Imái feljutottak Isten elé

Igehirdetés 2008. augusztus 17.

Imái feljutottak Isten elé

 

Lekció: Csel 10, 1-8
Textus: 1Kor 10,13 Csel 10,4

„Nem egyéb, csak emberi kísértés esett rajtatok, de hű az Isten, aki nem hagy titeket feljebb kísérteni, mint elszenvedhetitek, sőt, a próbatétellel együtt a kimenekedést is megadja majd, hogy el bírjátok viselni.”

„Imádságaid és alamizsnáid emlékeztetőül feljutottak Isten elé.”

 

Imádkozzunk!

Urunk, megköszönjük neked, hogy nincs olyan örömünk, amit veled meg ne oszthatnánk, és nincs olyan mélysége életünknek, ahonnan hozzád ne kiálthatnánk. Áldunk téged, aki imádságot meghallgató mennyei Atyánk vagy, hogy együtt lehetünk a te nevedben, és közösen épülhetünk. Megvalljuk, ma is szükségünk van arra, hogy emlékeztetés által ébresztgesd a hitünket, add ehhez most a te örök igédet. Tedd élővé a mi hitünket, hogy alkalmasak legyünk annak megértésére és szívünkbe fogadására, amit mondasz most nekünk. Vedd el bűneinket, hitetlenségünket, hogy elvégezhesd bennünk, amit Szentlelked által el akarsz végezni mibennünk. Jézus nevében kérünk, hallgass meg minket imánkban! Ámen.

 

Igehirdetés

Megrendítő tapasztalat az ember életében, amikor valamilyen üggyel kapcsolatban azt érezzük, hogy imádságunk feljutott Isten elé. Amíg kicsik vagyunk, és gyermeki szívvel imádkozunk, addig egészen természetes, hogy Isten hallja az imáinkat, fel se merülhet, hogy ez ne így volna – mint ahogy Isten valóban minden imánkat meghallgat, ha nem is mindegyiket teljesíti. Mindenesetre, a felnőtt ember szívében már sok úgynevezett tudatosság, okosság, meg önérzet, és ezzel együtt sok kétely is lakik, és nem ritkán azt érezzük, hogy az imáink csak a plafonig jutnak, de onnan szépen visszahullnak ránk, és nem jutnak el Istenig. Ezért nem volt véletlen, hogy Jézusnak azt kellett mondania tanítványainak: “Bizony mondom néktek, ha meg nem tértek és olyanok nem lesztek mint a kis gyermekek, semmiképpen nem mentek be a mennyeknek országába!”  (Mát 18,3), valamint azt is mondja: “Amit könyörgésetekben kértek, higgyétek, hogy mindazt megnyeritek, és meglesz néktek.” (Márk 11,24) Mai bibliai történetünkben egy olyan emberről hallunk, akinek imái feljutottak Isten elé. Ki ez az ember tulajdonképpen?
Kornéliusznak hívják, aki Izrael országának északi határán, a félig már Szíriához tartozó Cézáreában állomásozik csapatával, és római katonatiszt. Az ő történetével azt meséli el Lukács evangélista, az Apostolok Cselekedeteinek szerzője, hogy miként lépett ki az evangélium híre, és ezzel együtt életgyógyító ereje Izrael határai közül, és hogyan indult el a világ minden tája felé. Nyugodtan elmondhatjuk, hogy Kornéliusz százados nagyon is hasonlít az átlagos mai emberhez, két dologban is: egyrészt messzi van az igazi otthonától, másrészt pedig idegenként él a többiek között. Kevés ember mondhatja el, külföldön való állomásozás nélkül is, hogy igazán bensőségesen és otthonosan érzi magát akár a saját bőrében is, vagy a lakásában, a városában, meg az országában, ahol él. Az igazi otthonunk mindig valahogy távol van, mintha mindig jövevények lennénk, mint a zsidók voltak Egyiptomban. Nagyon szépen szól erről az emberi alapállapotról Dávid király imájában:  “Mi csak jövevények vagyunk te előtted, Uram, és zsellérek, amint a mi atyáink is azok voltak; a mi életünk napjai pedig olyanok a földön, mint az árnyék, melyben állandóság nincsen.”  (1Krón 29,15) Bizony, mindnyájan „jövevények és zsellérek” vagyunk valamennyire, amit mai  szóval elidegenedettségnek is szokás nevezni – hiszen mindig van bennünk valami kívülállás, egy kicsit mindig nézőközönség vagyunk, akik szórakoztatásra vágyunk, meg elbűvöltségre és lehetőleg mélységes érzésekre.

 

Kornéliusz százados már a helyzeténél fogva sem lehetett otthonos Cézáreában, mint messziről jött ember, hiszen nem voltak abban a városban, és egyáltalán azon a vidéken gyökerei. Lehet, hogy mi is ilyen messziről való embereknek érezzük magunkat, akik mindig vágyakozunk valahová, és olykor magunk sem tudjuk pontosan, hová.
De még az ilyen „messziről való” és lélekben egészen biztosan otthonosságra vágyó embernek is lehet egy hely az életében, ahol igazán otthon van, és ez az imádság. Kornéliuszról azt írja az ige, hogy szüntelenül imádkozott. Ami azt jelenti, hogy életformája volt, hogy Isten közelében élt, és erről mindjárt eszünkben juthat a zsoltáros gyönyörű mondata: “Isten közelsége oly igen jó nékem!” (Zsolt 73, 28) Mert valóban nem az a kérdés, milyen a világ körülöttünk, még az sem a végső dolog, hogy személyesen és emberileg éppen miben élünk. Az igazán fontos az, hogy Isten közelségében élünk-e, mert egyedül az “oly igen jó” nekünk! Mi, a sok „messziről való” ember, akik lélekben néha nagyon távol élünk egymástól is, meg igazi önmagunktól is, mi most tanulhatunk ettől a római katonától. Lehet az ember életformája az imádság, és lehet mindennél fontosabb, akár egy felelős beosztású embernek, akár egy bánatos lelkű nagymamának, vagy egy életharc közepén küzdő ifjúnak is, hogy amennyit csak tud, Isten közelében legyen. Az ilyen valakinek ugyanis előbb vagy utóbb, de feljut az imádsága Isten elé.
Igaz, és most ebbe az irányba kell továbbmennünk lélekben, nem mindig úgy hallgattatik meg az ember imája, mint ahogyan ő azt kérte és szeretné. Kornéliusz életében például egy bizonyos ponton radikális változásokat hozott az Isten-közelség. Egyszer csak megjelent neki az Úr angyala, és azt mondta neki, küldjön embereket Péterhez Joppéba, és hívassa őt magához, hogy elbeszélgethessen vele az élete igazi értelméről. Miért kapta vajon ezt a kimondhatatlan ajándékot ez a százados, hogy ilyen közvetlen isteni útmutatásban volt része, ami egyetlen cseppnyi kételyt sem hagyott  a felől, mit kell tennie? Megkapjuk a választ erre is. Imádságaid és alamizsnáid feljutottak Istenhez, ami azt jelenti, hogy a százados életében nem csak hit volt, hanem cselekedet is. Nem csak vallotta magát hívő embernek, mert idáig nem is olyan nagy dolog eljutni, hanem ahhoz illő cselekedetei is voltak.
Az alamizsna itt egyáltalán nem könyöradományt jelent, mint mainapság, hanem a cselekvő, szeretetben a másik emberre odafigyelő életmódot. Hitvalló keresztyén még csak akad, aki kiáll a többiekkel szemben, és azt mondja, márpedig én egy hívő ember vagyok – de ennek a másfajta, hitből fakadó értékrendnek tényleg megfelelően élő, a hitet meg is valósító élet már kevesebb akad. Pedig minden a megvalósításon múlik. Azt visszük el magunkkal az örökkévalóságba, hogy mennyi „aranyat csináltunk” a lényünkben lévő alantasabb elemekből, vagyis hogyan gyúrtuk össze a tulajdonságainkat valami értékesebb, magasabb rendű dologgá. Minden, ami arany, vagyis minden, aminek szelíd, tiszta és meleg fénye van, mint az aranynak, például egy jó szó, egy őszintén segítő gesztus, az jön velünk. Minden, ami maradandó, nem rozsdál, vagyis ami örök és igaz bennünk, az is jön velünk. Egyikünk sem megy odaátra üres kézzel, csak persze elég sokat építünk az egyetlen igazi fundamentumra, megváltó Jézusunkra fát, szénát, sőt pozdorját is, dolgokat, amik nem túl sokat érnek, és az első tűzben megégnek. De az egyszerű, tiszta szavak, az őszinte beszéd, a tisztesség, a jóság az elvehetetlenül a miénk, és megmarad velünk együtt, a lelkünkkel örökké, mert Isten ezt így akarja. “Akkor az igazak fénylenek, mint a nap, az ő Atyjuknak országában – akinek van füle a hallásra, hallja!” (Mát 13,43)
Amit Kornéliusz életében a legnagyobb és leginkább evangéliumi dolognak láthatunk, az abban áll, hogy engedi, hogy Isten új fejezetet nyisson az életében. Eddig éltél a szakmádnak, derék katona voltál, tetted a dolgodat, ez rendben van. De mostantól te az evangélium hordozója leszel, megjelölt ember, aki nem azért több másoknál, mert sokkal több jó tulajdonsága van, hanem azért, mert beengedte Jézust az életébe. Ez lesz a te életed lényege mostantól fogva. És ez vadonatúj szakasz minden ember útján, még azok útján is, akik egyszer régen már beengedték őt az életükbe.
Mert amikor Jézus, először vagy megint egyszer, teljesen mindegy ebből a szempontból, de ott lehet valakinek a szívében, ott mindig új dolgok történnek. A világ dolgai elkezdenek más fényben feltűnni. Az élet értékei átrendeződnek. A többi ember például már nem csak az engem segítő vagy engem gátoló, tehát fehér-fekete, barát-ellenség csapat, hanem csupa lehetőség, hiszen Isten kegyelmének és szeretetének a tárgya, mint én magam is. Amit eddig nem értettem, azt most elkezdem kapiskálni, ami félelmetes volt, arról kiderül, hogy van jelentése, sőt, van fontos üzenete, esetleg nagyon is világos, amihez nem is olyan nehéz felnőnöm. Amire eddig nagyon vágytam, sőt, amitől mindent vártam, az most viszonylagossá válik, és elveszti a túl-hatalmát felettem. Az iszonyatosan terhelő bűntudatról kiderül, hogy van még nála is nagyobb dolog, éspedig a kegyelem, amit Jézus hozott nekünk a Golgotán. Az ellenszenves, vagy éppen ellenséges másik emberről kiderül, hogy éppen olyan valaki, mint én, jó és rossz tulajdonságokkal vegyesen, tehát nem kell rá haragudni, sőt, egyáltalán nem is lehet.
Mi történt? Összesen annyi, hogy valaki beengedte Jézust a szívébe, és ő egy új fejezetet kezdett bennünk. Élek többé nem én, hanem él bennem a Krisztus. (Gal 2,20) És ez mindig aktuális, sőt mindig lehetséges is. Nekünk nem ment magunktól, és nem is megy, ezt nyugodtan elismerhetjük. Hogy is menne, hiszen mi őnélküle magunkat szeretjük a legjobban. De most már nem mi küzdünk a jóért, nem mi igyekszünk a magunk erejéből, hanem átadtuk a helyet őneki – és ez annyira új és más dolog, mint földhöz a menny.
Kornéliuszról azt mondja a szentíró, hogy kegyes és istenfélő ember volt. Ez a két szó, egymást kiegészítve, ugyanazt mondja. Istenfélő, vagyis nem maradt magára, nem magányos, nem csak magával számol, mert van Istene. De ezen kívül kegyes is, amit lehet úgy is mondani, hogy vallásos, de ez a szó azt is jelenti, hogy jó érzésű, tiszteletadó, gyöngéd, emberséges, és azt is jelenti, hogy nem a maga primitív állapotában meghagyott, hanem kiművelt, kidolgozott lélek, szó szerint kulturált, vagyis olyan valaki, aki jól ki van gyakorolva, egészen pontosan a jóban gyakorlott. Itt tehát van feladatunk, hiszen ki ne léphetne közülünk előbbre ezekben a dolgokban? Mindig marad tennivalónk arra nézve, hogy gyakoroljuk, műveljük magunkat, építgessük a lelkünket belátás, megértés és főleg pedig az igére való újabb és újabb ráhangolódás által. Egyetlen megértett ige százszor annyit ér, mint ezer tudományos értekezés és tízezer műalkotás. Mert a műalkotásukban is mindig pontosan a bennük rejlő logosz, a gondolat a fontos. A tudomány pedig, ha csak adatok halmaza, egyáltalán semmire nem jó. Nem az a lényeg, hogy akkorra legyen a fejünk, mint a kongresszusi könyvtár, hanem az, hogy a szívünkbe utat találjon egy mennyei kis fénysugár, ami elveszi a fájdalmunkat, a rosszkedvünket, meggyógyítja a lelkünket és összekapcsol minket Istennel. Ezt hívhatjuk logosznak, értelmet adó, valóban megértett igének – ami aztán tényleg át tudja alakítani a gondolkodásunkat. Új fejezetet tud bennünk kezdeni, amire nagyon is rászorulunk valahányan. És a tövis helyén tényleg ciprus nő, a csalán helyén pedig mirtusz növekedik. (Ézs 55,13) “Ilyen lesz az én igém, ami szájamból származik és nem üresen tér vissza hozzám, hanem véghezviszi, amit akarok és eléri célját, amiért küldtem!” (Ézs 55,11)
Ilyen megértett igéket kívánok minden küzdő testvéremnek. Akkor is, ha messziről való emberek vagyunk, mint Kornéliusz volt, és idegenül mozgunk a számtalan ismerős ember között is ebben a világban, sőt, talán idegenek vagyunk olykor a saját bőrünkben is. Mi, akik mind jövevények és zsellérek vagyunk, mint a mi atyáink, és nincsen bennünk állandóság, mint a naponta reggeltől estig tovatűnő árnyékban sincs, mert folyton változik, mi mindnyájan lehetünk az imádság és az Isten-közelség emberei, akiknek nem csak büszkén vallott hitük van, de van kiküzdött megvalósításuk is. Mert amit megvalósítunk, amit teszünk, azok vagyunk mi mindnyájan. Milyen jó, hogy ehhez a mi – ilyen vagy olyan – megvalósításunkhoz hozzájön azonban a kegyelem is. Hozzájön Jézus, aki eljön. Aki nem hagy minket árvákul, hanem ahogy megígérte, eljön hozzánk. Engedjük, hogy valóban eljöhessen, amint az angyala által Kornéliuszhoz is eljöhetett. És akkor megértjük, tőle, magától, személyesen, vele való személyes beszélgetésünkben, hogy milyen új fejezetet akar nyitni az életünkben. Mert a mi imáink és a mi alamizsnáink is feljuthatnak Isten elé.
És akkor világossá válik, hogy „Nem egyéb, csak emberi kísértés esett rajtatok, de hű az Isten, aki nem hagy titeket feljebb kísérteni, mint elszenvedhetitek, sőt, a próbatétellel együtt a kimenekedést is megadja majd, hogy elbírjátok viselni.”  Amely próbát magunk kerestünk magunknak, abból nem biztos, hogy találunk szabadulást. De amely próbába ő vitt minket, arra érvényes, hogy a próbatétellel együtt a kimenekedést is megadja. Hogy miként és milyen irányban, talán egészen új fejezetet kezdve életünkben – ez az ő titka. Csak egy biztos, hogy hű az Isten! (1Kr 1,9)
“Bízzatok, mert Jézus eljön, ő a fővezér,
Zengje ajkunk: hozzád esdünk győzedelemért!”

 
Ámen.

 

Imádkozzunk!

Istenünk, jó arra gondolnunk, hogy a te kegyelmed jobb az életnél. Erre a te végtelen nagy, hűséges jóságodra hivatkozunk, amikor azt kérjük, jöjj el hozzánk és nyiss új fejezetet az életünkben. Te tudod, hogy mi erre nem vagyunk képesek, de azt is tudod, hogy nagyon szeretünk téged, és valóban vágyunk arra, hogy bekapcsolódhassunk mennyei erőid áramkörébe. Szeretnénk a te országlásod alatt élni. Jöjj el azokhoz, akik életében most különösen is nehéz szakasz érkezett el. Mutasd meg kegyelmedet, áraszd ki erőidet, vigasztalásodat, és küldd el Szentlelkedet mindnyájunknak, hadd dicsérjünk téged, mint megváltott gyermekeid a mennyei seregekkel együtt, amíg tart a földi küzdelmünk, és amíg elérkezünk hozzád a színről-színre látásba. Imádkozunk templomunk felújításának nagy munkájáért. Kérünk a nyaralókért, hogy felüdülhessenek, a munkálkodókért, hogy helytállhassanak kötelességeikben. Gyógyítsd a betegeket, erősítsd a rászorulókat, és jöjj velünk a most következő hét napjain bátorító, megerősítő jóságoddal. Add meg nekünk, hogy a mi imáink és alamizsnáink is feljuthassanak elébed. Ámen.