Isten előhozza az elaludtakat

Igehirdetés 2009. november 1.

Isten előhozza azokat, akik elaludtak

Lekció: Róm 8,28-39

Textus: 1Thessz 4,14

„Mert amiképpen hisszük, hogy Jézus meghalt és feltámadott, azonképpen Isten is előhozza azokat, akik elaludtak, a Jézus által, ővele együtt.”

Imádkozzunk!

Istenünk, légy áldott az újbor ünnepéért, amit ebben az esztendőben is megérhettünk. Köszönjük neked, hogy nem csak kenyeret adsz asztalunkra, hogy tápláld vele a testünket, hanem bort is, amely megvidámítja az orcát, hogy fényesebb legyen az olajnál. Köszönjük a tőled való ünnepi örömöt, amely ezen a mai napon egybeesik a reformáció új borának emlékezetével. Áldunk téged a Biblia újra felfedezéséért, amit lelkünk táplálására és megigazítására adtál újra kezünkbe a reformátorok áldozatos munkájából. Megemlékezünk elhunyt szeretteinkről és hazatért kedveseinkről is, akiknek életét neked köszönjük, s akiknek példáját szeretnénk követni. Add, hogy emelkedett szívvel és hozzád méltó lélekkel ünnepelhessünk.  Ámen.

 

Igehirdetés

Mai ünnepi istentiszteletünkön egymástól távolinak tűnő, valójában mégis összetartozó élet-témákat érint az ige. Az első az ember általános jóléte, amire mindenki vágyik. A jó egészség, a biztos munkahely, a szép család és az örömteli, boldog emberi együttlétek. Az újbor ünnepe, mint hálaadó ünnep alapjában véve erről szól. Azt mondja igénk, hogy akik Istent szeretik, azoknak minden javukra van, vagyis a hívő embernek akkor is van egy meghatározó, mondjuk így, „alap boldogság” az életében, ha nem minden sikerül is úgy mint szeretné. Az újbor emlékeztet minket erre az alap-boldogságra: ha Istent szeretjük, valahogyan minden előbb-utóbb javunkra lesz, ez a mi alap boldogságunk.

A második téma a reformáció. Emlékezünk arra, hogy öt évszázada fordult a világ, s az egyház mindenható tekintélye és üdvöt osztó hatalma helyébe az egyénnek Istennel való személyes kapcsolata lépett. S hiába próbálták az újonnan megjelenő embertípust a régi keretek közé kényszeríteni, az olyasminek bizonyult, mint amikor egy gyermekre kinőtt cipőjét próbálják ráadni.

A harmadik téma pedig, ami szintén mai vasárnapunkhoz kapcsolódik, a halottak napja. Hol vannak azok, akik már elmentek, s mi lesz saját sorsunk, amikor a testünktől nekünk is meg kell majd válni? “Sem halál, sem élet, sem jelenvalók, sem következendők nem szakíthatnak el minket Istennek attól a szeretetétől, ami Krisztusban jelent meg” – így szól az ige válasza.

Azt mondhatjuk tehát, hogy a mai nap mindhárom témája – mint három élet-fontosságú kérdőjel – ugyanabban az Istenben lel válaszra, akitől elszakadtunk, s akihez visszatérni az élet újraépülésének feltétele.

Vegyük most sorra ezeket s figyeljük meg, hogy bár az “alap-válasz” a nagy kérdésekre ugyanaz, a megtérés, Istenhez való odafordulás – egymást mégis szépen kiegészítő változatokról van szó, amik kölcsönösen gazdagítják a másikat.

Az első tehát az emberélet jóléte, boldogsága. Mindenki küzd a maga módján, s a maga küzdelmében mindenkinek vannak győzelmei és vannak vereségei is – lassanként mégis mindenki fejlődik valamilyen irányba. Lehet, egyre ingerültebb lesz, ahogy az évek múlnak felette, egyre több szemrehányással fordul mások felé, amikor azok nem úgy viselkednek, ahogyan szerinte viselkedniük kellene – de az is lehet, hogy valaki egyre békésebb és derűsebb emberré válik. Mindenki fejlődik valamilyen irányba. A teljesen elmagányosodott, végletesen rosszkedvű, vagy az egyre melegebb szívű, boldogan kiegyensúlyozott ember, mint lehetőség mind ott rejlik mindnyájunkban. Ki miért indul mégis erre vagy éppen arra?

Az örökölt “természet” a kiindulás, amit mindenkinek sok és értelmes munkával kell magában megszelídítenie, a túlzásaitól megtisztogatni, és jóságosan gondoznia ahhoz, hogy a lénye végül értékes, mások számára is jót jelentő ajándékká válhasson.

Ebben az igyekezetben nem mindegy, hogy valaki Istent szerető életet él, vagy sem. Egyszerűen azért, mert aki csak magát szereti, az élete legfontosabb rendeltetését véti el. Ott ugyanis, ahol az örök szeretet jóságának megnyugtató, végső nagy ténye lehetne, az embernek nincs más a lelkében, csak a saját vágyai, önmaga zűrzavara, kudarcai és győzelmei. Ezek pedig nem tudják azt helyettesíteni, amit az ige így fogalmaz: Akik Istent szeretik, azoknak minden javukra szolgál. A megszégyenülések, kudarcok, a veszteségek és a nagy elhagyatások is! Minden – nem csak a jó napok és a sikerek. A sok boldogtalan, életét nem találó ember számára tehát egy a kérdés: miért is nem szereted Istent?  Hiszen ő szeret téged! Lásd, némelyek rádöbbentek már, hogy őket Isten elve kiválasztotta, elrendelte, el is hívta, meg is igazította és még meg is dicsőítette! S ezek éppen olyan vergődő emberek voltak előzőleg, mint a mindig boldogtalan, mindig másokat vádoló többiek.

Forduljon hát az ember újra teremtő Istenéhez. Tükrözzön szívében csak egy parányi szeretetet, amit Isten rápazarolt, mikor Jézust adta – s meg fogja tapasztalni, hogy aki tulajdon Fiának nem kedvezett, hogyne adna vele együtt mindent neki is? Nem az a baj, hogy Isten nem elég jó hozzánk, hanem az, hogy mi rosszul számolunk: csak az egészség, siker és a boldogság érdekel – és elfelejtkezünk a legnagyobb ajándékról, Jézusról. Ezért vagyunk elégedetlenek, boldogtalanok és tesszük egymás életét is azzá. Ha végre elfelejtkezünk magunkról, és rácsodálkozunk az ő ajándékára – arra, hogy ő „adta” legnagyobb kincsét e világnak és nekünk is, akkor elkezdjük viszontszeretni őt, s ez már valóban boldoggá tesz. Nem csak ideig-óráig, mint egyéb győzelmeink és sikereink – hanem véglegesen, mint akiktől senki már semmit el nem vehet. Ez életük „alap boldogsága”, erről szól az új bor, mint jelkép – és így kell értenünk, hogy akik Istent szeretik, azoknak minden javukra van.

A következő a reformáció témája. Idén ünnepeljük a református reformáció nagy tanítójának, Kálvin János születésének ötszáz éves jubileumát. Genf városához kötődik neve, de eszünkbe juthat egy nagy erdélyi magyar követője, Bethlen Gábor fejedelem is, aki a hagyomány szerint negyvenkétszer olvasta végig a Bibliát. Ez a nemzetét és hazáját szerető s felvirágoztató főúr halálos ágyán, 1629. november 29-én már nem tudott beszélni, ezért egy papírra írta fel az igét: “Ha Isten velünk, kicsoda ellenünk?” Aztán egy kis idő múlva még ezt is odaírta: “Senki, bizonyára senki nincsen.” S így halt meg. Ilyen példáink vannak saját történelmünkből, mit jelent a reformáció jegyében hívő embernek lenni! Miért ne követnénk őket? Miért ne mondhatná ezt bárki közülünk is, ha Isten velünk, kicsoda ellenünk? Vallhatjuk azt is, amit Pál kétezer éve, Kálvin János ötszáz éve, Bethlen Gábor pedig háromszáznyolcvan éve vallott! Minket is erősíthet, nekünk is hitet adhat az egyszerű, kristálytiszta ige. Ne engedjük, hogy a “feledés szárnyai” messzire röpítsék lelkünkből az odatartozó, isteni igazságot!

Végül az utolsó témánk, a halottak napja. Hová lettek az elhaltak? „Minémű testtel jőnek ki?” – ahogyan a Károli fordítás szerint kérdezi az apostol. “Balgatag, amit elvetsz, az nem elevenedik meg, csak ha szétomlik. És abban, amit elvetsz, nem azt a testet veted el, amely majd kikél, hanem puszta magot, talán búzáét, vagy más egyébét. Éppen így a halottak feltámadása is. Elvettetik romlandóságban, feltámasztatik romolhatatlanságban. (1Kor 15,35)

Sokan kérdezik, hogyan lehetséges a halál után élet. Hol leszünk a halálunk után? Pedig ezzel az erővel kérdezhetjük azt is, hol voltunk a születésünk előtti évmilliárdokban. Azt ugyanis éppúgy nem tudjuk – csak annyit tudunk róla, hogy Isten szeretetében voltunk. Ez pedig elegendő az “élet utáni” kérdésének megválaszolására – ott is Isten szeretetében leszünk. “E képpen mindenkor az Úrral leszünk – vigasztaljátok egymást ezekkel a beszédekkel!” (1Tesz 4,17-18)

Ha valakinek ez nem elég, akkor hallgasson jól oda mai igénkre is: „Mert amiképpen hisszük, hogy Jézus meghalt és feltámadott, azonképpen Isten is előhozza azokat, akik elaludtak, a Jézus által, ővele együtt.” Ez a pár szó arra tesz képessé, hogy kiszabaduljunk saját lelki-szellemi tehetetlenségünkből, vagyis abból, hogy magunkat képzeljük a világ közepének. Az ugyanis nem mi vagyunk, hanem az élő Isten. Ő van minden dolgok közepén, és belőle ered minden – így benne teljesedik is ki minden a világon. A feltámadás sem önmagában van, hanem kifejezetten Isten cselekedeteként!

Ha pedig hisszük, hogy Jézus meghalt és feltámadott, akkor a saját feltámadásunk felől sincs okunk kételkedni. Nem önmagában “van feltámadás” – ami sok embernek jelent értelmi okokból gondot – a feltámadás kizárólag Isten tetteként lehetséges. Ő elő tudja hozni azokat, akik elaludtak – Jézus által és vele együtt. Ha Jézus nem lett volna, feltámadás-hitünk sem lehetne. De mivel őt előhozta az Atya és a maga jobbjára ültette, így abban is bátran hihetünk, minket sem hagy a halálban, hanem általa és vele együtt előhoz minket is.

A minap egy beszélgetésben arról volt szó, hogy valójában bűnös, újrakezdő, vagy pedig megigazult az ember. Valaki nagyon szépen úgy fogalmazott, hogy szerinte mind a három jelen van az ember életében. Bűnösök is, újrakezdők és megigazultak is vagyunk – egyszerre, egy időben. Így áll a dolog a hitünkkel is: hívők, hitetlenek és hitben elindulók vagyunk egy időben. Sokat jelentett számomra a szép mondás, amit egy idős keresztyéntől hallottam: Nem a nagy hitetlenséget kell komolyan vennünk, ami ott van mindnyájunkban, hanem a parányi kis hitet, ami szintén ott van. Erre gondolhatott Jézus is, amikor azt mondta: “Ha annyi hitetek volna, mint egy mustármag, azt mondanátok a hegynek, ugorj a tengerbe, s meglenne nektek.” (Mt 17,20)

Vegyük hát komolyan a parányi hitünket a nagy-nagy hitetlenségünk helyett, s mindjárt más lesz a “világnézetünk” is. Nem a hibát fogjuk keresni egymásban, hanem észrevesszük a jóra való igyekezetet. Nem a gyanakodni valót gyűjtögetjük egymás ellen, hanem méltányolni kezdjük a nemes törekvéseket, amik ott rejlenek minden emberben – a legalámerültebb lélekben is.

Újbor, reformáció és halottak napja. Micsoda téma mind a három, s ma együtt gondolkodtunk róluk. De összetartoznak, mert Isten világában semmi nem véletlen. Gondoljunk az újbor, ha úgy tetszik az emberi boldogság ügyére, éspedig ennek jegyében: Akik Isten szeretik, azoknak minden javukra van. Gondoljunk a reformáció óriásaira ebben a bizonyosságban: Ha Isten velünk, kicsoda ellenünk? Senki nincsen, bizonyára senki. Halottainkra pedig azzal a hittel emlékezzünk, ami saját halandóságunk nagy kérdésére is az egyetlen helyes, igei válasz: „Amiképp hisszük, hogy Jézus meghalt és feltámadott, úgy Isten is előhozza azokat, akik elaludtak, a Jézus által, vele együtt.” Így legyen! Ámen.