Igehirdetések

Hogyan kell harcolni?

Igehirdetés 2000. június 18.

Hogyan kell harcolni?

 

Lekció: Józs 10,34-43
Textus: Józs 10,42

“Mindezeket a királyokat és országokat egy hadjárattal foglalata el Józsué, mert Izrael Istene, az Úr harcolt Izraelért.”

 

Imádkozzunk!

Istenünk, szeretnénk megköszönni neked, hogy mellettünk álltál és minket sem hagytál el harcainkban. Ha győztünk, az a te segítségeddel sikerült, ha pedig kudarcot vallottunk, az azért volt, mert a magunk útjára tértünk, nem hallgattunk vezetésedre, élő és szent igédre. Szeretnénk most alázattal újra arra figyelni, mit akarsz mondani és mit akarsz elvégezni bennünk és általunk. Segíts minket Szentlelkeddel igazi engedelmességre és gyermeki hitre, de a harcosok keménységére is, hogy valóban nekünk adhasd, amit elkészítettél számunkra. Légy áldott, hogy nem a vérontás, hanem az üdvösség útján akarod újszövetségi népedet vezérelni. Kérünk, tedd áldottá ezt a mostani órát, hogy felkészülten harcolhassuk meg mi is a hitnek szép harcát. Ámen.

 

Igehirdetés

Akik együtt olvassuk a Szentírást Bibliaolvasó Kalauzunk szerint naponként, biztosan beleütköztünk a Józsué könyvében, amit most veszünk sorra a rengeteg harcba és vérontásba, amiről ez a könyv beszámol. Csak itt a tizedik fejezetben, öt király szövetségét és hét városállamot, összesen tizenkét várost foglalnak el egyetlen hadjárattal, és hallottuk, valamennyi népet maradéktalanul kardélre is hánytak. Isten parancsa volt ez így, és annak senki ellene nem állhat. Mi keresztyén szemlélettel mégis föltesszük a kérdést, “hogyan ige” ez számunkra itt és most, milyen üzenet olvasható ki ebből, hiszen Krisztus igazi követőitől nem csak a vérontás, de az erőszaknak minden formája is idegen.

Mindenek előtt nem szabad elfelednünk, hogy itt még az Ószövetségben vagyunk, és ha ez az első szövetség mindenben tökéletes lett volna, nem lett volna szükség egy második, Új Szövetségre. Ha ez maradéktalanul példának és mintának volna tekinthető, nem lett volna szükség az ige testté lételére, a mi Urunk, Jézus Krisztus eljöttére. De szükség volt. Éspedig éppen azok miatt, amiket itt látunk. Jézus eljött, hogy egy jobb szövetséget kössön övéivel (Zsid 7,22 Zsid 8,6), és mi ennek az új, “jobb szövetségnek” népe vagyunk, mióta megkereszteltek bennünket. Azóta “érvényileg” – aki pedig hitében is úgy dönt, hogy valóban Isten gyermekeként, Krisztus követőjeként akar élni, az reálisan is az ő újszövetséges népéhez tartozik.

Ezért nekünk mindent, ami az Ószövetség lapjain található már az Újszövetség felől, mintegy Jézus Krisztuson át kell szemlélni, nem pedig önmagában. Azt olvassuk a Zsidókhoz írt levélben, hogy Jézus egy “jobb szövetség kezesévé lett”, vagyis ami az Ószövetségben történt érvényes ugyan, de valódi értelmét és jelentését csak Krisztusban tudjuk megérteni. Azt jelenti ez, hogy Krisztusban élve mi már nemet mondunk minden vérontásra, s nem hisszük, hogy az őbenne kapott nagyobb világosság fényénél bármelyikünknek is emberéletek kioltásával kellene Istennek engedelmeskedni – de hisszük, hogy amilyen komoly és következetes, mondhatnánk kegyetlen volt a hadjáratsor, amit Józsuénál olvasunk, úgy Istennek engedelmeskedni ma is csak ugyanazzal a komolysággal, következetességgel lehet, nem pedig félig-meddig, felületesen és léha módon.

Hamvas Béla “Karnevál” című regényében a Sátánt egy helyen a szerző “Queek”-nek nevezi. Később megmagyarázza a különös nevet: ezt a hangutánzó szót, ami egyébként angolul azt jelenti, gyors. A szerző szerint “link alakot” jelent, aki semmit nem vesz komolyan, mindig változtatja a helyét, értékeit, szándékait, terveit: a “link alak” a Gonosz.

Az igazat megvallva a Biblia ennél sokkal többet mond a Gonoszról. De olyan kultusza van például az úgynevezett szórakozásban mainapság a poénkodó felelőtlenségnek, s tegyük hozzá, a célzatos gyalázkodásnak és trágárságnak,  az úgynevezett humoristáknak, hogy az ember látva az elbűvölt tömegeket, akik nem bírnak szabadulni a képernyő elől, azt kell mondja, apokaliptikus időket élünk, ennél nehéz mélyebbre süllyedni. A link alak, mint a nemzet hangadója…!

Józsué könyvét olvasva egy végtelenül kemény és férfias hadjárat képe bontakozik ki előttünk, amely, mivel honfoglalásról van szó – sokkal inkább hasonlít egy ház küzdelmes fölépítéséhez, vagy más nehéz és nagy munkához, akár egy jókora búzatábla learatásához, betakarításához, mint bármi máshoz. Kemény küzdelemről, egy nehezen végigvitt súlyos hadjáratról van szó, amiben férfias helytállás szükséges. Ezek az emberek feladatot teljesítenek, ami emlékeztethet minket arra, hogy ilyesmiket olvashatunk az Újszövetség lapjain: “Nem vagyunk a meghátrálás emberei, hogy elvesszünk, hanem a hitéi, hogy életet nyerjünk.”  (Zsid 10,39) És ez szinte rímel arra, hogy “Harcold meg a hitnek szép harcát, és nyerd el az örök életet!” (1Tim 6,12) Mert hitbeli tekintetben a meghátrálás annyi, mint elveszni – ezért kell a harcot Józsué seregeinek véres keménységgel végigvinni.

A gonosz ellen nem lehet fél komolysággal, fél hittel és fél elszántsággal küzdeni. Annyira azért nem “link alak” a Gonosz, hogy ne lenne “emberölő kezdettel fogva” és ne lenne “hazug és hazugság atyja” (Ján 8,44), a Nagy Manipulátor! Jákob, a csaló találkozik az Úr küldöttével, s nem bocsátja el, amíg az meg nem áldja. Hajnalig birkóznak élet-halál küzdelemben! A láthatatlan, éjszakai erővel küzd ez az ember, és amikor eljön a hajnal, képes beszéddel ez azt jelenti, hogy Jákob végigküzdötte a “sötétség idejét” – akkor kap új nevet. Idáig az volt a neve, hogy Jákob vagyis csaló, mostantól pedig az, hogy Izrael – vagyis “Isten harcosa”. Le is fordítja a szentíró e nevet, azt mondja: “Küzdöttél, és nem adtad föl.” Komoly ellenfél voltál, megharcoltad a magad harcát. Kiharcoltad, hogy ki a te Istened. (2Tim 4,7) Méltó a harcod az Úrhoz, és az ő helyeslése van új neved mögött! (Ézs 62,2  Jel 2,17)

Olyan nyilvánvaló az üzenet, hogy szinte ki se kell mondani: mi se adjuk föl harcunkat! Néha elveszti az ember a kedvét, sőt még a hitét is, s azt mondja, nem érdemes. De mi “Nem vagyunk a meghátrálás emberei, hogy elvesszünk, hanem a hitéi, hogy életet nyerjünk!” Gondoljuk arra, mennyi feladott küzdelem van már mögöttünk: abbahagyott imádság ügyekért, emberekért – hát legyünk végre a hit méltó harcosai! Az értünk való küzdelmet Jézus úgy komolyan vette, hogy belehalt a kereszten! A Golgotán vér folyt – ott “nem beszédben állott az Isten országa” és nem “evésben és ivásban.” (1Kor 4,20  Róm 14,17)   Az ő szeretete ott teljes és halálos volt, ami nélkül a mi mindnyájan a halálban maradnánk – ő azonban végigvitte a harcot!

Azt se tekintsük mellékesnek, hogy ez az ótestamentumi hadjárat, ahogy hallottuk, egyetlen hadjárat volt. Olvasunk olyat a Biblia lapjain, hogy “Történt esztendő fordultával, amikor a királyok háborúba szoktak menni” (2Sám 11,1) – egyszóval az akkori időkben megvolt a háborúskodás “szezonja”, ami igazodott a gazdasági évhez. “Esztendő fordulta” – a régi Közel-Keleten ősszel volt, mikorra megvolt már a betakarítás, (s nem mellesleg volt mit zsákmányolni a szomszéd országtól). Az emberek már nem a mezőkön dolgoztak, s a királyok akkor hirdettek hadjáratot. “Amikor a királyok háborúba szoktak menni” azt jelentette, hogy a következő gazdasági év kezdetéig, vagyis a tavasz beköszöntéséig be kellett fejezni a hadjáratot, különben a katonák hazaszökdösnek, nem lehetett ott tartani őket a frontokon.

Tizenkét városállamot megdönteni egyetlen hadjárat alatt (s ezek kőfallal kerített városok voltak, ahol az életét védte valamennyi lakos) – éppen olyan hihetetlen katonai teljesítmény egy “szezon” alatt, mint az, amit az előző fejezetben olvasunk: megállt a nap Ajalonnál, és nem ment le a maga szokott útján egy teljes napig, amíg csak a csatát meg nem nyerte Isten népe! Hogy is mondja Jézus? “Embereknél lehetetlen, de minden lehetséges Istennél.”  (Mát 19,26) Egy Isten parancsainak magát maradéktalanul alárendelő nép egyvégtében való, kitérők, vereségek és elhúzódó állóháborúk nélküli győzelmet arat. Tizenkét városállam ősztől tavaszig! A magát maradéktalanul Isten parancsainak alárendelő nép ilyen győzelmet arat. Kapjunk kedvet Isten üzenetének komolyan vételéhez, s nem fog darabokra hullani a “hadjáratunk”. Nem fog hullámvasúthoz hasonlítani a kedélyvilágunk, nem változó hangulataink szerint leszünk hívők és hitetlenek, hogy tetszik-e az igehirdetés vagy mást akarunk hallani. És nem fogunk évekig küszködni megoldatlanságokon – csak egyszer rendeljük már végre alá magunkat igazán Isten parancsainak, mint ott az izraeliták, s lesz tizenkét győzelem egyvégtében! Így kell érteni, hogy egyetlen hadjárat alatt foglalta el Józsué ezeket a városokat.

S végül még egy mozzanat, ami nem jó, ha elkerüli figyelmünket: ráadásul talán ez a legfontosabb. Így foglalja össze a szentíró a kicsit sematikus “történelem órát”, amiben szinte szó szerint ugyanazokkal a formulákkal írja le egyik, majd a másik város bevételét: “Izrael Istene, az Úr harcolt Izraelért.”

Töredelmesen és őszintén meg lehet vallanunk, hogy a magunk erői elégtelenek ahhoz, hogy győzzünk, nem hogy tizenkét győzelemmel, de egyetlen eggyel is. Izrael győzelem-sorozata a honfoglalás idején csak jelképez valamit, tudniillik az üdvösség harcát – amit az Újszövetség népének is meg kell harcolnia. Mi nem tudjuk üdvözíteni magunkat. Tessék megnézni, hogy akik nem jutottak Krisztusban új életre, vagy eljutottak oda, de megtántorodtak és föladták, más irányba indultak – azok mily kétségbeesetten próbálják üdvözíteni magukat. Az egyik teljesítményeket hajszol, a másik élményeket keres, a harmadik kapcsolatokat gyűjt, a negyedik vagyont, az ötödik a szeretetet próbálja valahogy kipréselni másokból – csupa önmegváltó ember. És nem, és nem megy! Keressük és nem találjuk. Miért? Mert nem jó helyen keressük – ahol nincs.

Üdvösség egyedül és kizárólag Krisztusban van. És ez ugyanazt jelenti, mint amit az Ótestamentum lapjain e történetekben olvasunk, hogy Izrael Istene, az Úr harcolt a népért. Az üdvösség ugyanis ajándék, csoda, felismerés – olyan, mint amikor egy virág kinyílik az ember szívében. Az ember küszködik, hogy szeressék már, s boldogtalan, hogy ezt nem sikerül elérnie. Küszködik tovább és még mindig nem sikerül, és próbálkozik ilyen és olyan módszerrel. Duzzogással, kényszerrel, zsarolással, sok mindennel. Végül, ha tényleg eljut oda, akkor feladja, s ha nem csak egy negatívumban áll e változás, hanem tényleg föladja amit Isten nélkül, a maga üdvözítésére próbált, és tényleg kinyitja a szívét, itt vagyok Uram, töltsd meg a te üdvösségeddel, ami nálad készen van – akkor kiderül, hogy az üdvösség valóban ingyen, kegyelemből adatik. Nekem meghálálnom, visszatükröznöm kell az életem cselekedeteivel, ahogy tudom, akár töredékesen, gyarló módon is – de nem én üdvözítem magamat, hanem te engemet!

E pillanat az, amikor a másik ember szeretetéért küzdő egyszer csak nem próbálkozik többé, s átadva Istennek az ügyet elkezd imádkozni embertársáért. Csodálkozva tapasztalja, hogy íme, az illető kezd átalakulni! Nem pont olyan lesz ugyan, mint amilyennek ő képzelte, hanem – sokkal jobb. Mert Isten kezdi el formálni. Aki imádkozott valakiért, lélek szerint odaadta őt az Úr kezébe – az az üdvöt többé nem annak szeretetétől, hanem Krisztustól várja. Nem függ már lelki békéje az emberektől – egyszóval nem ő harcol, hanem az “Úr hadakozik” őelőtte! Igen, ennyire végletesen! Az ember megtalálja a megváltást, amit az Úr ad neki.

Engedjük hát, hogy ő hadakozzon érettünk. Az ószövetségi történetek immár jelképesek, s a lelki harcainkra tanítanak minket. Ma a komolyságra, a küzdelem végigharcolására vezettek. Arra, hogy ne adjuk föl, mi is “Isten harcosai” legyünk. Az ő népéhez tartozni azt jelenti “állni a vártán”. Küzdeni, s nem föladni. Aztán az Isten parancsának magát alárendelő nép kitérők és szünetek, hullámvölgyek nélkül halad előre. A figyelő engedelmesség juttat el minket a vezetettségig, ahol győzedelmesek lesznek az ütközetek. Mert az igazi harcot, a döntőt nem mi küzdjük meg, hanem maga az Úr. Nekünk azt csak elfogadnunk kell, éspedig alázatos szívvel, és gyermeki, kérő lélekkel. Adjuk neki a középső helyet, a Fénylő Győztesnek, s megtapasztaljuk, nem vagyunk egyedül. El tudjuk mondani a zsoltárossal: “Nem nekünk, Uram, nem nekünk engedd, hanem adj a te nevednek dicsőséget!”  (Zsolt 115,1) Így legyen! Ámen.

 

Imádkozzunk!

Megváltó Jézusunk, te végigküzdötted a harcot, engedelmes voltál halálig, a keresztfának haláláig. Taníts minket megharcolni a hitnek szép harcát, hogy elnyerjük mi is az örök életet. Légy áldott, hogy most is megbiztatsz minket, nem vagyunk magunkban. Harcunkban oldalunkon állsz, ha Góliát lenne is az ellenfelünk: a félelem, a hitetlenség, az erőtlenség, az önzés, és a gőg óriásai, amik itt laknak bennünk is. Segíts küzdelmeinkben. Imádkozunk hozzád fájó szívű testvéreinkért, akik sírva tekintenek azután, akit szerettek. Vigasztald őket, Urunk! Segíts a most következő hét napjaiban, hogy felragyoghasson számunkra: Megváltottál, nevünkön szólítottál minket – a tiéd vagyunk, és örökké azok is maradunk! Ámen.