Hihetetlen szabadulás

2003. július 6.

Hihetetlen szabadulás

Lekció: Csel 12,1-17
Textus: Róm 11,26

“Eljön Sionból a Szabadító, és eltávolítja a hitetlenséget Jákob házától.”

Imádkozzunk!

Urunk Istenünk, Köszönjük az új vasárnap örömét és mind azt a jót, amit tőled kaptunk az elmúlt héten. Vigasztaltál szomorúságunkban, utat mutattál az élet rengetegében, elláttál bennünket elegendő étellel és ruházattal. Tudjuk, hogy te könyörgést meghallgató Isten vagy, s most azt kérjük, tölts el lélekkel és tűzzel, ragadd meg erőtlen szívünket és járj át mennyei erővel. Olyan szép ez a világ, ahová helyeztél bennünket, annyi ismeretlen titka van és annyi ajándéka vesz körül naponként, hogy szégyen az a silányság, ami megszokottnak tekinti a végtelen nagy gazdagságot és nem hallja a megszólításokat benne. Jöjj el, Szentlélek Isten, hozd közénk Krisztus csodáját ma is, amint elhoztad a testtélételben, és add meg nekünk a belátás és a feleszmélés ajándékát. Add, hogy ráébredjünk mennyei rendeltetésünkre, hogy mi is Isten gyermekei vagyunk. Adj ébredést, távolítsd el a hitetlenséget néped életéből. Krisztusért kérünk, hallgass meg minket! Ámen.

Igehirdetés

Péter második fogsága Heródes Agrippa király idején történt, aki nagyon is épített a vallásos zsidók legszentebbnek tartott pártjára, a farizeusokra. Egy király, vagy bármilyen hatalmasság nem tud uralkodni légüres térben, szüksége van támogatókra. Heródes Agrippa a zsidók között a farizeusokat tartotta a legfontosabb hangadóknak, hát őket igyekezett megnyerni uralma támogatóinak. Ez azonban azzal járt, hogy azok szája íze szerint kellett intézkedéseket hoznia vallási kérdésekben, s ilyen volt mindaz, ami a keresztyének visszaszorítását szolgálta. Kegyetlenkedni kezdett az első gyülekezet tagjaival. Jakabot megölette, aki Jánossal együtt oszlopapostolnak számított, s mivel Péterről is nyilvánvaló volt, hogy vezető a keresztyének között, őt is fogságba vetette, hogy majd Jézushoz hasonlóan őt is népítélettel veszítse el. Ez pár nap vizsgálati fogságot jelentett az ünnep miatt, s ez alatt történt csodálatos szabadulása, amiről az előbb hallottunk.

Mielőtt ezzel foglalkoznánk, jó elgondolkodnunk azon, hogy Isten népének életében jönnek olykor nehéz idők. Nem csak örömteli idők vannak, amikor szaporodik a gyülekezet az üdvözülőkkel, s nem csak a létszámában. Vannak nehezebbek is, mikor nem szeretem dolgok történnek a világban, sőt olyan is van, hogy börtön és rabság, vagy mártíromság vár a keresztyénekre. Sokszor volt már a keresztyénség életében olyan szakasz, amikor kedvezőtlen szelek kezdtek fújdogálni a gyülekezet életét illetően. Mai történetünk arra tanít, hogy nehéz időkben sem szabad mindenestől átadni lelkünket a körülmények uralmának.

Szokták mondani, hogy a gyermeknevelés egyik célja az, hogy a külső körülmények által meghatározott kis élőlényből, amik mindnyájan vagyunk, amikor születünk, a saját belső hangjára figyelő, önálló ember legyen. Szaknyelven szólva az a gyereknevelés egyik célja, hogy a “külső-kontrollos” lényből “belső-kontrollos” legyen, vagyis olyan valaki, aki nincs kiszolgáltatva a körülmények játékának, hanem a saját útját járja.

Sajnos azonban, ha magasabb rendű is a belső-kontrollosság annál, hogy valaki lelki békéjét mindig a világ aktuális folyása, az események alakulása határozza meg, vagyis tönkre tudja tenni lelkét ez vagy az, azért a belső világára figyelő embert is elragadhatják az örvények – csak éppen nem azok, amik a külső Ezek pedig éppen olyan szeszélyesek és veszélyesek lehetnek, mint a külső világ eseményei: az emberből belülről is fakadhatnak nagyon furcsa dolgok, félelmek, szenvedélyek, és sok egyéb destruktív, lehúzó erő is.

Némely embernek ezért – ezt is tegyük hozzá – egyenesen arra volna szüksége, hogy ne legyen már “annyira” belső kontrollos, vagyis ne csak a saját énjére, a maga szempontjaira figyeljen, hanem a külső világra, a másik emberre, a többiekre is, néha nap merje magát átadni akár a körülmények sodrásának is, mert a végén lassan egészen belesavanyodik a saját világába. Egyszóval, noha tényleg magasabb rendű a befelé is figyelni tudás, mint az egyszerű sodródás a körülmények erői szerint, tehát a puszta lebegés, mintegy planktonként a vízben, azért az evangéliumi lelkület lényege sem nem a külső kontrollosság, sem nem is a belső kontrolosság, hanem – mondjuk így – a “felső-kontrollosság”, a felülről irányítottság, bibliai szóval: a vezetettség. Az a csöndes figyelés az Örökkévalóra, amely megszólíthatóságot hordoz magában, és amire nem vagyunk készen életünk legtöbb idejében. Ez a megszólíthatóság, ez a vezethetőség pedig nagyon jó dolgok forrása lehet.

Ebből látunk példát úgy Péter, mint az őt hordozó, imádkozó gyülekezet életében. Péter mögött ott van egy buzgón imádkozó közösség, ami még a hitetlen kívül állók szemében is érték, valami többlet – mind a mai napig -, amit nagyon is irigyelnek, ha valahol megvan. Persze, mondhatnánk, a régi embert mindenestől jobban meghatározta a közösség, ahová tartozott, mint a mai embert, és ez valóban így is van. De az imádkozó közösség tényleg valami nagyon nagy érték. Akkor is az volt, amikor történetünk játszódik, ma is az. Emberek, akik valóban készek odaállni Isten színe elé, hogy magukat megmérjék és lelkiismeretüket valóban Isten színe előtt nézzék át, sokkal inkább képesek az önvizsgálatra és a szeretetre, mint azok, akiknek ez hiányzik az életéből.

Talán saját magunknak egyenként és gyülekezetünknek közösségében is érdemes lenne elgondolkodni azon, hogy nem kellene-e megújulnunk a buzgó imádságban. Az imádság az a közvetítő, összekapcsoló közeg, amin át bejöhetnek Isten erői ebbe a világba.

Mindenhol, ahol kiapadt az imádság, az egyik legfontosabb erőforrás zárult el emberek életében. Péter csodálatos szabadulása mögött ott volt az őt hordozó gyülekezet buzgó imádsága. Dániel, meg a másik három férfi is úgy szabadult meg az égő, tüzes kemencéből és az oroszlánok verméből, hogy hűséges imádság állt mögöttük. És a mi Urunk, Jézus is azután támadott fel, hogy halála előtti este, de még a kereszten is, legnagyobb szenvedésében és elhagyottságában is – imádkozott. Vegyünk most indítást mi is az imádságban való megújulásra mindnyájan! Igen hasznos az igaznak buzgóságos könyörgése, mondja az ige. És valóban, tapasztaljuk, hogy Isten meghallja imáinkat. Nem teljesíti minden kérésünket, mert jobban tudja nálunk, hogy mi az, amire igazán szükségünk van, de minden imádságunkat meghallja és számon tartja.

Péter szabadulásának története arról is tanít bennünket, hogy a szabadulás Istentől jön, de az emberi engedelmesség valósítja meg. Ott fekszik Péter megbilincselve, és alszik, ahogy tud az ember ilyenkor aludni, aztán hirtelen katonás parancsokat kap. Kelj fel gyorsan. Föl is kel nyomban, de nem tudja, hogy nem álmában történik-e mindez. Aztán tovább szólnak az utasítások. Övezd fel magadat, vagyis vedd fel a ruhádat. És szinte, mintegy a “gyengébbek kedvéért” még az is, hogy kösd fel sarudat, vagyis a cipődet is húzd fel. Néha az embernek olyan isteni útmutatásra is szüksége van, amit magától is tudhatna, de “gyengébbek kedvéért” el kell neki külön is mondani, mert félálomban van, és magától nem tudná.

Mennyi mindent tudhatnánk magunktól, és Istennek igéjében mégis mindig újra el kell azt mondania, valóban mintegy a “gyengébbek kedvéért”. Mert lelki-szellemi tekintetben nem ritkán élünk félálomban, mikor azt sem tudjuk pontosan, mi is van körülöttünk, pedig nyitva van a szemünk. Ezt a szellemi félálmot észre sem szoktuk venni, éspedig éppen azért, mert – félálomban vagyunk. Milyen jó, ha ilyenkor megszólal Isten igéje és megmondja, mi a dolgunk. Aki engedelmesen megteszi, amit a mennyei szó mond, az hihetetlen szabadulásban részesül. Olyasmi is megtörténik életében, ami azelőtt lehetetlennek tűnt számára. Lepattannak a bilincsek, kinyílnak a vasajtók, mert a szabadulás Istentől jön, de az emberi engedelmesség által valósul meg.

A magunk részét mindig vállalnunk kell, meg kell cselekednünk, máskülönben nincs szabadulás. Lepattan a bilincs és kinyílik a vasajtó, de felöltözve kilépni, szépen megkötözött saruval a lábunkon – ezt nekünk kell megtennünk.

Ezek után nem mondhatunk mást, mint hogy mind ez hihetetlen. És valóban az is, mert a kegyelem mindig hihetetlen mértékű, soha sem kicsi. Nem is hiszik el a gyülekezet tagjai, amikor Rodé, a szolgálólány beszalad és jelenti, hogy maga Péter kopogtat az ajtón. Szokták ezt a jelenetet a gyülekezet elmarasztalására idézni: imádkoznak a szabadulásáért, és amikor ott van, akkor nem hiszik el, hogy Isten meghallgatta imáikat.

Ez annak illusztrációja, hogy a kegyelem hihetetlenül nagy, meghaladja nem csak értelmünket, de hitünket is. Milyen jó, hogy így van: a kegyelem nagyobb még hitünknél is! Ez az, amire érdemes építeni. Isten szabadító kegyelme túl van minden reményünkön! Ennek jegyében más az ember élete. Őrá bízva magunkat a vízen is járhatunk és Agrippa börtönéből sem lehetetlen a szabadulás. Csak a szívünk bizodalmával ne legyen baj, a többit ő elvégzi. Megmondja, mi a teendőnk, s ha megtesszük, hihetetlen szabadulást visz végbe életünkben.

Nehéz időkben sem szabad átengedni magunkat az elkeseredésnek, mondja mai történetünkkel Isten Szentlelke. A közösség legyen buzgó az imádkozásban, s azon át majd Isten közli velünk mennyei erőit, ezt is láthattuk Péter szabadulásának történetében. Ő adja a szabadulást, de a mi engedelmességünk is kell hozzá – el ne feledkezzünk erről! S akkor nagy lesz a szabadulás, amint Urunk Jézus Krisztus feltámadása is hihetetlen új életet hoz nekünk, embereknek. Ámen.