Helyet készítek nektek!

Igehirdetés 2007. szeptember 9.

Helyet készítek nektek!

 

Lekció: Ján 14, 1-10 Ján 14,12
Textus: Ján 14,3

„Ha majd elmegyek, és helyet készítek nektek, ismét eljövök és magamhoz veszlek titeket, hogy ahol én vagyok, ti is ott legyetek.”

 

Imádkozzunk!

Istenünk, végtelen hatalmú erő és örök Lélek vagy, mi pedig emberek, akik ma vagyunk, holnap pedig porrá leszünk. Ami valóságnak látszik megalapozatlan, az ember szíve pedig üres és céltalan; ezért minden, ami tőled való megsegít, hogy éljünk. Köszönjük neked a Szentírás tanúskodását, amit Lelked ihletett. Valamennyi betűje jóságodról beszél, és a te világosságodat hozza be a világba. Segíts most minket, hogy felfogjuk mindazt, ami megtisztít, gyógyít és a helyünkre visszaállít. Szólj hozzánk, nevezz a nevünkön, hogy meghalljuk igédet és megértsük, hogy valóban menekvésünkről és üdvünkről van szó. Jézus nevében kérünk, hallgass meg minket, és hirdettesd köztünk igazságodat; a te igéd igazság! Ámen.

 

Igehirdetés

Ezekben az igékben, amiket most hallottunk, helykészítőként mutatják be magát Jézust. Miért van szükség erre? Egyedül és kizárólag azért, mert embernek lenni annyi, mint kiesettnek lenni eredeti helyünkről. Vannak életek, amiken ez nagyon látszik. Emberek loholnak végig saját életükön, mint egy űzött vad, folyton keresnek valamit, amiről legtöbbször maguk sem tudják, micsoda, és végül is elégedetlenül és szomjasan mennek el ebből a világból, mert nem találták meg, amit kerestek. Ahogy a költő mondja magáról:

 

„Élhettem volna gyönyörűen.

De most a házak énbennem épülnek,

És dübörögve énbennem dőlnek össze.

Valaminek az eszköze vagyok,

Mindig magamon érzek egy égő, nagy szemet,

S hányódom erre-arra,

Pedig

élhettem volna gyönyörűen.”

                                                          (Ladányi Mihály)

 

Mások életén ez nem látszik ennyire. Van munka, család, talán eredmény is, ha más nem, az, hogy nem süllyedtünk le látványosan, esetleg még vittük is valamire. Egy-egy őszinte pillanatban azért mégis azt kérdezzük magunktól, mire volt jó az út, amit végigjártunk, hova is érkezünk tulajdonképpen. Embernek lenni annyi, mint kiesettnek lenni, elveszteni eredeti helyünket, szívünkben az Isten-közelséget, és így értjük meg igazán, miért is szól a Biblia rögtön a teremtés után az elveszett Paradicsomról.

Amikor Jézus az evangéliumban úgy mutatja be magát, mint aki helyet készít a tanítványainak, akkor arról  van szó, hogy megtisztulnak és gyógyulnak, amint általa megtalálják az elveszett Isten-közelséget. Lehetnek, és valóban vannak is, akik azt mondják, elégedettek vagyunk a helyünkkel, miért kellene nekünk valaki is helyet készítsen? Hadd mutassak fel néhány területet, ahol nagyon is szembeötlő, hogy mi emberek mennyire elvesztettük eredeti helyünket, vagy így is mondhatnám, hiszen ez ugyanaz, a rendeltetésünket.

Az első mindjárt maga az Isten-szomjúság. Ott az ateistákban is, bennük talán még dörömbölőbben, mint másokban. Minden ember szüntelenül őhozzá törekszik, de ezt belső képeinkhez kötődő elképzelésekkel tesszük. Némelyek megfogalmazzák, ha nem lennének természeti katasztrófák, háborúk és nem lenne bűn, meg általában bajok az emberi életben, akkor hinnének Istenben. Magyarul, ha minden vágyuk hiánytalanul teljesülne. Mások finomabban kiszabnák, milyen kellene legyen ő ahhoz, hogy készek legyenek elfogadni. S akadnak, akik elvileg hívőnek vallják ugyan magukat, ám a valóságban annyira egyéniségükhöz igazítanák Istent és a világot, hogy inkább magukat imádják, mintsem a világ Teremtőjét. Még Isten-szomjúságunkat is lelkileg rögzült belső képek mentén éljük meg. Ahogy a költő mondja:

 

“Álmom az Isten,

Batyum: a legsúlyosabb Nincsen,

Utam: a nagy nihil, a Semmi;

A sorsom: menni, menni, menni,

S az álmom: az Isten.”

                                            (Ady E.)

 

Aztán itt a munka. Hiábavaló igyekezetek, taposómalom, tövist és bogáncskórót termő föld, verítékes orca – s mindehhez a hiábavalóság érzete: hiszen minek az egész, ha úgyis visszatérünk a porba, amiből vétettünk. A középkori misztikus, Eckhart mester különböztet munka és foglalatosság között. Azt mondja munka az, amit kívülről végzünk, mintegy benne állva a dolgokban, és így magától értetődően folyton akadályokba ütközve. A foglalatosság ezzel szemben bensőnkből fakadó, észszerűen körültekintő tevékenység, aminek szép és megnyugtató ritmusa van, mert az örök rendhez igazodva végezzük – s ennek megfelelően nem fogcsikorgatás, hanem öröm és fény jön be általa a világba. Azt is hozzáteszi, Isten barátai feltétlen eljutnak oda, hogy ne csak munka, hanem foglalatosság is legyen részük az életben.

Végül az önmagunkhoz való viszony, ami fiatal lelkeket éppúgy érint, mint az élet derekán lévőket, vagy hazafelé tartókat. Mindenki előtt nyitva áll, hogy magát önmagában vagy pedig Istenhez való viszonyában szemlélje – s a kettő közt nagy a különbség. Amíg az ember Isten közelében élt, mindent tőle kapott: testét, társát, kertjét, még önmagát is. Az ember énjét eredetileg léte alapjával, Istennel együtt értelmezte. Amint tőle elszakadt, azaz helyéről kiesett, maradt azon csüggeni, mit szólnak hozzá az emberek: ha imádnak lám, sokat érek, ha pedig nem szeretnek eléggé, senki vagyok. Ami pedig ennél is démonibb lehetőség: teljesen magunkra maradni. Ez utóbbira érvényes, hogy „nem jó az embernek egyedül”, a Biblia első lapján olvassuk, mert “…jaj az egyedül valónak: ha fázik, ki melegíti meg, ha elesik, ki emeli fel?” (Préd 4,9-12) Önmaguktól “elszállt” emberek, akik azt hiszik, mindent megengedhetnek maguknak éppúgy tartoznak ide, mint önmagukba belekeseredettek – mert cseppet sem mindegy, hogy énünket önmagunkban, vagy pedig Istenhez való viszonyunkban szemléjük.

Sok helyen vannak jelei, életfontosságú területeken is, ha nem vagyunk „Isten barátai”, ahogy Eckhart mester nevezi azokat, akik megtalálták helyüket az örök szeretetben: életünk egész sóvárgása, valahová készülődése, úgy is mondhatjuk, a jövőhöz való viszonyunk, aztán a mindennapi munka, ami lehetne örömteli “foglalatosság”, és még az önmagunkhoz való viszony is – mind megbetegszik és nem az, ami lehetne.

Az evangélium életünknek erre a lényeges bajára tapint, amikor azt mondja, “helykészítőre” van szükségünk. Jézus vissza akar minket vezetni elvesztett helyünkre. Voltunk mi is egyszerűek, teljesek, kevesebb folttal valók, mint mainapság. Olyan messzi mindez, hogy hihetetlen: de ide vissza lehet találni. Jézus ezért mondja: „Ha elmegyek és helyet készítek nektek, ismét eljövök és magamhoz veszlek titeket, hogy ahol én vagyok, ti is ott legyetek.”

Az ő helykészítése keresztáldozata volt, ami azt jelenti: mindenkinek van helye. Ami ott történt, az az egész világé: nem nekünk kell kiverekedni magunknak – személyes helyünk van Isten szeretetében! El van készítve, vár minket, csak engedni kell, hogy aki azt ismeri, odavezessen. Ám ezzel van a baj: legtöbbször éppen ennyi alázat nincs az emberben, hogy rábízza magát Jézusra és gondosan figyeljen vezetésére.

Két napja történt, itt a templomkertben. Egy pár hetes kismacska betévedt a kapun és kétségbeesetten nyávogott. Megesett rajta a szívem a hideg, esős időben, próbáltam segíteni rajta – de nem hagyta. Vadul elszaladt a kert távoli sarkába, az ételt sem fogadta el: valami űzte, hajtotta szegényt. Hiába tettünk ki számára meleg búvóhelyet – semmi nem kellett, csak nyávogott és rögtön elszaladt, amint próbáltuk jobb körülmények közé segíteni. Éjszaka is panaszosan nyávogott, aztán reggelre elment. Nem hagyta, hogy segítsünk rajta. Sok embernél látni hasonlót: semmi nem jó az életben, csupa panasz minden – rajtam ne is próbáljon segíteni senki, úgysem hagyom. Szomorú képlet, nem túl sok jóval kecsegtet.

Az evangéliumban, ahol a Jézus szavait olvassuk,  jó dolgok szólalnak meg. Azt halljuk, az ember igenis megtalálhatja elvesztett helyét: ő azt akarja, hogy tanítványai ott legyenek, ahol ő van! Ez nem kegyes óhaj, hanem a legnagyobb, mindenkinek érvényes ígéret. Azt mondja a küzdő embereknek, hogy Atyja házában nagyon sok lakóhely van. Lelki értelemben már oda is ültetett a mennyben őmellé, ahogy az apostol mondja: “…feltámasztott minket, és vele együtt ültetett a mennyben.” (Ef 2,6) Ez fontos dolog, s akinek még hiányzik életéből, tényleg szegény.

Annyit tegyünk hozzá, hogy aki tudja, ott a helye Istennél, sőt, lélekben ott is ül immár a mennyben a helykészítő Jézussal – az másként él. Először is sokkal nyugodtabb. Hová is sietne? Mi lehet több az életében, mint ülni az Atyánál és részesedni közelsége fényében, örömében? Akad valami, ami ezen túltehet? A Krisztusban “helyét megtalált” ember nem lohol, nem aggódik, bizonyos már a maga örök helyében.

Az ilyennek derű is jut, hiszen „Isten barátsága” nem lehangoló, hanem “igazság, békesség és Szentlélek által való öröm.” (Róm 14,17) Jut az embernek a fényből, amit dicsőségnek nevez a Biblia, és ami belülről ragyog a lelkében. Munkáját is másként végzi, hogy “Isten barátja” lett: tempósan, értelmesen, hiszen az örök rend részeként, mintegy belülről kifelé zajlik tevékenysége, ami már nem csak munka, hanem “foglalatosság” is. Énjét sem másokhoz mérve nézi többé: ő már Istené, s örökre az is marad!

Segítsen a kegyelem ilyen belső változáshoz. Mert az Úrral lenni a földi életben is a legjobb dolog, ám a jövendőre nézve is az a mi erőnk és egyetlen egy vigasztalásunk, hogy valóban “mindenkor az Úrral leszünk” (1Tessz 4,17) – ami mindennél inkább jó. Így is legyen! Ámen.

 

Fohász

Köszönjük Urunk, hogy oldalunkra állsz, aki bűnön, szenvedésen és halálon egyedüli győztes vagy. Előttünk jártál tökéletes áldozatoddal: meghódoltattad a gonosz erőket, és győzelmedben minket is részeltetsz. Adj hozzád méltó életet, amelyben nyugalom és békesség uralkodik, ahol belső megelégedéssel végzett, tőled való a munka van, s ahol mi is a te barátaid lehetünk. Imádkozunk a megpróbáltatásban élőkért, hogy erőt, szeretetet és józanságot kapjanak és el ne keseredjenek. Légy mindnyájunkkal a következő hét szolgálataiban és vezess minket szereteteddel! Ámen.