Helyet készítek nektek!

Igehirdetés 2007. szeptember 9.

Helyet készítek nektek!

Lekció: János 14, 1-10, 12
Textus: János 14,3

„Ha majd elmegyek, és helyet készítek nektek, ismét eljövök és magamhoz veszlek titeket, hogy ahol én vagyok, ti is ott legyetek.”

Imádkozzunk!

Istenünk, mindig félve állunk eléd, hiszen te végtelen hatalmú erő és örök Lélek vagy, mi pedig gyarló emberek, akik ma vagyunk, holnap pedig már porrá leszünk. De azt is tudjuk, Urunk, hiszen az egész életünk erről szól, hogy nélküled minden, ami valóságnak látszik, egészen megalapozatlan, az ember szíve pedig üres és céltalan; ezért minden igaz hír, ami csak tőled való, fontos nekünk, mert megsegít, hogy éljünk. Köszönjük a Szentírás tanúskodását, hogy valamennyi betűje a te jóságodról beszél, és az összes mondata a te világosságodat hozza be ebbe a világba. Segíts most minket, hogy felfogjuk belőle mindazt, ami csak megtisztít minket, ami csak gyógyít és a helyünkre visszaállít. Szólj most hozzánk, Urunk, nevezz minket a nevünkön, hogy meghalljuk igédet és megértsük, hogy valóban rólunk van szó. Jézus nevében kérünk, hallgass meg minket, és közöld velünk Szentlelkedet. Ámen.

Igehirdetés

Ezekben az igékben, amiket most hallottunk, helykészítőként mutatják be magát Jézus. Miért van szükség erre? Egyedül és kizárólag azért, mert embernek lenni pontosan annyi, mint kiesettnek lenni eredeti helyünkről. Vannak emberi életek, amiken ez nagyon látszik. Emberek loholnak végig a saját életükön, mint egy űzött vad, folyton keresnek valamit, amiről legtöbbször maguk sem tudják, micsoda, és végül is elégedetlenül és szomjasan mennek el ebből a világból, mert nem találták meg, amit kerestek. Ahogy a költő mondja magáról: „Élhettem volna gyönyörűen, De most a házak énbennem épülnek, És dübörögve énbennem dőlnek össze. Valaminek az eszköze vagyok, Mindig magamon érzek egy égő, nagy szemet, S hányódom erre-arra, Pedig élhettem volna gyönyörűen.” (Ladányi M.)
Más emberek életén ez nem látszik ennyire. Van munka, van család, van talán eredmény is, ha más nem, az, hogy nem süllyedtünk le látványosan, esetleg még vittük is valamire, de egy-egy őszinte pillanatban azért mégis azt kérdezzük magunktól, mire is volt jó az egész út, amit végigjártunk, hova is érkeztünk tulajdonképpen. Mert embernek lenni annyi, mint kiesettnek lenni, elveszteni az eredeti helyünket, ott a szívünkben az Isten-közelséget, és így értjük meg igazán, miért szól a Biblia rögtön a teremtés után az elveszett Paradicsomról.
Amikor Jézus az evangéliumban úgy mutatja be magát, mint aki helyet készít a tanítványainak, akkor nem kevesebbről van szó, mint hogy az emberi élet megtisztulása és gyógyulása annyi, mint őáltala újra megtalálni a helyünket, az elveszett Isten-közelséget. De hát lehetnek, és valóban vannak is, akik azt mondják, mi egész jól elégedettek vagyunk a helyünkkel, miért kellene nekünk valaki is helyet készítsen? Hadd mutassak fel egy néhány területet most, ahol számomra nagyon is szembeötlő, hogy mi emberek mennyire elvesztettük eredeti helyünket, vagy így is mondhatnám, hiszen ez ugyanaz, a rendeltetésünket.
Az első mindjárt maga az Isten-szomjúság. Ez ott van mindenkiben, még az ateistákban is, bennük talán még dörömbölőbben is, mint másokban. Minden lélek vágyik Isten után, minden ember szüntelenül Istenhez törekszik, de ezt sajnos mindnyájan különböző saját képekhez kötődő elképzelésekkel tesszük. Némelyek ebben odáig mennek, hogy megfogalmazzák, ha nem lennének természeti katasztrófák, nem lennének háborúk és nem lenne bűn, meg bajok az emberi életben, akkor hinnének Istenben. Magyarul, akkor hinnének Istenben, ha minden vágyuk hiánytalanul teljesülne. Mások nem fogalmaznak ennyire bárdolatlanul, de azért finomabban ők is kiszabnák, milyen kellene legyen Isten ahhoz, hogy ők is készek legyenek felé fordulni. És vannak, akik elvileg Isten-hívőnek vallják ugyan magukat, de a valóságban annyira a saját egyéniségükhöz igazítanák Istent és a világot, hogy igazából inkább magukat imádják, mintsem a világ Teremtőjét. Mert még az Isten-szomjúságunkat is a saját, belénk égett, lelkileg szinte véglegesen rögzült belső képek mentén éljük meg. Ahogy a költő mondja: Álmom az Isten – Batyum: a legsúlyosabb Nincsen, Utam: a nagy Nihil, a Semmi; A sorsom: menni, menni, menni, S az álmom: az Isten. (Ady E.)
Aztán itt a munka. Ez is olyan terület, ahol sok a szenvedés. Hiábavaló igyekezetek, taposómalom, töviset és bogáncskórót termő föld, verítékes orca – és mindehhez még a hiábavalóság érzete is: hiszen minek az egész igyekezet, ha egyszer úgyis visszatérünk a porba, amiből vétettünk. Egy középkori misztikus, Eckhart mester tesz egy szép különböztetést munka és foglalatosság között. Azt mondja, a munka az, amit kívülről végzünk, mintegy benne állva a dolgokban, és így magától értetődően folyton akadályokba is ütközve. A foglalatosság ezzel szemben a saját bensőnkből fakadó, ésszerűen körültekintő tevékenység, aminek szép és megnyugtató ritmusa van, mert az örök rendhez igazodva végezzük, és ennek megfelelően nem is fogcsikorgatás, hanem öröm és fény jön be általa a világba. És még azt is hozzáteszi, hogy Isten barátai feltétlen eljutnak oda, hogy ne csak munka, hanem foglalatosság is legyen a részük ebben az életben.
És végül az önmagunkhoz való viszony, ami fiatal lelkeket éppen olyan mélyen érint, mint az élet derekán lévőket, vagy a hazafelé tartókat. Mindenki előtt nyitva áll, hogy saját magát csak önmagában szemléli, vagy pedig Istenhez való viszonyában. Mert ez a kettő nagyon nagy különbség. Amíg az ember Isten közelében élt, magától értetődő volt, hogy mindent tőle kapott: a testét, a társát, a kertjét, még önmagát is. Ezért az ember a saját énjét, a saját létezését mindig a léte alapjával, tehát Istennel együtt értelmezte. De amint tőle elszakadtunk, vagyis a helyünkről kiestünk, maradt a végtelenül veszélyes két lehetőség: vagy azon csüggeni, mit szólnak hozzám az emberek, és ha imádnak, akkor lám, sokat érek, ha pedig nem szeretnek eléggé, senki vagyok – vagy, ami még ennél is sokkal démonibb lehetőség: teljesen saját magunkra kárhoztatva maradni. Erre az utóbbira különösen is érvényes, hogy „nem jó az embernek egyedül”, ahogy a Biblia első lapján olvassuk, mert jaj az egyedülvalónak: ha fázik, ki melegíti meg, ha elesik, ki emeli fel? (Préd. 4,9-12) Önmaguktól elszállt emberek, akik azt hiszik, mindent megengedhetnek maguknak, éppúgy tartoznak ide, mint önmagukba belekeseredett emberek. Mert cseppet sem mindegy, hogy magunkat csak önmagunkban, vagy pedig Istenhez való viszonyunkban szemléjük.
Ugye, látjuk, hány és hány területen vannak jelei, egészen életfontosságú területeken is, ha nem vagyunk „Isten barátai”, ahogyan Eckhart mester nevezi azokat, akik újra megtalálták a helyüket az örök szeretetben: életünk egész sóvárgása, valahová készülődése, úgy is mondhatjuk, a jövőhöz való viszonyunk, aztán a mindennapi munka, ami lehetne pedig akár foglalatosság is, és még az önmagunkhoz való viszony – mind-mind megbetegszik és nem az, ami lehetne.
Ezért fontos, hogy az evangélium, rátapintva életünknek erre az egészen lényeges bajára, azt mondja, hogy helykészítőre van szükségünk. És nem csak ezt mondja, de azt is, hogy Jézus valóban tud, és akar is nekünk helyet készíteni. Ami nem kevesebbet jelent, mint azt, hogy minden ember előtt nyitva van az út, hogy újra megtalálja eredeti helyét. Valaki vissza akar minket vezetni az elvesztett helyünkre! Voltunk mi valamikor egyszerűek, teljesek, hitelesek, sokkal kevesebb folttal valók, mint mainapság vagyunk. Már olyan messzi van mindez, hogy hihetetlen, ide vissza lehetne találni. De Jézus ezt mondja: „Ha majd elmegyek, és helyet készítek nektek, ismét eljövök és magamhoz veszlek titeket, hogy ahol én vagyok, ti is ott legyetek.”
Az ő „helykészítése” a golgotai keresztáldozat volt, és ez már a miénk, ami azt jelenti, hogy mindenkinek van hely. Senki sem mondhatja magáról, hogy neki nincs helye, ő egészen más, mert ami ott történt, az valóban az egész világé. Nem nekünk kell immár helyet kiverekedni magunknak, mert mindnyájunknak saját és személyes helyünk van Isten szeretetében! El van készítve számunkra, vár minket, csak engedni kell, hogy aki azt a helyet ismeri, minket odavezessen. És ezzel az odavezetéssel van egyedül a baj. Mert legtöbbször éppen ennyi alázat nincs az emberben, hogy valóban rábízza magát Jézusra és szépen, gondosan figyeljen is az ő vezetésére.
Két napja történt, itt a templomkertben. Egy pár hetes kismacska betévedt a kapun és kétségbeesetten nyávogott. Rögtön megesett rajta a szívem a hideg, szeles és esős időben, és próbáltam segíteni rajta, de nem hagyta. Azonnal messzire elszaladt, az ételt sem fogadta el, mert valami űzte, hajtotta szegényt. Hiába tettünk ki neki ennivalót, hogy maga ehessen, ha akar, meg meleg búvóhelyet, semmi nem kellet, csak nyávogott és rögtön gyorsan elszaladt, amint próbáltuk jobb körülmények közé segíteni. Éjszaka is nyávogott, elég panaszosan, aztán reggelre elment. Nem hagyta, hogy segítsünk rajta. Sok embernél látni egészen hasonló dolgokat. Semmi sem jó az életben, csupa panasz minden, de rajtam ne is próbáljon segíteni senki, mert úgysem hagyom. Szomorú ez a képlet, és nem is túl sok jóval kecsegtet.
De itt az evangéliumban, ahol a Jézus szavait olvassuk, nagyon is jó dolgok szólalnak meg. Azt halljuk, hogy az ember igenis megtalálhatja az elvesztett helyét. Ő azt akarja, hogy a tanítványai ott legyenek, ahol ő is van. És ez nem kegyes óhaj, hanem a világon a legnagyobb és mindenkinek érvényes ígéret. Maga az tette, Jézus, aki már Istennél van, azon a helyen, ahol a legfontosabb, jobb oldali hely őt illeti, hiszen ő páratlan, Egyszülött, de azt mondja nekünk, küzdő embereknek, hogy az ő Atyja házában még nagyon sok lakóhely van. És tudjuk, hogy lelki értelemben már minket is odaültetett a mennyben az Atya mellé, ahogyan Pál mondja ezt: Együtt feltámasztott minket ővele és vele együtt ültetett minket a mennyben. (Ef. 2,6) Ez azért nagyon fontos dolog, és akinek még hiányzik az életéből, az valóban nagyon szegény.
Már csak annyit tegyünk ehhez hozzá, hogy aki tudja, hogy ott van a helye Istennél, sőt, immár lélekben ott is ül a mennyben a helykészítő Jézussal együtt, az másként él, mint aki ezt még nem tudja. Először is sokkal nyugodtabb. Hová is sietne? Mi lehet ennél több és fontosabb az ember életében, mint ott ülni az Atyánál és részesedni az ő közelsége fényében és örömében? Van valami is, ami ezen túltehet? A Krisztusban helyét megtalált ember ezért nem fut, nem lohol, nem aggódik, mert bizonyos a maga örök helyében. Aztán az ilyen embernek derű is jut, hiszen „Isten barátsága” nem valami savanyú és lehangoló dolog, hanem igazság, békesség és Szentlélek által való öröm. Jut az embernek abból a többlet-fényből, amit dicsőségnek nevez a Biblia, és ami belülről ragyog az ilyen ember lelkében. A munkáját is másként végzi attól kezdve az ember, ha Isten barátja lett: tempósan, értelmesen, belső örömmel, hiszen immár az örök rend részeként, belülről kifelé zajlik a tevékenysége, ami nem csak munka, hanem foglalatosság is számára. És saját magát sem önmagában, vagy az emberekhez képest nézi többé, mert az lett már döntővé neki, hogy ő Istené, és örökre az is marad.
Segítsen minket a kegyelem ilyen belső változásokhoz. Mert az Úrral lenni itt a földi életben is a legjobb dolog, de a jövendő életre nézve is az a mi erőnk és egyetlen egy vigasztalásunk, hogy akkor már valóban mindenkor az Úrral leszünk, ami mindennél inkább jó dolog.
Ámen.

Imádkozzunk!

Köszönjük Urunk, hogy nem hagysz minket magunkra, hogy egyedül harcoljuk harcainkat, hanem oldalunkra állsz, te, aki bűnön, szenvedésen és halálon egyedüli győztes vagy. Áldassék a te neved, aki előttünk jártál és győztél, és aki tökéletes áldozatoddal nem csak meghódoltattad a gonosz erőket, hanem győzelmedben minket is részeltetsz. Légy áldott a helyért, amiről nem csak tudunk immár, és nem csak vágyakozunk utána, hanem íme, ígéretedben bízva tudjuk, hogy meg is találjuk azt. Segíts minket belső növekedéshez, hogy bátrabban bízzunk ígéreteidben, mint eddig. Adj nekünk hozzád méltó életet, amelyben nyugalom és békesség uralkodik, belső öröm és megelégedéssel végzett, tőled való munka van, és ahol mi is Isten barátai lehetünk. Imádkozunk a megpróbáltatásban élő testvéreinkért, hogy erőt, szeretetet és józanságot nyerhessenek tőled és el ne keseredjenek. Imádkozunk a testileg betegekért, hogy gyógyuljanak. Légy velünk a most következő hét szolgálataiban és vezess minket szereteteddel. Ámen.