Házát kősziklára építette

Igehirdetés 2008. január 20.

Házát kősziklára építette

 

Lekció: 3Móz 14,14-18
Textus: Máté 7,24-27

„Aki tehát hallja tőlem ezeket a beszédeket és megcselekszi azokat, hasonló lesz a bölcs emberhez, aki házát kősziklára építette. És ömlött az eső és jöttek az árvizek, és fújtak a szelek és beleütköztek abba a házba, de nem omlott össze, mert kősziklára volt építve. Aki pedig hallja tőlem ezeket a beszédeket, de nem cselekszi meg, hasonló lesz a bolond emberhez, aki a házát homokra építette. És ömlött az eső és jöttek az árvizek, és fújtak a szelek és beleütköztek abba a házba, és összeomlott, és nagy lett annak romlása.”

 

Imádkozzunk!

Istenünk, köszönjük, hogy együtt lehetünk ebben az órában, hogy hozzád könyörögjünk és eléd hozzuk mindazt, ami foglalkoztat bennünket. Köszönjük neked, hogy együtt hallgathatjuk a világ megváltásáról szóló üzenetet és együtt magasztalhatunk téged. Jöjj közénk most, Urunk, és ébressz fel minket. Légy a mi tanítónk és légy a mi vigasztalónk. Szólíts meg minket egyenként, hogy mindenki személyesen hallhassa most azt, amire szüksége van és ami éppen segít rajta. Légy kegyelmes azokhoz, akik ma reggel máshol, de szintén a te gyülekezetedként gyűltek egybe. Hadd tartsanak ki ők is és mi is a te igéd mellett. Tarts távol őket is és minket is a képmutatástól, a tévelygéstől, az unatkozástól és a szórakozottságtól. Ajándékozz nekik is, nekünk is olyan ismeretet, ami reménységet ad és megtisztít. Adj nekünk most tiszta bizonyságtételt és örvendező, téged dicsérő szívet.
Ámen.

 

Igehirdetés

A napokban olvastuk a poklos betegségből gyógyult ember tisztulási szertartását. (3Móz 14,14-18). Ez az ószövetségi áldozati szertartás – sok más, nagyon szép jelkép mellett – azt is tartalmazza, hogy a megtisztulási szertartás során a bűnért való áldozatot bemutató pap megkeni az illető jobb fülét, jobb keze hüvelykét és jobb lábának hüvelykét az áldozati állat vérével. Nem nehéz megfejteni a jelképet: a poklosság (aminek ma lepra a neve), mindenfajta tisztátalanság szimbóluma és összefoglalása volt a régi ember számára. A poklost el kellett különíteni, “kivonódott a forgalomból”, s ha meggyógyult, bonyolult tisztulási folyamaton kellett átesnie.
Már ez önmagában is elgondolkodtató: nem volt könnyen átjárás a beteggé vagy tisztátalanná lett embernek a régi életébe. Meg kellett adni a módját, hogy visszatérhessen oda, ahonnan kiesett. Milyen könnyen véljük átléphetőnek ezeket a küszöböket! Egyik pillanatban emberek megszólása vagy valamilyen indulatos, talán éppen csúnya beszéd van az ajkakon, a másik pillanatban pedig áhítat és imádság. Az egyik napon esetleg családi jelenet zajlik a lakásban, a másikon pedig döngetjük az örökkévalóság kapuit és követeljük Isten titkait, mert nekünk az jár, hogy azokat tudjuk. Az ószövetségi időkben tudták, hogy a megtisztulás komoly dolog, valójában egy meghatározó folyamat, úgyhogy nem lehet innét oda és onnét ide percenként átjárni. A poklos emberek barlangokban laktak, és ha mégis megtisztult valaki közülük, akkor a sok egyéb szertartás mellett a saját maga által hozott állat áldozat vérével kenték meg a jobb fülét, a jobb hüvelykjét és a jobb lába hüvelykjét.
Tudok egy konferenciázó helyről, ahol csendes heteket tartanak, és ahol, ha valaki a munkatársak közül lelkileg megbetegszik, akkor kiáll a szolgálatból mindaddig, amíg meg nem gyógyul. Pedig ott nem lepráról vagy más, súlyos élet-tisztátalanságról van szó, hanem csak arról, hogy az Isten iránti odaadásában, vagy az emberek iránti szeretetében betegedett meg az illető. Lelki értelemben betegen, ez ott az alapelv, másokat is csak betegíteni tudna, és ez valóban így is van, ezért hát kiáll a szolgálatból, amíg meg nem tisztul a szíve. De hát mi gyógyulni valója lehet az ember fülének? Mit jelképez a jobb fülcimpa áldozati vérrel való megkenése?
Pontosan azt, amit Jézus is mondott a Hegyi Beszéd végén: valaki hallja ugyan az ő igéit, de nem annyira, hogy elkezdjen másként élni, mint addig. Csak a „külső” fülével hallja az igét, a szívével már nem, ezért aztán az első komolyabb próbatételnél össze is omlik az ilyen hit. Jön például egy intrikus, vagy egy agresszív ember, aki megsért és felbosszant, és már nincs többé lelki nyugalom és nincs többé udvariasság és szép szavak, hanem csak ellen-indulatok és esetleg viszonzott rágalom-hadjárat és lejáratás van. De jöhet ennél sokkal súlyosabb dolog is, jól tudjuk, akár testi betegség, akár munkahely elvesztése, vagy más formában, és akkor ott a kérdés, hogy most “összedől-e a ház” vagy sem.
Hát ezért fontos a fül. Hallunk-e még vele egyáltalán – és itt a lelki hallásunkról van szó. A napokban jártam valakinél, akinek gyakorlatilag teljesen elveszett a fizikai hallása. Kedvesen elbeszélgettünk, amikor látta a szájamat, le tudta olvasni, mit mondok. De ha felállt és intézett valamit a szobában, bizony hiába beszéltem hozzá. Én is, ő is csak a magáét mondta, mintha nem lennénk egy méterre egymástól. Az élet bezárul magába, ha nem működik a hallásunk, és ez sokszorosan így zajlik lelki értelemben. Ezért kellett a tisztátalanságból gyógyulni akaró ember fülcimpáját áldozati vérrel megkenni, vagyis ezért kell az ember hallásának megtisztulnia. Ha nem hallunk semmit abból, amit Isten mond nekünk igéjében, mi is bezárulunk a magunk világába, mint a nagyothalló ember. Ez úgy fest a valóságban, hogy működnek az önigazolásaink, érveink, és elhárító mechanizmusaink – és nincs, ami áldásosan megérintse lelkünket, megtermékenyítse meddő gondolatainkat – végeredményben nincs, aki új úton indítson el minket, mert mindig csak a saját hangunkat halljuk.
“Aki hallja tőlem beszédeimet és nem cselekszi meg, össze fog omlani a háza.” Mert szelek és viharok minden életben támadnak, árvizek is jönnek, mégpedig nagyon is váratlanul – ezt mindnyájan tudjuk. A “hallás” gyógyulása után ezért a megvalósítás gyógyulása kell következzen. A kéz a cselekvést jelenti, a láb pedig a bejárt életutat: mind a kettőnek van tisztulni és gyógyulni valója – halljuk a szertartás kultikus nyelvéből.
A kéz első értelemben a saját megélhetésért való tevékenységet jelöli, amiben akaratlanul mindnyájan kompromittálódunk. Mi mindent megengedhetőnek tartunk egy nagyobb darab kenyérért, egy jobb állásért, vagy elegánsabbnak vélt pozícióért! “Mit használ az embernek, ha az egész világot megnyeri is, de a lelkében kárt vall? Milyen váltságot tud fizetni az ember a lelkéért?”  (Mk 8,36) Emberek elnyerik, amit nagyon akartak, csak éppen nem jó lelkiismerettel, nincs meg a belső béke – mert a szív nem hagyja nyugodni az embert, ha valami fontosat odaadott egy sokkal kevésbé fontosabbért. A kéznek, a megélhetésért munkálkodó kéznek bizony, gyakran van tisztulni valója. S ugyanez érvényes a kézre, melyet kinyújtunk elvenni, ami – vagy aki – nem a miénk. Hát ezért kell áldozati vérrel megkenni a jobb kezet!
De a kéz többet jelent a munkánál és a birtoklásnál. A másik ember felé kinyújtott kezet, tehát a segítségadást, azon kívül pedig a békesség iránti készséget is jelenti – gondoljunk a „békejobb”-ra. Aki tudna jót cselekedni, és nem cselekszi, bűne az annak, olvassuk az igében (Jak 4,17) – és ez is megmér mindenkit. Segítő kezet nyújtani sokszor egyszerűen nem érünk rá. Inkább elfoglal a saját üdv utáni igyekezet, mintsem észrevennénk, kinek lehet szüksége a kezünkre. Pedig néha oly egyszerű lenne egy gesztus, egy megírt levél, egy végighallgatott panasz, ahol nem vágunk közbe – vagy más valaki helyett elvégzett munka. Sőt, már az is nagy dolog lenne, ha törekednénk a békességre és csendben áldozatot is tudnánk hozni érte – ha nem érvényesítenénk azonnal igazunkat és nem vernénk keresztül érdekünket: mindez benne rejlik a kéz, a segítő és “békességet szerző” (Mt 5,9) kéz megtisztulásában.
A Jézus által minden dolognál fontosabbnak mondott “megvalósítás” eszköze azonban nem csak a kéz, hanem a láb is. Ezzel megyünk valahová, vagy nem megyünk. Akad, aki nem megy sehova, mert azt gondolja, abból baj nem lehet – holott hasznára lehetne valakinek, hogy meglátogatja. Mikor eljövünk a templomba, már a jelenlétünkkel megajándékoztunk sok más embert! Talán nem beszélünk, mert még nem vagyunk személyes ismerősök, még nem vagyunk valóban testvérek az Úrban – de már együtt vagyunk, s ez ajándék mindenki számára.

 

Mert valóban nem mindegy, hová is visznek minket azok a lábak. Vannak utak, amik kívánatosnak tűnnek, aztán utóbb derül ki róluk, mily igen kárunkra voltak. S vannak, amik bejárhatatlanul nehéznek látszanak, holott csak el kellene indulni rajtuk, hiszen az ezer kilométeres út is egyetlen lépéssel kezdődik. A jézusi igény, hogy legyünk a megvalósítás emberei, ne csak az elveké, tételeké és igazságoké, vagy akár az “Uram, Uram!” hangoztatásé, azért fontos, mert egyszer végig kell majd tekinteni az úton, amit bejártunk. És azon meg nem történtté már nem tehetünk semmit. Visszük magunkkal, amit egyszer megengedhetőnek tartottunk. Jön velünk, mint a kellemetlen útitárs a vasúti fülkében, aki folyton hangosan beszél, eszik, mindig köhög, egyfolytában rakodik és minden mást is csinál, ami csak kellemetlen – és nem lehet elérni, hogy ne legyen ott. Így jön velünk az elfelejteni akart út minden részlete, amit egyszer bejártunk. Ezért jó megtisztulni annak a lábnak, amivel lépünk, hogy ne szaporodjanak a hiábavaló vagy éppen szégyenletes utak az életünkben.
Milyen jó, hogy ezt a magas igényt, “legyetek megvalósítók”, olyan mondja nekünk, aki maga nem csak beszélt ezekről, hanem meg is cselekedte, sőt ma is cselekszi. Olyan akar minket hallóbbakká tenni, aki nem süket imáinkra; jól hallja még a sóhajainkat is. Sőt, szívünk gondolatait is ismeri, amiket pedig ki sem mondunk. Ilyen Urunk van – bízzuk rá bátrabban szívünk érzéseit! Nem süket az Isten, ahogy vélitek, mondja a próféta. (Ézs 59,1) Minden gondotokat őrá vessétek, neki gondja van reátok! (1Pét 5,7)
És a karja sem lett rövidebb. Mennyi mindenben valóban ott van a keze, amiről azt mondjuk, véletlen! Intéseket helyez el életünk útja mellett: azt mondja, vigyázz – így nem lenne jó továbbmenned. Aztán útjelző táblákat is ad igék formájában – megszólító üzeneteket. Küld segítő testvéreket is, néha atyákat, anyákat, fitestvéreket, nőtestvéreket, hogy megbiztasson: nem vagy egyedül, szerethetsz, sőt téged is szeretnek. Már a 2. században voltak szent életű emberek, akik kivonultak a “bűnös városokból” a pusztába, hogy egészen Istennek élhessenek. Egyiptomban összeszedte őket Remete Antal, hogy lakjanak együtt, éljenek közösségben, azt tanítva nekik, hogy a magános életnél magasabb rendű a közös élet, mert csak ott van mód a szeretet gyakorlására. Ezért jött el hozzánk az örök ige, aki elég lehetett volna önmagának az egek egeiben – mégis testté lett és velünk van a világ végezetéig! Ő igazán nagy utat tett meg, hogy ránk találjon. Nem hallod a szavát? Meríts erőt abból, hogy ő hall téged! Nem olyanok a cselekedeteid, mint magad is szeretnéd? Meríts erőt abból, hogy ő érted magát megüresítette, engedte kezeit átszögezni, és meghalt helyetted – hogy te élhess! Félve tekintesz bejárt utadra, látod vargabetűidet? Meríts erőt abból, hogy ő téged is, meg engem is „menny magasból látni jött” – millió mérföldeket tett értünk, hogy egyszer mi is eltaláljunk őhozzá. Ha valóban ezt tesszük, magunk meg a világ helyett végre őrá tekintünk, kapunk majd erőt, hogy megtisztuljon a hallásunk; Szentlelket ahhoz, hogy helyesek legyenek a cselekedeteink – és lesz hitünk úgy járni életünket, hogy ne kelljen majd szégyellni útjainkat. Így legyen! Ámen.

 

Imádkozzunk!

Istenünk köszönjük, hogy ahol véget ér az erőnk, ott kezdődik a te kegyelmed. Ahol mi tehetetlennek bizonyulunk, te megmutatod szeretetedet és segítesz rajtunk. Köszönjük ezeket a megtapasztalásainkat és azt kérjük, ne hagyj minket magunkra erőtlenségeinkben. Adj lelki hallást, hogy be ne záruljon az életünk. Adj helyes szavakat és cselekedeteket, áldott belső indulatot, hogy szelíd lélekkel a te gyermekeidként lehessünk jelen a világban, ne pedig a magunk képviseletében. Szükségünk van vezetésedre, mert magunktól nem tudjuk az utat. Imádkozunk az előttünk álló ökumenikus imahétért, áldd meg egyházaid egymáshoz közeledését. Imádkozunk konfirmáló fiataljainkért és szüleikért, hogy együtt megerősödhessünk a te szeretetedben. Légy velünk Jézusunk, és segíts, hogy mi is mindenkor veled lehessünk! Ámen.