Igazán kérdezni

2006. május 21.

Igazán kérdezni

Lekció: Ján 1,44-52
Textus: Róm 8,30

“Akiket eleve elrendelt, azokat el is hívta, akiket elhívott, azokat meg is igazította, akiket pedig megigazított, azokat meg is dicsőítette.”

Imádkozzunk!

Istenünk, légy áldott az elmúlt éjszaka pihenéséért. Köszönjük, hogy vigyáztál egészségünkre és megtartottál bennünket. Köszönjük, hogy eljöhettünk a templomba, hallani az igét és felemelni hozzád szívünket. Azért imádkozunk, hogy hadd legyünk most megszólított emberekké, akiknek nem csak a saját érzéseik és gondolataik járnak a fejében, hanem az is, ami tőled való, amit magad mondasz nekünk. Szeretnénk, ha valóban a te igéd szólalna meg közöttünk, mert a te igéd igazság. Azt kérjük Urunk, tegyél minket alázatossá és érzékennyé a hallásra és megértésre, és munkáld javunkat egyenként és együtt is. Gyógyítsd a betegeket testileg-lelkileg, vigasztald a sírókat, bíztasd és erősítsd a küzdőket közöttünk. Nagyon szükségünk van Szentlelkedre – jöjj el közénk, örök Lélek, teremtő szeretet és áldd meg most szívünk áhítatát. Ámen.

Igehirdetés

A napokban a predestinációról beszélgettünk a fiatal felnőttek bibliakörén és azt találtuk, hogy ez a nagy téma nem hozzáférhető a kívülállók számára. Nem olyan igazság, mint a kémia vagy matematika valamelyik tétele, amit bárkinek el lehet mondani és bárki fel is foghatja, ha megvan hozzá az intellektusa – hanem olyan igazság, ami kizárólag annak nyílik meg, aki a maga lényét már Isten királyi uralma alá helyezte. Aki bement a szoros kapun és elindult a keskeny úton, magától megnyílik, “megmutatkozik” az eleve elrendelés, de aki még kívül van, annak semmiképpen nem érthető.

Mai igénk ezt mondja: “Akiket eleve elrendelt, azokat el is hívta, akiket elhívott, azokat meg is igazította, akiket pedig megigazított, azokat meg is dicsőítette.”

Egy olyan sorrendről van tehát szó, amit ritkán szoktunk tekintetbe venni. Egy új házat sem lehet a tetővel kezdeni, s utána a falakat és alapokat megépíteni. A magzat életében is megvannak az örök teremtő szeretet kijelölte fejlődési fokozatok, amiket nem lehet összecserélgetni. A lelki fejlődésben is pontos törvények szerint zajlik a növekedés.

Kezdődik minden az elhívással. Az ember éli életét örömök és bánatok között, s egyszer csak megszólal ez: Kövess engem! Meghallhatja már gyermekkorában is valaki, hívő szülei jóvoltából, életpéldájuk vagy bibliás hitük következtében – máskor felnőtt ember találkozik az elhívó szóval. Ez a hívás azonban valahogy mindenkit megkeres életútján, mert Jézus jelen van az egész embervilág számára. Egyszerűen nem lehet úgy élni a legeldugottabb, távoli vidéken vagy a nagyvárosok rengetegében, hogy az embernek ne jutna a kezébe valahonnan egy Biblia, amibe beleolvashat, ne hallhatna meg egy igehirdetést, ha máshol nem, hát a rádióban, amikor az autójában utazik vagy éppen egy családi esemény kapcsán. Ne pillanthatna meg egy kőfeszületet egy keresztútnál s ne gondolkodhatna el, miért olyan fontos ez a valaki, hogy kétezer évvel születése után is beszélnek róla, templomaiba emberek járnak, mondásait idézik – s ellenségei hatalmas pénzeket ölnek abba, hogy könyvet írjanak, filmet csináljanak a lejáratására – valahogy még mindig útban van nekik.

A hívás mindeközben ugyanaz: Jer, és kövess engem! Élhetsz sokféle módon, van ezer és egy lehetőséged. Ontja a média a mintákat és példákat – de ezt sem kerülheted meg, itt van előtted. Szólít, vár rád: igen, így is élhetsz! Veheted a hívását semmibe, tehetsz úgy, hogy nem is hallottad, nyugtathatod magadat azzal, hogy jó ember vagy magadtól is, nem kell ez a hívás – de ez akkor is ott van.

És nyugtalanít, mert hiszen maga az mondja, aki a legjobban és legrégebben ismer, és azért mondja, mert tudja, hogy szükségünk van erre a hívásra. Magunktól nem tudjuk, merre van az igazi élet!

Megyünk a saját fejünk után és nagy, süket csöndben találjuk magunkat, ahol nincs értelme semminek, üres és hiábavaló az élet. Máskor telezsúfoljuk munkával, vagy valami mással, s mégis éppen olyan üresnek találjuk, mint amikor nem történik semmi. Néha elmegyünk egészen idegen vidékekre, mint a tékozló fiú is tette, ahol több boldogságot remélünk – és éppen ott találunk még nagyobb idegenségre és ürességre.

Ezért fontos a hívás: Jer, és kövess engem! Szól ez bűnösöknek és igazaknak, fiataloknak és időseknek, egészségeseknek és betegeknek egyaránt. Akiket Isten eleve elrendelt, azokat el is hívta. De csak azok tudják, hogy őket Isten eleve elrendelte, akik a hívásra igent mondtak és elindultak! Isten országán kívül még ez az ige van a “szoros kapu” felett: “Jöjjetek énhozzám mindnyájan, akik megfáradtatok és meg vagytok terhelve, s én megnyugosztallak titeket!” Aki meghallja a hívást, mely szabadságunkra apellál, döntést kér tőlünk, s valóban bemegy Isten királyi uralmába, az odabent már más igét láthat ugyanazon kapu fölött: “Senki nem jöhet hozzám, ha nem Atyámtól van megadva neki.” (Ján 6,44) Aki magát már tényleg Isten uralma alá helyezte, az ott bent, az ő uralma alatt rájön, hogy még az ő nevezetes “szabad döntése” is, amit meghozott ebben a dologban, ajándék volt. Ő maga döntött, de valójában Isten adta neki ezt a döntést.

Így kapta elhívását Filep is, aki igent mondott, s rögtön földijét, Nátánáelt is hívta, lelkesen elmagyarázva neki, hogy azt találta meg, akiről az ószövetségi iratok szólnak! De a “derék izraelita” (Ján 1,47) nem hitt neki, hanem visszakérdezett: Názáretből származhat-e valami jó? Nem cinikus kérdés volt ez, hanem egy korabeli közmondás, amit mindenki ismert. Mégis álljunk meg itt, mert egy ismert érvelési forma jelenik meg benne. Egy kérdés, ami csak formailag az, valójában állítás. Nem ismerős a dolog? Emberek teli vannak kérdésekkel, miért így, miért úgy van az, mi a célja ennek, s mi az értelme annak. De a sok kérdés között fehér holló a valódi, mert ezek állítások – amikkel csak magát igazolja az ember. Azért vet fel egy problémát, mert nem akar igazán kérdezni.

Az ugyanis így hangzana: Mit tegyek, hogy éljek? – amint a börtönőr kérdezte Páltól és Silástól a földrengés és a kinyílt börtönajtók láttán, az öngyilkossággal harcolva. Vagy amint a jeruzsálemiek kérdezték Péter igehirdetése után, megkeseredett szívvel: Mit cselekedjünk, hogy üdvözüljünk? Ez valódi kérdés. Ez az, amit tényleg érdemes kérdezni. De amikor ehelyett “odakint”, a világban rendezkednénk, mit lehetne másként, Isten miért nem ezt vagy azt teszi – az nem igazi kérdés, csak önigazolás.

Igen, vannak nem igazi kérdések, amik a világ és a többiek állapotára vonatkoznak, s csak azért hangzanak el, hogy addig se rólunk legyen szó, maradhasson minden a régiben. Ilyen kérdés volt ez is, “származhat-e valami jó Názáretből?”

Mentsen Isten a kifelé fordított kérdésektől, amikor arról beszélünk, mi másokkal a baj! Nem értem, miért ilyenek az orvosok, a tanárok, a hivatalnokok, miért amolyanok a szomszédjaim. Nem ezekkel kellene foglalkozni, hanem, hogy megtaláltam-e már azt, akiről Mózes és a próféták szóltak, megtaláltam-e az igazi életet! Ezért a hívás, jer és kövess – ne azzal foglalkozz tehát, ki hogyan sértett meg, milyen törleszteni valód maradt a szüleiddel hadakozásaidból. Ne a többi embert kifogásold, ne Názáretet minősítsd egy legyintéssel, hanem azon gondolkodj, van-e már életed! Igazi, mennyből való, Jézust követő élet – mert ez az igazán fontos kérdés. A többire kapsz választ a maga idejében, ha erre már megfeleltél. Ha a hívás nem marad válasz nélkül, mint a “nagy vacsora” példáztában az invitálás.

“Akiket meghívott, azokat meg is igazította”. A meghívás elfogadása egyenlő azzal, hogy a továbbiakban semmilyen csalást vagy hazugságot nem tartok megengedhetőnek a magam számára. A megigazult a hívást elfogadó, arra igent mondó ember. Az elhívott odahagyja, ami méltatlan ahhoz, aki őt elhívta. Ilyen egyszerű ez. Így osztotta szét vagyonát Zákeus, így húzta partra hajóját Simon, aki addig csak az anyagi gyarapodásban hitt. Így számolt le Pál a másokat vádoló inkvizítori szerepével, amiben azelőtt jól érezte magát. Akiket Isten elhív, azokat meg is igazítja!

Ágoston írja le Vallomásaiban, hogy amíg nem volt képes igazán szívből igent mondani Isten hívására, addig nem volt képes erkölcsileg sem helytállni, még a saját mércéje szerint sem. Amikor pedig végre igazán szívből igent mondott arra, hogy “jer és kövess engem”, akkor megkapta, hogy már képes volt a jóra. El tudta hagyni a “sötétség cselekedeteit, és mint nappaliakhoz méltó, nem tobzódásokban és részegeskedésekben járni”, ahogyan addig élt – “felöltötte magára” Jézus Krisztust. Mert akit ő elhívott, azokat meg is igazította. Ez az, amire nem vagyunk képesek – hogy egymást megigazítsuk. Pedig mennyit mesterkedünk benne! Minden családi veszekedés például átnevelési kísérlet. Hátha sikerül a kiabálásommal rávenni páromat, ne így viselkedjen, hanem másként – és nem sikerül, soha nem sikerül! Mert a megigazítás nem a mi dolgunk – nem vagyunk abban a helyzetben, hogy egymást megigazíthatnánk! A megigazítás Isten dolga, át nem vehetjük soha.

És van itt még egy nagyszerű fordulat: “akiket megigazított, azokat meg is dicsőítette”. A Biblia nyelvének kedvelt stiláris eszköze a “prófétai múlt idő”, úgy beszélni egy jövőbeni lehetőségről, mint ami már megtörtént, annyira biztos a beszélő a dolog bekövetkeztéről. Itt is ez csendül meg: aki Isten elhívását komolyan veszi, az megigazul, sőt, meg is dicsőül!

A megdicsőülés azonban nem külső siker, ahogyan azt félreérteni szokás. A dicsőség Isten fénye, tehát lelki – ezért belül van, vagy sehol. A szívben jelenik meg tisztaság, rend, egyértelműség és szelíd, ragyogó fény formájában. A világban hiába keresi ezt az ember, bennünk van vagy sehol. Szépen tükröződik ugyan az égbolt csillagain, a teremtett mindenség lényein s a világ csodáin is – de Isten fénye az ember szívében ragyog a legszebben, annak ott a helye. Az ember pontosan arra van alkotva, hogy megtalálja a fényt, s amint ez megtörtént, az az üdvösség. Nincs más jó, ami ezt felülmúlhatná. Az örök ragyogás, Isten dicsősége múlandó, gyarló emberszívünkben! Ehhez tényleg nincs mit hozzátenni.

Ha ezt megtapasztaltuk, érdemes volt megszületnünk. Ezért a végső kérdés: adható-e mindez másnak? Lehet-e továbbítani, ha én már megtaláltam? Direkt módszerekkel, szándékolt meggyőzéssel semmiképpen. Kioktatással, erőszakkal, megszégyenítéssel végképp nem. Csak egyszerű, természetes módon, vagyis szeretettel. Nézd, én kaptam valami jót – adok belőle neked is. Mindenki idegeskedik, én meg nyugodt vagyok – miért ne ragadhatna rád is valami ebből. Tiszta a lelkiismeretem, te is aludhatsz jól – nem kell szoronganunk vagy egymást nyugtalanítanunk. Nem használok mosdatlan szavakat, lassanként talán észreveszed te is, mit is árul el a szókincsed. Gyanakszol, hogy rosszat akarok: nézd, kapsz előlegbe újra csak bizalmat, hiszen én is kegyelemből élek.

Így érkezünk el a felismerésig, “te vagy az Isten Fia, te vagy az Izrael királya!” Kívánom, hogy ne csupán a “magunk megtalálása”, még csak ne is csupán üdvünk fellelése legyen az életünk egyetlen és nagy célja. Amint megtaláltuk a rajtunk túlmutató valóságot, az életünk alapját, amit a tanítvány így fejezett ki: “Te vagy…!” – onnantól már minden egyéb másodlagos. “Az igazak ösvénye olyan, mint a hajnal világossága, amely minél tovább halad, annál fényesebb lesz, a teljes délig.” Nem fáj már a sértés, mert látom mögötte az emberi tévedést és önigazolást, nem bánt a magány, mert tudom, hogy Üdvözítőm is egyedül viselte a legnehezebb órát. Nem félek a testi elmúlástól sem, mert tudom, hogy őhozzá megyek, aki úgy szeretett engem, hogy önmagát adta értem a kereszten. Neki legyen dicsőség örökkön örökre! Ámen.

Imádkozzunk!

Istenünk, köszönjük neked, hogy sokszor és sokféleképpen szóltál hajdan az atyáknak a próféták által és amikor eljött ideje, szóltál a Páratlan által. Köszönjük, hogy meghallhattuk hívásodat, bemehettünk a szoros kapun és járhatunk a keskeny úton. Segíts ebben, mert nélküled erőnk kevés. Kérünk ma a fiatalokért, a diákokért – közöttük is azokért, akik nehéz vizsga előtt állnak: adj erőt a számukra tanuláshoz és a helytálláshoz. Légy velünk, kicsinyekkel és nagyokkal a most következő hét napjain, fogd kezünket s adj fényességes világosságot a szívünkbe! Ámen.