Igehirdetés 2014. szeptember 7.

Isten arcai

Lekció: Zsolt 103,8-18
Textus: Róm 2,1 Róm 2,4

„Menthetetlen vagy, ó ember, bárki légy, aki ítélsz, mert amiben mást megítélsz, önmagadat kárhoztatod…..avagy megveted az ő jóságának, elnézésének és hosszú tűrésének gazdagságát, nem tudván, hogy Isten jósága téged megtérésre kötelez?”

Imádkozzunk!

Végtelen irgalmú Istenünk, Urunk és Édesatyánk, aki minden ajándékodat arra adod, hogy azok által téged jobban megismerjünk és egyre jobban szeressünk, köszönjük neked az elmúlt hét áldásait, a testi megtartást és lelki gondoskodásodat. Szerettünk volna méltók lenni ajándékozó atyai szeretetedhez, de sok gyarlóság, erőtlenség és bűn jelezte, van még bőven növekedni valónk emberi és hitbeli tekintetben egyaránt. Itt vagyunk előtted, hogy kinyissuk szívünket és te megtölthesd azt mennyei tartalommal: adj most igaz elmélyedést és lelki világosságot mindnyájunknak, és végezd el bennünk mindazt, amihez a saját erőink kevés! Ámen.

 

Igehirdetés

Sokan ismerik Petőfi versét a Tiszáról, melynek

 

„…Sima tükrén a piros sugárok,

Mint megannyi tündér táncot jártak,

Szinte hallott lépteik csengése,

Mint megannyi sarkantyú pengése”.

 

Ugyanez a folyó pár nap múlva:

 

„Mint az őrült, ki letépte láncát,

Vágtatott a Tisza a rónán át,

Zúgva bőgve törte át a gátat,

El akarta nyelni a világot.”

 

Kevés ilyen találó leírása akad a táj, valójában az élet és a valóság kétarcúságának, amelyről éppen ezért nehéz egyszerű és egyértelmű véleményt alkotni – hiszen tud ilyen is lenni, meg olyan is. Amilyen az élethelyzetünk – úgy látjuk magát az életet és a valóságot: jónak és barátságosnak, esetleg idillinek, ha olyan helyzetben vagyunk – bajok idején pedig ellenségesnek és félelmetesnek. Márpedig, ha a teremtett világ, amit úgy-ahogy ismerünk, hiszen benne élünk gyermekkorunktól, ilyen nehezen megfogalmazható, a legjobb művészek is csak ellentétekben tudják megragadni (idill és rettenet) – akkor milyen megfoghatatlan maga az örök Teremtő, akiről szavaink és megfelelő fogalmaink sincsenek?

S valóban, a Szentírás nem ad kezünkbe ellentmondás mentes arcképet Istenről, melyen minden a helyén van, szép és harmonikus – sőt, kifejezetten tiltja is bármiféle kép alkotását őróla, mert azt mondja, hogy ő mindig több és más, mint a mi róla alkotható képeink. Maga a Biblia is legalább két, egymásnak fogalmaink szerint szögesen ellentmondó Isten-képet mutat fel, amik váltogatják egymást könyvenként és élethelyzetenként, mondjuk így, Isten-élményenként. Egyik az „igaz Isten”, aki szent és tökéletes, és megfizet nekünk, embereknek igazságosan, a cselekedeteink szerint. (Ez 36,19, 2Kor 11,15, Jel 20,12) Ha őrá gondolunk, félünk és rettegünk. A másik kép irgalmas és jóságos, ahogy az előbbi zsoltárban is hallottuk: „Könyörülő és irgalmas az Úr, késedelmes a haragra és nagy kegyelmű…. nem bűneink szerint cselekszik velünk, és nem fizet nekünk álnokságunk szerint…. Amilyen könyörülő az atya a fiakhoz, olyan könyörülő az Úr az őt félők iránt… mert tudja a mi formáltatásunkat, és megemlékezik róla, hogy por vagyunk.” (Zsolt 103,8-14)

Ha magunknak kellene választani a két Isten-kép között, akkor a Szentírás biztosan csak az egyiket adná elénk – így viszont, hogy mind a kettő gyakran szerepel a Biblia embereinek Isten-élményében, arra kell gondolnunk, hogy ezek egyformán érvényesek, s valójában az aktuális emberi-erkölcsi állapotunk szerint kell meglátnunk, azaz jobban meglátnunk valamelyiket.

Itt jön viszont a fogas kérdés, mi döntse el, melyiket tekintjük fontosabbnak élethelyzetenként. Segítségünkre jön a Szentírás azokkal a lényekkel, akikről megint csak nagyon keveset tudunk: az angyalok és démonok világa. Ezek olyan szellemi valóságok, akik az ember fölött és alatt helyezkednek el, és nyugodtan mondhatjuk akár azt is, hogy minden egyes élethelyzetünknek lehet egy angyali és egy démoni olvasata. Ami fölfelé visz, a tisztulás és a nemesedés irányába, vagyis a menny irányába az angyali természetű, ami pedig megrögzíti, állandósítja a fogyatkozásainkat és bűneinket, nem enged növekedni, lehetőleg még lejjebb húz onnét, ahol vagyunk, az “démoni” természetű. Ne féljünk ezektől a fogalmaktól: pontosan azért jelennek meg a Szentírásban, hogy mindig az életünk aktuális irányultságára emlékeztessenek. Angyaloknak azokat a lényeket nevezi a Biblia, akik Isten küldetését maradéktalanul teljesítik: egyáltalán nem a maguk, hanem teljesen az ő akaratát teszik – s ezek valóságos emberek is lehetnek, nem csupán mennyei jelenségek – hiszen az „angyal” szó a Bibliában annyit jelent, hogy “küldött.”

“Démonoknak”, gonosz lelkeknek viszont a romboló, életellenes erőket nevezi, melyek az emberben lelki valóságként megtelepedve úgy tesznek, mintha ők lennének maga az ember, ők lennének a mi igazi énünk, és élősködő gyanánt kisajátítva az ember egy-egy állapotát, félelmét vagy valamelyik vágyát, annak az egyoldalúságnak révén lehetőleg hosszabb távon rongálják létezést, ha lehet, életét is elveszik. A növekedés például önmagában jó dolog, ám ha elszabadul a szervezetben, akkor már rákos betegség a neve – mert még a növekedés sem jó korlátlanul, szabályozás nélkül – ha az élet Istentől adott rendjét megbontva, mindent maga alá gyűr! Ezért van szó manapság olyan sokat a gazdasági életben is „fenntartható növekedésről.” E pillanatban nem is tudjuk, hogy amiben élünk – ahol mindennél fontosabb, valóságos istenség immár a gazdasági növekedés, mindent ezen mérnek – nem ilyen-e…

Visszatérve azonban az Isten-képhez: mi emberek értelmezhetjük bármely változatát angyali vagy démoni oldalról. Ami emberi érlelődésünket, “fejlődésünket”, főleg pedig ég felé irányultságunkat szolgálja, az angyali-olvasata az Isten-képnek: ami viszont emberi csökevényesedést, visszafejlődést szolgál, tehát azt, hogy egyre lejjebb és lejjebb jussunk, végül egészen magunk alá süllyedve, sőt elpusztulva – az mindig démoni erők hatása.

Lássuk hát az „igaz Isten” képének kétféle olvasatát. Angyali értelmezése az, hogy Isten igaz – ezért mi, emberek is lehetünk azok, ha valóban az ő gyermekei vagyunk. Ő szent – mi is lehetünk azok. Őbenne nincs hamisság – mi is kitakaríthatunk az életünkből minden tisztátalant. Az egész lényünk vágyakozik a jóra, hiszen ez a mi emberi szívünkbe írt legnagyobb törvény, és ha látjuk Isten igaz voltát, hát mi is szeretnénk olyanok lenni – mert az a világon a legjobb. De van lehúzó, életellenes olvasata is Isten igazságának: ebben a sötét korszakban, amiben mi most élünk egészen biztosan ilyen az, amikor az emberi bűnöket, mondjuk egy világháborút, amiből kettőt is csinált az emberiség az elmúlt évszázadban, őrá fogják. Tudjuk, hogy ebben egészen odáig mennek, hogy az égbekiáltó bűnök megbánása helyett, amiket mind-mind emberek követtek el, nem az élet megjobbítását célozzák meg, nem megtérésre szánják el magukat, hanem Istent tagadják… Cáfolhatatlan bizonyítékként emlegetik fel az emberi bűnöket a maguk szellemi állapotának igazolására, miközben elfelejtkeznek arról, hogy ez csupán egy “olvasata” a valóságnak – ám semmiképpen nem maga a valóság.

Lehet persze nem csak a tagadás, de éppenséggel az Istentől való görcsös félelem is lehúzó értelmezése az ő igazságának. Ez is gúzsba köt, tehetetlenné és kétségbeesetté tesz – hány ember dobja el magától Saul, vagy Júdás módján az életet, mert csak a démoni olvasatát, a lehúzó, életellenes értelmezését ismeri Isten igaz voltának… Jó tehát megerősödnünk abban, hogy Isten szentségesen igaz volta nem azt jelenti, hogy róla aztán az ég világon semmit még csak nem is tudhatunk, ő annyira szent és más – hanem azt, hogy ha ő igaz, akkor mi is – megigazulhatunk! Nem magunktól, hanem az ő révén, kegyelemből hit által: de az út nyitva mindenki számára – azok előtt is, akik most még megkeményedett szívvel tagadják őt!

Ugyanígy lehet a “másik” Isten-képet, az ő jóságos, irgalmas voltát is javunkra, előmenetelünkre értenünk, de lehet a kárunkra és a romlásunkra is. Angyali olvasata Isten atyai jóságának és irgalmának az, hogy bár nem kapunk büntetést vétkeinkre, ő türelmesen vár, „nem feddődik minduntalan” – mi mégsem arcátlanabbá válunk ettől, hanem megjobbítjuk útjainkat. Igénk ezt az utat ajánlgatja, folyton erre biztat, s ebben akar megerősíteni: Istennek nem csak próbái és csapásai ébreszthetik fel a lelkileg alvót, hol is áll ő valójában, hanem a türelme és a jósága is. Mi régen megszolgáltuk, hogy megfizessen cselekedeteink szerint: de ő nem így tesz, hanem türelmesen elnézi útjainkat, és közben – emberi szóval élve – mennyei magasságában azon morfondíroz, ugyan mikor ébredünk már fel, mikor nem tévesztjük többé össze a káprázatainkat, a félelmeinket és a vágyainkat a valósággal… Várakozása, türelme éppenséggel az irgalom legfőbb jele!

A “lelki alvás” időszakában ugyanis még magunkat sem jól látjuk. Mindenki azt hiszi, hogy ő a hiányaiból, sebeiből és vágyaiból áll – holott mi emberek mindnyájan Isten megnyilvánulásai vagyunk. Ő nem kevesebbet, mint saját Lelkét adta a porhoz, mikor minket emberi lélekké, egyszeri és megismételhetetlen egyéniséggé megformált. Bennünk az ő tüze ég: mind a Szentlélek temploma vagyunk, és ha valami más lenne jellemző ránk, akkor valóban fel kell ébrednünk! A kegyelemnek ez a mostani vasárnapja is, hogy itt lehetünk házában és az ő dolgaival foglalkozhatunk, életben és egészségben – szolgálhatja, és csak szolgálja is életünk tisztulását, komolyodását! Ez az „angyali” olvasata az ő jóságának: ez fölfelé visz, a magasabb minőség irányába – Isten akaratának teljesítése felé.

Démoni olvasata ugyanennek, amit triviális szóval elpimaszodásnak nevezhetünk. Nincs büntetés? Akkor haladhatunk tovább a szégyentelen életéhség útján, hisz ő oly messzi van, nem is törődik velünk, észre sem veszi, mi már hol tartunk… “Némelyek azt mondják, mikor vétenek, hogy most már úgyis mindegy – s rongálják tovább életüket…” (Füst M.) Sok elmerült lélek farag magyarázatokat magának, hogy “nem alantasabb ő sem másoknál” – pedig a szíve mélyén pontosan tudja, hol is áll…

Végezetül ne felejtkezzünk el még egy arcról, amely az Örökkévalót mutatja meg számunkra – s ez a Krisztus szenvedő arca. Őbenne föloldódik az igaz és az irgalmas kép ellentmondása. Mindennél szebben felragyog, hogy a Kimondhatatlan valójában szeret minket – hiszen aki a legközelebbről ismerte, ilyennek látta őt! Velünk szenvedőnek: ha megaláznak, ha nem találjuk magunkat, ha örök életünket féltjük – velünk együtt gyötrődőnek, mikor csak a testet látjuk a létezésből, semmi mást…

Ez a velünk szenvedő Krisztus-arc a leghitelesebb híradás az Atya valójáról! Neki akkora a szeretete, mint a kereszten felszögezőiért imádkozó Jézusnak – és mi életünket építhetjük e jóságra. Ha ránézünk, nem fogjuk rosszul érteni már sem igaz-voltát, sem pedig irgalmasságát – mert a kettő egy. A világ nagy vallásaiban többfelé megjelenik a különös fogalom, hogy “nem-kettő”, mikor Istent, a végső valóságot próbálják megnevezni. Igen, ő nem-kettő: valójában az Egyetlen, aki tényleg van, a Kezdet és a Vég, egyszerre és egy időben – ahogy mi magunk is élhetünk az Egy jegyében! Megtalálni létünk egységét annyi, mint megtalálni őt, az Egyet – és szeretetben megtalálni egymást is… Isten jósága mindnyájunkat megtérésre kötelez: indulni az ég jóságából és érkezni a szeretet gyakorlatához – ennél tömörebben a következmények nem összefoglalhatók. Így is legyen, boldogságvágyó testvéreim. Ámen.

 

Fohász

Urunk jó arra gondolnunk, hogy nem hagytad magára a világot, hanem hűséges szeretettel együtt érzel minden küszködő, bűnös emberrel, s a javunkat akarod úgy igazságoddal, mint irgalmaddal. Hadd merítsünk erőt és hitet a te velünk szenvedő, nagy jóságodból! Szükségünk van rá, hogy újra értelmezzük, amit már ismertnek gondolunk, és megint végtelen szeretetedre és jóságodra kezdjük építeni életünket. Köszönjük, hogy ez sokkal közelebb van hozzánk, mint gondolnánk – csak bele kell nézni a szívünkbe, s ott már meg is találhatjuk. Köszönjük, hogy te itt és most adod az üdvöt, közlöd magadat velünk – hiszen akik befogadják az életnek igéjét, azokat felhatalmazod arra, hogy Istennek fiaivá legyenek. Add ezt az örömöt minden nap, minden órán, a most következő hét munkái és igyekezetei közepette is! Ámen.