Hosszútávú pillanat

Igehirdetés 2017. június 4.

Hosszútávú pillanat

Lekció: Préd 12,1-7

Textus: 2Kor 5,5

„…Isten az, aki a Lélek zálogát is adta nekünk.”

 

Igehirdetés

Pünkösd ünnepén uralkodik az öröm. Eredetileg aratási ünnep volt, hétszer hét nappal húsvét után, amikor végre meglátták a munkálkodók a termést úgy egészében: nem volt hát hiába a sok munka – lesz kenyér egy egész évre! Ezen az örömünnepen jött el Isten égi tüze és ereje, a Szentlélek a tanítványokhoz: Jézus megígérte, s be is teljesítette.

A Lélek mindig ad, ajándékoz. Ez a természete, hiszen ő maga Isten. A semmi helyén valami lesz – így jött létre maga a mindenség is. Erre csak ő képes: teremteni! Állandóságot ad a természeti törvényeknek, megbízhatóan fenntart mindent, ám váratlanul és meglepően újat is kezd: vélnénk „szétfeszíti a kereteket”, mint az istenember Jézusban, s aztán az első pünkösdkor is – holott csak nem ismertük eléggé titkait.

 

Azon az első pünkösdön lehetővé tette Jeruzsálemben, hogy övéi érthetően szóljanak más nyelvű idegenekhez Isten nagyságos dolgairól – ami az emberiség egymásra találásának „anti-bábeli” szimbóluma, s e mostani robbantó-gyűlölködő világnak is az egyetlen valódi kiútja lehet. Hittel higgyük, hogy pünkösdi ünneplésünk, Szentlélek-hívásunk ma is ezt szolgálja!

 

Igemagyarázatunkban ennek jegyében most mozaikokat próbálunk összerakni: olyan igéket, melyek mind az ajándékozó Szentlélekről szólnak. Nem ellentétek, hanem összetartozó, egymást kiegészítő igazságok. Mint festészetben a színek úgy érvényesülnek, ha más szín van mellettük – ezen igék is mind sajátos “hangzásokat” képviselnek, ám csak együtt teljesek. Figyeljünk szavaikra!

 

Az első aspektus: a Lélek munkája már maga a teremtés. Nekem semmi bajom az evolúcióval, csak a vállvonogatást nem állhatom. Legyen meg a biológusoknak, még a vegyészektől is elfogadom; a fizikusok már félig filozófusok, tőlük csodálkozva veszem – ám a cinizmus kifejezetten bosszant. Még hogy „nem más, mint fejlődés” – amikor egy barázdabillegető itt a kertben úgy tanítgatja enni, csipegetni ivadékát az elébe rakott kukacokkal, mint a legjobb anyuka a kétéves, szakállkás gyerekét a családi asztalnál! Engem sem meg nem nyugtat, sem ki nem elégit, hogy a hidrogén és a szén úgy döntöttek, szénhidráttá egyesülnek – az pedig egy idő után élni, sőt szaporodni akart. Ha ennyi az élet titka, akkor nyugodtan jöhet ránk az üvegházhatás – tökéletesen meg is érdemeljük.

 

Amikor egy lepkét vagy egy hangyát látunk, vigyázzban kellene állni, mint díszőrségnek a delegáció előtt, mert csodák tanúi vagyunk. Még, hogy „nem más, mint…” – vállvonogatással! Felháborító. Aki nem tanult meg csodálkozni az élet jelenségein, az nézze meg jobban, amit lát, aztán kezdjen remegni. A kifejezhetetlen jön szembe minden élőlényben, legkivált ebben a hétmilliárd búzafogyasztóban, akit embervilágnak hívunk – tartson, ahol tart. A mindenkori fanatikusoknak pedig kivált üzenem, hogy „jó lenne egy kis alázat és csend!” (Ady) – akkor simán abbamaradhatna egymás gyalázása, sőt még irtogatása is.

 

Első idézetünk ugyanis a teremtésről szól – de mint minden érdemleges irodalmi mű, ez is csak az utolsó szava elhangzása után nyeri el értelmét: „Emlékezzél meg a te Teremtődről a te ifjúságodnak idejében, míg a veszedelem napjai el nem jönnek, és míg el nem jönnek az esztendők, melyekről azt mondod: nem szeretem ezeket! Amíg a nap meg nem sötétedik…  mielőtt elszakadna az ezüst kötél, és megromolna az arany palackocska, és a veder eltörnék a forrásnál, és beletörnék a kerék a kútba, és a por földdé lenne, mint azelőtt volt, a lélek pedig megtérne Istenhez, aki adta volt azt.” (Préd 12, 3-9)

 

Vagyis a lelket, az élő valóságot Isten adta – s az hozzá is tér majd vissza, amint útját bejárta. „…a lélek pedig megtér Istenhez, aki adta volt azt.”  Megrendítően szép fogalmazás, nincs mit hozzátenni. Csak elgondolkodni, még inkább megremegni lehet felette: az élet titka mindenkor Istené, s az is marad. Sosem lesz belőle gép, amit sorozatban dobhat ki a gyári szalag, ha a befektető érdeke úgy kívánja. Mobiltelefon, autó, kakukkos óra készülhet ebben a stílusban – homo sapiens sosem. Meg kell nézni az egy családban született testvéreket: teljesen azonos a génállományuk. Az embernek útja van, már messze születése előtt – mint a sarkutazónak, meg a mélytengeri búvárnak, mely során bármi megtörténhet: s az út az Örökkévalótól a testi létezés nagy kalandján és törettetésein át – visszavezet őhozzá. A lelket ugyanis ő adta. Aki ezt nem tudja, és blazírt képpel különböző elméletekre hivatkozik – az valóban semmit nem tud, s még segíteni sem lehet rajta.

 

De nézzük a következő mozaikot. Ez már maga a pünkösdi történés: a tanítványok Jézus csodálatos valóságáról szólnak a jeruzsálemi piactéren nyüzsgő zarándokokhoz. Azok születési helyük szerint mind pártusok, médek, arabok, élámiak és más diaszporákból való zsidók, akik az ünnepre jöttek – csodálatos módon mégis fogják az adást. Pontosan értik, miről van szó: Isten nagyságos dolgairól! Így születik az egyház, vagyis a megszentelt emberiség – ahol az egyetlen igazán fontos törvény a szeretet. Ez a közösség befogadó, mégis megtérést munkál; az igazsághoz mindenkor hű, ám anyai módon gyógyít is. A Szentlélek ilyen gyülekezeteket teremt: az ő nyelve azokban ma is mindenhol a szeretet.

 

A tanítványoknak a Lélek adta szólni „olyan nyelven”, mely egyetemes lévén, mindenkit egybefoghatott: „Megteltek Szentlélekkel, és kezdtek szólni más nyelveken – amint a Lélek adta szólniuk.” (Csel 2,4) Ez kivételes pillanat. Nem lehet „üzembe állítani”, ellenáll minden intézményesítésnek, megszervezésnek – csak történhet.

 

Fölvetette viszont már az első pillanatban az örök emberi kérdést, vajon mi ér többet: megtagadni erkölcsösen az örömöket, hogy majd egyszer, a nagy távlatokban elérjük célunkat, vagy pedig átadni magunkat a pillanat elragadtatásának. Vallási megközelítésben legtöbbször az első érvényesül: önkorlátozás az örök üdvért. De vannak kultúrák, sőt vallások, melyek éppen ellenkezőleg, örülni és ünnepelni tanítanak – a pillanat varázsának megbecsülésére. Nem hiszem, hogy kiköthetnénk bármelyiknél is: a döntés, a választás emberi méltóságunk, s életünk mutatja meg, miként sikerült a varázslat. A költő mindenesetre úgy véli:

 

„Mert óvatosan, csak egyetlen pillanatra

száll meg az Isten az emberek otthonában,

mértéktartó, bár váratlan, jöttét ki se tudja.

Megfordul ott még az orcátlan is,

s eljő oda a világ széleiről

a vaderejű is, s kezét rábökve őrjöng

és elnyeri sorsát; hála azonban!

az isteni adományt sosem érheti fel;

csak mély bölcsesség fogja át.

Ha meg nem tartóztatta volna magát

az adományozó, áldása tüzétől

hegyünk-völgyünk felgyúlna lobogva.”

 

(Hölderlin: Békeünnep, ford. Bernáth I.)

 

Ha óvatosan, csak egyetlen pillanatra „száll meg” Isten az emberek otthonában – úgy éberen, figyelő lélekkel kell rá várnunk: de észre is venni, s megbecsülni a pillanatot, mikor eljön! Belátás, rádöbbenés, összefüggések érzékelése, önmagunk megemberelése – mind idetartozik. S ha ezt megértjük, kinyílik e mostani igehirdetés sajátos címe is: „Hosszútávú pillanat.” Mert az örökkévalóság és a most összetartoznak – pontosan úgy kell vigyáznunk erre, mint megbecsülnünk amazt. A jeruzsálemi pünkösd kivételes percei ma is hozzáférhetők, de bármikor el is játszhatók. Ha mégis megtalálja egymást perc és öröklét, nevezhetjük akár „hosszútávú pillanatnak” is – egy biztos: mindenért kár, ami nem ilyen. A tiszta tartam miatt születtünk, s boldog, aki azzal tölti meg hiábavaló vándorlása napjait.

 

Végül a jövő „mozaikja” – hiszen emberek vagyunk, s a telő-múló idő számunkra megkerülhetetlen: „…Isten az, aki a Lélek zálogát is adta nekünk.” (2Kor 5,5) Ha régen valaki visszatérését biztosítani kívánták, zálogot kértek tőle, rendszerint gyűrűjét, vagy más, számára fontos és értékes dolgot – amiért biztosan visszajön. Prózai változata hitelt fölvenni építkezésre, beruházásra – de csak megfelelő értékű ingatlant elzálogosítva. Az ige szerint viszont – milyen hihetetlen, maga az Úr ad visszajöttéről biztosítékot – s ez nem más, mint a bennünk munkálkodó Szentlélek!

 

Miből lehetünk bizonyosak arról, hogy ő szeret minket? Abból, hogy a Szentlélek itt a szívünkben erőt ad, vigasztal, és megtart a helyes úton. Óv az összeomlástól, elveszi kicsinyhitűségünket, és képessé tesz mindarra, amire magunktól nem volnánk azok. A sorrend ezért ebben áll: először engedjük őt munkálkodni magunkban, s aztán majd megbizonyosodunk örök szeretetéről. Engedelmességből bizonyosság – ez a hívő élet sorrendje. Mondhatjuk akár úgy is, hogy megvalósított helyes életből üdv, mielőtt azonban valaki önmegváltást kiáltana, figyeljünk erre: „…Isten az, aki a Lélek zálogát adta nekünk.” Elég azoknak, akik őt valóban keresik. Nem kell hozzá az egekbe hágni – minden itt és most történik!

 

Három ige, három színes mozaik. Már a teremtés: a „valami” a semmivel szemben a Szentlélekről szól – kivált pedig az élet csodája. Meg ne szokjam, köznapivá ne silányítsam egyetlen megnyilvánulását sem! Saját életemet pedig főleg úgy becsüljem, mint Isten nekem címzett, személyes ajándékát. Hozzam ki belőle a kétszeres értéket, mint a király is követelte szolgáitól a talentumok felől! (Mát 25,26) Viseljem az élet megpróbáltatásait méltósággal, ha azok eljönnének, s legyek általuk tisztább és erősebb.

 

A Szentlélek hangja szól a szeretet igéivel, amikor az első pünkösdben „nyelveket egyező hitre” hoz. (370. dics. 1. v.) Ez a csoda ma is lehetséges, mert a Jézus Lelke egyetértést teremt. Családban, sőt nemzetek között is erre volna szükség, éspedig jobban, mint anyagiakra vagy fegyverszállításokra. Ebből fakad az igazi prosperitás: kibeszélni az igazságot, elfogadni abban mások részét, és nagylelkűen kölcsönösen ajándékozni a rendezésnél. Bábel gyógyulása csak így történhet. Pedig még nem is szóltunk a Lélek “gyümölcseiről”: szeretet, öröm, békesség, béketűrés, szívesség, jóság, hűség, szelídség, mértékletesség…! (Gal 5,22)

 

Az előttünk állók pedig, amik szükségképpen aggasztanak – ígéretesek, ahol csak Isten Szentlelke helyet kap. Munkája ugyanis tisztít, elevenít – jelenlétében nincs unalom, sem pedig fásultság. „Történik” az élet: új és jó dolgok születnek. Felvirágzik a kreativitás, s olyan megoldások születnek, amik egyszerre igazak és szépek. Hogyan is lehetne ez másként, ha egyszer „…Isten az, aki a Lélek zálogát adja nekünk.” Így is legyen! Ámen.

 

Fohász

„Jövel, Szentlélek Úr Isten, töltsd be szíveinket éppen

Mennyei szent ajándékkal, szívbéli szent buzgósággal;

Melynek szentséges ereje, nyelveket egyező hitre,

Egybegyűjte sok népeket,

Kik mondván így énekeljenek:

Alleluja, Alleluja!” (370. dics. 1.v.)

Ámen.

 

………………………………………………………………………………………………………

 

Elbúcsúzom olvasóimtól egy időszakra a rendszeres, heti új igehirdetés műfajában – mert időmet egy másik, összefoglalóbb írás foglalja le. A kettő együtt túl van erőimen, így sajnos választanom kellett. Az utóbbi, összefüggőnek szánt írás, „könyv” is megjelenik majd itt a honlapon, de elkészülte szerint fejezetenként – s valószínűleg ritkább ütemezésben, mint az eddigiek. Email-értesítést kap majd ezekről is mindenki, aki az igehirdetésekről kért, s a honlap többi része is működik. Olykor talán új meditáció írására is sor kerül – de a 2000. január 1. óta megjelent igehirdetések és használatukat segítő textuariumok továbbra is változatlanul rendelkezésre állnak. Az ezekkel kapcsolatos tudnivalók megtalálhatók a “600-ik igehirdetés” (2017.03.18.) bevezetésében, itt: http://ptothbela.com/600-ik-igehirdetes/

Imádkozom, hogy áldás lehessen a tervezett, nagyobb lélegzetű íráson, az érdeklődők lelki haszonnal olvashassák, amint fejezetei  itt megjelennek: s szeretettel kérem ezt a honlap látogatóitól is.

PTB