Händel Messiása

Igehirdetés 2016. november 20.

Händel Messiása

Textus: Ézs 53,5

„…az ő sebeivel gyógyultunk meg.”

 

Az elmúlt hetekben többször esett említés ezen igehirdetésekben zenei élményekről. Az élet úgy hozta, ma sem lesz másként. Ha valaki a Zeneakadémia gyönyörűen felújított Nagytermében Händel Messiását hallgathatja, éspedig kitűnő előadásban, a muzsika hetekre beírja magát az ember szívébe. Nem csak a pompázatos zenei élmény révén, mely természetesen önmagában is ajándék.

A Messiás ugyanis kizárólag bibliai idézetekből összeállított oratórium. Első része a megígért Gyermek születését jövendölő próféciákról, a második eljöttéről és szenvedéseiről szól, harmadik pedig az általa hozott örök üdvöt énekli meg. A barokk időkben született mű három és fél óráig tart, s talán nem is lehet egyenletes lelki koncentrációval előadni, sem pedig végighallgatni. A Szentírásból jól ismert szövegek azonban élő kinyilatkoztatássá válnak, mikor olyan mester ad hozzájuk kórust, hangszeres muzsikát és szólisták énekét, mint G.F.Händel.

A koncert kezdete előtti percekben, már a teremben ülve felidéződött bennem Hermann Hesse „Pusztai farkas” című regényének egy részlete. Ez a könyv egy önmaga lényével küzdő, magányos és szenvedő emberről szól, akinek nincsenek barátai – idegen számára minden, ami csak körülveszi, s ami másoknak természetes.

„…Már a legelső beszélgetésünk közben pusztai farkasnak nevezte magát. Meghökkentett, fölkavart. Miféle név ez! Idővel azonban megszoktam, sőt hamarosan magamban, gondolataimban én is csak így hívtam, és ma sem tudnám találóbban jellemezni ezt a jelenséget: közénk, a városba, a nyáj közé tévedt pusztai farkas – egyetlen kép sem ábrázolhatná tökéletesebben riadt magányát, vadságát, nyugtalanságát, honvágyát és hontalanságát.

 Egyszer, egy szimfonikus hangversenyen egész este figyelhettem. Meglepődtem, amikor megpillantottam, ő nem vett észre. A koncert csodálatos, nemes Händel-muzsikával kezdődött, a pusztai farkas azonban magába roskadt, távol járt a zenétől és környezetétől. Magányos és idegen volt, mint egy jövevény, és gondterhelt ábrázattal meredt maga elé. Majd egy másik darab következett, Friedemann Bach egyik kis szimfóniája, és akkor elámultam, mert az idegen néhány taktus után elmosolyodott, lassanként átadta magát a zenének, elmerült benne, és vagy tíz percig olyan üdvözültnek, szép álmokba feledkezettnek tűnt, hogy nem tudtam figyelni a zenére, csak őt néztem. Amikor a darab véget ért, felocsúdott, kiegyenesedett, és mintha fel akart volna állni, hogy máris induljon, de aztán inkább maradt, meghallgatta az utolsó számot, a Reger-variációt, amelyet sokan terjengősnek és fárasztónak éreztek. A pusztai farkas érdeklődése is lankadt, bár eleinte figyelmesen, odaadóan hallgatta, aztán újra eltávolodott, kezét a zsebébe dugta, és magába roskadt, de immár nem boldogan és álmodozón, hanem szomorúan, végül dühösen, arca messze járt, öregnek, betegnek, és elégedetlennek látszott.”

Mindnyájan ilyenformán „hallgatjuk a zenét”, vagyis szemléljük a csodát, ami az élet. Nem tudjuk mindig szeretni, olykor jelen sem vagyunk benne – még Händel nemes muzsikája sem elég jó. Aztán történik valami, kinyílik az ember szíve, és „szép álmokba feledkezünk”. Micsoda mondat! Igen, legyünk érte hálásak, ha valakitől szeretetet és jóságot kapunk, s azt tudjuk álmodni, hogy az élet szép. És vigyázzunk, nagyon vigyázzunk, mert mások is pont ezt várják, a varázslatot – hogy emlékeztessük őket lényünkkel, gesztusainkkal, még önmagunk helyes összerakásával is a legszebb álmaikra!

Ezen a zenei estén nekem pontosan elég volt Händel „nemes muzsikája” a varázslathoz, s nem csupán tíz percig tudtam feloldódni s egy magasabb világ részévé válni. Gyermekkoromból jól ismert bibliai mondatok szólítottak, magyarul kivetítve, a funkciójában pompásan és mégis szerényen elhelyezett képernyőről, vagyis nem kellett zörgő papírról silabizálni, miről is énekelnek a szólisták s a kórus. Meghatározó örök igazságok zúgtak, aztán suttogtak és a lelkemre beszéltek; s még a könnyem is kicsordult, magam sem tudom pontosan, mitől. Közel jött, éspedig egyszerre, a lassan megtelő múlt és az ismeretlen holnap – valójában az örök Vagyok szólt, mintegy a csipkebokor lángjaiból. Még ott elhatároztam, hogy pár momentumot megosztok a szövegkönyvből olvasóimmal – hiszen amúgy is „textusok” ezek, amiket önálló igehirdetésekben kellene körbejárni.

„Vigasztaljátok, vigasztaljátok népemet, így szól Istenetek! Szóljatok Jeruzsálem szívéhez és hirdessétek neki, hogy vége van nyomorúságának, hogy bűne megbocsáttatott. Egy szó kiált: A pusztában készítsetek az Úrnak utat, ösvényt egyengessetek a kietlenben a mi Istenünknek!” (Ézs 40,1-3)

Igen, vigasztalásra szorulunk valamennyien. De nem azért, mert hiba van a teremtésben, s nem is azért, mert a dolgok alapjaiban lennének rosszak. Sok modern gondolkodó véli ezt. Voltaire külön csúfolódó könyvet szentelt annak, hogy a miénk a „lehetséges világok legjobbika” volna – és hahotázik a gondolaton. Tanítják is e paródiáját buzgón a középiskolásainknak.

Hányan választják a sivalkodó stílust, ahol minden és mindenki hibás – csak maga az illető áll teljességgel vitán felül! Nem így van: igenis a bűn miatt vigasztalan az élet, még pontosabban saját vétkeink teszik tönkre az életünket. És lehet másra mutogatni, csak éppen az nem visz sehová. Építsünk utat az Úrnak a pusztában, egyengessük az ő ösvényeit a kietlenben, még ha a szívünkben volna is e lepusztultság – s kezdődhet valami új és nagyszerű! De az önmagunk mentegetése és igazolása messze van ettől.

Ez a kiindulás. Aki máshonnan akar indulni, nem is érhet célt. Elképesztően káros az a mostanában világszerte bevett gyakorlat, hogy az alap a gyalázkodás – aztán védekezzen, aki és ahogy tud, mi megtettük „kötelességünket”. Akik ezt teszik, rosszabb példát nem is adhatnának az egyszerű embereknek. A gyalázkodás, mint életforma. De maradjunk saját magunknál: az ember dolga nem az, hogy mások vétkeire mutogasson, hanem az, hogy ráleljen önnön fogyatkozásaira, és azokat hozza rendbe. (Mt 7,5) Ami megbánni való, azt meg kell bánni, ami elhagyni való, azt el kell hagyni. (Ef 4,28-30) Akkor majd enyhül az élet nagy vigasztalansága. „Minden völgy fölemelkedjék, minden hegy és halom alászálljon, és legyen az egyenetlen egyenessé és a bércek rónává!” (Ézs 40,5) A bűnök eltakarítása és a nyomorúság megszűnése a prófétai látás szerint egy és ugyanaz – vége a nép nyomorúságának, ha bűne már valóban megbocsáttatott.

„És megindítok minden népet, és eljön, akit minden népek óhajtanak.” (Agg 2,6-7) Az egyetemes váltság utáni vágy szólal meg ebben – „minden népek” óhajtják az Üdvhozót! Nem egy újabb vallást, nem egy újabb felekezetet, s főleg nem egy rendszert vagy ideológiát sóvárog az emberiség, hanem azt várja, Aki üdvöt hoz. Nem polgárháborúkat, nem vallási alapú leszámolásokat, és nem is még hatékonyabb profitot, hanem minden egyes embernek a világon mennyei békét és lelki előmenetelt. Rá vár az emberiség – rá várunk mindahányan. Lassan ismét itt az advent – hát ne csak óhajtsuk őt, várakozva eljöttére, hanem nyissuk is meg számára a szívünket! (Jel 3,20-21)

Mert róla ezt halljuk: „És megtisztítja Lévi fiait, s igazsággal visznek ételáldozatot az Úrnak.” (Mal 3,3) Itt félreérthetetlenül az Úrnak közvetlenül szolgálók köréről van szó. „Lévi fiairól”, akik a szent sátor előtt ténykedtek az áldozatok bemutatásával; de átvitt értelemben az egész, lelkiekben már elindult Isten-népéről. „Akik hozzám közel vannak, azokban kell megszenteltetnem, és az egész nép előtt megdicsőíttetnem.” (3Móz 10,3) Lelkipásztorok, presbiterek, templomos, áldozatos hívek – ránk vonatkozik az utalás! Ha ő mibennünk nem szenteltetik meg, mibennünk nem dicsőíttetik meg – akkor ugyan hol kezdje? A köveknél…?! (Lk 3,8-9) Belőlük is támaszthat persze fiakat, ő megteheti, s meg is teszi – de a hozzá közeliekről bizony ez ítélet!

Aztán sorjáznak a többi, ismert és „nagy” igék: „Ímé, a szűz fogan méhében, és szül fiat, s nevezi azt Immánuelnek, ami azt jelenti, velünk az Isten!” (Ézs 7,14) A folytatás pedig: „A nép, mely sötétségben jár, lát nagy világosságot, akik lakoznak a halál árnyékának földjében, fény ragyog fel előttük!….Mert egy gyermek születik nékünk, fiú adatik nékünk, és az uralom az ő vállán lesz, és hívják nevét csodálatosnak, tanácsosnak, erős Istennek, örökkévaló atyának, békesség fejedelmének.” (Ézs 9,2  Ézs 9,6) Azt pedig, hogy miként mondja el mindezt Händel csodálatos művészete, csak az tudhatja igazán, aki hallotta is a Messiást, s követte is, szavanként, miről zeng itt a kórus. “Mighty God, everlasting Father, Prince of Peace!” – tombolva.

Majd következik az evangéliumi történet: „Valának pedig pásztorok azon a vidéken…és az Úrnak angyala hozzájuk jött, és az Úrnak dicsősége körülvette őket…” (Lk 2,9-11) Még az évente csak egyszer templomba menők is szóról-szóra ismerik és szeretik e sorokat – hiszen a karácsony öröme zendül ki belőlük. Mennyei Atyánk jóságát éljük át az ünnepben: „Mint pásztor a nyáját úgy legelteti, karjára gyűjti a bárányokat, és ölében hordozza, a szoptatósokat szelíden vezeti.” (Ézs 40,11)

De íme, ő az Isten Báránya is, aki elveszi a világ bűneit (Ján 1,29), aki „…utált és emberektől elhagyott” a kereszten. (Ézs 53,3) Megint csak az mondható: aki hallotta e zenében, tudhatja egyedül, hogy Händel mit értett meg az ember elvetettségének keserű érzéséből – amikor valakit semmibe vesznek, leírnak, elvetnek – s Jézus mindnyájunkért ezt szenvedte el! Az oratórium szerzője Angliában, angol bibliai szövegre írta a Messiást, és a „rejected…” döbbenetes ismételgetése ráébreszt, hányszor voltunk magunk is kirekesztők; holott magunknak is mennyire fáj, ha bennünket mások elvetnek! A Golgotán az egyetlen Igazat vetették el, gyalázták meg és köpdösték le – mihelyettünk!

„Pedig betegségeinket ő viselte, és fájdalmainkat ő hordozta. Megsebesíttetett bűneinkért, megrontatott vétkeinkért, békességünknek büntetése rajta van. Az ő sebeivel gyógyultunk  meg.” (Ézs 53,4-6) Ez az oratórium szíve, amint az egész Bibliáé is: az ő sebeivel gyógyultunk meg! Tudni ezt még a halál árnyékának völgyében is – vigasztalás. Meggyógyult emberek vagyunk testvérek; akkor is, ha testünkben áttétek rongálnak és napjaink meg vannak számlálva. „Nem hagyod lelkemet a Seolban, nem engeded, hogy a te szented rothadást lásson.” (Zsolt 16,10)

Ez bizony egy másik emberi szint, mint a gondtalan hancúrozás világa. Nem, nem arról van szó, hogy az életöröm valahogy is bűn lenne! Egyszerűen megvan a maga helye, mint az őszinte bűnbánatnak és vétkeink feletti sírásnak is. Händeltől pedig telik egy ironikus, s csak belülről szomorú zenei fordulatra e hatalmas oratóriumban: barikák és fiatal bakkecskék módjára szökdös a kórus, mikor arról énekel, hogy „…Mindnyájan, mint juhok eltévelyedtünk, ki-ki az ő útára tértünk.” (Ézs 53,6) A zene nevet, hogy belülről annál inkább sírjon – mint Arany János a Bolond Istókban. Egy igazán nagy művész így ébresztgeti hallgatóit: ember, vedd már észre, hol táncolsz vidámsággal, mikor valójában gyászolnod kellene…!

Nem lehet felsorolni az összes igét, amit a Messiásban hallunk, és lehetetlen felidézni azt is, mi mindent mozgat meg az emberben. De az javasolható, hogy éljünk a lehetőséggel, ha meghallgathatjuk csak egyszer is életünkben, s feltétlenül kövessük a zene és a szöveg hallatlan művészettel szerkesztett összetartozását! S jusson eszünkbe Márai nem túl hízelgő, ám igaz mondata: Proletár az, akinek nem jut ideje a művészetekre.

A Händel-mű az üdvösség örömével zárul. „Tudom, az én Megváltóm él, és utoljára az én porom felett megáll. És miután e bőrömet megrágják, testemben látom meg az Istent.” (Jób 19,26)  „Ámde Krisztus feltámadt a halottak közül, zsengéjük lett azoknak, akik elaludtak. Miután ugyanis ember által van a halál, szintén ember által van a halottak feltámadása is. Mert amiképpen Ádámban mindnyájan meghalnak, úgy Krisztusban is mindnyájan megeleveníttetnek.” (1Kor 15,20-22)

Jó ezt újra és újra hallani, ha elvileg hittel hisszük is. Megerősítésre szorulunk mindnyájan, mert emberek vagyunk, nem pedig angyalok. És amint elkeserítően hangsúlyos volt a „…rejected, rejected”, vagyis az „elvetett volt” a mű derekán, úgy itt a mű végén nem tud betelni a szerző az „elváltozunk” szó ismételésével: „Íme, titkot mondok nektek. Mindnyájan ugyan nem alszunk el, de mindnyájan elváltozunk. Nagy hirtelen, egy szempillantásban, az utolsó trombitaszóra.” (1Kor 15,51-52) Mert trombita fog szólni, olvassuk ugyanitt, és a halottak feltámadnak romolhatatlanságban – mi pedig elváltozunk.

We shall be changed…! Nem kell örökre így maradjunk, balgaság volna is akarnunk. Nagyon jó, hogy majd egyszer elváltozunk, s hogy ennek titka mindenestől Azé, aki él, aki a mi Megváltónk – s aki utoljára a mi porunk felett megáll!

„Kicsoda vádolja az Isten választottait? Isten az, aki megigazít. Kicsoda, aki kárhoztat? Krisztus az, aki meghalt, sőt aki fel is támadott, aki az Isten jobbján van, és esedezik értünk.” (Róm 8,33-34) Akarhat-e ennél többet s jobbat valaki? Ha igen, bizony nem tudja, mit vesz azzal semmibe.

Händel igen művelt ember volt, mint a nagy mesterek valamennyien. Tisztában volt vele, mely igék hivatottak arra, hogy életünk vezércsillagaiként fölöttünk ragyogjanak, utat mutatva s megsegítve, hogy éljünk – ő maga pedig minek szentelje tudását. Aminek kincseit, úgy lehet legjavát, beépített e pompás műbe. Épüljünk általa! Ámen.

 

Imádság

Méltó vagy Urunk Jézus, megöletett Bárány, aki véred árán megváltottál minket Istennek, hogy vegyél erőt, és gazdagságot, és bölcsességet, és hatalmasságot és tisztességet, és dicsőséget és áldást! A királyi széken ülőnek és a Báránynak áldás és tisztesség, és dicsőség és hatalom örökkön örökké! Ámen. (Jel 5,12-14, a Messiás záró kórusa)