Igehirdetés 2002. október 20.
Isten színe előtt
Lekció: Jel 7,1-4, Jel 7,9-17
Textus: 2Kor 1,3-4
“Áldott az Isten, a mi Urunk Jézus Krisztus Atyja, az irgalom Atyja és minden vigasztalás Istene, aki megvigasztal minket minden nyomorúságunkban, hogy mi is megvigasztalhassunk másokat minden nyomorúságban azzal a vigasztalással, amellyel Isten vigasztal minket.”
Igehirdetés
Tizenhárom éves voltam, amikor először találkoztam a gyásszal. Egyik nagyszülőm halt meg, s a koporsó hantolása közben énekeltük a Zsoltárt: “…Vajon színed eleiben mikor jutok, élő Isten…” (42,1) Ott értettem meg nyiladozó értelemmel, mikor ezek a szavak szíven találtak, hogy mulandó vagyok magam is, s az ember földi útja Istenhez vezet. Egykor az ő színe elé állunk majd mindnyájan. Azóta mindig ez jut eszembe, mikor a 42. Zsoltárt énekeljük. Most is felidéződött bennem, mikor a Bibliában Kalauzunk vezetése szerint a Jelenések könyvében az üdvözült seregekről, az Isten színe előtt állókról olvastunk.
Isten színe előtt állni – mindennél nagyobb és több. Ezt itt a földön most el sem tudjuk képzelni, akármilyen nagy is a fantáziánk, mert az Örökkévaló olyan hatalmas, szent és dicsőséges, hogy arról nekünk még gondolataink sincsenek. Szem nem látta, fül nem hallotta, ember szíve meg sem gondolta, hogy kicsoda is ő valójában. Csak azt tudjuk, hogy hozzá tartozunk, ezért szívünk mélyén a közelébe vágyunk, s azt a máshoz nem hasonlítható boldogságot szomjazzuk, amit ő maga ad az üdvösségben: jelenlétét. Amikor valakiről nagyon szépet akarunk mondani, mert csodáljuk alkotásait, tetteit, a szeretetét, akkor azt mondjuk, hogy “vele van az Isten.” S valóban, ennél több semmi jó nem is lehet egy emberéletben, mint hogy fel lehet fedezni benne a végső nagy Szeretet jelenlétét.
Jézus is erről beszélt, amikor az üdvösség titkaira tanítgatta apostolait: “Én ti bennetek, és ti énbennem…” (Ján 14,20) Az Atya messzi van, nekünk elgondolhatatlan szentségben és világosságban, ám Jézus megmutatta, és ma is megmutatja, hogy az Atya milyen valójában. Ő, az Istenember közvetíti, jelenti ki nekünk az Atyát. Őbenne tapasztalták meg a tanítványok, majd az első keresztyének, hogy milyen az ő színe előtt állni: erről szól az egész Újszövetség, s erről próbál szólni e mai igehirdetés is.
Mindenekelőtt arra lehetünk figyelmesek, mennyi értelmezése van az Isten színe előtt állásnak. Ezek meglehetősen eltérnek egymástól aszerint, hogy Jézussal, vagy nélküle gondolkodik valaki az Atyáról: ezért figyeljünk először olyan értelmezésekre, amik Jézus-talan gondolatok – aztán pedig arra, amit őbenne s őáltala mutat nekünk az ige.
A Jézust nem ismerő s nem szerető ember, ha elmélkedik is Istenről, lehetőleg elkerüli a gondolatot, hogy ő most vagy bármikor a lényével Isten elé álljon. Hiszen ez mindjárt kizökkenti kedvenc elméleteiből, az önmagának tett engedményekből: felkavarja a magáról őrizgetett hízelgő képeit, ráébreszti hitványságaira… Ezt pedig érthető okokból nem szeretjük. A hozzáértők szerint az ateizmus egyik gyakori válfaja éppen a “bárcsak ne lenne Isten, az jobb lenne” verzió. Mivel az ember élete minőségtelen, azt szeretné, hogy ne legyen Isten. Nem keresi őt, nem szomjazza jelenlétét – s ezért írja le a Biblia az “igaz embert” több helyen úgy, hogy az illető kereste Istenét és annak akaratát. Nem mindenki keresi, sőt, legtöbben a gondolatot is eltolják maguktól, hogy valaha a színe elé álljanak. Isten színe, mint elkerülendő kellemetlenség – ez talán az leggyakoribb válfaja a Jézust mellőző Isten felőli gondolkodásnak.
Van ennek azonban sötétebb változata is: a dühödt gyűlölködés. Emberek nem hiszik Istent, de vádolják a világ eseményeiért, emlegetik, sőt szidalmazzák. Káromolják, mint ellenségüket. Sátáni gyönyörűséget lelnének abban, hogy ocsmány beszédükbe keverik a Szentséges nevét. Bátornak és erősnek hiszik magukat ettől, holott csak önhittek és megátalkodottak. Akiknek útján aztán gyakorta eljön a pillanat, hogy nagy szükségük lenne egy imára – ám akkor csak szűkölni tudnak, imádkozni nem. Azt mondják, most segíts meg Isten, ha vagy – s Isten nem segít, mert “nincs segítség a hitetleneknek”, ahogy az Írás mondja, és “mint a megrepedt nádszál, olyan a hitetlenek bizodalma a nyomorúság idején.”
A következő változat a vágyálom, aminek nincs köze az élet dolgaihoz. Így is lehet az Örökkévaló előtt állni: akár minden vasárnap egy-két perc erejéig sóhajtozva a templomban, hogy “de jó lenne egyszer igazán ő vele lenni” – hogy aztán folytatódjanak a mindennapok örömtelenül, szeretetlenül, hit és remény nélkül – valójában Isten-telenül. Ez a dolog egy szigethez hasonlítható, ami nem több, mint menedék, időszakos enyhület, de nem az életet átható és megrendítő valóság. Pótszer, de nem gyógyszer. Álmodozás tárgya, ami életünket át nem járja: önmagunkat ugyanis ilyenkor nem akarjuk Isten főhatalma alá adni. Csak valami “mennyországba” vágyunk, de nem Isten királyi uralma alá, amiről Jézus az ő országa formájában beszél. Így lesz a vallás illúzió és szurrogátum – pedig új élet is lehetne. “Aki Krisztusban van, új teremtés az, a régiek elmúltak, íme, újjá lett minden.” (2Kor 5,17)
Végül Jézus-talan Isten-kép még az ítéletes. Eszerint ő bíró, ügyész, börtönőr és hóhér egy személyben, és semmi mást nem tesz, csak bünteti az embereket. Sok keresztyén ennél tovább tapodtat sem jut un. Isten-ismeretében, mert Jézus nélkül valóban ilyennek lehet látni őt. Isten, mint egy váratlanul betoppanó szülő, aki rajtakapja a gyerekeket, hogy rosszat tesznek s megbünteti őket, egyébként nem foglalkozik velük – csak büntetni jár be szobájukba… Az ítéletes Isten nem a jóságos Abbá, akiről Jézus beszélt, aki “….felhozza napját mind az igazakra, mind a hamisakra, és esőt ad igazaknak és gonoszoknak” (Mát 5,45) – aki még a gonosz miatt is bánkódik s nem akarja, hogy bárki bűneiben elvesszen, hanem hogy megtérjen és éljen! (1Tim 2,4)
Jézus egész földi útján mindig Atyának nevezte őt, s arra tanította tanítványait, hogy bízzanak irgalmában. Ezt is vetették szemére a kereszten, hogy “bízott Istenben, mentse hát meg most ő” (Mát 27,43) – ha magát Fiának vallja. S mikor mindenki azt hitte, Isten elhagyta őt, akkor az Atya megmutatta, mennyire szereti a Fiút, ha áldozatát el is fogadta: magához vette, jobbjára ültette, neki adott minden hatalmat mennyen és földön (Mát 28,18-20) – hogy egykor nevére minden térd meghajol, mennyeieké, földieké és föld alatt valóké! (Fil 2,11)
Aki ezt nem tudja, nem hiszi, annak az Isten előtt állás kellemetlen gondolat, netán gyűlölet tárgya, vagy vágyálom. A béke illuzórikus szigete, ahol azonban nem lehet élni, oly kicsi, még saját családom se fér el rajta. Vagy szeretet nélküli ítélőbíró, akitől rettegni kell. Mert Jézus nélkül is lehet gondolkodni Istenről, ám az efféle zsákutcákba vezet.
Ezért fontos, milyennek mutatja be az ige az Isten előtt állást, mely már nem Jézus-talan. Megtisztulás – ez a kezdet. Hazugként, gyáván és szeretetlenül nem lehet bemenni az ő országába! Meg kell tisztulni, a szennyes ruhánkat meg kell mossuk ott, ahol az egyedül megtisztulhat: a Bárány vérében. Ami azt jelenti, hogy odamérjük magunkat hozzá, s nem csak szégyenkezünk, ami elkerülhetetlen, hanem kezdünk átalakulni az ő formájára. A Jelenések nem tud mit kezdeni azokkal, “akik szeretik és szólják a hazugságot” (Jel 22,15) – ők a külső sötétségen maradnak! Ugyanez a sorsuk a bálványimádóknak, gyáváknak és a hamis vallást gyakorlóknak. Viszont ott vannak, akik ezekből s más bűneikből megtisztultak: vagyis elismerték, megvallották és elhagyták azokat!
Hirdetem, hogy Isten, s egyedül csak ő képes lezárni a múltat, éspedig ott, ahol igaz bűnbánat van. “Vétkeiteket hátam mögé vetem, a tenger mélyére, s azokról meg sem emlékezem többé” mondja az ige. (Ézs 54,4 Ez 23,27 Mik 7,19) Mennyi reménytelen egyeztetés tanúi lehetünk családi viszályokban – ahol mindenki csak a múltat emlegeti! Fojtogatva fonódik a múlt a maga bűneivel az emberre – mint a Laokon-szobor alakjaira a kígyók… A múlt bűneiből egy módon van tisztulás: Isten előtt bűnbánattal. Így tisztult meg magdalai Mária, így lett újjá a vámszedő Zákeus és a tagadó Péter, így született újjá Augustinus és Luther: ezek az emberek engedték, hogy a múlt önáltatás és tagadás nélkül, egészen az Úré lehessen, valódi bűnbánatban! Odavinni életünket Jézushoz takargatás és szépítgetés nélkül, ezt jelenti “megmosni ruháinkat az ő vérében.” (Jel 7,14) Aki ezt megteszi, fehér ruhát kap tőle: új kezdetet, új lehetőséget. Adósságaiban haladékot, erőtlenségeiben a véghezvitel “erős lelkét” (Zsolt 51,12), feladataiban pedig segítséget – ezt jelenti a “ruha megtisztulása.”
Aztán következik a vigasztalás. A Jelenések egésze vigasztaló irat. A végidők retteneteinek felsorolása közben képekben beszél arról, hogy a legszélsőségesebb körülmények közt sem hiábavaló a hűség Isten ügyéhez. Ilyen a száznegyvennégyezer elpecsételt említése, ami Izrael tizenkét törzsének helyreállítását jelenti: micsoda ígéret egy félig kipusztult és szétszóródóban lévő ószövetségi népnek, hogy mind ott lehetnek Isten színe előtt ők is. Ám nem csak őket látjuk, hanem a megszámlálhatatlan embert “minden népből és törzsből”, akik maguk mind megvigasztalt emberek: nem éheznek és nem szomjúhoznak többé, s Isten eltöröl a szemeikről minden könnyet! Ez a vigasztalásunk Jézusban: ha ő szenvedett s meghalt, de Isten kihozta őt a halálból – akkor mi is kijövünk majd vele együtt bűnből, szenvedésből és halálból! Igen, vele együtt. Nélküle nem, de vele igen! Ez az evangélium lényege: nélküle nem, de vele igen. Ezért kell hozzá térni, s ezért nem hiábavaló a hitünk – egész a feltámadásig érvényes a benne rejlő szabadítás!
Végül a legszebb mégis a dicsőítés – amire nem Istennek, hanem nekünk, embereknek van szükségünk. Aki eljut a dicsőítésig, az nem élt hiába, megtalálta élete igazi dallamát. Mert mindnyájan arra a harmóniára vagyunk teremtve, hogy lelkünk egybecsendüljön az Istent dicsőítő mennyei seregek énekével. Ebben az énekben találja meg az ember lelki hazáját. Ezért fáj a szívem, mikor istentiszteletünkön bezárt ajkú testvéreket látok éneklés közben – ha valaki nem tud énekelni, vagy azt hiszi, hogy ő nem tud – legalább mondja a gyülekezettel az ének szövegét, ami imádság minden ének esetében – így van megírva! Milyen kár kimaradni az Istent és Jézust dicsőítők karából, akik azt mondják, hogy “a hálaadás, a tisztesség, a hatalom és az erő a mi Istenünké!” Van-e boldogabb felismerés, van-e fontosabb tudás? Bizonyára nincsen.
Hát legyen a mi “Isten előtt megjelenésünk” is Jézussal való, mint a mennyei seregeké, a boldog, tiszta lelkeké – akkor nem fog hiányozni belőle sem a megtisztulás, sem a vigasztalás, sem pedig a dicsőítés. Így is legyen. Ámen.
Fohász
Istenünk, légy áldott, hogy rád bízhatjuk azokat, akik már elmentek közülünk. Ajándékod volt földi útjuk, amennyit itt lehettek, s a te szereteted öleli át őket odaát is, ahová földi szem már nem tekinthet. Vigasztald a friss gyászban megszomorodottakat, s tedd megszenteltté a visszatekintést azoknak, akik emlékeznek. Te nagyobb vagy az életnél és nagyobb vagy a halálnál is, mosd le rólunk bűneinket és adj fehér ruhát a megtérés kegyelme által. Szeretnénk megvigasztalt emberek lenni, s másokat vigasztalni a te vigasztalásoddal – könyörülj rajtunk és adj ehhez lelki megújulást. Emlékezünk a hazáért elesett embertársainkra, akik fölkeltek a szabadságért; add, hogy méltók lehessünk áldozatukhoz. Imádkozunk olyan elöljárókért, akiknek tiszta a keze és becsületes a szíve; ajándékozz nekünk ilyen embereket vezetőkül. Segíts a most következő hét napjaiban megvigasztalt emberként járni, hogy dicsőítés születhessen szívünkben! Ámen.
