyítani még saját sebeinket is – ez mind a gondolat dolga. Magunknak nem is megy, hiszen kevesek vagyunk hozzá, rászorulunk az isteni gondolatra, amit viszont már igének hívunk. Jön hozzánk, ha hagyjuk, s még inkább megtaláljuk, ha keressük is. „A beszédek, melyeket én szólok nektek Lélek és élet.” (Ján 6,63) Lélekkel és élettel élni – van ennél több? Végre unalom és habzsolás nélkül, de mégis érdekesen, igazán élni – ezt adja az ige. Adhatja is, hiszen „kezdetben volt, Istennél volt” – sőt „maga Isten volt” az. (Ján 1,1-4) Az élet fénye és ragyogása – amihez minden tompa, homályos és főleg zavaros. Leginkább az emberi lélek, amíg az igét be nem fogadta.

 

Viszont mit hallunk felőle? Mindig voltam és mindig leszek – s ennek az élő Isten a biztosítéka! „Mielőtt Ábrahám lett, én vagyok.” A vallásosok ekkor jöttek haragba, íme káromlás – meg kell kövezni, aki ilyet mond! (Ján 8,56-59) Pedig már Ábrahám is látta őt egykor, s remélte napját – az ő „kivetülésében” Krisztus szerepelt! De lássuk, miként szól Ézsaiás az Úr projektjéről, a szent népről. Izrael kiválasztása sok kívülállónak probléma: milyen Isten az, aki egyesekkel kivételez! Pedig csak arról van szó, hogy amint egy asztalterítő valamely sarkát fölemelik, egy idő után az egész terítő vele emelkedik. (Siklós J.) Isten elkezdte fölemelő munkáját, amikor adott egy népnek atyákat, egyiptomi szabadulást, Tízparancsolatot, a saját történelmükből és iszonyatos próbáikból tanulni tudást, értelmező igehirdetőket, majd közülük hozta el a világ Megváltóját, Krisztust. Pedig hányszor szorultak terelgetésre, megigazításra!

 

 „Dalt éneklek kedvesemről, szerelmesemnek szőlőjéről!

Szőlője volt kedvesemnek, kövér hegyoldalon.

Fölásta és megtisztította a kövektől, beültette nemes vesszővel.

Közepére tornyot épített, sajtót is vágatott benne.

Várta, hogy jó szőlőt teremjen, de vadszőlőt termett!

Most azért, Jeruzsálem lakói és Júda férfiai,

tegyetek igazságot köztem és szőlőm közt!

 

Mit kellett volna még tennem szőlőmmel, amit nem tettem meg?

Vártam, hogy jó szőlőt teremjen – miért termett vadszőlőt?

 

Most én megmondom nektek, mit teszek szőlőmmel:

lerombolom a kerítését, hogy lelegeljék, kidöntöm a kőfalát, hogy összetiporják!

Hagyom, hogy elvaduljon: nem metszik, nem kapálják, fölveri a tövis és a gaz.

Megparancsolom a felhőknek is, hogy ne adjanak rá esőt!

 

A Seregek Urának szőlője: Izráelnek háza,

és gyönyörűséges ültetvénye Júda férfiai.

 

Törvényességre várt, és lett önkényesség,

igazságra várt, és lett kiáltó gazság!”

                                                                       (Ézs 5,1-7)

 

Isten tehetetlen – mit kellett volna még tennem, amit nem tettem meg? Rajtatok állt. Kaptatok hetven, ha jobb erőben vagytok, nyolcvan esztendőt, mely egészen a tiétek – mire használjátok? Nemes vesszőt ültettem, sokat ástam és hordtam a követ, hogy jó legyen a föld, mindent megkaptatok tőlem – s ez lett belőle. Törvényességre vártam s önkényesség lett, igazságra vártam s kiáltó gazság következett! Ítéljétek meg, rendben van-e így.  A vadszőlő (Vitis sylvestris) apró, savanyú, élvezhetetlen gyümölcsöt hoz – hatezer év alatt lett belőle folytonos nemesítéssel, szelektálások sorával „Vitis vinifera”. Nem akarjátok megítélni, hova jutottatok? Akkor lerontom a szőlőskert falait, rágják csak le a vadkecskék a friss hajtásokat. Jöjjön bárki az utcáról, s tiporja le, ami a kertben van. Nem metszik, nem kapálják – hagyom, hogy elvaduljon. Ti akartátok így!

 

Isten tehetetlen? Szó sincs róla. Ítélete a legsúlyosabb, ennél keményebb mondat nem létezik: „Hagyom, hogy elvaduljon.” Nem kell a Biblia? Élj akkor saját törvényed szerint. Legyen neked a te hited szerint – ez jóra, rosszra áll!  (Mát 8,12-13) Amilyen a hited, olyan az életed. Nem kapsz többé feddést, útmutatást – hagyom, hogy teljesen elvadulj.  Lássuk, mi történik. Isten tehetetlen – vagy mégsem az? Következnek a történelem eseményei, hiszen minden megmutatkozik egy idő után. A történelem! Amikor „bejönnek az utcáról.” De az már a végidő, az apokalipszis, mikor mindent letipornak. Láttunk ilyet többet, országunk történelméből is jól ismerjük. Tanultunk belőle? Pont ez a kérdés.

 

Mert a lelkek elvadulnak. Ha nem kell Isten törvénye, élnek a saját lelkük rendje szerint – s akkor jön a történelem és az apokalipszis. „Hagyom, hogy elvaduljon” – pedig ez kedvesemnek szőlője volt valamikor! Most kerítés nélküli, nem metszik, és nem kapálják – bárki taposhatja az utcáról. Lássuk.

 

Mégsem lehet itt abbahagyni. Valaminek történnie kell, amit magunkon kell kezdeni. Gondból ott lesz gondozás, ahol tényleg gondoznak, vagyis megteszik, ami tehető. Odaszánással, komolysággal. Az ember lelke nem vadul el, ha odaáll vele Isten elé. Kitérők és mellékutak kerülendők, önmagunk áltatása leginkább – az egész ugyanis azért történik, hogy ne hazudjunk többé önmagunknak. Legalább egy bizonyos dologban nem, amit eddig védtünk! Mikor végre elismerjük az egész valóságot, kozmetikázások és önigazoló hasítások nélkül, akkor elindult a gyógyulás. Másképp nem megy. Odaadni magunkat az ő kezébe, úgy igazán, minden következményt vállalva – leginkább a becsületes szembenézést. Péter megtette, Júdás nem – s ismerjük a folytatást. Gondozni először és leghamarabb a saját lelkünket. Megadni számára, ami neki jár – nem bujkálva már Isten elől, mint Ádám tette az Édenben.

 

Ott kiderül, az őszinte alázatban, hogy magunkon túl kinek és minek tartozunk még gondozással. Amire ugyanis nem így kerül sor, fölfelé figyelve, csak mi éppen kitaláltuk – az legtöbbször olyan lesz, mint a vak esete, akit átvezettek az utca túloldalára, pedig nem is akart átmenni. Kár érte, nem kellett volna. Viszont vannak Isten kezéből vett, általa Lélekkel megerősített gondozások is. Gondoljunk Pálra meg a tizenegyre: ha ők nem veszik komolyan az apostolságot, mi most nem tudnánk Krisztusról. De tudunk – és élünk is általa! Ahol ugyanis megteszik, ami tehető, ott megjelenik az áldás pecsétje.

 

Innen még feljebb a szellem szabadsága felé nyílik az út. Gondból először gondozás – majd gondozásból gondolat. Mennyi, de mennyi belátásra vezet az ige, amint tényleg megnyílunk előtte! Aki hét közben nem forgatja Bibliáját, mellőzve saját lelke gondozását – annak persze nem szól szombat este sem. Ott terem gondolat az élet szép újrafogalmazásához, ahol őt keresik – a „kedvesének szőlőjéért” aggódót. Azt, akinek ügye a jó ízű, nemes gyümölcs: mert ő tényleg szőlőműves.

 

Jézus mondja: „Én vagyok az igazi szőlőtő. Maradjatok énbennem, és én is tibennetek. Aki énbennem marad, én pedig őbenne, az terem sok gyümölcsöt, mert nálam nélkül semmit nem cselekedhettek.” (Ján 15,1-5) És ez így is van! Ámen.

 

 

Fohász

Taníts meg arra jobban Uram, mit jelent nekem benned megmaradni! Ámen.