Jézus a feltámadás

Igehirdetés 2015. április 5. Húsvét I. nap

 

Jézus a feltámadás

Lekció: Lk 24,1-12

Textus: Ján 11,25-26

 

„Én vagyok a feltámadás és az élet, aki hisz énbennem, ha meghal is él. És aki csak él és hisz énbennem, soha meg nem hal.”

 

Imádkozzunk!

 

Mennyei Édesatyánk, hálát adunk az új húsvétért, amit életben és egészségben megérhettünk. A Krisztus feltámadásának napja mindig, és ma is újra megmutatja, hogy a te kegyelmed erősebb a halálnál. Köszönjük, hogy végtelen nagy erőidet az ember javára használod, éppen úgy, mint akkor, amikor kihoztad a halálból Jézust, és most is üdvünket munkálod az anyaszentegyház közösségében. Hirdettesd közöttünk Szentlélektől áthatottan a Krisztus bűnön, szenvedésen diadalmas áldozatát és harmadnapon való feltámadását. Vigasztald általa a szomorúakat és a magánosokat, gyógyítsd a betegeket, és tisztogasd meg a téged keresők szívét minden bűntől és hitetlenségtől. Áldd meg a frissen konfirmáltakat, akik ma vesznek először úrvacsorát, és ajándékozz meg mindnyájunkat a kegyelem asztalánál Krisztusban való új élettel. Ámen.

 

Igehirdetés

 

A húsvét lényegét az adja, hogy hatalmas isteni erő tört át a legerősebbnek gondolt falakon: a halál, az „utolsó ellenség” (1 Kor 15,26) legyőzésre került! A feltámadás, amit olyan nagyon várt a választott nép, eljött hozzájuk. Igaz, ők akkoriban másféle feltámadást akartak, nagy és erős országot – Isten azonban másként gondolta. Adott nekik egy asszonytól született, valóságos embert, Jézust, aki igaz tanítóként járt közöttük, hogy őt kövessék – de akit legyalázhattak és meg is ölhettek az ellenségei. Őbenne azonban, aki tökéletességre jutott, mert Isten gyermekeként élte le életét, az örök Atya mégis megmutatta, micsoda lehetőségek rejlenek az emberi életben. Akik Jézust életében is szerették, azoknak feltámadása után lelki testben megjelent és megvigasztalta őket. Tanítványai megtapasztalták, hogy őt nem a múltban kell keresni, hanem a jelenben. A vallásos ember általában megőrzi a múlt értékeit és szívesen foglalkozik azokkal, de ez egyszersmind kísértés és téves út is lehet: és a törvény korabeli tisztelői meg is tévedtek ebben a tekintetben. Az ő Uruk és Istenük jelen volt ezer esztendő történelmében, sok-sok szabadításban és tanításban, amire jó volt emlékezni, de hiányzott a jelenből, a mindenkori pillanatból. A húsvéti tanítványok azonban megtapasztalták, hogy Jézus él és jelen van a gyülekezet közösségében. Ahogy a költő mondja:

 

Mert megölhették hitvány zsoldosok,
és megszűnhetett dobogni szíve –
Harmadnapra legyőzte a halált.
Et resurrexit tertia die.

(Pilinszky J.)

 

Jézus megjelent a tanítványok között, holott az ajtó be volt zárva, és elhozta nekik a békességét. Odacsatlakozott az Emmausba igyekvő két tanítványhoz, és megválaszolta kérdéseiket. Fölkereste az újra halászni induló Pétert és visszaadta neki hitét és önbecsülését, sőt még Tamásra is volt gondja, a kételkedőre, hogy neki külön is megmutassa kezeit. Ez volt a húsvét nagy tapasztalása: Jézus él és jelen van a gyülekezet közösségében! Nem a múltban kell őt keresni, mert itt van a jelenünkben.

Nem véletlen, hogy János evangélista így foglalja össze mindazt, amit csak tud őróla: maga Jézus személye a feltámadás és az élet. Lukács pedig így fogalmaz: mit keresitek a holtak közt az élőt? Nincsen itt, mert feltámadott. (Lk 24,5)

Mi is ugyanezt hirdetjük: Krisztus feltámadott! És ebben a megrendítően nagy hírben olyan mélységek rejlenek, amiket kár lenne sekélyes gondolkodással, modern felületességgel semmibe venni, vagy meg nem értés áldozatául odadobni.

Mindenekelőtt azt halljuk meg, hogy az emberi élet távlata nem a testi pusztulás. A hitetlen ember ennyit tud az életről: születünk, és egyszer aztán meghalunk. Isten nélkül valóban ennyi az élet. De Jézus egy másfajta életet hozott, olyat, ami nem a születésünkkel kezdődik és nem a halálunkkal ér véget. Az a fajta élet őbenne kezdődik és őbenne ér el céljához: ezt jelenti az, hogy „Én vagyok a feltámadás és az élet.” Húsvét reggelén ezzel a felfoghatatlan üzenettel szembesültek a sírhoz balzsamozni kimenő asszonyok: Mit keresitek a holtak között az élőt? Jézusban ugyanis élet van, éspedig egy olyan élet, ami győzedelmes még a halál felett is. Ma a tudománytól megtanulhatjuk, hogy a természetben minden a lebomlás, szétesés, feloldódás irányába mozog. Az élet, aminek mi is részesei vagyunk, azonban éppenséggel összeáll egymásnak idegen elemekből, és csodálatos módon még magasabb szervezettségre és egységre törekszik, mint a puszta biológiai létezés, ami pedig már önmagában is csoda.

Krisztusban ezt a magasabb egységet lehet megtalálni: múlt és jövő, test és lélek, élet és halál őbenne egymásra lelnek, és egymást kölcsönösen áthatják. Így a test nem csupán biológiai létezés, mint az állatvilágban, hanem isteni Lélekkel áthatott tünemény, aminek egyszeri és megismételhetetlen története van. A halál sem végső pont az élet végén, hanem véglegessé vált létezés, amihez már nem lehet és nem is kell semmit hozzátenni, mert kerek egész. Az ember a halálban lesz igazán és véglegesen önmagává. Az élet pillanatainak igazi értékét is éppen az adja meg, hogy a napoknak, amiket végigjárunk, egyszer vége lesz. Ezért kell nagyon megbecsülni a szeretet és az öröm áldott pillanatait, mert azokat visszük magunkkal az örökkévalóságba – az a mi kincsünk, ez a mi lényünk.

Amikor Jézus azt mondja, hogy „Én vagyok a feltámadás és az élet”, akkor azt mondja, hogy olyan életet érdemes élni, mint ő. Az ő odaadó szeretete az egyetlen reális élettartalom, minden egyéb elmúlik. Hát ne a holtak között keressük őt, mert benne a legfőbb kincsünk, az élet maga telik meg méltó tartalommal. Ő a feltámadás, és ő az élet!

De húsvét reggelén még ennél is többet érthetünk meg. Az az élet, amit a Feltámadott hoz a tanítványoknak fénnyel és ragyogással áthatott élet. Erről szól az a kép, hogy még a róla beszélő hírnökök ruhája is fényes! Nem is lehet ez másként, hiszen tőle jönnek, vele beszélgettek, az ő megbízatását fogadták el – őket is átjárta a Feltámadott ragyogása. A hívő ember élete abban különbözik a másokétól, hogy állandóan a belső fényből táplálkozik, ezért sosem merül el a rosszkedv és a hitetlenség sötétjében. Abból a fényből és abból a ragyogásból él, amit a benne lakó Jézus sugároz. „Ti énbennem, én is tibennetek” (Ján 14,20) – ez a mondat elárulja, hogy az ő követőiként járva ő maga él mibennünk, személyesen ott van a szívünkben. Igen, ő, a Feltámadott! És ha ez így van, akkor nekünk mindig belülről származó fény világítja meg az életünket. Húsvét reggelének nagyszerű megfogalmazása az ének: „Jézus Krisztus, szép fényes hajnal, Ki feltámadsz új világgal, És megáldasz minden jókkal.” (485. dics. 1 v.) Akinek valóban ő a „szép fényes hajnala”, annak van ereje elviselni az élete terheit, talál vigasztalást a veszteségek idején, és nem néz sötét tekintettel még a saját mulandóságára sem. Igen, fény és ragyogás – ezt hozza a Feltámadott minden küzdő ember szívébe. Hát engedjük, hogy ezen a mai napon a mi szívünket is megtölthesse önmagával, és akkor bennünk is lesz elegendő fény és ragyogás! Fényesebbek lesznek a szavaink, ragyogóbbak az érzéseink, világítóak a tetteink, ha a Feltámadott cselekedhet mibennünk.

Végül még egy fontos mozzanat. Jézus nem csak életet, és nem csak ragyogó fényességet hoz nekünk, hanem erőt is. Az ő jelenléte isteni erő és hatalom kiáradása, hiszen bűnös emberek kezébe adatott, akik keresztfára szögezték, de harmadnap feltámadott. Ilyesmit csak maga Isten végtelen ereje tud véghezvinni. Ezért fogalmaz úgy az apostol, hogy az a célja, megismerje az ő feltámadásának erejét, és maga is valami módon eljusson a halottak feltámadására. (Fil 3,10) Aki a húsvétban igazán helyt ad Krisztusnak, mint Feltámadottnak a maga szívében, az meglepődve fogja tapasztalni, hogy ő elvégez bennünk olyasmiket, amiket magunk képtelenek voltunk elvégezni magunkban, megbocsát olyanoknak, akiknek mi nem tudtunk volna, mert nem is méltók arra, és értelmessé tesz olyan próbákat, amik alatt önmagunkban csak roskadozunk. Elhozza ezekhez az erőt! És nem kell tehetetlenkedni, mert van megoldás, és nem kell kétségbeesni, mert van kiút – egyszerűen azért, mert valaki megismeri az ő feltámadásának erejét.

Pál így vall erről: „A zsidóktól ötször kaptam negyvenet egy híján. Háromszor megostoroztak, egyszer megköveztek, háromszor hajótörést szenvedtem, éjt-napot a mélységben töltöttem, gyakorta való utazásban, veszedelemben folyó vizeken, veszedelemben rablók között, veszedelemben népem között, veszedelemben pogányok között, veszedelemben városban, veszedelemben pusztában, veszedelemben tengeren, veszedelemben hamis atyafiak között. Fáradtságban és nyomorúságban, gyakorta való virrasztásban, éhségben és szomjúságban, gyakorta való böjtölésben, hidegben és mezítelenségben. Mindezeken túl van az én gyakorta való zaklattatásom, az összes gyülekezet gondja.” (2 Kor 11,24 kk) Igen, és ezt is el lehetett viselni, mert volt erő, éspedig a Feltámadott Krisztustól való erő.

Amikor ma az úrasztalához jövünk, ő ezeket a kincseket akarja közölni velünk. Életet, éspedig a maga életét, amely győzedelemes bűnön, szenvedésen és halálon. Aztán nekünk akarja adni ennek a nagyszerű életnek minden pompáját, fényét és ragyogását. Egy régi egyiptomi halottaskönyv imádsága így fogalmaz arról a pillanatról, amikor a hazatérő lélek a halál után igazi hazájába érkezik: Most pedig kilépek a fénybe. Mert még az általunk pogányoknak tekintett népek is meg-megpillantottak valami fontosat, amit mi Krisztusban már igazi szépségében látunk és érthetünk. És mi azt is tudjuk, hogy ő ezt a féányt nem csak odaát, hanem már itteni életünkben is nekünk tudja adni. Az élet és a ragyogás ajándékához pedig még erőt is ad, hogy ne a vergődők és az alulmaradók között legyünk, ha egyszer hozzá tartozunk.

Legyen ez a mostani húsvét ezekkel az ajándékokkal teljes! Ámen.

 

Úrvacsora