Hosszútávú pillanat

Igehirdetés 2017. június 4.

Hosszútávú pillanat

Lekció: Préd 12,1-7

Textus: 2Kor 5,5

„…Isten az, aki a Lélek zálogát is adta nekünk.”

 

Igehirdetés

Pünkösd ünnepén uralkodik az öröm. Eredetileg aratási ünnep volt, hétszer hét nappal húsvét után, amikor végre meglátták a munkálkodók a termést úgy egészében: nem volt hát hiába a sok munka – lesz kenyér egy egész évre! Ezen az örömünnepen jött el Isten égi tüze és ereje, a Szentlélek a tanítványokhoz: Jézus megígérte, s be is teljesítette.

A Lélek mindig ad, ajándékoz. Ez a természete, hiszen ő maga Isten. A semmi helyén valami lesz – így jött létre maga a mindenség is. Erre csak ő képes: teremteni! Állandóságot ad a természeti törvényeknek, megbízhatóan fenntart mindent, ám váratlanul és meglepően újat is kezd: vélnénk „szétfeszíti a kereteket”, mint az istenember Jézusban, s aztán az első pünkösdkor is – holott csak nem ismertük eléggé titkait.

 

Azon az első pünkösdön lehetővé tette Jeruzsálemben, hogy övéi érthetően szóljanak más nyelvű idegenekhez Isten nagyságos dolgairól – ami az emberiség egymásra találásának „anti-bábeli” szimbóluma, s e mostani robbantó-gyűlölködő világnak is az egyetlen valódi kiútja lehet. Hittel higgyük, hogy pünkösdi ünneplésünk, Szentlélek-hívásunk ma is ezt szolgálja!

 

Igemagyarázatunkban ennek jegyében most mozaikokat próbálunk összerakni: olyan igéket, melyek mind az ajándékozó Szentlélekről szólnak. Nem ellentétek, hanem összetartozó, egymást kiegészítő igazságok. Mint a festészetben is a színek úgy érvényesülnek, ha valami más szín van mellettük – ezen igék is mind sajátos hangzásokat képviselnek, ám csak együtt teljesek. Figyeljünk szavukra!

 

Az első aspektus: a Lélek munkája már maga a teremtés. Nekem semmi bajom az evolúcióval, csak a vállvonogatást nem állhatom. Legyen meg a biológusoknak, még a vegyészektől is elfogadom; a fizikusok már félig filozófusok, tőlük csodálkozva veszem – ám a cinizmus kifejezetten bosszant. Még hogy „nem más, mint fejlődés” – amikor egy barázdabillegető itt a kertben úgy tanítgatja enni, csipegetni ivadékát az elébe rakott kukacokkal, mint a legjobb anyuka a kétéves, szakállkás gyerekét a családi asztalnál! Engem sem meg nem nyugtat, sem ki nem elégit, hogy a hidrogén és a szén úgy döntöttek, szénhidráttá egyesülnek – az pedig egy idő után élni, sőt szaporodni akart. Ha ennyi az élet titka, akkor nyugodtan jöhet ránk az üvegházhatás – tökéletesen meg is érdemeljük.

 

Amikor egy lepkét, vagy akár hangyát látunk, tulajdonképpen vigyázzban kellene állni, mint díszőrségnek a delegáció előtt, mert csodák tanúi vagyunk. Még, hogy „nem más, mint…”! Felháborító. Aki nem tanult meg csodálkozni az élet jelenségein, az nézze meg jobban, amit lát, aztán kezdjen el remegni. A kifejezhetetlen jön szembe minden élőlényben, legkivált pedig ebben a hétmilliárd búzafogyasztóban, akit embervilágnak hívunk – tartson, ahol tart. A mindenkori fanatikusoknak pedig kivált üzenem, hogy „jó lenne egy kis alázat és csend!” (Ady) – akkor simán abbamaradhatna egymás gyalázása, sőt még irtogatása is.

 

Első idézetünk ugyanis a teremtésről szól – de mint minden érdemleges irodalmi mű, ez is csak az utolsó szava elhangzása után nyeri el értelmét: „Emlékezzél meg a te Teremtődről a te ifjúságodnak idejében, míg a veszedelem napjai el nem jönnek, és míg el nem jönnek az esztendők, melyekről azt mondod: nem szeretem ezeket! Amíg a nap meg nem sötétedik…  mielőtt elszakadna az ezüst kötél, és megromolna az arany palackocska, és a veder eltörnék a forrásnál, és beletörnék a kerék a kútba, és a por földdé lenne, mint azelőtt volt, a lélek pedig megtérne Istenhez, aki adta volt azt.” (Préd 12, 3-9)

 

Vagyis a lelket, az élő valóságot maga Isten adta – mely hozzá is tér majd vissza, amint útját bejárta. „…a lélek pedig megtér Istenhez, aki adta volt azt.”  Megrendítően szép fogalmazás, nincs mit hozzátenni. Csak mélyen elgondolkodni, még inkább merengeni lehet felette: az élet titka mindenkor Istené volt, s az is marad. Sosem lesz belőle gép, amit sorozatban dobhat ki a gyári szalag, ha a befektető érdeke úgy kívánja. Mobiltelefon, autó, kakukkos óra készülhet ebben a stílusban – homo sapiens sosem. Meg kell nézni az egy családban született testvéreket: teljesen azonos a génállományuk. Az embernek azonban útja van, éspedig már messze születése előtt – mint a sarkutazóknak, meg a mélytengeri búvároknak, mely során bármi megtörténhet: s az út az Örökkévalótól a testi létezés nagy kalandján, és törettetésein át – visszavezet őhozzá. A lelket ugyanis ő adta. Aki ezt nem tudja, s a vállát vonogatja – az valóban semmit nem tud, és még segíteni sem lehet rajta.

 

De nézzük a következő mozaikot. Ez már maga a pünkösdi történés: a tanítványok Jézus csodálatos valóságáról szólnak a jeruzsálemi piactéren nyüzsgő zarándokokhoz. Azok születési helyük szerint mind pártusok, médek, arabok, élámiak és más diaszporákból való zsidók, akik az ünnepre jöttek – csodálatos módon mégis „fogják az adást.” Pontosan értik, miről van szó: Isten nagyságos dolgairól! Így születik az egyház, vagyis a megszentelt emberiség – ahol az egyetlen igazán fontos törvény a szeretet. Ez a közösség befogadó, mégis megtérést munkál, s az igazsághoz mindenkor hű, ám anyai módon gyógyít is. A Szentlélek ilyen gyülekezeteket teremt, s az ő nyelve azokban ma is mindenhol a szeretet.

 

A tanítványoknak a Lélek adta szólni „olyan nyelven”, mely egyetemes lévén, mindenkit egybefoghatott: „Megteltek Szentlélekkel, és kezdtek szólni más nyelveken – amint a Lélek adta szólniuk.” (Csel 2,4) Ez ritka és kivételes pillanat. Nem lehet „üzembe állítani”, ellenáll minden intézményesítésnek, megszervezésnek – ez csak történhet.

 

Fölvetette viszont már az első pillanatban az örök emberi kérdést, vajon mi ér többet: megtagadni erkölcsösen az örömöket, hogy majd egyszer, a nagy távlatokban elérjük célunkat, vagy pedig átadni magunkat a pillanat elragadtatásának. Vallási megközelítésben legtöbbször az első érvényesül: önkorlátozás az örök üdvért. De vannak kultúrák, sőt vallások, melyek éppen ellenkezőleg, örülni és ünnepelni tanítanak – a pillanat varázsának megbecsülésére. Nem hiszem, hogy kiköthetnénk bármelyiknél is: a döntés, a választás emberi méltóságunk, s életünk mutatja meg, miként sikerült a varázslat. A költő mindenesetre úgy véli:

 

„Mert óvatosan, csak egyetlen pillanatra

száll meg az Isten az emberek otthonában,

mértéktartó, bár váratlan, jöttét ki se tudja.

Megfordul ott még az orcátlan is,

s eljő oda a világ széleiről

a vaderejű is, s kezét rábökve őrjöng

és elnyeri sorsát; hála azonban!

az isteni adományt sosem érheti fel;

csak mély bölcsesség fogja át.

Ha meg nem tartóztatta volna magát

az adományozó, áldása tüzétől

hegyünk-völgyünk felgyúlna lobogva.”

 

(Hölderlin: Békeünnep, ford. Bernáth I.)

 

Ha óvatosan, csak egyetlen pillanatra „száll meg” Isten az emberek otthonában, úgy éberen, figyelő lélekkel kell rá várnunk – de észre is kell venni, s megbecsülni a pillanatot, mikor eljön! Belátás, rádöbbenés, összefüggések érzékelése, önmagunk megemberelése – mind idetartozik. S ha ezt megértjük, kinyílik e mostani igehirdetés sajátos címe is: „Hosszútávú pillanat.” Mert az örökkévalóság és a most összetartoznak – pontosan úgy kell vigyáznunk erre, mint megbecsülnünk amazt. A jeruzsálemi pünkösd kivételes percei ma is hozzáférhetők, de bármikor el is játszhatók. Ha mégis megtalálja egymást perc és öröklét, nevezhetjük akár „hosszútávú pillanatnak” is – egy biztos: mindenért kár, ami nem ilyen. A tiszta tartam miatt születtünk, s boldog, aki azzal tölti meg hiábavaló vándorlása napjait.

 

Végül a jövő „mozaikja” – hiszen emberek vagyunk, s a telő-múló idő számunkra megkerülhetetlen: „…Isten az, aki a Lélek zálogát is adta nekünk.” (2Kor 5,5) Ha régen valaki visszatérését biztosítani kívánták, zálogot kértek tőle, rendszerint gyűrűjét, vagy más, számára fontos és értékes dolgot – amiért biztosan visszajön. Prózai változata ennek, hogy lehet hitelt fölvenni építkezésre, beruházásra – de csak megfelelő értékű ingatlant elzálogosítva. Az ige szerint viszont – milyen hihetetlen – maga az Úr ad visszajöttéről biztosítékot – s ez nem más, mint a bennünk munkálkodó Szentlélek!

 

Miből lehetünk bizonyosak arról, hogy ő szeret minket? Abból, hogy a Szentlélek itt a szívünkben erőt ad, vigasztal, és megtart a helyes úton. Óv az összeomlástól, elveszi kicsinyhitűségünket, és képessé tesz mindarra, amire magunktól nem volnánk azok. A sorrend ezért ebben áll: először engedjük őt munkálkodni magunkban, s aztán majd megbizonyosodunk örök szeretetéről. Engedelmességből bizonyosság – ez a hívő élet sorrendje. Mondhatjuk akár úgy is, hogy megvalósított helyes életből üdv, de mielőtt valaki még önmegváltást kiáltana, figyeljünk újra erre: „…Isten az, aki a Lélek zálogát adta nekünk.” Ez elég azoknak, akik őt valóban keresik. Nem kell hozzá az egekbe sem felhágni – minden itt és most történik!

 

Három ige, három színes mozaik. Már a teremtés: a „valami” a semmivel szemben a Szentlélekről szól – kivált pedig az élet csodája. Meg ne szokjam, köznapivá ne silányítsam egyetlen megnyilvánulását sem! Saját életemet pedig főleg úgy becsüljem, mint Isten nekem címzett, személyes ajándékát. Hozzam ki belőle a kétszeres értéket, mint a király is követelte szolgáitól a nekik adott talentumok felől! (Mát 25,26) Viseljem az élet megpróbáltatásait méltósággal, ha azok eljönnének, s legyek általuk egyre tisztább és erősebb.

 

A Szentlélek hangja szól a szeretet igéivel, amikor az első pünkösdben „nyelveket egyező hitre” hoz. (370. dics. 1. v.) Ez a csoda ma is lehetséges, mert a Jézus Lelke egyetértést teremt. Családban, sőt nemzetek között is erre volna szükség, éspedig jobban, mint anyagiakra vagy fegyverszállításokra. Ebből fakad az igazi prosperitás: kibeszélni az igazságot, elfogadni abban mások részét, és nagylelkűen kölcsönösen ajándékozni a rendezésnél. Bábel gyógyulása csak így történhet. Pedig még nem is szóltunk a Lélek “gyümölcseiről”: szeretet, öröm, békesség, béketűrés, szívesség, jóság, hűség, szelídség, mértékletesség…! (Gal 5,22)

 

Az előttünk állók pedig, amik szükségképpen aggasztanak ismeretlenségükkel – ígéretesek mindenhol, ahol csak Isten Szentlelke helyet kap. Munkája ugyanis tisztít, megújít, elevenít – jelenlétében nincs sem unalom, sem pedig fásultság. „Történik” az élet: új és jó dolgok születnek. Felvirágzik a kreativitás, s olyan megoldások születnek, amik egyszerre igazak és szépek. Hogyan is lehetne ez másként, ha egyszer „…Isten az, aki a Lélek zálogát adja nekünk.” Így legyen! Ámen.

 

Fohász

„Jövel, Szentlélek Úr Isten, töltsd be szíveinket éppen

Mennyei szent ajándékkal, szívbéli szent buzgósággal;

Melynek szentséges ereje, nyelveket egyező hitre,

Egybegyűjte sok népeket,

Kik mondván így énekeljenek:

Alleluja, Alleluja!” (370. dics. 1.v.)

Ámen.

 

………………………………………………………………………………………………………

 

Elbúcsúzom olvasóimtól egy időszakra a rendszeres, heti új igehirdetés műfajában – mert időmet egy másik, összefoglalóbb írás foglalja le. A kettő együtt túl van erőimen, így sajnos választanom kellett. Az utóbbi, összefüggőnek szánt írás, „könyv” is megjelenik majd itt a honlapon, de elkészülte szerint fejezetenként – s valószínűleg ritkább ütemezésben, mint az eddigiek. Email-értesítést kap majd ezekről is mindenki, aki az igehirdetésekről kért, s a honlap többi része is működik. Olykor talán új meditáció írására is sor kerül – de a 2000. január 1. óta megjelent igehirdetések és használatukat segítő textuariumok továbbra is változatlanul rendelkezésre állnak. Az ezekkel kapcsolatos tudnivalók megtalálhatók a “600-ik igehirdetés” (2017.03.18.) bevezetésében, itt: http://ptothbela.com/600-ik-igehirdetes/

Imádkozom, hogy áldás lehessen a tervezett, nagyobb lélegzetű íráson, az érdeklődők lelki haszonnal olvashassák, amint fejezetei  itt megjelennek: s szeretettel kérem ezt a honlap látogatóitól is.

PTB