Hogyan olvassuk a Jelenések könyvét?

Igehirdetés 2012. szeptember 9.

Hogyan olvassuk a Jelenések könyvét?

 

Lekció: Jel 1,9-20
Textus: Jel 1,17-18

„Ne félj, mert én vagyok az Első és az Utolsó, és az élő: halott voltam, de íme, élek örökkön-örökké, és nálam vannak a halál és a pokol kulcsai.”

 

Imádkozzunk!

Istenünk, Megvalljuk, megrettenünk, amikor arra gondolunk, hogy egyszer mi is megpillanthatunk majd téged, aki az Első és az Utolsó vagy, aki mindig voltál, és mindig leszel, s aki hatalmasabb vagy életnél és halálnál. Köszönjük neked a híradást, ami rólad szól, és ami arra ösztönöz, hogy váljunk méltóvá a pillanatra, amikor majd mi is megláthatunk. Szeretnénk erre készülni, s ezért teszünk le szent napodon mindent, ami hét közben kezünkben van, s ezért tesszük le azokat is, amik a szívünket terhelnék, hogy akadályok nélkül, közvetlenül és gyermeki bizalommal fordulhassunk hozzád. Segíts kizökkenni köznapiságunkból. Nyisd fel előttünk, amit nem látunk, holott látnunk kellene, s ments meg a fölösleges kíváncsiskodástól is, amikor olyasmit akarunk látni, ami nem tartozik ránk. Vigasztald köztünk a szomorúakat, intsed és erősítsd a megfáradtakat, és ébresztgess mindnyájunkat Krisztusban való igaz életre! Ámen.

 

Igehirdetés

Holnapi kezdjük olvasni Kalauzunk szerint a Jelenések könyvét, és sokan vannak, akiket ez elrémiszt. Talán már próbálkoztak vele, de olyan nehézségeket jelentett, hogy inkább letették. Valóban nem egyszerű olvasmány. Olyan irat, ami erőfeszítésekre sarkallja olvasóját, de szeretném felhívni a figyelmet egyrészt a mi templomi könyvárusításunkban is kapható Magyarázatos Bibliára, ami sok és hasznos segítséggel szolgál e könyvhöz is, másrészt pedig a gyülekezeti bibliaórára, ami azért működik, hogy ott föltehessük és közösen megbeszélhessük kérdéseinket, ami templomi istentisztelet keretében nehezen volna megoldható.

A Jelenések könyve olyan írás, amiben az igehirdetés képekbe van öltöztetve, de ezek egyáltalán nem olyan nehezen megfejthetőek, mint általában gondolnánk. Ha imádsággal és valódi lelki elmélyüléssel olvassuk, alázatban mindig azt kérdezve, mit akar e könyv üzenete rajtunk változtatni, akkor szépen felnyílnak a legtitokzatosabbnak tűnő látomások is. Igaz, s ezt elöljáróban jó megjegyezni, minden látszat ellenére a Jelenések nem jóskönyv, nem a végidők menetrendjét adja a kezünkbe, ahogyan azt leggyakrabban érteni, valójában félreérteni szokás. A mindig itt lévő “végidőkben” akar nekünk vigasztalást, ugyanakkor intelmet is adni. Mindkettő fontos. Vigasztalást, mert akkor írták Kr. u. 100 táján, amikor már túl voltak Néró császár birodalmi szinten első, kegyetlen keresztyén-üldözésein (Kr. u. 54-68), s javában folytak már a második, Traianus alatti kivégzések is (Kr. u. 98-117). Kellett a hűségeseknek a vigasztalás, de szükséges volt a meginogni készülők intése is – mert az ember hajlik arra, hogy a körülmények befolyásolják. Gondoljunk csak a mögöttünk lévő, pártállami időkre: hányan választották a templom és a gyülekezet helyett a biztos megélhetést, a jó lakást, a munkahelyi előmenetelt – sajnos, így volt ez kétezer éve is.

A könyv elején található ünnepélyes köszöntés után mindjárt bemutatkozik a szerző, János. De hát kinek is a hangját halljuk, amikor ő beszél? Egyrészt annak, aki tizenéves fiatalemberként Jézus tanítványai, a tizenkettő közé tartozott, de oly zsenge legényke volt, hogy az utolsó vacsorán félelmében odabújt Jézushoz. (Ján 13,23) Ott volt, ha távolról is, a golgotai megfeszítéskor, s Jézus rábízta édesanyját. (Ján 19,27) Ott volt az elsők között, akik az üres sírt látták és az angyali híradást vehették a feltámadásról. A Jelenések könyve írásakor már nagyon idős ember volt, aki mindent tudott az életről. Azon a Pátmosz szigeten érte a látomás-sor, melyet kénytelen volt megírni, ami az akkori világ egyik legforgalmasabb, Rómával vetekedő nagyvárosa, Efézosz előtt feküdt pár kilométerrel a tengerben, afféle elvonuló helyként – mint a Margitsziget szolgált valamikor a zsúfolt Pest előtt.

Maga a Pátmosz név, s az itt történt kijelentés olyan költőt ihletett legfontosabb verse megírására és címadására, mint Hölderlin; s ezt a nevet választotta később Hamvas Béla is legelmélyültebb tanulmányai címéül.

Pátmosz tehát az ihlet helye. Itt az istenemberségről – még pontosabban magáról Krisztusról vett kijelentést János, a tanítvány – és mi ennek dokumentumát tartjuk a kezünkben, valamennyiszer a Jelenések könyvét olvassuk! Nem csak az ő hangját, hanem Isten kijelentését is hallhatjuk benne: az Örökkévaló igéjét csak emberi száj tudja kimondani. Jól tesszük, ha mindig éber lélekkel hallgatjuk még egymást is, mert ő ma is szólhat hozzánk, akár egy embertársunk szava által is! Nem mondaná különben az ige, hogy “egymás hite által” épüljünk.  (Róm 1,12) János úgy mutatkozik be, mint „testvéretek és társatok Jézussal együtt”, mégpedig a következő dolgokban: a szenvedésben, a királyságban és az állhatatosságban. (Jel 1,9)

Vegyük észre, hogy ezzel János a keresztyén testvéri közösségben mindenkor adottnak veszi a Jézus jelenlétét, amiről viszont régen rossz, ha mi magunk megfeledkezünk. Emberek néha azért jönnek templomba, mert szeretnek itt valakit – amivel semmi baj nincs addig, amíg az illető erre méltó, vagy egyáltalán jelen van. Ha pedig már nem méltó, vagy nincsen többé, az ilyen ember hite, de mindenesetre a közösség iránti szolidaritása összedől. Jánosnak ez a bemutatkozása emlékeztessen arra, hogy egymással való közösségünk a Jézus jelenlétéért, és nem más miatt kell fontos legyen! Ha emberekre épül a hitünk, akkor nagy veszélyben van. A gyülekezetben nem az a fontos, hogy emberileg ki van itt, hanem az, hogy a Feltámadott, aki az Első és az Utolsó – van itt közöttünk. El lehet tőle távolodni sajnálatos módon, sőt, az ő jelenlétét hozó Lélek lángját is meg lehet oltani (1Tessz 5,19), de ez nagy ítélet felettünk, ha valóban bekövetkezik. Közösségünknek egyetlen értelme van, az ő jelenlétét megtapasztalni – s ha valami ennél fontosabb, rossz úton járunk.

Ebben az ő jelenlétében társai és testvérei lehetünk egymásnak, akár ezekben a legnagyobb dolgokban is, hogy szenvedés, ami nélkül sajnos nincs élet, s ezt az akkori római birodalomban nem volt nehéz szem előtt tartani; a „királyság”, ami nem más, mint Isten országa vagyis uralma; és az állhatatosság, amit nagyon is szerettek volna egymásban erősíteni a keresztyének. Talán mi is jól tesszük, ha a Jézus jelenlétét erre használjuk fel, hogy egymásnak társai és testvérei legyünk e nagy és végső dolgokban: együtt hordozva egymás szenvedését, együtt örvendezve Isten királyi uralmának, és együtt erősödve az állhatatosságban.

De nézzük, kiről is beszél nekünk ez a János, aki így mutatkozott be, ahogy most hallottuk. Az Emberfiáról, aki egészen olyan a látomásban, mint maga Isten. Itt értjük meg, hogy ennek a könyvnek, mint egyébként az egész Újszövetségnek, tényleg az istenemberség a főtémája. Ez a mi hitünk lényege, s ezért jött Jézus is, hogy erre minket újra megtanítson. Mert bár a Biblia első lapján halljuk, hogy Isten minket a maga helytartóiul szánt, hiszen ezt jelenti, hogy az ő „képére és hasonlatosságára” teremtett – de mi e méltóságunkról nagyon elfelejtkeztünk. Degradáltuk életünket napi taposómalomra, pénzkeresésre, alámerültünk indulatainkba és szenvedélyeinkbe, és sehol nincs már az a fény és dicsőség, amire szánt minket Teremtőnk. Rendüljünk csak meg abban, hogy az Emberfiát olyannak láthatjuk, mintha az Örökkévalót látnánk: hosszú palástba van öltözve aranyövvel a mellén, haja fehér, mint a gyapjú, szeme olyan, mint a tűzláng, lába a kemencében izzó aranyérchez hasonló, hangja pedig olyan, mint a “nagy vizek zúgása.”

Teremtőnk ilyen dicsőségesnek szánta az embert – s mi tudjuk legjobban, mi maradt ebből. Nyomorult érzések, magányosság, félelem, egymás iránti gyanakvás, meg nem valósított álmok, a mulandóság szomorúsága – és mind a többi. Gyönyörködjünk el a Jelenések könyve hatalmas költészetén, hogy ez a könyv mer így beszélni az Emberfiáról, a mennyből érkező Emberről (Dán 7,13), amilyenek, ezek szerint, mindnyájan lehetnénk! Valószínű, hogy most nem ilyennek látjuk egymást, s magunkat sem. De nézzünk végre így a saját kezeinkre: azokban a kezekben is ott lehetne a hét csillag! A mi szájunkból is kijöhetne az ige, mint hatalom, s a mi szemeink is ragyoghatnának úgy, mint a nap, amikor teljes erejével fénylik! Aminek az a jelentése – mivel a hét bolygó a sorsot jelentette az akkoriaknak – hogy az ember valóban kezébe vehetné a sorsát.

A beszéde lehetne olyan tiszta, mint Isten igéje; tekintete adhatna annyi fényt, kifelé és befelé egyaránt, mint a legragyogóbb napsugár! Egymásra is ezért kellene méltányosan és főleg szeretettel néznünk, mert ezek a lehetőségek, amik itt képbe öltözve szólongatnak minket, minden emberben ott rejlenek! Ez a hitünk lényege, az istenemberség. Mindez Jézusban jelent meg teljes szépségében, de bárkiben újra megjelenhet, aki őt befogadja és követi, mert azokat ő mind felhatalmazza (Mát 9,8) arra, hogy ők is Isten fiaivá legyenek! (Ján 1,12) Mi mind erre a dicsőségre születtünk. Álljon hét helyre bennünk, hitünkben ez a fajta “emberkép”!

S az sem véletlen, hogy a megszólaló Emberfia első mondata ez: Ne félj! Valaki azt mondta, a Bibliában 365-ször olvasható ez a mondat, vagyis minden napra jut belőle legalább egy. A számítógépek világában nem nehéz utánanézni, s én magam is megtettem. Ennél is többször található meg ez az egyszerű biztatás, igaz, különböző nyelvtani formák között – minden napra több is jut belőle, mint egy. Hát ezért kell hozzá visszatérni, az Emberfiához, Krisztushoz – mert ő el akarja s el is tudja venni félelmeinket, amik roncsolják életünket. Ma se térjünk úgy haza, hogy ezt a jézusi szót nem halljuk meg, mert ezt ő maga mondja nekünk: Ne félj!

Miért ne féljünk? Azért, mert „Én vagyok”. Amikor mi remegünk, hogy egyszer nem leszünk, legalábbis e testben biztosan nem, hisz az porrá omlik, akkor ő mégis – van! Ő Mózesnek is azt mondta, így felelj, amikor a nevemet kérdezik – a Vagyok küldött engem! (2Móz 3,14) A mi hitünk azért épül erős sziklára, mert ő Van. Ő az Első és ő az Utolsó – nem pedig magunk! Az ember félelme a mulandóságtól abból ered, hogy legközvetlenebb élménye szerint magunk jelenleg „vagyunk” – ezért féltjük is életünket. Félünk a szégyentől, betegségtől, magánytól, mert ezek mind veszélyeztetik, hogy mi emberek elvileg „vagyunk”. A valódi hit azonban pontosan azt munkálja, már nem az a fontos az embernek, hogy ő van – hanem, hogy Krisztus van. “Élek többé nem én, hanem él bennem a Krisztus.” (Gal 2,20) Attól a pillanattól, hogy ez így érvényes, vége minden félelemnek. Már nem kell magunkat féltenünk, mert odaadtuk magunkat a halálba, Krisztussal együtt megfeszíttettünk – s vele együtt fel is támadtunk. „Ahogy ő van, úgy vagyunk mi is a világban.” (1Ján 4,17)

Aki ezen az úton jár, azt is elmondhatja Jézussal együtt, hogy halott voltam, és íme, élek. Egy ókori keresztyén sírkövön olvasható: “Itt nyugszik Marcus, aki hatvannégy évig volt a földön, de valójában csak hét évet élt.” A tömör sírfeliratban az szólal meg, hogy csak a megtérése utáni új élete volt valódi, a többi csak vegetálás volt. Közöttünk is vannak olyanok, akik elmondhatják, hogy halott voltam, és íme, élek. Amikor Jézus mondja ezt magáról, akkor ő már a testi halált is legyőzte, vagyis erősebbnek bizonyult annál. A mi Urunk hatalmasabb az életnél, és hatalmasabb a halálnál! Ő már él örökké, és nála vannak a halálnak és a pokolnak kulcsai. A hét gyertyatartó, amiről itt még szó van, a hét gyülekezet – ami azt jelenti, hogy Isten népe legyen fényforrás a világban. Ha mi is átmentünk már a halálon, és ha ezért köztünk is őszinte barátság és szeretet van, azt a kívülállók fényként tapasztalják meg egy sötét, hitetlen és szeretetlen világban. Ez a mi felelősségünk, de ez a mi kiváltságunk is.

Fejtsük hát meg szépen sorra a Jelenések könyve képeit, alkalmazzuk azokat magunkra, és vigaszt fogunk benne találni, mint az első keresztyének is találtak. Istenünk ma sem hallgat, a Szentírása és egymás hite által ma is építget bennünket. A gyülekezet Jézus jelenléte által az, aminek lennie kell – ha elvesztettük volna ezt, ha a lángot megoltottuk volna, gyulladjon újra a Lélek tüze! Mert a mi méltóságunk nem kevesebb, mint az Emberfia méltósága, ő azért jött, hogy mi az eredeti istenemberségünket visszakapjuk. Tőle kaphatjuk vissza, aki Van, aki az Első és az Utolsó. Ezért nem kell magunkat félteni, mert ő él örökké, és azt akarja, hogy mi is vele együtt örökké éljünk. Azt akarja, hogy mint őneki, nekünk is “kezünkben legyen a hét csillag” – tehát életünknek ne csak elszenvedői, a sorsnak kitett emberek, hanem életünk irányítói is legyünk. Együtt pedig váljunk gyertyatartóvá. A hétágú gyertyatartó Isten népét jelenti, s mi is ilyenek lehetünk együtt, akik “világítanak, mint a fénylő nap, az ő Atyjuk királysága alatt.” (Mát 13,43) Így is legyen! Ámen.

 

Imádkozzunk!

Istenünk, te tudod, milyen magányos és tehetetlen az ember nélküled. Még arra is képesek volnánk, hogy eltékozoljuk életünket, amit pedig te ragyogó győztesnek és dicsőségesnek szántál. Légy áldott, hogy nem kevesebbet, mint a saját létedet adod, hogy mi is abban részesedve éljünk veled együtt örökké, ahogyan te magad élsz, és úgy lehessünk ebben a világban, amint te magad vagy. Vedd el félelmeinket, amik megkötözve tartanak, hogy végre valóban teljes és igazi életet élhessünk. Vigasztald azokat, akiknek friss gyász van a szívében, és mutasd fel az örök életet mindnyájunknak. Vezess bennünket jó és megbízható úton a most következő hét napjain, s adj erőt minden küzdő léleknek, hogy el ne tévedjünk a sűrűben. Add meg nekünk a világítani tudás ajándékát, hogy gyertyatartók lehessünk ebben a világban, és mások is megtalálhassanak téged, a világ világosságát, aki élsz és uralkodsz örökkön-örökké. Ámen.