Imádság királyokért

Igehirdetés 2017. január 22.

Imádság királyokért

Lekció: 1Tim 2,1-7

Textus: 1Tim 2,1-4

„Tartsatok könyörgéseket, imádságokat, esedezéseket és hálaadásokat minden emberért; a királyokért, és minden feljebbvalóért, hogy nyugodt és csendes életet éljünk teljes istenfélelemben és tisztességben. Ez jó és kedves a mi üdvözítő Istenünk színe előtt, aki azt akarja, hogy minden ember üdvözüljön, és az igazság ismeretére eljusson.”

 

 

Bibliaolvasó Kalauzunk erre a vasárnapra ezt az igét jelöli ki számunkra olvasmányul, mely szerint minden emberért, köztük a királyokért és feljebbvalókért is jó, és Isten előtt kedves dolog imádkozni. Másokért könyörögni mindenképpen azt jelenti, hogy ők legalább annyira fontosak, mint saját magunk. Könnyű elvileg ilyesmit helyesnek tartani, mert nemes elv – ám a konkrét helyzetekben és cselekedetekben derül ki, mennyinek van ebből valódi fedezete. Amikor a magunk érdekeit vagy igazát egy hajszállal is többre becsüljük másokénál, már elhagyjuk ezt a magas célt – s bizony ritka, aki még sosem tett így.

 

Csodálkozunk, hogy az igei útmutatás ennyire félreérthetetlenül mutat rá a királyokra és minden feljebbvalókra, hogy értük is imádkozzunk. Kálvin, nagy reformátorunk azt tanította, amennyiben a hatalmi elöljáró Istennek való engedelmességünket és az üdvösséget veszélyezteti, akkor szabad, sőt kell is akaratának ellenállni. Ez a középkorral nyílt szakítás volt, ahol az egyház a világi hatalmat, a király uralmát feltételek nélkül Isten akaratából valónak s engedelmességre kötelezőnek tekintette. Református keresztyén hitünk máig az egyén erkölcsi felelősségét hangsúlyozza minden „parancsra tettem”, vagy más külső körülményre hivatkozó mentséggel szemben.

 

Ha viszont az egyén döntő módon ennyire Istennek tartozik engedelmességgel, akkor miért a parancs, hogy mégis imádkozzunk a felsőbbségért? Mindenekelőtt azért, hogy kizökkenjünk a magunk túlságosan szűkös személyes köreiből. Nagyon be tud zárkózni – s ezzel együtt be tud savanyodni az ember; úgyannyira, hogy egyáltalán ki sem lát már a maga viszonylataiból és egyéni problémáiból. Bizonyos fokig érthető, de mégsem kívánatos állapot. Sokan élnek így. Vegyük észre, hogy a felszólítás így szól: „Tartsatok könyörgéseket, imádságokat, esedezéseket és hálaadásokat minden emberért; a királyokért, és minden feljebbvalóért” – vagyis ne csak magatokért és szeretteitekért, hanem „minden emberért” imádkozzatok! Ez annak a helyérdekű imaéletnek kritikája, melybe beleférnek a rokonaink, még általában azok, akik minket szeretnek (Luk 6,32), ám az összes többi érdektelen és ki van zárva áhítatunk szentélyéből.

 

Hitünknek és szeretetünknek e „kinyitásán” túl más értelme is van a királyokért és elöljárókért imádságra buzdításnak. Ez pedig a józan apostoli megfontolás, hogy a közrend fenntartása, a bűnözők korlátozása a mindenkori felsőbbség, a hatalom dolga, amely mandátumát valóban Istentől kapta, s amit teljesítenie kell, hogy a közösséget az anarchiától megóvja, ne szabaduljon el a pokol. Pál szerint egyenesen „Isten liturgusaként” viseli a fegyvert „a te javadra” (Róm 13,1-8), hogy a bűnözőket féken tartsa, mi pedig “csendes időket élhessünk teljes istenfélelemben és tisztességben.” Igaz azonban, és ezt itt különösen is fontos megjegyezni, hogy a Római levél 13. fejezete mellett része Bibliánknak a Jelenések 13. fejezete is – mely már a démonizálódott, sátáni államot mutatja fel, s Fenevadnak nevezi. Ennek istenkáromló szája és totális uralma van; hadat indít s legyőzi a szenteket, és bálványként imádtatja magát az emberekkel. (Jel 13,1-10)

 

Ez a kettősség így arra int bennünket, hogy a hatalom lehet ilyen is, olyan is – éspedig retorikájától függetlenül, hiszen hazudhat is – ezért mindig gondosan meg kell vizsgálni. Az adott uralmat nem azért kell szeretni vagy elvetni, mert megfelel ilyen vagy amolyan elfogultságunknak, netán elvakultságunknak – hanem mindig aszerint, mit cselekszik a valóságban. Egy nyilvánvalóan gyilkos, eszméiben is sátáni államért nem imádkozni kell, hanem tenni ellene. S lehet, hogy egy másikban találunk ugyan fogyatkozásokat, a rendelkezésre álló lehetőségek közül még mindig a legelfogadhatóbbnak ítéljük, s imádkozunk vezetőiért.

 

Az apostoli intés nem is államokat vagy birodalmakat említ, hanem elöljáró személyeket, akik egyébként – a dolog természetéből fakadóan – mindig ki vannak téve projekcióknak, úgy negatív, mint pozitív értelemben. E lelki, pszichés „kivetítéseket” leginkább a várakozások és remények határozzák meg, vagy a közvetlen anyagi haszon; ki pontosan hol és mennyire találja meg a maga számítását. Milyen más világba lépünk, amikor ezt halljuk: „Tartsatok könyörgéseket, imádságokat, esedezéseket és hálaadásokat minden emberért; a királyokért, és minden feljebbvalóért, hogy nyugodt és csendes életet éljünk teljes istenfélelemben és tisztességben. Ez jó és kedves a mi üdvözítő Istenünk színe előtt.” Az arcátlan anyagiassággal szemben áhítat és jámborság – igen, ezek védenek meg minket úgy a haszonleséstől, mint az öncélú gyűlölködéstől, vagy éppen Messiás-váró társadalmi ambícióktól.

 

De hogyan? Azzal, hogy az ige Istent „üdvözítő Istenünknek” nevezi, és a szerzés öröme helyébe magát az üdvösséget teszi. Ehhez tudni kell, hogy a bibliai „üdvösség” szó pontosabb fordítás szerint megmenekvést jelent, amely konkrét szabadulásra utal. Olyasmire, ami vagy van, vagy nincs – harmadik változat nem létezik. A hit Istenbe vetett bizodalma perdöntő, mint a deszkába kapaszkodó hajótöröttnek az, hogy rálel-e a mentőhajó vagy sem. Harmadik lehetőség nincs. Nem lehet „egy kicsit” üdvözülni, egy kicsit nem – az életünk vagy az Úré, vagy sem, minden következményével együtt. Az Exodus népe átjut a Vörös-tengeren, vagy elfogják őket a fáraó üldöző seregei; itt bizony fehér-fekete minden.

 

Leplezze le egyezkedő fél-keresztyénségünket, megengedhetőnek tartott kompomisszumainkat és kibúvóinkat ez a feltétel nélküli igény: az odaadás vagy teljes, vagy semmilyen. A hit dolga igen és nem, egyéb verzió pedig nem lehetséges. Induló repülőre felszállunk, vagy sem – köztes megoldás nem kivitelezhető. Miért fontos ez? Mert az üdvösség dolgának szent komolyságára figyelmeztet. Nem lehet halogatni, nem lehet elviccelni, és nincsenek mentségek. Az ember eljátszhatja. Hoz ugyan magyarázatokat, de a megmagyarázott rossz még nem lesz jó, csak megmagyarázott rossz. Aki kimarad a nagy vacsorából, az kimaradt a nagy vacsorából, pont.

 

Holott Isten öröktől fogva azon van, hogy kimentse a hajótöröttet, álmai nyaralására elvigye az elfáradtat (ha már repülőgépre szálltunk vagy nem szálltunk az előbb), és ünnepi asztalához ültesse a meghívottakat, sőt mindenkit! (Luk 14,23) Neki az a szándéka, hogy minden ember üdvözüljön, kimeneküljön a mulandóságból (Róm 8,21) – mert ez az üdvösség, az örök élet – amely „kimenekedés” az igazság megismerése révén történik. (Ján 16,8-11) Nincs többé önáltatás, nincsenek megdönthetetlen mentségek: kegyelemre szoruló, nyomorult bűnös vagyok – és vagy megragadom a Jézus kinyújtott mentő kezét, vagy pedig nem.

 

Ez idáig az emberi dilemmáról szólt – mit tehet valaki, ha egyszer embernek született. De ennek a dolognak van isteni oldala is. Az, hogy az ő jósága határtalan, és türelme végéremehetetlen. (Jób 5,9  Ézs 40,28  Róm 11,33  2Pét 3,9) Üdvösség ezért annyi, mint ezt a nagy kegyelmet megtalálni, és vele örökre eggyé válni. Olyasmi, amit soha, semmi más nem helyettesíthet. Vannak az életnek örömei – és nincs okunk azokat tagadni vagy megvetni. Istent azonban csak ő magában találhatjuk meg – a sok boldogtalan ember, aki még máshol, bálványokban keresi!

 

Az élet maga sem tudja őt megidézni, pedig az élet gyönyörű. Vannak az életnek szépnek cseppet sem nevezhető mozzanatai, aztán a születés mellett mindig ott a mulandóság, az igazság megcsúfolására pedig a sok hazugság, hamisítás és igazságtalanság. A Kezdet Nélkülit hiába keressük abban, amiben keletkezés és elmúlás is rejlik: önmaga ő, elegyítetlenül és öröktől fogva – mit akarunk mi még hozzátenni?

 

Hát tanuljunk néhanap “imádságokat, esedezéseket és hálaadásokat tartani minden emberért, királyokért és minden feljebbvalóért”, hogy gyakoroljuk a magunk világából kitekintést, és az alázatot. De tanuljuk mindezt azért is, mert ők, a feljebbvalók biztosítják – ha teszik – hogy élhessünk csendes időket, teljes istenfélelemben és tisztességben. Ezekben valósul meg az üdv, a „megmenekvés”; hogy bár a test mulandó, s egykor a porba hullik a legszebb élet is – Krisztusban mégis vége a halandóság örök uralmának, kapzsi és mohó önzésének. Elfoglalta már helyét az Úrral eggyé válás öröme és dicsősége, mely átsegít életünk kétségein. Álljon itt befejezésül és erősítésül – bár nem először idézem – egy magyar költő halálos ágyán, feleségének tollba mondott verse:

 

Zsoltár

Uram te nem csak a hívők,
A hitetlenek Istene is vagy,
Nyisd meg füled beszédem előtt:
Születik és felnő az ember,
Nem tudja, hogy van-e célja
Életnek és halálnak,
Vagy csak élünk s drámázunk
Üres nézőtér előtt,
Aztán eltűnünk,
Kinek az utasítása, törvénye szerint?
Itt a földön nyomunk sem marad,
S még ha maradna is,
Mit őriz meg rólunk az emlékezet,
Torzítva és minden bizonnyal részrehajlón,
Sorjáztatva viselt dolgainkat.
Csak te tudod valójában kik és mik vagyunk,
Csak a te elronthatatlan szemed
Ismeri föl igazi valónkat.
Te látsz be lelkünk sötét vermeibe,
Te virrasztasz szándékaink fölött,
Tetteinket te vigyázod
– Mert ami egyszer volt változatlanul él tovább,
Évmilliókig él és nem változik
Az idők végezetéig.
Bűneimmel együtt
Eléd járulok hát,
Bölcsességedre bízom döntésedet,
Hiszen el kell döntened, hogy mit érdemlek.
A pokol izzó padlatára kerüljek-e,
Vagy kegyes szíved belátása szerint
Az üdvözültek hűs ligetébe,
S ott majd én is kiáltsam a többiekkel,
Kiáltom az üdvözültek karával:
Hatalmas a mi Istenünk
Kegyelem és büntetés Ura,
Hódolat adassék neki mindörökké:
Legyőzte kételyeim,
Engem az örök kétkedőt
Megszabadított kétségeimtől. Ámen.
(Rákos Sándor, 1921-1999)