Jézus eljön

Igehirdetés 2007. június 17.

Jézus eljön

 

Lekció: Csel 9,1-8
Textus: Jel 1,8

„Én vagyok az Alfa és az Ómega, a kezdet és a vég, ezt mondja az Úr, aki van, volt és aki eljön, a Mindenható.”

 

Imádkozzunk!

Istenünk, légy áldott, hogy jóságos és emberszerető Úr vagy, aki nem akarod a bűnös halálát, hanem azt, hogy minden ember megtérjen és az igazság ismeretére eljusson. Légy áldott, hogy azért küldted a prófétákat, hogy egybegyűjtsék hozzád a tiéidet, és köszönjük, hogy mi hittel hihetjük, minden nemzetben kedves előtted, aki téged fél és az igazságot cselekszi. Megvalljuk, erőtlenek vagyunk a jóra és a véghezvitelt nem találjuk, pedig igédben olyan világosan elmondod minden embernek, micsoda az üdvösség útja. Szeretnénk mi is ezen az úton járni. Szeretnénk ma újra látni megváltó Jézusunk szeretetét és dicsőségét, azt a mennyei fényt, ami a sötétségben világít legszebben. Sötét a mi szívünk is, Urunk, de tudjuk, nem hiába kérjük tőled a megvilágosodást, mert aki kér, az kap, aki keres, az talál és a zörgetőnek megnyittatik. Jöjj el hozzánk, üdvözítő Lélek, emelj fel minket és járd át most szívünket és a szánkat, hadd legyen tiéd a dicséret, hadd jusson el hozzád imádságunk és hadd halljuk meg mi is, amit te mondasz nekünk. Ámen.

 

Igehirdetés

Életünket történetek vezérlik. Gyermekkori mesék, közös családi tapasztalások, baráti emlékezések. Ami megtörtént egyszer, s elmesélésre került, annak valóság-ereje van.

Pál megtérésének története háromszor is szerepel a Bibliában. Először a Cselekedetek 9. fejezetében, ahonnan most felolvastuk egy részletét, aztán később maga mondja el a templom lépcsőjéről a feldühödött és őt meglincselni akaró tömegnek, miként tért meg és lett Jézus követője, végül pedig Agrippa királynak és Bereniké királynőnek mondja el védőbeszédében a nagy kihallgatási teremben, az ezredesek meg a város főpolgárai jelenlétében történetét. Az igazán fontos dolgok, így a Tízparancsolat és a Miatyánk is, egynél többször szerepel a Bibliában, úgyhogy biztosak lehetünk, Pál megtérése is a Szentírás fontos üzenetei közé tartozik. Mindenek előtt azt látjuk, milyen az ember Jézus nélkül és milyen ővele. Nagy különbség van a kettő közt, ezt sejtjük, de itt konkrétan, néven nevezve is megjelenik előttünk. Saulus Jézus nélkül fenyegetésektől és öldökléstől lihegett, így jellemzi az ige, amikor pedig vele találkozott, azt olvassuk, remegve és ámulva kérdezte: Uram, mit akarsz, hogy cselekedjem?

Fenyegetések és öldöklések az egyik oldalon, remegés és ámulat a másikon. Azt mondhatná a modern ember, hogy aki az utóbbit választja, a remegést és az ámulatot, meg is érdemli, ha kimarad a legtöbb jóból. Nem fog küzdeni, nem lesz elég rámenős, félre fogják lökni a többiek, s végül nem is lesz belőle semmi. Kimarad abból, amiért a legtöbben bedobják magukat – az érvényesülésből. Inkább a másik, a fenyegetések és az öldöklések világa.

Pedig miből is marad ki az, aki nem száll be a nagy tülekedésbe? Miből zárja ki magát, ami oly fontos lenne? Abból, hogy szerezzen, és ez legyen élete lényege. Meg abból, hogy a számlagyárakból beszerezze a szükséges papírokat a meggazdagodásához. Meg abból a véres és gyalázatos életharcból, ahol a fagylaltos azonnal elbocsátja az alkalmazott fiatal nőt, amint megtudja, az babát vár – legyen csak munkanélküli, itt ne tegye bizonytalanná a helyzetet…. Így élünk e pillanatban, testvérek, éspedig elsősorban azért, mert Jézus nélkül élünk. Ilyen az ember ő nélküle. Öldöklő harc, kíméletlenség, dühödt csaták és fenyegetések – de hát milyen lehet az ember Jézus nélkül, ha nem ilyen?

Mert az ember önmagában, ő nélküle csak a maga érdekét látja, mást nem. A másik ember nem lélek a számára, csak tárgy, ahogyan Saulusnak is azok voltak ebben az állapotában az emberek és asszonyok – akiket szám szerint fel kellett kutatni és erőszakkal ki kellett venni otthonaikból, a szeretteik közül, hogy átképezzék vagy kivégezzék őket. Nincs messze még a történelem, hogy ne emlékezzünk rá, amikor e hazában is így folyt az élet – de mikor mainapság nem ideológiai okokból, hanem pénzért történik ugyanaz, az sem jobb. Hadd mondjam, senki ne irigykedjen azokra, akik benne vannak a nagy taposómalomban, a kíméletlen szerzési versenyben, az öldöklő harcban és a fenyegetések világában. Ezekből kimaradni nem büntetés, hanem a legjobb a világon.

És az sem igaz, hogy a dolog másik felét is megnézzük, hogy ahol remegés és ámulat van, ott meg kizárólag csak valami nagy hiány lehet. Éppen ellenkezőleg. Aki fel tudja adni a maga nagy magabiztosságát, és végre tényleg remegve és ámulva tud közeledni a valósághoz, az előtt egy egészen új világ tárul fel. Isten dolgai például sehogy máshogy még csak meg sem közelíthetők, csak remegéssel és ámulattal. De lehet-e közeledni például egy embertársunk lelkéhez is másként, ha egyáltalán meg akarjuk őt érteni, fel akarjuk fogni a titkát, a lénye egyetlen voltát, mint remegéssel és ámulattal? Már az is nagy dolognak számít, ha az egyik ember egyáltalán tiszteli a másikat, ez volna az alap, ahonnan kiindulnunk kellene, de itt még ennél is sokkal többről van szó, arról az áhítatról, pietásról, ami nélkül az emberek közt szükségképpen csak elromolhat a kapcsolat.

Saulushoz közel jött Jézus, és az első dolog, ami történt, hogy ez az öldöklésektől és fenyegetésektől lihegő ember feladta a maga végtelen nagy magabiztosságát és képes lett a remegésre és az ámulatra. Adja meg az ég, hogy mi is megint képesek legyünk erre, újra értelmezve ebben az áhítatban először is Isten titkát, aztán embertársaink lelkének titkát és végül még a világ titkát is. Mert ezekhez a végső, nagy valóságokhoz sehogy másként, csak áhítatban volna szabad közelednünk.

Ez egyebek közt azt is jelenti, és ezt azért szögezzük le, hogy nem lehet jó ügyet rossz eszközökkel szolgálni. Ahol erőszakkal és hazugsággal akarták például megteremteni a közösségi társadalmat, ott nem is lett belőle semmi, ezt jól tudjuk a történelemből, összedőlt magától. És ahol ma erőszak és hazugság van, az sem lesz hosszú életű dolog, hiszen nem is lehet, efelől is biztosak lehetünk. Szétesik a család, a közösség, a nemzet is, pedig hallatlanul fontos lenne, hogy mindezek egysége megmaradjon, de nem lehet jó célt rossz eszközökkel szolgálni, mert elromlik a jó ügy, ha rossz eszközökkel szolgálják, az élet már csak ilyen. Senkit nem lehet és nem is szabad például erőnek erejével hitre vezérelni. Saulus ezt nem tudta, amíg Jézussal nem találkozott, azt hitte, hogy öldökléssel és fenyegetéssel is lehet Istent szolgálni. Amikor azonban közelebbről is megismerkedett vele, mert ő eljött hozzá és bemutatkozott neki, onnét kezdve megértette, milyen eszközök illenek az Isten ügyéhez, milyenek pedig nem.
De a történetből az is kiderül, és ez megint fontos, hogy ez az egész megújulás nem Saulus műve volt. Nem ő javult meg, hanem Jézus jött el hozzá. Ő csak elfogadta ezt és igent mondott rá. Ez az eljövetel annyira titokzatos dolog, hogy semmi mást nem is lehet mondani róla, mint azt a hitünket megszólaltatni, hogy Jézus pedig igenis eljön. Pontosan úgy, ahogy az Apostoli Hitvallásban is mondtuk, még a régi fordítás szerint: „lészen eljövendő.” Ő mindig úton van, jön felénk, folyamatosan közeledik hozzánk. Főleg, amikor nekünk nincs erőnk hozzá menni, akkor jön el igazán. Sem a napot, sem az órát nem tudjátok, mondta erről a tanítványoknak, legyetek mindig készen – az Úr közel! Sem siettetni, sem késleltetni nincs lehetőségünk. Csak azt tudjuk, hogy ő eljön. Efelől biztosak lehetünk, hiszen valamennyien meg is tapasztaltuk már: nem is lennénk itt a templomban, ha ez nem így lenne.
Bízzatok, mert Jézus eljön! – milyen szépen szól a gyermeki énekben, és milyen jó most ebben újra megerősödnünk. Nem hagylak titeket árvákul, eljövök hozzátok! – így mondta az utolsó estén tanítványainak. A Jelenések könyve látnokának pedig így mutatkozik be: Én vagyok az Alfa és az Omega, a kezdet és a vég, ezt mondja az Úr, aki van, volt és aki eljön!

Milyen más így nézni a világra, így tekinteni a holnap elé. Bármi megtörténhet és annak az ellenkezője is, mi semmit nem tudunk, de ez az egy bizonyos, hogy ő eljön hozzánk. Legyen ott a szívünkben remegő várakozás, és legyen imádságunkká: bárcsak eljönnél, Uram! Marana tha – Jövel Urunk, Jézus!
Saulushoz akkor jött el, amikor ő még nem is várta. Hát hozzánk ugyan miért ne jönne el, ha mi még hívjuk és imádkozunk is érte? Nem nekünk ígérte meg, hogy aki kér, az mind kap, aki keres, az talál és a zörgetőnek megnyittatik? „Néktek lett ez az ígéret és a ti fiaitoknak” – ahogy az apostolok mondták első pünkösdi igehirdetésükben.

És hogyan is jött el az Úr Saulushoz? Érdekes módon nem csak belül, szívbéli látomásban, lelki esemény formájában, hanem az élet teljességgel külső eseményeiben. Ott a damaszkuszi úton bizony leesett valaki a földre a magas lóról, úgy annyira, hogy biztosan megtorpant az egész menet, és a szeme is valósággal megvakult ott valakinek egy időre, ahogy a költő beszél erről, megvakultak hiú szemeim – egyszóval ott nem csak egy lelki élményről vagy tapasztalásról volt szó, hanem egészen valóságos, külső, fizikai eseményről is.

Azért fontos ezt látnunk, mert az Úr néha úgy jön el hozzánk, hogy levág bennünket a porba, és boldog az ember, aki felfedezi és meghallja az ő hangját még ebben a földre vert állapotában is. A beszélgetés is erről szól kettőjük között: Ki vagy te, Uram? Én Jézus vagyok, akit te kergetsz. Nehéz neked az ösztöke ellen rugódoznod. A Károli fordítás még ösztönnek nevezi ezt a szót, de az új fordításunkban már ösztökéről van szó. Nagy különbség van a kettő között, hiszen az ösztön valami belső, belőlünk származó dolog, ami bennünk lakik, az ösztöke viszont egy hegyes rúd, amivel az ökrös-fogat hajtója szokta volt irányítani az állatokat, hátulról döfködve, valóban „ösztökélve” őket, hogy merre is menjenek, vagy lépjenek szaporábban. Ez a különös kifejezés tehát, hogy ösztöke, arra utal, hogy olykor igenis valami nagyon is külső, tőlünk független dolog „ösztökél”, frusztrál, hajt és űz minket, és ez az egész mégis pontosan beleillik abba, hogy maga az Úr jött el hozzánk.

Nincs tévedés: azért, mert nekem most éppen le kellett esnem a porba, talán a szemem is megvakult és semmit nem is látok e pillanatban, csak a magam nagy baját, attól még magával az Úrral beszélhetek erről az egészről, és úgy lehet, éppen ő maga szólongat a földön, porban fekvő állapotomban. Mert egyáltalán nem biztos, hogy csak a kárunkra lehet, ha leesünk a földre és egyáltalán nem biztos, hogy csak ellenünk van, ha éppen most nem látunk semmit, csak a bajunkat. Mindezek szolgálhatják  megtérésünket és emberi megújulásunkat. Elgondolkodtathatnak, rádöbbenthetnek olyasmire, amire ezek nélkül sosem jutottunk volna el.

Valaki elmesélte, hogy a háborúban katonaként akkor tanult meg imádkozni, amikor teljesen vert helyzetben már, menekülés közben, sűrű hóesésben egész éjszaka egy havas erdőben kellett éjszakáznia, minden felszerelés és takaró nélkül és a fenyők ágait tépdeste le, hogy valamivel úgy-ahogy betakarja magát és meg ne fagyjon. Már elővette a pisztolyát is, hogy véget vessen mindennek, de még egy imát elmondott azért, és abban az imádságban nagyon közel jött hozzá az ő Istene. Egy másik ember azt mesélte el, hogy nagy családja volt, amikor elvesztette a megélhetését, és a folyó hídján átmenve ő is élete eldobásán gondolkodott. De az Úr közel jött hozzá és nem engedte ezt, adott neki biztatást és új hitet, és sok évtized múlva boldog nagyapaként ment haza, betelve az élettel.

Saulust kézen fogva vezették be Damaszkuszba – de jó is ez a gyámoltalanság! Még csak nem is ő tisztítja meg magát, eljön hozzá Anániás és megkereszteli, mert a hit útján minden fontos dolgot úgy kap az ember. Csak az a dolga, hogy elfogadja és igent mondjon rá. Bárcsak lennénk mi is ilyen megajándékozható, üres kezű, gyámoltalan emberekké! Mert onnan kezdve minket is használhat majd az Úr, mint Saulust, akiből Paulus lett, és egymaga többet tett a Krisztus ügyéért, mint a többi tizenkét tanítvány együttvéve. Így legyen. Ámen.

 

Imádkozzunk!

Köszönjük Urunk, hogy jó pásztorként nem csak utánunk jössz, ha kell a szakadékba is, hanem életed adod a juhokért. A béres elszalad, mert nem pásztor, és magára hagyja a juhokat, de neked fontos az elveszett századik is, amelyért odahagyod a kilencvenkilencet, hogy azt megkeresd és a karodra vegyed. Áldunk téged hűségedért és azért, hogy eljössz hozzánk, hogy megkeress. Adj nekünk ehhez áhítatos várakozást és élő imádságot. Ne hagyd magára a betegeket, a megfáradtakat és főleg a lélekben küzdőket, akiknek segítségre van szüksége. Imádkozunk a gyászban élőkért, hogy lelki megbékélést és vigasztalást vehessenek tőled. Kérünk a szeretetotthonainkban lakó testvérekért és az ott folyó szolgálatért. Imádkozunk az iskolai év befejezésekor hálaadással és köszönet mondással, és kérünk azokért, akiknek jut pihenés a most következő nyáron, hogy megfrissülést találhassanak. Könyörgünk azokért is, akiknek nem jut ilyesmire, hogy megújulhassanak erőikben és szeretetükben te általad ők is. Vigyázz otthonainkra, és a szeretetet őrizd meg szívünkben irántad és egymás iránt. Ámen.