Istenlátás

Igehirdetés 2015. július 19.

Istenlátás

 

Lekció: 2Móz 33,12-23

Textus: 1Ján 4,12-13

„Istent soha senki nem látta; ha szeretjük egymást, Isten bennünk lakik, és az ő szeretete lett teljessé bennünk. Abból tudjuk, hogy benne maradunk, és ő mibennünk, hogy hogy a maga Lelkéből adott nekünk.”

 

Imádkozzunk!

Istenünk, mennyei Édesatyánk, kilátástalan dolog embernek lenni, ha téged meg nem találunk, és kilátástalan néped pusztai vándorlása is, ha nem vagy közöttünk. Ugyanazt kérjük, amit Mózes is kért tőled, ragyogtasd fel nekünk dicsőségedet és megnyugszik akkor a szívünk. Bizony vakok vagyunk jóságodra, míg meg nem nyitod szemeinket – hadd kapjunk most biztatást és igazi, lelki megerősítést, amíg igédre hallgatunk. Hadd múljon az üresség és minden hitetlenség, és hadd teljünk meg tőled való, mennyei Lélekkel, ami öröktől fogva erőt ad és éltet. Segíts megérteni akaratodat, és mutass nekünk utat a magunk pusztai vándorlásában. Jézus nevében kérjük, hallgass meg minket! Ámen.

 

Igehirdetés

Ezekben a napokban érte el a kilenc és fél éve felbocsátott amerikai űrszonda a Naprendszer legkülső égitestét, a Plútót. Óriási a tudományos szenzáció, hiszen érkeznek az első fényképek egy tőlünk öt milliárd kilométerre lévő égitestről és annak holdjairól, amiket ember még sosem látott ilyen közelről, és ha az űrszonda elvégezte feladatát, utazik majd tovább a Naprendszeren kívülre. A hatalmas tér érzékeltetésére csak annyit, hogy a fény sebességével közlekedő rádiós jelek négy és fél órát utaznak a világűrben, míg ideérnek hozzánk abból a távolságból. Elborzadunk a méreteken, pedig még csak a mi szűkebb kis világunkról, a parányi Naprendszerről van szó, és tudjuk, hogy csupán itt, a mi Tejútrendszerünkben háromszáz-milliárd ilyen naprendszer kering, mint a miénk, aminek, íme, most a szélére értünk kilenc és félév világűrbeli utazással. Ha ilyen nagy a Világegyetem, aminek lakói vagyunk, ugyan milyen lehet az, aki mindezt alkotta? A kérdés egyidős a tudatos emberi élettel, és már feltevése is áhítatos és emelkedett szívbéli érzésekkel tölti el az embert.

Milyen lehet az, aki mindig volt és mindig lesz, ha az alkotása is ilyen felfoghatatlanul tágas, hogy még a gondolatunk is belefárad, ha lélekben a határáig akarunk repülni! Mózes is szerette volna látni az ő ragyogását, dicsőségét, de még neki is csak annyi adatott meg, hallottuk az előbb, hogy a kőszikla hasadékába állva, kezével betakarta őt az Úr, és arcát magát nem látva, hátulról megpillanthatta az ő ott elvonuló dicsőségét. Gyönyörű ez a kép, és számomra azt jelenti ez a „hátulról látni őt, amint elvonult”, hogy mi emberek mindig csak utólag döbbenünk rá, ki is valójában a világ Teremtője, és micsoda fény és ragyogás fogható csak az ő valóságához. Nem baj, ha így van, még mindig jobb ez, mint egyáltalán nem tudni őróla és dicsőségéről – bár sok-sok bajtól megóvna minket, ha nem csak mindig utólag, hanem idejében, még a döntéseink előtt tudomást szereznénk róla és a munkájáról.

A középkor egyik nevezetes tudósa, akit az utolsó egyházatyának is szokás nevezni, Clairvaux-i Bernát úgy szól erről, hogy Istent látni háromféle módon is lehet. Láthatjuk őt a keze munkájában, amikor ámuldozunk a teremtettség csodáin. Nemrégiben találtak egy parányi, eddig nem ismert, alig két centiméteres polipfajtát a tengerek mélyén, amely, ha álcázni akarja magát, bevonul egy szikla vagy egy korallfal üregébe, ahol néhány másodperc alatt felveszi nem csak annak a helynek a foltos színeit, hanem a domborulati mintázatát és a rücskösségét is – ezek után találja meg őt a ragadozója, ha tudja! Vagy nézzünk fel az égre, ahol a fecskék repülnek: minden nap látjuk őket. Mindig kivárják, amíg jön egy olyan légköri ciklon, aminek a szélén képesek 1500 kilométert repülni Marokkóból ezek a parányi lények ide hozzánk, mert a nyár nekik ott túl meleg lenne már. Honnan tudják ezt előre, és ki programozta be őket erre? De ki is fogynánk az időből, ha a példákat sorolni akarnánk, mi minden csoda is utal egy nagy-nagy szeretet és végére mehetetlen értelem teremtő szándékára, fantáziájára ebben a világban.

Másodszor meglátható Isten a régiek életében, mondja Bernát, ahogyan ők találkoztak vele – és ez a Szentírásban áll előttünk. Énok, Noé, Ábrahám, az atyák, a próféták és az apostolok, de leginkább Isten Fia, Jézus. Az ő útjuk, Istennel való beszélgetéseik tanulmányozása mérhetetlenül gazdagítja a képet, milyennek is képzeljük el azt, akinek arcát soha senki nem láthatja úgy, hogy közben életben is maradjon. Legvégül pedig, szól Bernát, meglátható ő maga magában is, éspedig az olyan odaadó, teljes szeretetben, aminek csak földi példája, bár gyönyörűséges kiábrázolása, amint a szerelmesek éreznek az Énekek Éneke szerint. Ezt a bibliai könyvet Bernát egyértelműen a misztikus szeretetre vonatkoztatja, és azt mondja, aki úgy szereti Istent, mint a szerelmes a szerelmesét, az maga is részesül az ő lényegében, és ezáltal a megistenülés csodáját élheti át. Ne féljünk ettől a meghökkentő gondolattól, hiszen az apostoli levél is beszél ennek a dolognak lehetséges voltáról. „Az ő isteni ereje megajándékozott minket mindazzal, ami az életre és a kegyességre való… ezek által kaptuk azokat az ígéreteket, amelyek nekünk drágák, sőt a legnagyobbak: hogy általuk isteni természet részeseivé legyetek, és megmeneküljetek a világ pusztulásától,, amelyet a kívánság okoz a világban.” (2Pét 1,3-4)

 

Még ebben a közvetlen szeretetben sem meríthetjük ki azonban az ő teljességét, a mózesi történet képével élve „nem láthatjuk meg arcát” szemtől-szembe, mert ez túl van minden emberi lehetőségen. Berzsenyi fogalmazza meg ezt a paradoxont a legszebben:

 

„Isten! kit a bölcs lángesze fel nem ér,

Csak titkon érző lelke ohajtva sejt:

Léted világít, mint az égő

Nap, de szemünk bele nem tekinthet.” (Fohászkodás)

 

Igen, a Napot is reggeltől-estig látjuk – de mégsem látjuk úgy, amint van, mert nem tudunk beletekinteni. Látjuk is, meg nem is.

Hasonlóan beszél erről Dante is az Isteni színjáték utolsó, századik énekében, amit hatalmas műve záróköveként az istenlátásnak szentel:

 

„Szememben mind tisztább fénnyel telten

a magában-egy Igaz sugarába

mind jobban-jobban behatolni mertem.

Innen kezdve látomásomat hiába

vágyom leírni: gyenge lesz az ember

szava rá, és emlékezete kába.

Mint akit elfog álomteli szender,

s ébredve megmarad a benyomása,

de másra emlékezni nem bír, nem mer:

úgy tűnt el az én lelkem látomása;

valami édes megmaradt belőle

máig; s ki merne emlékezni másra?”

 

Ezek a pompás sorok arról szólnak, hogy Isten látása megváltoztatja az embert, de nem a külső vonásait, nem is csak a szokásait, vagy éppenséggel a cselekedeteit, hanem azt, ami belül, az emberben lakik. „Valami édes megmaradt belőle”, mondja a költő, és pontosan ez a lényeg. Hogy az ember szívét ne a keserűség, dühöngés, s ne az emberek iránti megvetés és harag töltse be – hanem valami édes: az ő jósága! Az, hogy szeret minket Isten, azért alkotott a maga képére és hasonlatosságára. Azt akarja, hogy mi is szeressük egymást, s így boldogok legyünk. „Istent soha senki nem látta; ha szeretjük egymást, Isten bennünk lakik, és az ő szeretete lett teljessé bennünk. Abból tudjuk, hogy benne maradunk, és ő mibennünk, hogy hogy a maga Lelkéből adott nekünk.”

Mindezekből kiderül, hogy földi életünket legalább két, egymástól nagyon is különböző szinten élhetjük. Egyik a köznapiság, vágyaival és szeretetlenségével. Százezrek és milliók élnek így, és bizony, néha magunkat is közéjük sorolhatjuk. Ám van egy magasabb létszint is, éspedig pontosan az, amiről a mai igénk beszél, és ezen élve meglátjuk őt. „Boldogok, akiknek szívük tiszta, mert ők az Istent meglátják” (Mt 5,8) – mondja Jézus. Azok élnek áldott életet, mert a boldog valójában ezt jelenti – akik kitakarítják a szívükből a gyűlölködést, a neheztelést, a vádat, és nem abból élnek immár, hogy mások mennyit vétenek. Egész iparág épül mainapság a vádaskodásra: az elektronikus újságírás és a név nélküli „kommentelés” fürdőzik ebben a műfajban, és milliárdos reklámbevételre tesznek szert, akik ezt a lelki betegséget okosan megszervezik és bonyolítják.

Hát legyen az ember szíve tiszta a negatív ítéletektől, a gyűlölettől és a megvetéstől, amik más pozitív és kreatív tartalom hiányában olyan nagyon jól be tudják tölteni a teret, hogy az emberek már észre sem veszik, valójában milyen üres életet élnek. Legyen az ember szívében szeretet, öröm és békesség, meg a Lélek többi jó gyümölcse! (Gal 5,22) Abból tudjuk, hogy benne maradunk, és ő mibennünk, hogy a maga Lelkéből adott nekünk. Az a misztikus szeretetkapcsolat, ami bennünket Urunkhoz kapcsol – akit az ige vőlegénynek hív, míg az ember lelke a menyasszonyi várakozásban fogalmazódik meg – az alkalmas arra, hogy általa e magasabb életszintre, tulajdonképpeni és igaz rendeltetéséhez érkezzen a lélek.

Jób könyvének van egy megrendítően szép mondata, amikor a szenvedő igaz végigtekint életén, és azt mondja, éppen a szenvedések láttán, amiken átesett, és amik miatt perelt az Úrral: „Eddig csak hírből hallottam rólad, de most saját szememmel láttalak. Ezért visszavonok mindent, bűnbánatot tartok porban és hamuban.” (Jób 42,5-6) Vagyis a megértett szenvedés láttatja meg velünk Istent, ez az igazi istenlátás: felfogni, miért is volt rajtunk az ő keze! Mi persze okokat keresünk, és találhatunk is ilyet eleget, ám a döntő mégis a cél: miért volt ez így, vagyis mi végre. Amikor megértjük, mit akar kihozni belőlünk, hova akar eljuttatni éppen a szenvedéseink révén – vagy csak egy morzsányi is felcsillanhat ebből a megértésből – már nem volt hiába a próbatétel, amin át kellett mennünk.

Egyszer Jézus azonban túlmutat még ezen is. Tamásnak mondja, aki húsvét után a Feltámadott sebei láttán borult le és imádta őt:  “Mivel láttál, Tamás, hittél. Boldogok, akik nem látnak, és hisznek.”  (Jn 20,29) Mit jelent ez? Azt, hogy az embernek belül, a maga szívében kell eljutnia a magasabb és boldogabb, vagy ha úgy tetszik, áldottabb életre, külső körülmények nyomása nélkül. Ez a legjobb, belül, a saját szívünkben előre lépni. Hinni anélkül, hogy látnánk. A belső történések világa. Épülni úgy, hogy a sorsom nem is kényszerít rá. Meghallani, mint Illés, amit ő csendben és halkan mond nekem (1Kir 19,12) – megérteni életem összefüggéseit, amiket mások külső szemlélőként fel sem foghatnak. Megismerni a nevet, amit ő írt a fehér kövecskére, az én új nevemet, amit senki más nem tud, csak ő, aki adta és én, aki kaptam tőle “az új nevet”. (Jel 2,17) Ismerjük-e már új nevünket – ahogyan ő ismer minket? Az a mi valódi nevünk, az ad jelentést és jelentőséget a földi névnek, mely az igazolványunkban szerepel, s amiről az emberek ismernek minket.

Ha ezek után gyakorlati teendőket is meg akarnánk fogalmazni magunknak, mindenképpen jó lenne szerepelni bennük néhánynak. Először annak, ne várjuk meg az élet csapásait, hogy bensőnkben épülünk. Utólag is fontos megérteni az összefüggéseket, de lehet magasabb lelki lépcsőre lépni az embernek szenvedések nélkül is. Ez pedig így történik: megérteni valamit és tanulni belőle. Ember az, aki képes okulni sorsából, s így fel tudja oldani azt. Eljut oda, hogy képes változtatni sorsán, illetve azon, amit addig annak gondolt. Nem kényszerek közt él már, hanem olyan szabadon, ahogy Isten képmására teremtett emberhez illik.

Aztán következzen annak belátása, hogy Isten megismerni csak szeretet által lehet, amint a szerelmesek is szerelmük által ismerik meg egymást. Mi önkényes álomvilágokat építünk, és azon elmélkedünk, milyen Istenre volna szükségünk – erről még őt magát is megpróbáljuk meggyőzni olykor, amit imádságnak gondolunk – holott az ő valósága jobb és szebb minden lehetséges álmunknál. Édes még az emlékezete is, ahogy Dante mondotta, ha valamikor a közelében voltunk; a benyomás, amit hagyott a lelkünkben. A mi dolgunk annyi, hogy viszontszeressük őt.

 

De hogyan szereti a nem láthatót az, aki nem szereti embertársát, akit lát? – kérdezi az apostol, s joggal mondja, hogy az ilyen ember hazug. (1Ján 4,20) Hát rendezzük a sorainkat ebben a tekintetben is, mert ha szeretjük egymást akkor – és csakis akkor – Isten bennünk lakik. Teszi pedig ezt Lelke által, akiről tudjuk, hogy mindig újat hoz. (Róm 7,6) Léteznek az intellektuális és a gyakorlati problémákra egészen más megoldások is, mint amiket mi régóta kizárólagosnak gondolunk! Ezeket az új megoldásokat pedig a Szentlélek hozza közel s mutatja fel számunkra.

 

Rá figyelve, őt a szívünkbe fogadva egyszer csak kiderül, hogy ahol eddig fal volt, ott tágas bejárat hívogat; ahol eddig bátran és gondtalanul sétáltunk, ott tanácsos óvatosan hátrébb húzódni, mert veszélyek várnak ránk; amit pedig teljességgel elgondolhatatlannak véltünk, az mindennapos lehetőségként vidítja a szívünket. Az istenlátás dolgában így, a Szentlélekre hagyatkozva ki-ki személyesen haladjon előre, egészen a teljességig, amíg eljön majd a színről-színre látás. (1Kor 13,12) Minden lépéssel közelebb jutva, lassanként megértjük: „Istent soha senki nem látta; ha szeretjük egymást, Isten bennünk lakik, és az ő szeretete lett teljessé bennünk. Abból tudjuk, hogy benne maradunk, és ő mibennünk, hogy hogy a maga Lelkéből adott nekünk.”  Így legyen! Ámen.

 

Imádkozzunk!

Megköszönjük Urunk, gyönyörű ígéretedet, hogy akiknek szívük tiszta, azok téged meglátnak. Áldunk azért is, hogy bár téged magadat, orcádat soha senki nem látta, az Egyszülött, a Páratlan mégis elhozta nekünk és kijelentette, ami abból üdvösségünkhöz szükséges. Adj nekünk tőle való szeretetet, hogy általa benned maradjunk, te pedig mibennünk. Tedd édessé közelségednek még az emlékét is, és adj nekünk Lelked által valódi odaadást és mindig újra igazi szeretetet. Ámen.