Hirdette neki Jézust

Igehirdetés 2015. július 5.

Hirdette neki Jézust

 

Lekció: Ézs 50,4-9

Textus: Csel 8,34-35

„Az udvari főember megkérdezte Fileptől: Kérlek, kiről mondja ezt a próféta? Önmagáról vagy valaki másról? Filep beszélni kezdett, és az Írásnak ebből a helyéből kiindulva hirdette neki Jézust.”

Imádkozzunk!

Mennyei Édesatyánk, légy áldott, hogy nem hagytad magára az embert, hanem elküldted hozzánk hűséges szolgádat, saját Fiadat, aki által utat mutattál a homályban tévelygő világnak. Köszönjük, hogy a mi szívünket is megérintetted már a róla szóló jó hírrel, és mindnyájan azért jöhettünk ma ide, hogy megerősödjünk a Krisztus követésében. Segíts minket meghallani, ami ránk tartozik éltető igédből, és befogadni mindazt, ami épít, hogy új hittel, új reménységgel mehessünk majd tovább valamennyien. Nyisd fel szemünket látni, ami láthatatlan, és töltsd meg üres szívünket tőled való, mennyei tartalommal, élő igével, amely tudjuk, jó elhatározást szül, és Szentlélekkel, aki a véghezvitelben mellettünk áll, vigasztal és erősít. Ámen.

Igehirdetés

Régi tapasztalat, hogy egy vasárnapi igehirdetés hosszúsága, mindenesetre az erre vonatkozó szubjektív érzeteink egyenes arányban nőnek a külső hőmérséklet emelkedésével. Ma van az idei nyár egyik legmelegebb napja, így hát akár milyen rövid lenne is ez a mostani igehirdetés, biztosan lehetne még rövidebb. Vigasztaljon minket, hogy egy öt részes sorozat negyedik folytatása hangzik ma közöttünk, és mennyivel jobb ez így, mintha egyvégtében kellene végighallgatnunk mind az öt részt – az lenne csak az igazán hosszú!

De vágjunk mindjárt a közepébe. Az etióp kincstárnok beinvitálja hintójába Jézus tanítványát, Filepet, aki a főember által olvasott ézsaiási igék alapján elkezdi a magyarázatot, és hirdeti neki Jézust. Azt látjuk tehát, hogy igehirdetés nem csak szószékről, egyszerre sokak számára történhet, hanem négyszemközt, egészen személyesen is, „lélektől lélekig” is – és ez a két műfaj Istenországa szempontjából teljesen egyenrangú egymással.

Itt mindjárt meg kell azonban egy pillanatra állnunk, mert mi reformátusok sokszor nagyon szemérmesek vagyunk a hitünk dolgaiban, szinte alig, vagy egyáltalán nem beszélünk róla, és a mai igénk alapján ez nincsen így a rendjén. Aki Jézusnál van, annak kell tudni más embert is Jézushoz vezetni – ezt hívják egyetemes papságnak – ami a reformáció óta, éppen úgy, mint az újszövetségi időkben is volt, tehát bibliai alapon magától értetődő dolog. Hallottuk az előbb a harmadik Ebed Jahve énekből, hogy az Úr Szolgájának verték a hátát, tépték a szakállát, le is köpték, de ő olyanná tette arcát, mint a kovakő, mert tudta, hogy nem vall szégyent. A múlt idő, amit a szerző használ un. perfectum propheticum, ami a jövőre vonatkozó tudás, de olyan bizonyos, mintha már megtörtént volna, ezért nyugodtan mondható múlt időben. Ézsaiás tudja, hogy aki az Úr dolgában megszólal, azt le is köpik majd érte, legyen ezért olyan kemény az arca, mint a kovakő, vagyis viselje el, mert az Úr szabadítását a föld szélső határáig minden nemzet meg kell ismerje. (Érdekességként megjegyezhető, hogy amikor Izrael népének már ilyen világmissziós küldetés-tudata volt, Romolus és Remus még javában a farkast szopták.) Nincs tehát rendjén a nagy szemérmesség, amivel agyonhallgatjuk az Úr szabadítására vonatkozó, felülről kapott kincseinket, amik itt élnek a szívünkben!

Olyasmi ez, mintha valaki tudna egy jó orvosról, aki őt élete fontos szakaszában átsegítette a legnagyobb bajokon, sőt meggyógyította, aztán amikor egy másik emberrel találkozik, aki hasonló bajok közepette küszködik, szorgalmasan bólogatna, s nagy együttérzéssel hajtogatná, bizony, nehéz lehet ez neked – közben pedig egy szóval sem említené a kitűnő orvos nevét és címét, holott jól tudja azokat. Minden keresztyén embernek lelkiismereti kötelessége megosztani azt a jót, amit ő Jézustól kapott, másokkal. Nem azért kaptuk a missziói parancsot, hogy másokat olyanokká tegyünk, mint mi magunk vagyunk, hanem azért, hogy a Jézus tanítványaivá tegyük őket. Ebben különbözik a fanatikus térítési düh, amit különböző vallásos csoportoknál olyan ellenszenvesnek ítél a világ, s joggal, meg a valódi keresztyén misszió. Az előbbi mögött az bújik meg, legyél olyan, mint mi, akkor majd üdvözülsz; a másik mögött pedig: legyél a Jézus követője, akkor majd elkezdesz gyógyulni. Még egyszer hadd mondjam: aki Krisztusnál van, annak kell tudnia másokat is hozzá vezetni. Ez néha talán csak egy fél mondatot jelent, máskor a legszemélyesebb emberi tapasztalatok továbbmondását, de semmiképpen sem süket csendet és hallgatást.

Ám tényleg úton-útfélen, boldognak és boldogtalannak beszélnünk kell őróla? Nagyon érdekes a Szentírás útmutatása ebben a dologban. Egyfelől valóban azt halljuk, maga Jézus mondja, hogy aki szégyell engem és az én beszédeimet e gonosz és parázna nemzetség között, annak az Emberfia is szégyellni fogja nevét, amikor eljön az ő dicsőségében a szent angyalokkal. (Mk 8,38) Másfelől azonban az is a Jézus tanítása, hogy ne dobjuk a gyöngyeinket a disznók elé, hogy meg ne tapossák azt lábaikkal, és nekünk fordulva meg ne szaggassanak minket. (Mt 7,6) Vagyis a keresztyén embernek magának kell megítélnie, mikor melyik helyzettel áll szemben, azzal-e, amikor nem szabad hallgatnia, vagy azzal, amikor nem szabad szólnia. Egy félrészeg társaságban például, amikor mindenki hangoskodik, és valaki bedobja a vallási kérdést, mert hát az olyan érdekes téma, biztosan nem szabad a hívő embernek bekapcsolódnia a társalgásba és Jézusról beszélni. Egy kétségbeesett, önmagát emésztő, meghasonlott lélekkel négyszemközt viszont bűn lenne hallgatni arról, mi minden jót kaptunk mi magunk Jézustól. Az etióp főember kérdezett és Filep, a tanítvány válaszolt, vagyis adta azt, amije volt – így lehet és így érdemes is a Jézus dolgairól beszélgetni. Csak egyetlen példát hadd mondjak emlékeztetőül: a keleti és nyugati haláltáborok idején a II. világháborúban szemtanúk elbeszélései szerint azok pusztultak el, akik éjszaka felkeltek és ellopták fogolytársaik maradék elemózsiáját, azok pedig, akik megosztották azt a nagyon kevés élelmet, amijük volt a náluk is szerencsétlenebbekkel, azok életben maradtak. Így van ez a lelki élet terén is – aki keresi és megtalálja a módját annak, hogy közölje a maga akár csak parányi kincseit is másokkal, az maga is erősödik, miközben másokat erősít. „Az ajándékozó bővelkedik, és aki másokat felüdít, az maga is felüdül” – olvassuk a Példabeszédek könyvében. (Péld 11,25)

Filep tehát beszélni kezdett, és az Írásnak ebből a helyéből kiindulva hirdette neki Jézust. De miért Jézust? Sokan, még régi hívő emberek közül is elmondják őszintébb perceikben, hogy valamilyen Isten-hitük természetesen van, arra még büszkék is – de ugyan miért beszélnek az igehirdetők folyton Jézusról? Nincs itt valami tévedés? Egy német filozófus a 19. században azt mondta, hogy a Jézus követése a gyengék vallása, nekünk, modern embereknek pedig egy olyan megváltóra van szükségünk, aki az erősek és a győztesek oldalán áll – és ezek után Zarathusztra nevében mondta el a maga gondolatait. (F.Nietzsche) Igaz, a halálos ágyán a gyógyintézetben ez volt az utolsó szava: Mégis győztél, Názáreti! – de akkor már nagyon késő volt. Hát le ne késsünk magunk is a kérdés megválaszolásával: miért éppen Jézus, miért nem Zarathusztra vagy valamelyik másik hegyóriás? Miért vallhatjuk mi felemelt fővel, hogy „Nincsen senki másban üdvösség, és nem is adatott az embereknek az ég alatt más név, aki által üdvözülhetnénk” – ahogy ezt Péter mondta a nagytanács előtt? (Apcs 4,12)

Először is azért, mert Jézusban az Örökkévaló egyszer s mindenkorra példát adott elénk, hogy lássuk, így érdemes embernek lenni. Jézus éppen úgy asszonytól született, mint mi valamennyien, vagyis éppen úgy ember volt, mint mi, de mégis úgy járta végig a maga földi útját, azt a rövid harminchárom esztendőt, hogy az Atya kihozta a halálból és a jobbjára ültette, s neki adott minden hatalmat mennyen és földön. (Mt 28,18-20) Ez azt jelenti, hogy az emberi létezés alkalmas színtér a legmagasabb rendű, isteni életprogram véghezvitelére! Ezt valljuk meg abban, hogy Jézus asszonytól született, ugyanakkor azonban Isten Fia is, aki „fogantatott Szentlélektől” – és ez a kettő, bár nehezen fér egyszerre a fejünkbe, mégis teljesen egyenértékű igazság. Hatalmas bíztatás van benne minden földön küzdő ember számára: lehet, hogy nagyon erősek a lehúzó erők, talán magadban nem is tudsz megharcolni azokkal, de valakinek már sikerült ez előtted, s ha ez így van, akkor neked is sikerülhet! Ne veszítsd el mustármagnyi hitedet (Mt 17,20), hiszen kaptál őbenne egy példát, egy követhető, követésre érdemes példát, amelyik ezt mondja: igenis, lehet győztes az ember a maga küzdelmében!

Ha ez így van, akkor persze ez azt is jelenti, hogy nekünk, Jézus követőinek szakadatlanul fel kell nőnünk őhozzá, az ő mintájához. Egész életünk egy nagy tanulási folyamat, amiben olykor elbukunk és néha még osztályt is kell ismételni, de minden megértett lecke a javunkat szolgálja, ha egyre csak érettebb és igazabb lesz az életünk általa. Ő ezt a maga példa-mivoltát leggyakrabban egy-egy hűségesebb követője, egy valóságos ember által rajzolja elénk, olyanok által, akiket szeretünk, és akikre felnézünk, akik eszünkbe-eszünkbe jutnak, vajon ők most hogyan is döntenének egy olyan helyzetben, amiben mi vagyunk. Becsüljük meg ezeket a szép életpéldákat, és vigyázzunk nagyon a magunk lépéseire is, mert sosem tudjuk, hányan tekintenek éppen miránk is ilyen módon! Az igazi példa persze mindig Jézus, de azért nagyszerű dolog őt magát felfedezni egy-egy embertársunk szép és nemes gesztusaiban is – hiszen erre is vonatkozik az, hogy ő velünk van a világ végezetéig.

Aztán azért is ő, és nem más a mi Megváltónk, mert – hadd mondjak egy eretneknek tűnő állítást – ő a mi igazi énünk is. Ez abból látszik, hogy ember másképp boldog nem tud lenni, mint szeretetben, márpedig a szeretet nagyon sokszor önmagunk odaáldozását jelenti. Amíg az ember nem találja meg Krisztust, addig nem találta meg a saját igazi mivoltát sem. „Anima naturaliter Christiana” – mondta Tertullianus egyházatya a Kr.u. III. században, vagyis az emberi lélek a maga természete szerint keresztyén, krisztusi. Aki Krisztust nem találja meg magában, az az élet igazi mivoltát nem találta még meg. (1 Ján 5,12) Azért van annyi békétlen, haragvó ember, és azért van annyi belső, személyes meghasonlás, önellentmondás bennünk, mert nélküle élünk. Még kell egy kicsit küszködni, míg egyszer rájövünk, hogy nélküle nem megy. Aki viszont olvasta már Augustinus Vallomásait, az tudja, hogy amint őt megtalálja valaki, azonnal és véglegesen megbékél önmagával és megbékél a világgal. Nem lesz szüksége többé önmaga mutogatására, tetszetős szerepek felvállalására, nevezetes csörtékre és felemlegethető győzelmekre, se nem lesz szüksége saját maga sajnáltatására, vagy látványos önsors-rontásra – mert már megtalálta a békességet. Ott, ahol az egyedül található, Krisztusban. „Az én békességemet adom nektek, nem úgy adom, amint a világ adja. Ne nyugtalankodjon a ti szívetek, se ne féljen!” (Jn 14,27) Nekem személyesen ezt jelenti a gondolat, hogy Krisztust megtalálni annyi, mint a magunk legjobb énjét megtalálni.

Végül még egy fontos szempont, válaszként arra a kérdésre, hogy miért éppen Jézus. Azért, mert őbenne maga Isten, az Örökkévaló nyilatkozott meg, ő jött közel az embervilághoz. Jézusban új kijelentést kapott a világ, egyszerűen megnyilatkozott az ég. Istent, akit soha senki nem látott, az Egyszülött Fiú, aki az Atya kebelén van, kijelentette, ahogy ezt János evangéliuma mondja. (Ján 1,18) Ez azt jelenti azonban, hogy aki őrá nemet mond, az őt küldőre mond nemet, aki viszont őt befogadja, azt fogadja be, aki őt küldte. (Mt 10,40) Nem kevesebbet kockáztat az ember, mint az élete igazán nagy és fontos lehetőségét, ha őt elutasítja, mert azzal emberi mivoltának Istennel való boldog eggyé válására mond nemet. Pedig mi pontosan erre születtünk: „A magad számára teremtettél bennünket, és nyugtalan a mi szívünk mind halálig, míg tebenned meg nem nyugszik.” (Augustinus) Mit jelent vele eggyé válni? Csöndes derűt, minden gyarlóság megértését, ha nem is elfogadását, türelmet, tiszta és nyugodt jóságot. Mert a mi Urunk maga is ilyen a mennyben. Hát erről kár volna lemaradni, már annál is inkább, mert ő maga is közölni akarja mindezt velünk. Az az ő legfőbb boldogsága, ha önmagából minél többet adhat nekünk. Ezért alkotta magát az Univerzumot is, hiszen az is az ő megnyilatkozása. Ezért alkotta az életet, mert a lények is mind-mind őrá utalnak a maguk serény igyekezetével, és ezernyi formájukkal. Ő maga int felénk még a hiányából is: a sok bűn, romlás, ellentmondás, gyűlölet is arról beszél, milyen nagyon hiányzik ő, ahol nincs jelen, ahol emberek azt hiszik, nekik nincs rá szükségük.

Jézusban tehát először is példát kaptunk, nőjünk hát fel őhozzá nap, mint nap. Igazán méltó életprogram. Aki nem tudja, mit tegyen, menjen hozzá, akinek üres az élete, menjen hozzá, aki képtelen a szeretetre, menjen hozzá. Benne az igazi mivoltunkat adja kezünkbe az ég, ez volt a mai következő fontos üzenet – amit mindig keresünk, de nélküle sosem találunk meg. Ő a mi igazi énünk, a legjobb mivoltunk. Pontosan olyan, amilyennek az Örökkévaló elgondolta a tartalmas és szép emberi életet, amit érdemes élni. Ezért mondhatjuk nyugodtan, és ez a záróköve a mai evangéliumunknak, hogy benne, Jézusban, maga Isten adott kijelentést, vagyis hírt önmagáról. Aki ezért őt megtalálta, az a békességet is megtalálta, és azt szívesen megosztja olyanokkal, akiknek az még nincsen meg. Úgy, mint Filep, aki beszélni kezdett, és az Írásnak abból a helyéből kiindulva hirdette neki Jézust. Így legyen! Ámen.

Imádkozzunk!

Köszönjük Urunk, hogy te pontosan tudod, mire van szüksége az embernek, és meg is akarod azt nekünk adni. Légy áldott az emberi találkozásokért, amikor nem csak mi magunk lehetünk jelen egy beszélgetésben, hanem te magad is. Köszönjük azokat az embereket, akik példája és szava által közelebb juthattunk hozzád, és segíts minket, hogy ne az akadályozói, hanem inkább áldott eszközei lehessünk magunk is a te szereteted terjedésének. Imádkozunk a betegek gyógyulásáért, és a gyászolók vigasztalódásáért. Te erőt adsz a megfáradtnak, és az erőtlen erejét megsokasítod, kérjük, add ezt a csodát mindennapjainkban. Adj pihenést és megfrissülést a nagy nyári melegben, és segítsd azokat, akik helytállásukkal ezekben az időkben is másokért munkálkodnak. Adj Jézusban békességet minden téged keresőnek! Ámen.