Jézus megkeresztelkedik

Igehirdetés 2010. január 10.

Jézus megkeresztelkedik

 

Lekció: Zsolt 29

Textus: Máté 3,13-17

 

„Akkor Jézus eljött Galileából a Jordán mellé Jánoshoz, hogy az megkeresztelje őt. János azonban megpróbálta visszatartani őt, és ezt mondta: Nekem volna szükségem arra, hogy megkeresztelj, és te jössz hozzám? Jézus azonban így válaszolt: Engedj most, mert az illik hozzánk, hogy így töltsünk be minden igazságot. Akkor engedett neki. Amikor pedig Jézus megkeresztelkedett, azonnal kijött a vízből, és íme, megnyílt a menny, és látta, hogy Isten Lelke, mint a galamb aláereszkedik, és őreá száll. És hang hallatszott a mennyből: Ez az én szeretett Fiam, akiben gyönyörködöm.”

 

 

Imádkozzunk!

Istenünk, téged az egek egei be nem fogadhatnak, mert szentséged és dicsőséged betölti a mindenséget, mi pedig, földi és parányi emberek arra merészkedünk, hogy megszólítsunk tégedet. Neked köszönjük, hogy együtt lehetünk ebben az órában, mert te hoztál ide bennünket, hogy eléd hozzuk mindazt, ami foglalkoztat bennünket, és együtt hallgathassuk a világ megváltásáról szóló evangéliumot, és a te nevedet magasztaljuk. Jöjj közénk és ébressz fel bennünket! Légy tanítónk és vigasztalónk! Szólíts meg bennünket egyenként, hogy mindenki személyesen hallhassa azt, amire szüksége van és ami éppen rajta segít! Légy kegyelmes azokhoz, akik ma reggel máshol, de szintén a te gyülekezetedként gyűltek egybe. Hadd tartsanak ki ők is és mi is a te igéd mellett! Tartsd távol őket és minket is a képmutatástól, a tévelygéstől, az unatkozástól és a szórakozottságtól! Ajándékozz nekik is és nekünk is igaz ismeretet és reménységet, tiszta bizonyságtételt és örvendező szívet, a mi Urunk Jézus Krisztus által! Ámen. (K.Barth imádsága)

 

 

Igehirdetés

Református egyházi naptárunkban nem szerepel külön ünnepnapként Jézus megkeresztelkedésének emléknapja, az ún. vízkereszt. Mi csak a karácsonyi, a húsvéti és a pünkösdi ünnepkör napjait ünnepeljük, hiszen ha Jézus életének minden jelentős mozzanata ünnepnappá lenne, akkor egyáltalán nem maradna a naptárunkban hétköznap. Január elején azonban önként adódik, hogy felidézzük Jézus megkeresztelkedését, mint ami közvetlenül megelőzi az ő nyilvános fellépését.

Miért volt a megkeresztelkedésre szükség, és miért őrizték meg az evangéliumok is ezt az eseményt? Semmi esetre sem azért, hogy az evangélisták szaporítsák a színes és érdekes epizódok számát az evangéliumban. Itt nem egy „érdekes kis történetről” van szó, ami színezi az evangéliumi történet hatalmas, ünnepélyes hömpölygését, hanem egy lényegi történésről, valami olyasmiről, ami megadja az alaphangját mindannak, amit az Emberfia értünk és a világért tett. Ez a történet azért íratott meg, mint minden más az evangéliumban, hogy higgyétek, hogy Jézus az Isten Fia, és ebben a hitben életetek legyen az ő neve által – ahogyan János evangéliuma záradékában olvasható. (Ján. 20,31) A lényegek lényegéről van szó, amikor azt halljuk, hogy a testté lett ige, a szent és a bűntelen beáll közénk, emberek közé – ez az Jézus megkeresztelkedésének igazi, lelki tartalma és üzenete.

Hallottuk az előbb a felolvasott vasárnapi zsoltárunkból, hogy milyen is az Úr, aki őbenne karácsonykor testté lett. Ez az Úr mindenek felett uralkodik, és ha megszólal a hangja, akkor ugrál a Libánon, mint a borjú szokott. Ez az Úr örökkévaló király, ez az Úr erőt és áldást ad népének. (Zsolt 29.) Hát ez a magasságos Úr, és ez a végtelen jóság és hatalom jött közel hozzánk Jézusban, s ezért aztán cseppet sem közömbös, hogy mi észrevesszük-e, fölfogjuk-e, hogy milyen nagy csodáról van itt szó – vagy pedig elmegyünk mellette, az ő közel jötte mellett, ahogyan a karácsony is elmúlik és jönnek a hétköznapok, sokak számára úgy, mintha mi sem történt volna.

Azt is mondhatjuk, sőt, azt kell mondanunk, hogy amikor Jézus megkeresztelkedett, valami olyasmi történt, amivel ő kinyitott nekünk egy ajtót a magasabb életre. Mert erről a magasabb életről nem tudni, vagy azt tudatosan megtagadni a legnagyobb emberi vakságot és megátalkodottságot jelenti. Egyedül mi emberek vagyunk az élőlények közül, akiknek gerince teljesen felegyenesedett és az ég felé mutat. Bele van írva a lényünkbe, hogy nekünk fölfelé irányul az életünk! Borzasztó nyomorúság, amikor valaki föladja, és azt mondja, úgyis mindegy, nincsen is fölfelé semmi, hiábavaló minden igyekezet. És pontosan azért nem szabad ezt a felfelé irányultságot, ezt a függőleges törekvést feladni, mert aki odafent van, az arra méltatott minket, hogy ő pedig lejöjjön hozzánk ezen a függőleges úton, ide a földre, mert mi fontosak vagyunk neki.

Ha úgy tetszik, pontosan ezt a függőleges mozgást látjuk a Jézus megkeresztelkedésében, éspedig fentről lefelé, a mi irányunkba. S éppen ezt a függőleges mozgást akarja a figyelmünkbe ajánlani ez a történet – nekünk szólóan, ránk érvényes módon, vagyis tőlünk az ég felé mutató irányba. Emlékezzünk csak, hogy Jákób, az ő bétheli Isten-élménye éjszakáján egy létrát látott az égnek támasztva, amin fel és alá jártak az angyalok. Addig őt csak a vízszintes ügyek érdekelték, a vagyon és a meggazdagodás, amit ő áldásnak nevezett, és a látomása arról szólt, hogy nem csak ilyen irány létezik ám. Íme, a függőleges jelentősége! A mérges kígyók marása idején a pusztában Mózesnek egy oszlopra tett rézből való kígyót kellett az ég felé fölemelnie, hogy legyen menekvés a megmérgezett életű embereknek. És a Golgotán is fölemeltek valakit egy fára, pontosan az ég felé, függőlegesen – ők azt hitték, örök gyalázatul és örök halálra, mi pedig tudjuk, hogy igenis örök életre és örök dicsőségre. Hát senki közülünk fel ne adja a hitet, hogy fontos ez a „fölfelé”. Nem kell nekünk örökre „belenehezülni a sárba”, ahogy a költő mondja. Van nekünk fölfelé, mert eljött hozzánk valaki onnan fentről mihozzánk, ide le, és beállt közénk. Hát erről szól a Jézus megkeresztelkedése, és csodálkozzunk csak bele, mi mindent is kapunk ma ennek a képnek a tanításában.

Három szót biztosan mondhatunk: bátorság, alázat, buzgalom. Bátorság azért, mert aki ezt a „függőleges mozgást” nekünk elhozta, amikor eljött hozzánk, az nagyon is tudta, mit jelent az „emberek kezébe” adnia önmagát. (Máté 17,22) Tudta, hogy őt ki fogják nevetni, tudta, hogy elhagyják és megtagadják még azok is, akik eredetileg fellelkesültek érte. Tudta, hogy meg fogják köpdösni és az arcába ütnek ököllel, és azt is tudta, hogy még azt sem kerülheti el, hogy az életére törjenek. Mert az embervilág ilyen. Nehezen tudja elviselni azt, ami érték. Az értékes iratokat üveg alatt kell őrizni, nehogy hozzá nyúljon valaki, és bepiszkolja, vagy tönkretegye. A komolyabb műtárgyaktól már több méteres védőtávolságot kell kijelölni és elektronikus zárat kell alkalmazni, és van olyan műkincs is, amit már csak golyóálló és kalapácsálló üveg mögött mutogathatnak – mert az embervilág ilyen. Ami a kezébe kerül, azt tönkreteszi. És ne gondoljuk, hogy itt csak a dühöngő őrültekről van szó. Mi magunk is mindnyájan milyen makulátlan, patyolat fehér, szép tiszta életet kaptunk, amikor édesanyánk a világra szült – és mi lett belőle! Amikor az örök szeretet Krisztusban eljött azon a függőleges vonalon mihozzánk az égből, és beállt közénk ott a galileai keresztelő-helyen a Jordán folyónál, amikor ő önmagát az emberek kezébe adta, akkor ezzel a legnagyobbat kockáztatta. Már a teremtés is kockázatvállalás volt az örök szeretet részéről, aki elég lett volna önmagának, hogy egyáltalán anyagi világot alkotott. De a megváltás aztán már igazán a kockázatok kockázata volt. Mintha nekünk azt mondaná valaki, hogy menjünk csak el egy kirándulásra, ahol a társaságban lesznek, akik szeretnek csúfolódni, lesznek, akik folyton trágár módon beszélnek, és lesznek még olyanok is, akik örömüket lelki a kegyetlenségben, sőt, még gyilkolni is szeretnek, és alig várják, hogy erre alkalmuk legyen. Hát ilyen társaságba jött el a világ Megváltója! Nem azért, mert szereti a kalandot, hanem azért, mert azt szeretné, hogy „aki oroz vala, többé ne orozzon” (Ef 4,28), aki csúfolódni, ítélgetni szeret, az többé ne tegye, aki trágár és tisztátalan, az tisztuljon meg, és a gyilkos ne öljön soha többet. (Ézs 11,5-9) Ő azért vállalt a kockázatot, hogy beáll közénk, amint a keresztelkedése napján is tette, mert nagyon szeret bennünket. És ez a szeretet meg tud változtatni emberi életeket. Hát erről az ő nagy életváltoztató szeretetéről beszél a bátorsága, ahogyan valóban beállt közénk. És legyen akkor nekünk is bátorságunk igent mondani az ő szeretetére. Ez fogja megváltoztatni az életünket!

Aztán az alázata is. Mert ez a második szó. Ő magát megalázta, és engedelmes volt halálig, mégpedig a keresztfának haláláig. (Fil 2,8) Ebben is előttünk járt, az alázatban. Vettük-e már észre, hogy mennyi szenvedés fakad az emberi gőgből? Abból, hogy nagyobbak akarunk lenni egymásnál, hogy versengünk, hogy szakadatlanul meg akarjuk mutatni és le akarjuk győzni a másikat? Jézusnak minden lépése, amit csak felénk tesz, alázatának a jele. Neki elég lehetne az ő saját mennyei fénye és örök igazsága, ő meg volna nagyon jól nélkülünk is – és ő mégis jön felénk! Nem hagy magunkra, követ minket, mindig ott van az ajtónk előtt és mindig kopogtat. Milyen kevesen ismerik fel azt, hogy ez a dolog az ő részéről végtelen nagy alázat! Keresztelő János ezen kevesek közé tartozott, ő felismerte, és ezért mondta azt, nekem volna szükségem arra, hogy megkeresztelj, és te jössz hozzám? Jézus pedig alázattal jött és jön ma is az emberek közé. Az Ószövetség világában az alázat csak Isten iránt volt értendő (Mik 6,7), de Jézus ebben is újat hozott. „Semmit se cselekedjetek versengésből, vagy hiú dicsőségvágyból, hanem alázatosan különbnek tartsátok egymást magatoknál!” (Fil 2,3) És ezért és ennek a jegyében vonult be ő szamárháton, a prófétai szónak megfelelően: “Örülj nagyon, Sionnak leánya, örvendezz Jeruzsálem lánya, íme, jön néked a te királyod, igaz és szabadító, alázatos és szamárháton ülő.” (Zak 9,9) Keresztyén ember alázat nélkül nem keresztyén, mert nem követi mesterét a nehezebb dolgokban. Nem mindenki, aki ezt mondja nekem, Uram, Uram, megy be a mennyek országába, csak az, aki cselekszi az én mennyei Atyám akaratát. Jézusnak az alázata is az irántunk való szeretetéből való volt, mint a bátorsága.

És végül még egy szó: buzgóság. Keresztelő János el akarja őt téríteni, de ő megy előre a maga útján, mert egy nagyon nagy szeretet hajtja előre. És ezért aztán nem engedi lebeszélni magát arról, hogy beálljon közénk, a bűnös emberek közé és megkeresztelkedjék. Amikor jöttek, és el akarták ragadni, hogy királlyá tegyék, nem fogadta el, hanem elvonult egy magas hegyre. (Ján 6,15) Mert végtelen nagy buzgósággal mindig a mi javunkat akarta, nem pedig a magáét. Pedig hízelkedhetett volna neki, hogy övé lesz a jeruzsálemi trón a sok alattvalóval és az Antónia-erőd teljhatalmú parancsnoksága, – ami még a templom fölé is odatornyosult, mióta Nagy Heródes odaépítette, és a befolyó rengeteg adó-dénár. De őt viszi a buzgó szeretet a megváltás irányába. „Mily csuda buzgó szerelem, Meghalni barátiért, De e kegyes Fejedelem Meghalt ellenségiért” – énekeljük az úrvacsorai énekben (440. dics. 7.v.) Igen, a buzgóság. Nevezhetjük állhatatosságnak, lehetne mondani tartásnak is, valójában a tántoríthatatlan elszánásról van szó. A saját magához való kristálytiszta hűségről, ami az Atya iránti hűséggel egy. Nincs is meg a kettő egymás nélkül. Aki az Atyához, az ő személyéhez hű, csak az tud végigmenni a neki adott úton. Hát ezért, az Atya iránti hűségéből nem hagyta magát lebeszélni Jézus arról, hogy megkeresztelkedjen és így beálljon közénk, bűnös emberek közé. Aki nem hű önmagához, az ígéretet tesz, és nem tartja meg, elindul egy úton, de folyton mégis mást gondol, és nem megy végig rajta. Nekünk nem ilyen Urunk van

És ő, aki bátor, alázatos és buzgón és hűségesen szeret minket, ma is itt van közöttünk. Nem más, hanem ő van itt velünk, amikor énekelünk, igére figyelünk, és imádkozunk. Nekünk ilyen Urunk van: aki bátor, mert szeretetéből mindent kockára tett értünk. Alázatos, mert szeretete erre indította, és buzgó szeretetű, aki biztosan nem hagyja félbe, amit csak elkezdett. Milyen jó, hogy eljött értünk is, hogy megkeresse, és megmentse azt, ami elveszett! Ő lehet ott immár a mi szívünk trónján is, és legyen is. Mert akkor nem kell félnünk még a testi elmúlástól sem, hiszen ő „betöltött minden igazságot”, ez illett hozzá, éspedig helyettünk is. Nekünk csak a nyomába kell szegődni, mert ő előttünk megy. Erre a követésre, erre a tanítványságra hívott ő ma is bennünket. Dicsérjük az Urat! Ámen.

 

 

Imádkozzunk!

Urunk, légy áldott, hogy értünk minden kockára tettél, sőt mindent oda is áldoztál a kereszten. Add nekünk is a hit bátorságát, hogy mi is olyan teljes szívvel mondhassunk igent terád, ahogyan te igent mondtál mireánk. Ments meg minket minden versengéstől, hiú dicsőségvágytól, és adj nekünk a te alázatodból annyit, hogy élhetővé és szeretethetővé legyen az élet körülöttünk. Segíts minket kitartó buzgalomra, hűséges helytállásra, hogy méltók lehessünk hozzád, aki valóban végigmentél az úton. Mentsél meg minket a megbízhatatlanságtól és minden olyan erkölcsi komolytalanságtól, amivel megmérgezzük mások életét, talán éppen a leginkább ránk bízottakét is. Jöjj el hozzánk és legyél a mi életünk trónusán, hadd dicsérjünk téged teljes szívvel, szavainkkal, cselekedeteinkkel és egész életünkkel. Ámen.