Isten arcai

Igehirdetés 2014. szeptember 7.

Isten arcai

Lekció: Zsolt 100,8-18
Textus: Róm 2,1 Róm 2,4

„Menthetetlen vagy, ó ember, bárki légy, aki ítélsz, mert amiben mást megítélsz, önmagadat kárhoztatod…..avagy megveted az ő jóságának, elnézésének és hosszútűrésének gazdagságát, nem tudván, hogy Isten jósága téged megtérésre kötelez?”

 

Imádkozzunk!

Végtelen irgalmú Istenünk, Urunk és Édesatyánk,aki minden ajándékodat arra adod, hogy azok által téged jobban megismerjünk és egyre jobban szeressünk, köszönjük neked az elmúlt hét áldásait, a testi megtartást és lelki gondoskodásodat. Szerettünk volna méltók lenni ajándékozó atyai szeretetedhez, de sok gyarlóság, erőtlenség és bűn jelezte, van még bőven növekedni valónk emberi és hitbeli tekintetben egyaránt. Itt vagyunk előtted, hogy kinyissuk szívünket és te megtölthesd azt mennyei tartalommal: adj most igaz elmélyedést és lelki világosságot mindnyájunknak, és végezd el bennünk mindazt, amihez a saját erőink kevés. Ámen.

 

Igehirdetés

 

Sokan ismerik Petőfi versét a Tiszáról, amelynek „Sima tükrén a piros sugárok, / Mint megannyi tündér táncot jártak, / Szinte hallott lépteik csengése, Mint megannyi sarkantyú pengése”. Ugyanez a folyó pár nap múlva, „Mint az őrült, ki letépte láncát, / Vágtatott a rónán át, / Zúgva bőgve törte át a gátat, / El akarta nyelni az egész világot.” Kevés ilyen találó leírása van a természeti táj, de valójában az élet és a valóság kétarcúságának, amelyről éppen ezért mindig nehéz egyszerű és egyértelmű véleményt alkotni – hiszen tud ilyen is lenni, meg olyan is. Ezért van, hogy sokszor amilyen éppen az élethelyzetünk, kedvező vagy kedvezőtlen – úgy látjuk magát az életet és a valóságot: jónak és barátságosnak, esetleg éppen idillinek, ha olyan helyzetben vagyunk – bajok idején pedig ellenségesnek és félelmetesnek. Márpedig, ha a teremtett világ, amit úgy-ahogy ismerünk, hiszen benne élünk gyermekkorunktól, ilyen nehezen megfogalmazható, hogy még a legjobb művészek is csak ellentétekben tudják megragadni – idill és rettenet – akkor milyen megfoghatatlan maga az örök Teremtő, akiről még szavaink és megfelelő fogalmaink sincsenek?

S valóban, a Szentírás nem ad kezünkbe ellentmondás mentes arcképet Istenről, amelyen minden a helyén van, ami szép és harmonikus – sőt, kifejezetten tiltja is bármiféle kép alkotását őróla, mert azt mondja, hogy ő mindig több és más, mint a mi róla alkotott képeink. Maga a Biblia is legalább két, egymásnak emberi fogalmaink szerint szögesen ellentmondó Isten-képet mutat fel, amik váltogatják egymást könyvenként és élethelyzetenként, mondjuk így, Isten-élményenként. Egyik az „igaz Isten”, aki szent és tökéletes, és megfizet nekünk, embereknek igazságosan, a cselekedeteink szerint. (Ez 36,19, 2Kor 11,15, Jel 20,12) Ha őrá gondolunk, félünk és rettegünk. A másik kép irgalmas és jóságos, ahogy az előbbi zsoltárban is hallottuk: „Könyörülő és irgalmas az Úr, késedelmes a haragra és nagy kegyelmű…. nem bűneink szerint cselekszik velünk, és nem fizet nekünk álnokságunk szerint…. Amilyen könyörülő az atya a fiakhoz, olyan könyörülő az Úr az őt félők iránt… mert tudja a mi formáltatásunkat, és megemlékezik róla, hogy por vagyunk.” (Zsolt 103,8-14)

Ha magunknak kellene választani a két Isten-kép között, akkor a Szentírás biztosan csak az egyiket adná elénk – így viszont, hogy mind a kettő gyakran szerepel a Biblia embereinek Isten-élményében, arra kell gondolnunk, hogy ezek egyformán érvényesek, s valójában az aktuális emberi-erkölcsi állapotunk szerint kell meglátnunk, jobban meglátnunk valamelyiket.

Itt jön azonban a fogas kérdés, mi döntse el, melyiket érezzük fontosabbnak élethelyzetenként. Segítségünkre jön a Szentírás azokkal a lényekkel, akikről megint csak nagyon keveset tudunk, az angyalok és démonok világa. Ezek olyan szellemi valóságok, akik az ember fölött és alatt helyezkednek el, és nyugodtan mondhatjuk akár azt is, hogy minden egyes élethelyzetünknek lehet egy angyali és egy démoni olvasata. Ami fölfelé visz, a tisztulás és a nemesedés irányába, vagyis a menny irányába, az angyali természetű, ami pedig megrögzíti, állandósítja a fogyatkozásainkat és bűneinket, nem enged növekedni, lehetőleg még lejjebb húz onnét, ahol vagyunk, az démoni természetű. Ne féljünk ezektől a fogalmaktól, mert pontosan azért jelennek meg a Szentírásban, hogy mindig az életünk irányultságára emlékeztessenek. Angyaloknak azokat a lényeket nevezi a Biblia, akik Isten küldetését maradéktalanul teljesítik, egyáltalán nem a maguk, hanem teljesen az ő akaratát teszik – s ezek valóságos emberek is lehetnek, nem csupán mennyei jelenségek – hiszen az „angyal” szó a Bibliában annyit jelent, hogy küldött. Démonoknak, gonosz lelkeknek viszont a romboló, életellenes erőket nevezi, amelyek az emberben lelki valóságként megtelepedve úgy tesznek, mintha ők lennének maga az ember, ők lennének a mi igazi énünk, és élősködő gyanánt kisajátítva az ember egy-egy állapotát, félelmét vagy valamelyik vágyát, annak az egyoldalúságnak révén hosszabb távon rongálják a létezést. A növekedés például önmagában jó dolog, ám ha elszabadul a szervezetben, akkor már rákos betegség a neve – mert még a növekedés sem jó korlátlanul, szabályozás nélkül, ha az élet Istentől adott rendjét megbontva mindent maga alá gyűr. Ezért van szó manapság olyan sokat a gazdasági életben is „fenntartható növekedésről”. E pillanatban nem tudjuk, hogy amiben élünk – amiben mindennél fontosabb, valóságos istenség immár a gazdasági növekedés – nem ilyen-e!

Visszatérve az Isten-képhez: mi emberek értelmezhetjük bármelyik változatát angyali vagy démoni oldalról. Ami emberi érlelődésünket, fejlődésünket, főleg pedig az ég felé irányultságunkat szolgálja, az angyali-olvasata annak az Isten-képnek, ami viszont emberi stagnálást vagy éppen a csökevényesedést, visszafejlődést szolgál, tehát azt, hogy egyre lejjebb és lejjebb jussunk, végül egészen magunk alá süllyedve – az mindig démoni erők hatása.

Lássuk hát az „igaz Isten” képének kétféle olvasatát. Angyali értelmezés itt az, hogy Isten igaz – és ezért mi, emberek is lehetünk azok, ha valóban az ő gyermekei vagyunk. Ő szent – mi is lehetünk azok. Őbenne nincs hamisság – mi is kitakaríthatunk az életünkből minden tisztátalant. Az egész lényünk vágyakozik a jóra, hiszen ez a mi emberi szívünkbe írt legnagyobb törvény, és ha látjuk Isten igaz voltát, hát mi is szeretnénk olyanok lenni – mert az a világon a legjobb. De van lehúzó, életellenes olvasata is Isten igazságának: ebben a sötét korszakban, amiben mi most élünk egészen biztosan ilyen az, amikor az emberi bűnöket, mondjuk egy világháborút, amiből kettőt is csinált az emberiség az elmúlt évszázadban, őrá fogják. Tudjuk, hogy ebben egészen odáig mennek, hogy az égbekiáltó bűnök megbánása helyett, amiket mind-mind emberek követtek el, nem az élet megjobbítását célozzák meg, nem megtérésre szánják el magukat, hanem helyette Istent tagadják. Cáfolhatatlan bizonyítékként emlegetik fel az emberi bűnöket a maguk szellemi állapotának igazolására, és közben egészen elfelejtkeznek arról, hogy ez csak egy olvasata a valóságnak – de nem maga a valóság.

Lehet még görcsös félelem is egy lehúzó értelmezése Isten igazságának, ami gúzsba köt, tehetetlenné és kétségbeesetté tesz – hány ember dobja el magától Saul, vagy Júdás módján az életet, mert csak a démoni olvasatát, a lehúzó, életellenes értelmezését ismeri Isten igaz voltának. Jó tehát megerősödnünk abban, hogy Isten szentséges igaz volta nem azt jelenti, hogy róla aztán az ég világon semmit még csak nem is tudhatunk, ő annyira szent és más – hanem azt, hogy ha ő igaz, akkor mi is megigazulhatunk. Nem magunktól, hanem őáltala, de az út nyitva áll mindenki előtt, azok előtt is, akik most megkeményedett szívvel tagadják még őt.

Ugyanígy lehet a másik Isten-képet, az ő jóságos, irgalmas voltát is a javunkra, előmenetelünkre értenünk, de lehet a kárunkra és a romlásunkra is. Angyali olvasata Isten atyai jóságának és irgalmának az, hogy bár nem kapunk büntetést vétkeinkre, ő türelmesen vár, „nem feddődik minduntalan” – mi mégsem arcátlanabbá válunk ettől, hanem megjobbítjuk útjainkat. Mai igénk ezt az utat ajánlgatja, erre biztat, s ebben akar megerősíteni: Istennek nem csak próbái és csapásai ébreszthetnek fel egy lelkileg alvó embert, hol is áll ő valójában, hanem a türelme és a jósága is. Mi régen megszolgáltuk, hogy megfizessen cselekedeteink szerint, de ő nem így tesz, hanem türelmesen vár, elnézi útjainkat, és közben – emberi szóval élve – mennyei magasságában azon morfondíroz, ugyan mikor ébredünk már fel, mikor nem tévesztjük többé össze a káprázatainkat, a félelmeinket és a vágyainkat a valósággal. Várakozása, türelme az irgalom legfőbb jele.

A lelki alvásban ugyanis még magunkat sem jól látjuk, mindenki azt hiszi, hogy ő a hiányaiból, sebeiből és vágyaiból áll – holott mi emberek mindnyájan Isten megnyilvánulásai vagyunk. Ő nem kevesebbet, mint saját Lelkét adta a porhoz, az anyaghoz, mikor minket lélekké, egyszeri és megismételhetetlen egyéniséggé megformált. Bennünk az ő tüze ég, mi mind a Szentlélek temploma vagyunk, és ha valami más lenne jellemző ránk, akkor valóban fel kell ébrednünk. A kegyelemnek ez a mostani vasárnapja is, hogy itt lehetünk az ő házában és az ő dolgaival foglalkozhatunk életben és egészségben, szolgálhatja és csak szolgálja is az életünk tisztulását, komolyodását. Ez az „angyali” olvasata Isten jóságának, ez felfelé visz bennünket, egy magasabb minőség irányába – Isten akaratának teljesítése felé.

Démoni olvasata ugyanennek, amit triviális szóval elpimaszodásnak nevezhetünk. Nincs büntetés? Akkor haladhatunk tovább a szégyentelen életéhség útján, hiszen ő oly messzi van, nem törődik velünk, észre sem veszi, mi már hol tartunk. Némelyek azt mondják, mikor vétenek, hogy most már úgyis mindegy – s rongálják tovább életüket. Elég sok elmerült lélek farag magyarázatokat magának, nem alantasabb ő másoknál – pedig a szíve mélyén tudja, hol is áll.

Végezetül ne felejtkezzünk el még egy arcról, amely az Örökkévalót mutatja meg nekünk – s ez a Krisztus szenvedő arca. Őbenne feloldódik az igaz és az irgalmas kép ellentmondása. Mindennél szebben felragyog, hogy a Kimondhatatlan valójában szeretet – hiszen aki a legközelebbről ismerte őt, ilyennek látta! Velünk együtt szenvedőnek, ha megaláznak, ha nem találjuk magunkat, ha örök életünket féltjük – velünk együtt gyötrődőnek, mikor csak a testet látjuk a létezésből, semmi mást.

Ez a velünk szenvedő Krisztus-arc a leghitelesebb – az Atya valójában. Neki olyan a szeretete, mint a kereszten felszögezőiért imádkozó Jézusnak – s mi építhetünk e jóságra. Ha ránézünk, nem fogjuk rosszul érteni sem igaz-voltát, sem pedig irgalmasságát – mert a kettő egy. A világ nagy vallásaiban többfelé megjelenik a fogalom, hogy “nem-kettő”, mikor Istent, mint végső valóságot próbálják valahogy megnevezni. Igen, ő nem-kettő, valójában az Egyetlen, aki tényleg van, a Kezdet és a Vég egyszerre – ahogy magunk is élhetünk az Egy jegyében. Megtalálni létünk egységét annyi, mint megtalálni őt, az Egyet – és szeretetben megtalálni egymást is. Isten jósága mindnyájunkat megtérésre kötelez. Így legyen! Ámen.

Imádkozzunk!

Urunk, jó arra gondolnunk, hogy nem hagytad magára a világot, hanem hűséges szeretettel együtt érzel minden küszködő, bűnös emberrel, és a javunkat akarod úgy igazságoddal, mint irgalmaddal. Hadd merítsünk erőt és hitet a te velünk szenvedő, nagy jóságodból! Szükségünk van arra, hogy újra értelmezzük, amit már ismertnek gondolunk, és megint végtelen szeretetedre és jóságodra kezdjük építeni életünket. Köszönjük, hogy ez sokkal közelebb van hozzánk, mint gondolnánk, éppen csak bele kell nézni a szívünkbe, és ott már meg is találhatjuk. Köszönjük, hogy te itt és most adod az üdvöt, közlöd magadat velünk – hiszen akik befogadják az életnek igéjét, azokat felhatalmazod arra, hogy Istennek fiaivá legyenek. Add ezt az örömöt minden nap és minden órán, a most következő hét munkái és igyekezetei közepette is! Ámen.