Hová néz az ember?

Igehirdetés 2010. március 21.

Hová néz az ember?

Lekció: Fil. 2,3-11

Textus: Ján. 19,25-27

„A Jézus keresztjénél ott állt anyja és anyjának nővére, valamint a magdalai Mária. Amikor Jézus meglátta ott állni anyját, és azt a tanítványt, akit szeretett, így szólt anyjához: Asszony, íme, a te fiad. Azután így szólt a tanítványhoz: Íme, a te anyád. És attól az órától otthonába fogadta őt az a tanítvány.”

Imádkozzunk!

Mennyei jó Atyánk, megköszönjük neked a tavasz első napját, amit szent házadban üdvözölhetünk. Tőled való a napfény, a felhő és a termékenyítő eső egyaránt, és neked köszönjük az ajándékokat éppen úgy, mint a próbatételekben való megtartatást. Megvalljuk, messzi vagyunk attól, hogy semmit ne cselekedjünk önzésből vagy hiú dicsőségvágyból, és legtöbbször nehéz egymást magunknál különbnek tartani. Köszönjük, hogy ebben a böjti időszakban megállítasz minket, és Megváltónk szenvedéseire emlékeztetsz. Add meg nekünk, hogy jobban értsük a megváltást, mint eddig értettük, és megújuljon a hitünk és gyógyuljon az életünk. Ámen.

Igehirdetés

Ezen a böjti vasárnapon, egy héttel virágvasárnap előtt már készülünk a nagyhétre. Igénk ma a nagypéntekre visz minket előre, ahol is a Jézus kereszten mondott hét szava közül az egyik talán legmegrázóbb állít meg bennünket. A kereszten vergődő Üdvözítő minden szenvedése közepette is megpillantja síró édesanyját és legkedvesebb tanítványát, a mindössze tizenéves Jánost, s irtózatos kínjai közepette is van gondja arra, hogy egymásra bízza őket.

Mindnyájunkról nagyon sokat mond el, hogy mit látunk meg a világból. Van, aki kapzsi tekintettel úgy pásztázza a világot, hogy mindig a megnyerhető legnagyobb hasznot keresi benne és meg is találja magának. Mások sóvár tekintettel néznek körül, szüntelenül csak kívánkozva. És vannak olyanok is, akiknek ítéletes a szeme, leginkább arra figyelnek, mit lehet mások életében kárhoztatni. A test lámpása a szem, mondja Jézus, amely tehát mintegy befelé, a lényünkbe világít – vagyis amilyen szemmel nézzük a világot, olyanná lesz az életünk. Sok jel mutat arra, hogy minden ember sorsát az határozza meg a legdöntőbben, hogy mit pillantott meg a valóságból. Mert amit az ember valóban „lát”, amit szem előtt tart, amire figyel, amit az életképzeletébe fogadott, az fogja legdöntőbben rajta hagyni a nyomát döntésein és cselekedetein.

Sokan kábán és félálomban élik le életüket, és azt hiszik ugyan, hogy látnak, pedig csak néznek. Beérik a világban lévő látványosságokkal, amik mindig izgalmakat kínálnak. A Jézus keresztje körül is voltak bámész, sőt, bosszúszomjas emberek, akik a fejüket hajtogatták és azt mondták, másokat megtartott, magát nem tudja megtartani – szálljon le a keresztről, és akkor majd hiszünk neki. Aztán az egész középkor szinte legfontosabb látványossága a nyilvános kivégzés volt, amit az emberek el nem mulasztottak volna. De meghúzhatjuk a vonalakat egészen a mai tévé-kultúráig, amiben szintén akad elég borzalom, és azt látjuk, hogy a válogatás nélkül az emberre zuhogó képek tényleg betöltik valamennyire az üres lelkű ember életét.

Legyen ezért ma kérdésünkké, ennek a böjti vasárnapnak középponti kérdésévé, hogy hová is nézünk mi valójában? Mert ha életváltozásra vágyunk, mint ahogy minden becsületes ember vágyik rá, talán éppen a tekintetünk irányának kellene legelőször is változnia.

Jézustól azt látjuk, hogy ő még a kereszten is az Atya tekintetét kereste. Egész életét arra tette fel, hogy engedelmes lesz Istennek, és ezt mindvégig meg is tartotta. Tudjuk róla, mert leírják az evangéliumok, hogy véres verejtékkel imádkozott az utolsó éjszakán afelett, megváltható-e a világ szenvedés és áldozat nélkül is – míg végül kimondta a legnehezebben kimondhatót: Atyám, ha lehetséges, múljon el tőlem a keserű pohár, de ne az én akaratom legyen, hanem a tied. Ez a teljes odaadás vitte őt a keresztre, és tudjuk róla, hogy amikor szidalmazták, ő viszont nem szidalmazott, hanem hagyta az igazságosan ítélőre. (I. Pét. 2,23) Ilyen volt az ő áldozata.

És ebben hozta nekünk Megváltónk a legtöbbet, hogy ti. szüntelen az Atya tekintetét kereste, őrá figyelt, és neki kívánt engedelmeskedni. Úgy és annyiban lesz ő valóban a mi Megváltónk is, amennyiben követjük őt ebben és mi is ezt tesszük. Keresni az Atya tekintetét azt jelenti, hogy az ember egyszerre figyel befelé, fölfelé és előre. Mert ezek az áldott irányok: befelé, fölfelé és előre. Aki azonban szüntelenül lefelé, kifelé és hátrafelé néz, mint ahogy nagyon sokszor tesszük magunk is, az kimarad mindebből. Aki azonban befelé, fölfelé és előre néz, vagyis aki az Atya tekintetét jó helyen keresi, az szükségképpen találkozik az ő végtelen jóindulatával. Hiszen mi más lenne a magyarázata puszta létezésünknek, ha nem az ő teremtő szeretete? Aki inkább akarta a valamit, mintsem a semmit, s ezért teremtő jóságából ezt mondta, legyen – az rosszat nem akart, hanem adott és adott. Közölte velünk a legtöbbet, amit adhatott, a saját létezésének csodáját, amikor a föld porából és a saját leheletéből élőlénnyé formált bennünket.

Belénk oltotta ezzel örökre az ő iránta való szomjúságot, és valójában ez a mi egész földi életünk legértékesebb tartalma – keresni azt a végtelen nagy jóságot, ami a létezésünk alapja. A tapasztalat azt mutatja, hogy az engedelmességünk mértéke szerint mindenki meg is találja azt. Jézus a kereszten meg kellett kérdezze, én Istenem, én Istenem, miért hagytál el engemet? De a kétely és a kétségbeesés legnagyobb mélységében is Istenének nevezi őt ezzel a kérdéssel, mégpedig kétszeresen és egymás utáni nyomatékkal. Mert a világ és a szenvedés néha valóban feltéteti ezt a kérdést, vajon nem hagyott-e el minket Isten – de akik valóban az ő atyai tekintetét keresik még a próbatételekben is, azok kétszeresen is Istenükre lelnek őbenne, aki a rosszból jót tud kihozni, és aki még a halálon át is az üdvöt munkálja övéiben.

Jézus szeme tehát az Atyát kereste egész földi útján és még a kereszten is – de az elvállalt szenvedés óráján is meglátták azok a szemek a síró asszonyt, Máriát és a megrettent ifjú tanítványt, Jánost. Ez a megszégyenítő szolidaritás, ez a jézusi szeretet adja vissza mindig emberségünket, amikor az életünk bajaival magunkra maradunk és átcsapnak fejünk felett a hullámok – mert ez a pillanat itt a kereszten, ha figyelünk rá, azt üzeni, hogy nincs olyan mélysége a szenvedésnek, amikor ne vehetnénk észre mások rászorultságát. Nem temetkezhet az ember annyira a maga keserűségébe, hogy ne maradhatna szeme mások, és talán éppen a hozzá legközelebb állók bajára.

Amit ez a gondoskodó jézusi mondat tanít nekünk, asszony, ímhol a te fiad, ifjú, ímhol a te anyád – az nem más, mint az a képesség, hogy tekintetünket a saját szenvedésünkről átvigyük mi magunk is a másokéra. Látjuk, hogy ez nem lehetetlen vállalkozás. Ha a kereszten vergődő Jézus megtehette, meg kell tudjuk tenni mi is, akik nem mérhetjük még legnagyobb szenvedéseinket sem az övéhez.

Ha ez sikerül, akkor valami új kezdődik az ember lelkében. Ilyenkor kilépünk önmagunkból, elfeledkezünk a saját kínjainkról, mert fontossá lett egy másik ember a maga küszködésével. Láttam én itt Szentendrén a szolgálatom évei alatt magával tehetetlen, tolókocsiban ülő, teljesen béna valakit, harminc-valahány évet élt összesen – aki körül mégis mindig ott volt két-három egészséges, jó kezű és jó lábú szomszéd vagy rokon, és ő vigasztalta őket, mert a szívében élő hit volt és ezért tudott adni és adni nekik. Nem saját magát sajnálta, hanem odafordult másokhoz, és eközben egészen el tudott felejtkezni a maga bajáról. Hát pontosan ezt a tudományt tanítja nekünk a jézusi szó is a kereszten: asszony, ímhol a te fiad, ifjú, ímhol a te anyád.

A szenvedélybetegségekkel foglalkozó kutatók azt mondják, hogy a semmi, a lelki vákuum, a szív és az élet üressége az, ami beszippantja az italt meg a kábítószert, és így lesz az életre szóló vergődés – mert hiányzik a tűz, a lobogás, hogy valamiért élne az ember, valamire föltenné, és úgy igazán oda is áldozná az életét. Nincs hit, nincsen szeretet, nincsen hivatás és nincsen feladat – és akkor jönnek az alvilági pótszerek és jön a lezüllés. És a magyarázatok között főhelyen mindig ott az önsajnálat – nekem nem adatott meg ez, vagy az, engem nem szerettek eléggé, nekem nem volt elég áldozatos segítőm, meg már a szüleim is. És mert az ember nem volt képes a saját bajáról elfeledkezve észrevenni, mások hogyan szenvednek és nekik mire volna szükségük, így akadt bele a saját élete hálójába, és lesz aztán szerencsétlenné és tesz sajnos másokat is azzá.

Minden gyakorló édesanya tudja, hogy ha gyermeke elesik és megüti a térdét, ami fáj neki, úgy lehet a legjobban segíteni rajta, ha sikerül a figyelmét valami mással lekötni. Amíg a fájással foglalkozik az a gyermek, addig csak sír és szenved. Ha pedig már valami másra figyel, nem is fáj a térde már olyan nagyon. Nekünk is hányszor jót tenne, ha tudnánk valami másra, valaki másra figyelni saját magunk baja helyett. Ha volna szolgálatunk, amit önként felvettünk a nálunk elesettebbekért vagy nálunk magánosabbakért. Ha volna hitünk, hogy a világ Megváltója éppen azért jött, hogy erre megtanítson minket.

Mert hát ezt a tudományt sehonnan máshonnan olyan jól megtanulni nem lehet, mint pontosan őtőle. Hova nézzen tehát az ember? A Jézus szenvedésére. Az elmúlt héten hallhattuk az ország legnagyobb és legszebb hangverseny-termében a János passiót, amelyben az egyik ária szövege ezt mondja, mintegy kiegészítve és meghosszabbítva a Szentírás szövegét:

„Gondold el, lelkem, szorongó örömmel, keserű gyönyörűséggel, elszorult szívvel, hogy a te legfőbb üdvöd Jézus szenvedése! Az őt felsebző tövisekből égre nyíló virágok bomlanak. Sok édes gyümölcsöt szedhetsz az ő keservéből – ezért soha le ne vedd róla tekintetedet!” Igen, az ember nézzen a Názáreti Jézus szenvedésére, és a „felsebző tövisekből”valóban égre nyíló virágok bomlanak majd. Ami a káromat szolgálta, ami szenvedést hozott, az a maga idejében javamra válik majd. A legkeserűbb órák, a legkönnyesebb próbák hozzák el a legigazibb megtisztulást. Csak meg ne keményedjen az ember szíve, és tagadásba ne forduljon, mert akkor nem lehet többé segíteni rajta. Aki azonban tudja már, és hittel hiszi, hogy az ő legfőbb üdve a Jézus szenvedése, az még az elmúlással szemben is élő reménységgel fog megállni. Az ilyen ember készül haza, örök otthonába, az Úr közelébe, mert vele lenni mindennél inkább jó. Ahogy az apostol fogalmazza: „Mert nékem az élet Krisztus, és a meghalás nyereség. De ha e testben való életem munkámat gyümölcsözteti, hogy melyiket válasszam, meg sem mondhatom. Mert szorongattatom e kettő között, kívánván elköltözni és a Krisztussal lenni, mert ez sokkal inkább jobb. De e testben maradnom szükségesebb ti érettetek.” (Fil. 1,21-24)

Kívánom minden testvéremnek, hogy keresse szemével az Atya tekintetét, ahogyan azt Megváltó Jézusunktól láttuk. Ez az ígéretünk van őtőle: Bölccsé teszlek és megtanítlak téged az útra, a melyen járj; szemeimmel tanácsollak téged. (Zsolt. 32,8) Kívánom, hogy tudjuk a szemünket mi is saját szenvedésünkről a másokéra vinni, azokat is meglátni. Gyógyító erő lesz ebben – ahogy „az a tanítvány” is otthonába fogadta a Jézus édesanyját és egymás gyámolítóivá lehettek elárvultságukban. Végül pedig nézzünk szemeinkkel a Jézus szenvedéseire, mert az a mi legfőbb üdvünk, és abban még halálunkkal szemben is vigasztalást találunk. Ámen.

Imádkozzunk!

Mennyei Édesatyánk, te mindig akkor szólasz, amikor szükségünk van rá, és mindig azt mondod, ami a gyógyulásunkra való. Köszönjük végtelen irgalmadat, amivel vársz arra türelmesen, hogy megjobbítsuk életünket. Köszönjük a kegyelem idejét, az újabb és újabb lehetőséget, amiben minduntalan részeltetsz minket. Kérünk, taníts minket az útra, amin járnunk kell, és tanácsolj minket a te szemeiddel. Áldunk a jézusi példáért, ami megszégyenít minket és erőt ad az újrakezdéshez. Segíts minket sokkal több együttérzésre, hogy a mi jelenlétünk is gyógyító lehessen ebben a világban, amint a tiéd az volt Krisztusban. Imádkozunk a betegekért, hogy enyhülést és reménységet találjanak, amikor nehéz az életük. Imádkozunk a megszomorodottakért, köztük gyászoló testvéreinkért. Te, Urunk vigasztalást adsz nekünk még az utolsó ellenséggel szemben is, akinek hatalmát eltörlöd a te országlásoddal. Imádkozunk az ifjakért, az előttük álló konfirmációjukért, a családokért és azért a jövőért, amiben te is ott vagy és a tiéd az első hely. Megváltó Jézusunk nevében kérünk, hallgass meg minket imánkban. Ámen.