Idegenség és otthonosság

Igehirdetés 2014. február 23.

Idegenség és otthonosság

Lekció: Ef 2,1-6 és 11-18
Textus: Ef 2,19-22

„Ezért tehát nem vagytok többé idegenek és jövevények, hanem polgártársai a szenteknek és háza népe Istennek. Mert ráépültetek az apostolok és a próféták alapjára, a zárókő pedig maga Krisztus Jézus, akiben az egész épület egybeilleszkedik, és szent templommá növekszik az Úrban, és akiben ti is együtt épültök Isten hajlékává a Szentlélek által.”

Imádkozzunk!

Mennyei Édesatyánk, köszönjük irgalmas jóságodat, amely arra biztat, hogy jó napokban és nehéz időkben egyaránt hozzád fordulhatunk. Köszönjük az elmúlt hét napjait, amelyeken megtartottál és erőt adtál, lelki utunkon pedig vigasztaltál és feddettél, mindig érdemeink szerint. Te tudod, hogy mi nagyon szeretjük az életet, és azt is tudod, hogy olykor habzsoljuk azt, nem is figyelve örök törvényeidre, amik pedig minket védenének, és egymás javára sem. Bocsásd meg ezeket a méltatlanságainkat. De hadd köszönjük meg a legnagyobb jót, hogy Krisztusban te már életre keltettél bennünket, akik halottak voltunk, és megbékéltettél minket, akiknek nem volt békességünk. Hadd éljük most át újra ezt a nagy kegyelmet, és hadd vegyünk tőled ma új indításokat a jóra. Add ehhez Szentlelked közelségét mindnyájunknak. Ámen.

Igehirdetés

A világ jelen állapotának egyik nagy témája, hogy mi legyen az idegenekkel. Gazdag és jólétben élő nemzetek törekszenek lezárni a korlátlan bevándorlást a maguk országába, miközben jó hasznot húznak azért a hozzájuk érkezett idegenek olcsó munkaerejéből, ami így akár az alantasabb munkákra is bőven rendelkezésükre áll, és általában töredékét fizetik a külföldinek, amit egy hazainak fizetnének. Nekünk idehaza az idegenek dolga most egy szomszédos ország súlyos belső bajai miatt lett hirtelen fontos témává, ahonnét a helyzet további súlyosbodása esetén akár tízezer-számra is érkezhetnek esetleg menekültek, ahogyan ez a délszláv háború esetén két évtizede meg is történt velünk. De ha már megemlítjük a délszláv háborút, amelyben hatszázezer ember halt meg teljesen feleslegesen, kizárólag hatalmukhoz a végsőkig ragaszkodó, elvakult politikusok miatt, akik mögött természetesen mindig álszent nagyhatalmak is álltak – mondjuk ki, hogy a másik szomszédos országban most szinte pontosan ugyanaz játszódik le, egyelőre még csak száz körüli halottal.

Szeretném mindenkinek a szívére kötni, hogy keresztyén szemmel ezekből a körülöttünk lezajló tragikus történelmi eseményekből annyit biztosan megérthetünk, hogy a hatalomvágy a legrombolóbb démoni erőket szabadíthatja az emberi közösségekre, és minden hívő embernek kötelessége, hogy megvizsgálja magát ebben a tekintetben. Nálunk most választásra készül az ország, és aki a szíve szerint acsarkodni és gyűlölködni akar, annak erre van lehetősége – de keresztyén emberként mégis mindnyájan elszámolással tartozunk Istennek azért, hogy mennyi negatívumban, vagy éppen mennyi gyűlöletben érezzük jól magunkat, és abból mennyit használunk fel mások ellenében. A mi Mesterünk azt mondta nekünk, hogy ő olyan közöttünk, mint aki szolgál, és ha mi nagyok akarnánk lenni, akkor legyünk mindenkinek a szolgájává. (Mt 20,25-28) Az elszabadult, önállósodott hatalomvágy még a családot is tönkre teszi, ezt ezer példa mutatja – de tudjuk, hogy a barátság is meghal tőle, és a társadalom magasabb rendű építményeit is összeroncsolja – az egyes nemzetek barátságáról most nem is beszélve. Meg kell tanulni szolgálni a hazánkat harag, negatívumok és főleg gyűlölet nélkül – ezeket a dolgokat irtsuk ki a szívünkből.

De térjünk vissza a hatalomvágytól, amely annyi, de annyi embert tett már menekültté és idegenné más országokban, magához a jövevénységhez és idegenséghez, hiszen ezzel a dologgal a Szentírás is sokszor és fontos helyeken foglalkozik. A hitben elindult ősatyáknak már fontos témája ez, hiszen sátorlakók mind, akik Isten kifejezett ígéreteinek engedve hagyják ott a maguk berendezkedett és kényelmes életét, és csak messziről remélik az ígéret földjét, ahol majd egyszer otthon lesznek. Aztán a megígért földön már otthonra lelt Izraelnek is hányszor kell újra száműzetésbe kerülnie – szinte azt mondhatjuk, hogy az idegenség és otthonosság folyamatos váltakozásában, mintegy ezek dinamikájában folyik a szent nép élete.

Nem is véletlen, hogy a törvényeik között is találunk ilyet: “A jövevényhez ne légy kegyetlen, és ne sanyargasd őt, mert ti is jövevények voltatok Egyiptomban!” (2Móz 22,20) Vagy egy másik helyen még világosabban: “Szeressétek a jövevényt, mert ti is jövevények voltatok Egyiptomban! (5Móz 10,19) Amikor pedig a családi-nemzetségi örökségként kapott földtulajdonról esik szó, még ezt is olvassuk: “A földet senki se adja el véglegesen, mert enyém a föld, ti csak jövevények és zsellérek vagytok nálam.” (3Móz 25,23) Ugye, milyen más alapállás ez, jövevénynek és zsellérnek tekinteni magunkat Isten előtt, mintha azt mondaná valaki, hogy örököltem, enyém, azt csinálok vele, amit akarok, senki nem szólhat bele a magánügyembe. Csak emlékeztetőül hadd említsük meg, hogy bizonyos nyugati országban éppen mostanában immár a gyerekeknek is törvényesen megadják a jogot, hogy eutanáziát kérhessenek maguknak, ha úgy gondolják – és az ő magánügyüket aztán mindenkinek tiszteletben kell tartania. Sem a föld, de még az életünk sem a magántulajdonunk, mondja az ige – hanem Istené, akinek ezekkel igenis elszámolással tartozunk!

Milyen megrendítően szép Dávid király hálaimája, amikor a nép gazdagon összeadja kincseit a templomépítésre: „Most azért, Istenünk, hálát adunk neked, és dicsérjük a te felséges nevedet. Mert ki vagyok én, és mi az én népem, honnan volt erőnk ilyen önkéntes adakozásra? Bizony tőled van mindez, és csak azt adtuk neked, amit kezedből kaptunk. Mi jövevények és zsellérek vagyunk előtted, mint minden ősünk. Napjaink olyanok a földön, mint az árnyék: nincsen állandóságuk.” (1Krón 29,13-15) Vagy ahogyan a zsoltárban olvassuk: „Olyan az ember, mint a lehelet, napjai, mint az átfutó árnyék.” (Zsolt 144,4)

Ha Isten népe így látja a maga életét, hogy ő csak jövevény és zsellér, és ezért nem is tanácsos túlságosan berendezkednie egy helyen, vagy nagyon beleszeretni egy élethelyzetbe, hiszen úgyis olyan az életünk, mint a futó árny a mezőn (“Life is but a walking shadow…” – Shakespeare, Machbeth), akkor megértjük, hogy az idegenség, amit minden ember megtapasztal a maga élete útján így vagy úgy, fordítható akár a javunkra is. Valóban megesik, és ezt kár tagadni, hogy az ember néha még azt is atrocitásnak éli meg, hogy ennie kell, hiszen olyan jól ellenne a maga lelki békéje akár anélkül is; vagy azt, hogy reggel fel kell kelnie – ah, kínos élet, öltözni s vetkezni kell – ahogy Arany Jánosnál olvassuk a Hídavatásban. De mindez az idegenség, ami hát valóban meg tud néha teremni bennünk, igenis fölemelhető, átnemesíthető, és kifejezetten a lelki előmenetelünkre is fordítható, amint csak megértjük, hogy még a „jövevénységünk”, vagyis belső idegenségünk a világ dolgaitól – ez is Isten elé tartozik. Ő előtte őszintén megállva vagyunk ugyanis igazán jövevények és zsellérek – és ha ezt tényleg megértjük, akkor nem magunkat sajnálgatjuk már, nem telünk meg újabb és újabb elégedetlenségekkel, hanem nagyon is hálásak leszünk, hiszen kik vagyunk mi, hogy jövevénységünk és zsellérségünk ellenére is annyi, de annyi ajándékot kapunk tőle – ahogyan a nép nagylelkű adakozásakor Dávid is ide érkezett el végül a szívében. Fordítsuk hát a helyes megértés által a magunk javára az idegenségünket, mert leheletnyi életünkben, ami tényleg olyan, mint a futó árny a mezőn, így fog majd hála és öröm is megteremni, nem pedig csak követelés, elégedetlenség és ezekkel együtt annyi, de annyi boldogtalanság.

Vagyis nem az a baj, hogy idegenek és jövevények vagyunk, hanem az, hogy még nem vagyunk eléggé idegenek és eléggé jövevények ebben az életben, mert ha már azok lennénk, akkor meg tudnánk becsülni a legparányibb ajándékot is az utunkon. „Figyelj a pillanatra, / Mert az már soha / Nem jön vissza.”

Végül pedig azt látjuk, hogy a Bibliában – mindezeken túl – elhangzik a nagy feloldozás is ebben a témakörben: „Ezért tehát nem vagytok többé idegenek és jövevények, hanem polgártársai a szenteknek és háza népe Istennek. Mert ráépültetek az apostolok és a próféták alapjára, a zárókő pedig maga Krisztus Jézus, akiben az egész épület egybeilleszkedik, és szent templommá növekszik az Úrban, és akiben ti is együtt épültök Isten hajlékává a Szentlélek által.”

Ez a nagyszerű evangélium nem mindenkinek szól, csak azoknak, akik Krisztusban már megtalálták új életüket, és amint ő maga tette, ők is „megölték az ellenségeskedést” önmagukban. Ezek azok az emberek, akik már nem a világban, hanem Krisztusban keresik a békességüket, mert tudják, hogy az sehol máshol nincsen is, csak őnála. Emberek és asszonyok, sőt fiatalok is, akik halottak voltak a vétek miatt, íme, élnek, mert benne megtalálták a feloldozást. Ők ott ülnek már a mennyeiek világában Krisztussal együtt, igen, múlt időben, mert a Megváltó Krisztus oda ültette őket maga mellé, és ők azóta ott vannak. (Ef 2,6) Ez a Krisztus elég hatalmas volt ahhoz, hogy eggyé tegye a körülmetélés népét az un. körülmetéletlenekkel, lerontva a köztük lévő válaszfalat a maga keresztje által. A távol levőket közel hozta, és békességet adott mind a két nemzetségnek a maga áldozata által. Ez a békesség azóta, hogy ő itt járt e földön mindenki előtt nyitva áll, és mindenki egyedül csak magát okolhatja, ha nem él vele.

Aki számára azonban mindez már belső valóság, az elmondhatja magáról, hogy ő nem jövevény és zsellér, akár honnan, akár milyen messziről is indult volna, hanem polgártársa a szenteknek és háza népe Istennek. Igen, akik az Úréi, azok egymással összetartoznak akkor is, ha más felekezetbe születtek volna, vagy nyelvek, korosztályok, szokások választanák el őket. Őket új emberré teremtette Krisztus, és ők nem álltak ellen az ő erejének. Ezért ugyanaz a békesség lakik bennük, bárhová is tartoznának külsőleg.

Ha mindezt egészen profán szavakkal is el akarjuk mondani, így fogalmazhatunk: az ilyen embereknek már nem kell önmagukat és a helyüket keresni, mert Krisztusnál megtalálták azt. Hányan vannak, akik nem találják magukat! Hányódó lelkek, akikre érvényesek Goethe szavai: „Zavaros harcba sodródik az ember, most magával, aztán a környezettel” – miért is? Mert a Krisztust meg nem talált ember szükségképpen zavaros harcba sodródik, hiszen a maga lelkére hagyatkozik, amiben aztán jelen van minden, és annak az ellenkezője is. Akit még a saját hiú, sértett és Isten-nélkül való egyéni lelke vezérel, az ne csodálkozzon, hogy zavaros harcokba sodródik, hol magával, hol a környezettel.

Hányan keresik a boldogságot és nem találják. Vajon miért? Mert az embernek nem a boldogságát, hanem a feladatát kell keresnie, és amint az ember komolyan veszi az élete hívását, hova is kell neki állnia, már nem fog annyit a saját lelke bonyodalmaiban vergődni. Sok embernek nincs elég sikerélménye, ami elégedettséggel töltené el, és naponta megerősítené őt abban, hogy nem él hiába. Amint az ember – kicsiben persze – egy Albert Schweitzert vesz példájának, aki azt kérdezte magától, hol van rám szükség úgy igazán, és oda állna, már lenne azonnal elég sikerélménye naponta a neki rendelt helyen történő helytállásában.

Ehhez azonban először otthon kell lenni az Úrnál, egészen egyszerű, gyermeki szívvel, ezt mondja ki ez a nagyszerű mondat, hogy ti „Isten háza népe vagytok” – és ennek csak mintegy gyümölcse és következménye, hogy már a magam életében sem vagyok olyan idegen, sőt szeretem a sajátos próbáit, azokat, amiket éppen csak nekem rendelt az ég, hogy én legyek nemesebbé azok által, nem más. Mert a sorrend valahogy így van: megtalálni az Urat, aztán megtalálni a dolgomat, és végül ezekben és ezek által megtalálni önmagamat. És akkor lehetek idegen a világban nyugodtan, már nem bánt – hiszen a legfontosabbakat megtaláltam. Adja meg ezt az ég mindnyájunknak!

Letenni a hatalomvágyról, ami csak árt mindeneknek, és elkezdeni szolgálni és kicsinek maradni – innen indultunk, és ezzel annyit máris elértünk, hogy nem teszünk másokat idegenebbé, mint ahogy egyébként lennének. Aztán így folytatódott: vedd észre a másik ember idegenségét és ne sanyargasd, hanem szeresd benne a jövevényt, mert te is az voltál valamikor. Végül pedig kinyílt előttünk újra az ajtó Krisztusban, aki meg tud békéltetni egymással közelieket és távoliakat, körülmetélteket és körülmetéletleneket, sőt meg tud békéltetni embereket még saját maguk jövevénységével is. Amint ez megtörtént, már nem nehéz a helyünkre állni, és élni nem csak magunkért, hanem azokért is, akiknek szüksége van ránk. Így legyen! Ámen.

Imádkozzunk!

Urunk, légy áldott, hogy Krisztus által eljöttél e világba, holott elég lehettél volna önmagadnak örökkön-örökké. Magad megalázva emberekhez hasonlóvá lettél, és egészen a keresztig, sőt a poklokig alászálltál, hogy levegyed rólunk bűneinket, mi pedig a halálból életre kelhessünk. Köszönjük, hogy elhoztad a békességet, amely egybekapcsol bennünket, nem pedig idegenné tesz, és lerontottad a válaszfalakat emberek, nemzetek és hagyományok között. Imádkozunk hozzád azokért, akik idegenbe kényszerültek, mert nem volt megélhetésük, vagy, mert veszélyben volt az életük és a szabadságuk. Kérünk, gyógyítsd meg szívünk idegenségét, hogy ne legyünk többé idegenek és zsellérek a saját életünkben, hanem polgártársai a szenteknek és háza népe Istennek. Adj erőt a megbocsátó, szelíd szeretethez, hiszen te magad is olyan vagy közöttünk, mint aki szolgál. Ámen.