Hogyan legyünk emberek

Igehirdetés 2011. január 9.

Hogyan legyünk emberek

Lekció: Lk. 2,41-52

Textus: Mt. 6,33

„Keressétek először Istennek országát és az ő igazságát és minden egyéb megadatik nektek.”

Imádkozzunk!

Mennyei Édesatyánk, örömmel jöttünk téged keresni, amint a tizenkét éves Jézus is örömmel keresett téged a bölcs és tekintélyes tanítókkal való beszélgetésében ott a templomban. Szeretnénk mi is olyan gyermeki bizalommal feléd fordulni, ahogyan ő tette, és szeretnénk elmerülni a te közelséged örömében, ahogyan azt nála látjuk. Megvalljuk, nagyon elfoglal bennünket a mindennapok sokféle eseménye, életünk külső történései, szívünket pedig eltöltik a vágyak és remények, sőt olyan dolgok is, amik nem is méltók arra, hogy életünk legfontosabb tartalmaivá legyenek. Szeretnénk úgy elcsöndesedni, hogy abban a csöndben megérthessük, mi az igazán fontos előtted, és mi az, amit nyugodtan félretehetünk. Segíts most minket ebben a csöndes, szívbéli rangsorolásban, és kérünk, hozd elénk azt, amit te magad is fontosnak tartasz, hogy mi azzal tudjunk foglalkozni, ne pedig azokkal, amik csak nélküled fontosan számunkra. Áldd meg most az olvasott és a hirdetett igét, hogy Krisztust hozza a szívünkbe és tisztuljunk és épüljünk általa. Ámen.

Igehirdetés

Esztendő második vasárnapja még annyira a naptári év kezdetéhez tartozik, hogy teljesen rendjén való, hogy még ma is az új kezdet témájával foglalkozzunk. Igaz, hogy keresztyén szempontból nem január elsejével, hanem adventtel kezdődik az újesztendő, de ha már van naptárunk, és azt mindnyájan használjuk is, nem baj, ha január elején kicsit alaposabban is még mindig az új kezdet lehetősége foglalkoztat bennünket. A tizenkét éves Jézus története mindenesetre ekörül forog, hiszen egy induló életről, egy valódi, új kezdetről van szó benne, és érezzük is a történetben, hogy itt valami fontos és új dolog van kialakulóban. Lukács evangélista őrizte meg egyedül ezt a történetet, éspedig abban az evangéliumban, amely számára fontosak a messziről jöttek, a kívülállók, a peremre szorultak. Ez az evangélium szól egyedül a tékozló fiúról, az elveszett juhról és drachmáról, és ebben az evangéliumban olvassuk azt is, hogy százados dicsőítette Istent a Jézus keresztje alatt – mert Lukácsnak fontosak mindazok, akik messzebb, a peremen vannak, nem tartoznak a fősodrásbeli derékhadhoz. Egy kicsit mindnyájan ilyenek vagyunk, különböző okokból, és minket is biztat most az evangélium. A gyermekek is ilyenek, akiket nem lehet egészen komolyan venni, akik a felnőttek szemében szükségképpen mindig egy kicsit másodlagos körbe tartoznak. A bibliai időkben sem volt ez másként, emlékezzünk csak, miként akarták a tanítványok elküldeni a gyerekeket Jézus közeléből.

Van azonban egy olyan evangéliumunk a Lukács evangéliuma képében, amely nem a felnőtt férfi nappali tudatának mindenek fölötti mivoltában hisz. Egy tizenkét éves gyermekifjút állít elénk, hogy íme, így is lehet, éspedig így is lehet egészen teljes értékű embernek lenni Valljuk meg, nagyon szép lenne, ha valóban újra kezdhetnénk ott, ahol mi is tizenkét évesek voltunk; azzal a tisztasággal, naivitással, szent hittel, ahogyan akkor éltünk – de ez így nyilván nem lehetséges többé. Lélekben azonban felnőttként is odamérhetjük magunkat, ha nem is a saját, de még annál is jobb, a Jézus tizenkét éves mivoltához, és példát és erőt is meríthetünk abból, hiszen Isten igéje most így szólít meg bennünket. Mit jelent embernek lenni, vagy még inkább, hogyan legyünk „emberebb emberek” – erre a kérdésre figyeljünk most e bibliai történet fényében.

Mindenek előtt azt látjuk, ember az, aki Isten felé fordul. Halljuk ezt a templomban, talán sokszor és felületesen is, hogy forduljunk felé, menjünk oda hozzá, nézzünk fel rá – és bizonyos védettséget is szereztünk már az effajta üzenetek iránt. Pedig mindnyájan őrzünk a szívünkben rendkívüli pillanatokat és eseményeket az életünkből, amikor valóban közel kerültünk őhozzá. Egy szerettünk betegágya mellett talán, amikor világosan éreztük, hogy teljesen az ő kezében van, hogy megmarad vagy nem, s az imádságunk olyan forró volt érte, mint az a lázas test, amelyik ott küzdött élet és halál között.

Vagy éppen a megajándékozottság nagyszerű pillanataiban, amikor azért csordultak ki a könnyeink, mert tudtuk, hogy amit kaptunk, azt egyáltalán nem érdemeltük meg, teljesen a kegyelem szabad ajándéka és csodája. Bevallom testvérek, nekem ilyen könnyesen-hálás pillanat volt életemben a Szentendrei Református Gimnázium elkészülte. De jól tudom, hogy sokan vannak közöttünk, akik hűségesen olvassák az igét közöttünk naponta, nem marad használatlan az ajándékba kapott Bibliaolvasó Kalauzuk – és aki valóban kész hozzászabni a szívét és a döntéseit mindig újra ahhoz, amit Isten mond őneki, az nagyon is tudja, hogy az ilyen pillanatok milyen csodálatosak és felemelőek. Tudok olyan emberekről is, akiknek egy-egy mesterművű muzsika emelte fel a szívét valamikor a létezés boldog bizonyosságáig, és nem kevesen vannak azok sem, akik egy valóban megértett verssor, vagy más katartikus alkotás révén élhették át, hogy közel van a szívükhöz az örök szeretet.

Ember az, aki így vagy úgy, de Isten felé fordul. Nem tudjátok, hogy a dolgok rendes menete – kérdezi a tizenkét éves Jézus – hogy azzal kell foglalkoznunk, amik mennyei Atyánk dolgai? Ezért születtünk, ezért érdemes élni! Tegyük hozzá, hogy egy olyan sötét világkorszakban, mint a mi mostani 21. századunk, ez nem is evidencia, mint Jézus korában volt egy kisfiú számára. Ma az evidencia, hogy Isten pedig nincs, az alsó tagozatos gyerekek is fennhangon, obszcén szavakkal ordítva káromolják Isten szent nevét az utcákon – éppen eleget hallok ilyesmit itt, az iskolák között lakva. A “normális állapot” az, hogy ha nem káromoljuk, akkor – un. művelt emberek körében – még csak beszélnünk sem helyes róla. Pedig pontosan abban vagyunk igazán emberek, hogy megpróbálunk felé fordulni, s ha nem is ismerjük, vagy még nem szeretjük őt teljes szívünkkel és minden erőnkkel, hát akkor legalább keressük őt. Próbáljunk utána járni, hogy ki is hát ő, “éhezzük és szomjúhozzuk” a jelenlétét, s próbáljuk meg kitapogatni a keze munkáját a hatalmas teremtett világban.

“Az a dolgom, hogy Atyám ügyeivel foglalkozzam” – mondja ki magáról a tizenkét éves Jézus, s ezt az egyszerű útmutatást Lukács evangélista most minden rosszkedvű, csalódott, önmagát nem találó embernek újra felkínálja. Lehet és érdemes Atyánk dolgaival foglalkozni! Még akkor is, ha őt „a végtelen örök hallgatásának” találjuk, és félünk vagy akár rettegünk tőle, amint erről Pascal beszélt – s mely francia nyelvű sort Kosztolányi a világirodalom legszebb zenéjű mondatának nevezte. Igen, ő hallgat – mind addig, amíg a magáról nekünk már réges-régen kijelentett igéi tömegét mellőzzük, semmibe vesszük, mintha sosem mondta volna el azokat. Miért szóljon hozzánk az Örökkévaló újból addig, amíg a Tízparancsolat törvényeit nem akarjuk meghallani, amíg a próféták hatalmas igéi nekünk közömbösek, vagy amíg az apostoli tanúskodás Jézusról egyházi malaszt és papos beszéd? Lehet, valóban lehet, hogy most éppen nem halljuk, amit nekünk ő mond – hát kezdjünk akkor hozzá valóban keresni az ő szavát, és fogjunk hozzá ehhez a kereséshez annak a meghallásával, amit évezredek óta folyamatosan mond már, úgy kell befogni a fülünket, hogy ne halljuk! Mert embernek, vagy ha úgy tetszik, „emberebb embernek” valóban onnét számítunk, ahonnan az természetes, hogy nekünk azzal kell foglalkoznunk, amik az ő dolgai. És minden megértett igazság átalakítja a lelkünket. Megbékélteti a háborgó szívet, erőt ad a megfáradtnak, és távlatot annak, aki nélküle elkeseredett – de nem is lehetünk mások nélküle. Hát ezért jó a tizenkét éves Jézusra hallgatnunk!

Ez a kisfiú azonban nem teszi azt, amit néha megtért embereknél is látni, hogy a fejükbe megy, hogy ők Istenhez tartoznak, s elkezdik semmibe venni a többieket. Jézus szépen felpakolt a templom udvarán a szüleihez, és hazament a zarándokok rájuk váró karavánjával. „Elment velük Názáretbe, és engedelmes volt irántuk” – olvassuk az evangéliumban. Így viselkedett a kisfiú, aki a templomban oly szívesen foglalkozott mennyei Atyja dolgaival.

Azért szép az evangélistának ez a csöndes megjegyzése, mert felmutatja, hogy Isten gyermekei számára igenis fontosak az emberi kapcsolatok. Gondozni kell azokat, békességben és szeretetben vigyázni kell rájuk, mert a szeretet-kapcsolatokban valósul meg Isten királyi uralma közöttünk. Mindenki szeretne nagy és fontos dolgokat létrehozni, mindenki büszke még arra is, hogy milyen szép virágokat locsolgat magának, hát még arra, ha szép az otthona, ha vitte valamire az életben – és most azt halljuk, hogy a szép és harmonikus emberi kapcsolatok legalább olyan fontosak, mint maga a templom. Hazament velük, és engedelmes volt irántuk. Egyetlen pillanatig nem emelte magát föléjük, nem követelt magának rendkívüli elbánást és külön figyelmet: úgy viselkedett, ahogyan egy gyermeknek a szülei iránt illő.

Milyen jó lenne észrevennünk, hogy elromlott vagy éppen elmérgesedett emberi kapcsolataink, a kihűlt barátságok, a talán már idegenné vagy éppen ellenségessé lett családi viszonylatok milyen szomorúan festenek ezen egyszerű híradás mellett, hogy Jézus a helyén volt a családjában, és szerette és tisztelte azokat, akik őt nevelték! És igenis, ennek jegyében istentisztelet, mégpedig „igével teljes” istentisztelet a képmutatás nélkül való szeretet, akár hol is zajlik, ahogyan az apostol erre tanít is bennünket. (Róm. 12,9) Megtanulni nem dühöngeni egymás fogyatkozásai felett, hanem azt mondani magunkban: ezt a valakit most saját magáért ugyan nehéz szeretnem, de mivel Jézus úgy szeretetett engem, hogy meghalt értem a kereszten, hát én is törekszem ezt a társamat elfogadni és szeretni.

Végül pedig még egy fontos mozzanat: Jézus pedig gyarapodott Isten és emberek előtt való kedvességben. Úgy is lehetne ezt mondani, hogy mindenki egyre jobban szerethette őt. Nem kiismerték, hogy lám, ilyen is tud lenne, ő sem jobb, mint mások – hanem éppen ellenkezőleg, egyre jobban szerették. Isten is, az emberek is. Ez a „gyarapodás a jóban” igen ritka portéka. Inkább eljátszani szoktuk egymás megbecsülését, nagy barátságokból sokszor nagy ellenségeskedések támadnak, emberek arra panaszkodnak, hogy miként csalódtak egymásban. Jézus azonban napról-napra gyarapodott Isten és emberek előtt való kedvességben – ami azt jelenti, hogy a lénye egy nagyszerű megszentelődésen ment át. Egyre odaadóbban szerette Istent, és közben, nyilván ennek a következtében – egyre több oka volt az őt ismerőknek is, már nem csak a szüleinek is, őt szeretni. Ez a két dolog mindig összetartozik: aki jóban van Istennel, annak egyre kevesebb ellensége és valahogy egyre több barátja és megbecsülője támad. Nincs olyan, hogy valaki nagyon jóban van Istennel, és állítólag nagyon szereti őt, akit nem lát, közben pedig nem szereti az embereket, akiket lát – az ilyen ember hazudik, mondja ki a sommás ítéletet erről az apostoli levél. (I. Ján. 4,20) Jézus egyszerre növekedett Isten és emberek előtt való kedvességében, vagy ha úgy tetszik, a szeretetben, amit megtalált mind a két irányba.

Mit jelent tehát embernek lenni, ahogyan egy tizenkét éves kisfiú által tanítgat bennünket ma mennyei Atyánk? Keresni, tapogatni, odaforduló szívvel szomjazni azt, ami a mi mennyei Atyánk dolga velünk. Aki ebben csak egyetlen lépéssel is előre lép egy-egy vasárnapon, az nem hiába érte meg az új évkezdetet, ezt a mostani januárt. Az ő dolgaiból megértett jók nem elszakítanak, hanem éppenséggel összekötnek majd bennünket egymással, amint Jézus is szépen, szeretetben és engedelmességben élt Józseffel és Máriával, holott talán már akkor is közelebb volt az Atyához, mint a saját szülei. És ez a dolog az élet múlásával nem hogy elvesztette a fényét, amint azt sok emberi kapcsolatnál sajnálatosan látni lehet, hanem éppen ellenkezőleg, naponként gyarapodott. Ebben mindig lehet növekednünk: Isten és emberek előtt való kedvességben. Segítsen minket ilyen élethez ő, aki megadta, hogy esztendő második vasárnapján arra figyelhettünk, mit mond nekünk az ő üdvöt munkáló igéjében! Ámen.

Imádkozzunk!

Urunk Jézus, köszönjük neked, hogy nem csak példát adsz nekünk, amit követhetünk, hanem erőt is, hogy képesek legyünk mindarra, amit nélküled sosem tudnánk megvalósítani. Köszönjük, hogy újat akarsz kezdeni az életünkben, és olyan utakon akarsz előttünk menni, ahová magunkban nem is merészkedhetnénk. Köszönjük a reménységet, hogy veled együtt győztesen járhatjuk végig utunkat, és egykor ott állhatunk majd veled együtt a fényben is, amikor elnyerhetjük a koronát, amit a győzteseknek készítettél. Addig pedig segíts bennünket a napi helytállásban, munkáink hűséges végzésében, abban, hogy jóságban és szeretetben élhessünk egymással és teveled. Különösen is imádkozunk most országunkért és elöljáróinkért, a rajtunk lévő nagy feladatért. Segíts bennünket talpra állásunkban és egy jobb jövő kialakításában, és abban, hogy egyen-egyenként sokkal jobban hozzájárulhassunk közös épülésünkhöz, mint eddig tettük. Adj nekünk naponkénti növekedést az előtted és egymás előtt való kedvességben, és add, hogy egymást is így láthassuk. Ámen.