Igehirdetés 2003. november 9.

Hol a kincs?

Lekció: Márk 10, 17-31
Textus: 2Tim 1,12

“Tudom, kinek hittem. És bizonyos vagyok benne, hogy ő az én nála letett kincsemet meg tudja őrizni ama napra.”

 

Imádkozzunk!

Úr Jézus Krisztus, te úgy jártad végig a földi életet, mint akinek nem volt hová lehajtani a fejedet, mi pedig berendezett házakban és kényelemben élünk. Elhagytak és kinevettek legnagyobb szenvedésedben, mi pedig emberekkel vagyunk körülvéve, akikkel támogathatjuk és biztathatjuk egymást. Mégis te vagy a gazdag és mi a szegények, te vagy a győztes és mi a győzelemre sóvárgók. Köszönjük neked a vasárnap ajándékát, hogy kereshetjük a csendet, amiben meghallatszik a te tiszta és éltető szavad. Töltsd meg üres szívünket Szentlelkeddel, az igazságnak ama Lelkével, amelyet a világ be nem fogadhat, de minden hívő örömmel behívhatja szívébe. Feltámadott Jézusunk, aki eljöttél a tanítványokhoz, jöjj el hozzánk is, és adj nekünk is száz annyit mindenért, amit odaadtunk, az előttünk való időkben pedig örök életet! Ámen.

 

Igehirdetés

Az emberi élet csodálatos ügy, hiszen mindenki számára csak egyetlen van belőle. Ennek az “egyetlen egy” életnek jelentőségét szinte csak akkor szoktuk átélni, amikor valaki születik vagy meghal – hiszen ezekben leplezetlenül, pőrén áll előttünk az igazság: egyetlen életünk van, álljon az évtizedekből vagy napokból, mindegy. És mégis, e nagy csodán, az “egyetlen élet” csodáján túl is van egy másik, minősítetten fontos ügy, ami az életnél is fontosabb, nagyobb, és ez – az üdv.

Az üdvösség az emberélet alapja és célja, de azt is mondhatjuk, egyetlen reális tartalma is, ami nélkül minden üres és teljesen hiábavaló. Ez az, amiért születtünk, s ha nem érjük el, legyen bármilyen mozgalmas az élet, semmi marad, mert épp a lényege hiányzik. Ezért van, hogy az üdvről oly sok hasonlatban beszél a Biblia, és beszélnek az emberek is.

Németh László zászlónak nevezi, amit a hegy csúcsán ki kell tűzni, beérkezéshez, egy különleges küldetés sikeréhez hasonlítja. Lehet jelképe az üdvnek a szépen épített vár, tetszetős, ragyogó város, a menyegző, az égig érő fa – és még sok más szimbólum is, amik közül most – mai igénk kapcsán, a kincs jelképével foglalkozunk.

A gazdag ifjú nem tudott lemondani vagyonáról, ezért nem nyerte meg az igazi kincset, az üdvöt. Az egyszerű kép arra emlékeztet, hogy a dolog ott kezdődik, amikor nem nekem van fontos kincsem, amihez ragaszkodom, hanem a kincsem már Jézusnál van. Lehet, hogy valaki eljutott már oda, érdekes és kedves színfolt a templom az életében, de ez még nem üdv. Lehet, hogy megkedvelte a vallás esztétikumát, lelkületét és hangulatát, de még ez sem az. Sőt,  elismerhette elviekben a krisztusi tanítás igazságát is, de ez még nem az üdv.

Az üdv ugyanis ott kezdődik, hogy a kincsünk Krisztusnál, a feltámadott és élő Úrnál van. Nála a kegyelem, ami le tudja mosni rólunk, ami szenny, nála a bocsánat, az új kezdés lehetősége, és nála a reménység, hogy érdemes élni és van hazaérkezés: egyszóval életünk valódi kincse nála van letéve. Életünk súlypontja nem emberi kapcsolatainkban, hivatásunkban, nem a fiatalságunkban és nem az egészségünkben rejlik már, hanem a Krisztusnál letett kincsünkben, az üdvben. Amíg ez nem így van, nem vagyunk keresztyének, csak vallásos emberek. A keresztyén hit abban áll, hogy egzisztenciánk fontosabb és nagyobb része nem nálunk, hanem Jézusnál van, aki szenvedett értünk és feltámadott a halálból!

Ha ez nem így van, túlságosan lefoglal minket bármi, betölti a gondolkodásunkat és meghatározza az érzéseinket, legyen az jó vagy rossz dolog, akkor itt az ideje, hogy ez megváltozzon. Adjuk át neki szívünk minden tartalmát, örömét és bánatát, tervet és szorongást, hadd legyen minden első sorban az övé, nem pedig a miénk! Nála van jó helyen egyedül, nem nálunk! Református hitvallásunk, a Heidelbergi Káté nem csak hogy erre biztat minket, hogy minden gondunkat őrá vessük, hanem egyenesen azt nevezi “egyetlen egy vigasztalásunknak, hogy mi magunk is mindenestől fogva nem a magunké, hanem hűséges Megváltónknak, a Jézus Krisztusnak tulajdona vagyunk!” Adjuk hát át őneki mindenünket, legfőképpen pedig életünk legnagyobb és legdöntőbb ügyét, üdvünket: ez a kincs nála van a legjobb helyen!

Mert mi szokott történni akkor, ha nem őnála van? Elfelejtjük, elpiszkoljuk és elvesztegetjük az üdvöt – szépen, ebben a sorrendben… Elfelejtjük, mert annyi fontos dolog van az életben: intézni kell a család dolgait, ott a munka és a hivatás, a gyermekek felnevelésének feladata, ott a gyülekezet és a tágabb közösség sok ügye, és minden nap új küzdelem jön, ami lefoglalja az embert. Úgy annyira, hogy nem is emlékszünk rá, mi valójában az üdvre születtünk, és nem a küszködésre és igyekezetre csupán. Elfelejti a legtöbb ember, a keresztyének is sokszor, hogy üdvre, azaz Isten megismerésére születtünk!

Aztán – elpiszkoljuk… Mert az Isten-ügy, ami az üdv lényege, jön velünk kezdettől fogva, a szép, tiszta gyermeki hittől, a kristálytiszta imádságoktól fogva az első csalódásokon és megrendüléseken át, a sok önző, csak magunkra gondoló, előnyöket óhajtó vallásosságon keresztül egészen a keserű meghasonlottságig és lelki zűrzavarig, amiben minden van, csak harmónia és békesség nincs… Amikor visszatekint valaki a saját lelki történetére, rendszerint sok szégyellni valója akad, mert mi lett abból a szép tiszta konfirmációi emléklapból az évtizedek során? Egy gyűrött és piszkos lap, amin rajta az élet minden gyalázata, hamisságok, csalások és erőszakosságok, álszentség és kérlelhetetlen önzés az egész vonalon… A kincs, amennyiben nálunk van, elpiszkolódik az élet sok-sok szennye révén!

S ami a legborzasztóbb – nem csak elfelejtjük, nem csak elpiszkoljuk, ha nálunk van, de el is vesztegetjük ezt a tüneményt! Mindenki úgy indul az életnek, hogy űzi, hajszolja a csodát, amit sejt, és ez a remélt és keresett csoda az évtizedek során egyszer csak szerte foszlik – és ott áll az ember kiégetten és üresen. Áprily Lajos mondja “A ragyogó madár” c. versében, ami a szentendrei Református Gimnázium róla elnevezett termében bronzba vésve olvasható:

 

“Kerested erdőn, bérceken, fiatalságtól részegen,
Álmodtad és tudtad, hogy él, különb madár a többinél:
elorzott minden drága színt, smaragdot, türkizt és rubint,
szikrázóbb, mint a gyurgyalag, begytollán bíboros szalag,
a kék csókánál kékje szebb, a jégmadárnál ékesebb.
Véredben él, álmodban ég, egyetlen egy gyönyörűség.
S míg mohón űzte két szemed, futott, futott az életed…”

 

Mély emberi tapasztalás: űzzük, hajszoljuk, s egyszer csak elszalad az élet és nem marad semmi a csodából, csak beosztani való kicsi nyugdíj, hálás vagy hálátlan gyerekek, minden reggel újabb fájdalmak itt vagy ott, mindig kevesebb jó barát, s mind kevesebb öröm a köznapokban. Elszalad az élet és igaz, amit a költő mond arról a bizonyos “különb madárról”: s míg mohón űzte két szemed, futott, futott az életed…

Ha mindezt tényleg végiggondoljuk és értjük, akkor különösen is jól tesszük, ha életünk kincsét odaadjuk annak, aki tud úgy vigyázni rá, hogy megmaradjon “ama napra”, vagyis az ítélet napjára. Mi életünk végéig se tudjuk megőrizni, ő pedig még azon túl is vigyáz rá! Mi elfelejtkezünk róla – s íme, ő vasárnapról vasárnapra emlékeztet, hogy mi a legfontosabb az életünkben!

Belefelejtkeztünk valamibe? Nem látunk ki munkánk dolgainkból? Elborítanak a családi gondok? Már csak egyetlen ügy érdekes és fontos számunkra? Halljuk meg az evangéliumot: ő emlékszik arra, hogy mire teremtett minket, még akkor is, ha mi elfeledtük volna! Milyen jó, hogy emlékezete nem csorbul ki olyan könnyen, mint a miénk! Amikor azt mondjuk, ő hűséges Isten, akkor ezt mondjuk: emlékszik a szándékaira és nem változtatgatja őket úgy, mint mi, emberek szoktuk. Ő maga adott ígéretet az atyáknak, s Krisztusban azt mind “igenné és ámenné” tette (2Kor 1,20) – beteljesítette! Jöjjön velünk e gondolat a következő héten: Urunk jól emlékszik arra, hogy minket mind üdvre szánt, s nem felejtkezik el erről még akkor sem, ha magunk nagyon is átadtuk volna már e kincset a múltnak.

Ő nem piszkolja el e kincset, mint mi emberek szoktuk, hanem megőrzi nekünk eredeti tisztaságában. Borzasztó, amikor egy vagyonhoz például hamisság vagy csalás tapad: lehet-e a gazdagságot jó lelkiismerettel élvezni, ha ahhoz hamisítás vagy mások megrövidítése kötődik? Tág lelkiismeretű embereknek talán ideig-óráig, de őket is utol szokta érni, ha nem előbb, a végső elszámolás percében az igazság… Fontos tudnia minden keresztyénnek, hogy igazi kincsünk, az üdv, Krisztusnál ragyogó tisztaságában kerül megőrzésre. Nem azért, mert megérdemelnénk, hanem mert neki ilyen nagy a kegyelme!

Minden vétkes, rossz lelkiismeretű testvéremnek hirdetem, hogy csak a meg nem vallott és el nem hagyott bűnre nincsen bocsánat, vagyis a megátalkodottságra. Amit elismertünk és megvallottunk legalább őneki – és nem maradtunk meg benne, elhagytuk, azt ő is megbocsátja és a háta mögé veti, a tenger mélyére, és meg sem emlékezik róla többet! (Ézs 38,17  Ézs 43,25 Jer 31,34) Ezért, ha bűnünk van, már pedig minden embernek van, akkor tegyünk róla vallást őneki és hagyjuk el – a többit pedig bízzuk egészen őrá. Ő a mi nála letett kincsünket meg tudja őrizni ama napra – ezt vallhatjuk az apostollal együtt magunk is. Bár elfelejtkezünk róla,s  elpiszkoljuk – de ő nem felejtkezik el róla és egész tisztaságában megőrzi a kincset. Úgy fogja visszaadni nekünk az örökkévalóságban, hogy ugyanolyan szép lesz imádságunk a dicsőült lelkek közt a mennyei paradicsomban, mint amilyen gyermekkorunk legtisztább imádsága volt – ő így őrzi meg a nála letett kincsünket…!

Végül pedig a legfontosabb: míg mi elvesztegetjük a kincset, ő nem csak hogy megőrzi, hanem hozzá is tesz ahhoz. Százannyit ad övéinek azok helyett, amiről ők letettek: “…házakat, fitestvéreket, nőtestvéreket, anyákat, gyermekeket, üldözésekkel együtt, a jövendő világon pedig örök életet.” (Mát 19,29)  E gyarapodást minden hívő ember megtapasztalhatja. Nem az elején van a jó, amikor fiatalok vagyunk s aztán a rossz, amikor eljönnek a “nem szeretem napok”, hanem mint a kánai menyegzőben: először van a silány bor az asztalon, s később kerül elő az igazi, a nemes bor – a Jézus kezéből. Ez Isten országának törvénye: később jön a jobb! Hívő emberek életében valóban kiderül, hogy több a testi törettetés, fájdalmakból is több kerül, de milyen más ezt élő hittel, érett lélekkel fogadni: “Atyámfiai, teljes örömnek tartsátok, ha próbatételekbe estek” (Jak 1,2-3) – mert “…a próba kipróbáltságot szül, amiből aztán reménység lesz, és a reménység nem szégyenít meg.” (Róm 5,3-5)

Urunk nem csak emlékezik a mi kincsünkre, hogy üdvre teremtett, nem csak megőrzi azt számunkra teljes tisztaságában “ama napra”, hanem még hozzá is tesz. Bizony, ha meggondoljuk így van ez: valóban gyarapítja, száz annyival az évek során – ő ennyire gazdag Úr!

Az idézett vers, “A ragyogó madár” is tud erről a meglepő többletről, amit hajszol az ember hiába a különb madár képében egy életen át:

 

” …Mikor fejedre hó szitál, s szemed téveszti már a színt,
s a fényt nem bírja már, s a szép már nem dédelgeti:
egy suhogó hang meglegyint, s tapogató kezedre száll
s káprázó tollát kelleti – a ragyogó madár.”

 

Így mondhatjuk el majd mi is, talán éppen ezzel a meglepődéssel, de rendíthetetlen bizonyossággal az egyszerű mondatot, hazafelé tartva: “Tudom, kinek hittem.” (2Tim 1,12) Kívánom, hogy e bizonyosságban induljon ki-ki a következő hét feladatainak, egykor pedig ebben a bizonyosságban érkezzen oda, ahová Urunk szeretete kívánja juttatni, zászlóval kezében – a meghódított hegytetőre… Azért járta meg ő maga értünk a Golgotát, hogy mi is eljussunk az üdv örök magaslatára: így is legyen! Ámen.

 

Imádkozzunk!

Urunk, jó arra gondolni, hogy nem a mi tulajdonunk az üdv, hanem nálad van letétben, aki számontartod minden embergyermek útját. Emlékszel rá, megőrzöd tisztaságát és százszorosan adod vissza tiéidnek. Imádkozunk a családokért, hogy a megértés és egymás segítésének helyei lehessenek, és imádkozunk a fiatalokért, akikre a mai időkben annyi ordas szándék leselkedik hitvány érdekek mögül. Áldd meg azokat, akik szülőként, tanítóként, neked engedelmes szívvel próbálja vezetgetni a rábízottakat. Jézus nevében kérjük, hallgass meg minket! Ámen.