Jó lelki kondícióban

Igehirdetés 2016. november 13.

Jó lelki kondícióban

Textus: 2Kor 9,6-8

„Aki szűken vet, szűken is arat…a jókedvű adakozót szereti Isten, neki van hatalma arra, hogy minden kegyelmét kiárassza rátok…hogy bőségben éljetek minden jó cselekedetre.”

Igehirdetés

Sportolók tudják, hogy csak akkor esélyesek a versenyen, ha „jó formában vannak” – vagyis erőtartalékaik bőségesek. Hitbeli téren is lehet valaki „jó karban”, amikor telik tőle nagylelkűségre, türelemre, s tud szeretetben élni. De azt is ismerjük, amikor valaki „maga alatt van”, ezért kedélytelen, ilyenkor rendszerint önző is, csak a saját érdekeit képes érvényesíteni – s ez mindig rossz lelki kondícióra vall. Hol vagyunk ilyen állapotunkban azoktól az emberi magaslatoktól, hogy „Rosszul harcol, aki csak a saját érdekeit védi”…! (Németh László: Gandhi)

Elvileg persze mindenki szeretne nemesen cselekedni, csak nem tud, mert éppen most „elfogyott a türelme”, vagy bizonyos körülmények közt neki „erre már nem futja ereje” – s ilyenkor sajnálatos dolgok következnek. Perpatvarok, egymás meg nem hallgatása, „kiborulás”, leckéztetések és agresszív hadakozások: mind olyasmi, ami jobb lelki kondíció esetén könnyen elkerülhető.

Van-e titka a jó lelki „erőnlétnek”? Hívő ember számára egészen biztosan. Először is szögezzük le, hogy itt messze többről van szó, mint jókedvről vagy rosszkedvről. Hangulataink lehetnek és vannak is, de azok olyanok, mint amikor a könnyű fuvallattól az ablak függönye meglebben – jött és már megy is. Más dolog viszont, amikor valami kezd a szokásunkká, majd pedig természetünkké lenni. Ebben nagyon is lehet személyes felelősségünk – sőt, valójában egyedül magunknak van.

Tulajdonságaink például azért hatalmasodhatnak el lelkünkön, mert nem gondozzuk őket, s aztán hiába tárjuk szét karunkat, hogy „én ilyen vagyok” – természetünkért igenis haragudhatnak ránk nagykorú éveinkben. Azt valóban nem tudjuk megakadályozni, hogy egy madár elröpüljön fölöttünk, de azt igen, hogy fészket rakjon fejünkön, tartja a mondás – és nagyon igaz. Amit egyszer megengedtünk magunknak, az egy idő után szokásunkká válhat, s ami már szokássá lett, az lassanként természetté nőheti ki magát. A tudomány megfelelő módszerekkel mérni és számszerűsíteni is tudja az un. „szokáserősséget”, vagyis megalapozott tény, hogy ilyesmiben igenis vannak fokozatok, amiket lehet, szívós munkával ugyan – de edzeni és erősíteni, vagy visszafejleszteni.

Gondozni tulajdonságainkat első fokon azt jelenti, hogy az ember legyen jóban saját magával. Ne cipeljen önellentmondásokat, ne cselekedjen saját lelke ellen. Tipikus példa mások megsértése vagy becsmérlése, akár hátuk mögött is. Kevesen gondolnak arra, hogy mi is sérülünk ilyenkor! Egy kimondott ítélettel mindig magunkat is kárhoztatjuk, amint erre az ige figyelmeztet. (Róm 2,1) Rövid távon megkönnyebbülünk, hiszen „ventiláltunk” – ám közben rongálódott a lényünk. Veszített nemességéből, nagylelkűségéből, mert másokra öntöttük életünkkel való elégedetlenségünket.

A lélektan sok fejezetet pazarol erre a témára. Az ösztönerők – vagy legyünk kevésbé szakmaiak, életenergiák – elfojtása például szinte mindig robbanáshoz vezet. Előbb-utóbb „acting out” kíséri, ahogy mainapság a dolgot nevezik – de közönségesen konfliktus a neve. Az indulatok démoni mélységeinek felnyitása ugyanis a partner számára azt üzeni: ezt szabad. Pedig nem lenne – csak hát a rossz példa kihat, s ilyenkor gyakran elszabadul a pokol. Mi hiányzik? Az energiák fölemelése, szublimálása – valami magasabb működésbe fektetése.

Ezt pedig nem csak tetszetős, humanitárius mozgalom aktivistájaként lehet – milyen könnyű is lenne – hanem az önnevelés csöndes, nehéz, belső útjain. Szürke téglahordás, lelki „erőnléti edzések”, komolyan vett párbeszéd önmagunkkal – s egyszer csak mégis képes az ember valamire, ami addig nem volt számára lehetséges!

Az viszont már kifejezetten olyasmi, ami „…aki szűken vet, szűken is arat” témakörébe tartozik. A közmondás eredetileg csak mezőgazdasági vonatkozású volt – a fukar gazda vetése fukar lévén, aratása sem lehetett más. De már a bibliai időkben is általános igazságnak számított, amit a bölcs ember mindig is tudott: amilyen az adjon Isten, olyan lesz a fogadj Isten. Ritkán kapjuk az ellenkezőjét annak, amit magunk is adtunk – Jézus szerint még rá is tesznek az emberek. (Lk 6,38)  Az alap mindenesetre ez – ki mint vet, úgy arat!

A „vetés” metaforája azonban nem csak ezen a síkon érvényes, hogy ti. érdemeljük ki embertársaink szeretetét. Aki persze ezt nem tudja, még semmit nem tud az életről. Belső útjainkon járva, önmagunkat építve is „vetünk” azonban – s ha fukar a vetés, sovány lesz bizony az aratás itt is. (Gal 6,7-8) Szomorú látni embereket, akik szinte végleg elakadtak lelki előmenetelükben, egy tapodtat sem növekedve évtizedek alatt. Bőbeszédűek, fecsegők voltak valamikor, vagy éppen ellenkezőleg, sosem lehetett tudni, mit gondolnak – s ilyenek ma is. Pesszimistának születtek, vagy éppen forrófejűnek – és így is maradt a lényük örökre. A belső növekedéshez erőnlét, bizony megfelelő kondíció szükségeltetik!

Az apostol eredetileg az adakozás és a szükséget látók megsegítése ügyében idézi a közmondást, éspedig azzal a konklúzióval, hogy a „Jó kedvű adakozót szereti Isten.” És tényleg, sokkal nagyobb a szíve azoknak, akik tisztában vannak vele, mindent Istentől kaptak – családot, anyagiakat, képességeket – az ő szeretetére válaszként mindig csak „visszaadnak”, mikor adakoznak.

A hitben járó lélek ugyanis valóban más dimenziót képvisel: hiányzik belőle a „self-made” ember önhittsége és buta gőgje – lettem valami, s azt egyedül magamnak köszönhetem. Aki Isten gyermekeként jár a világban, abban mindig megvan az alázat, mert tudja: „Mid van, amit ne úgy kaptál volna?! Ha pedig úgy kaptad, mit dicsekszel, mintha nem kaptad volna?” (1Kor 4,7)

Az ilyen „ajándékból élő” ember lelke mindig légiesebb és könnyedebb. Telik tőle nem csak támadásra meg mérges kritikára, mint a mínuszban élőktől látjuk, hanem megértésre és méltányosságra is. Mostanában olvastam az angliai későreformáció nagy alakjának, John Wesley-nek egy szelíden ironikus mondatát, nem kis irigységgel mértéktartó tónusáért: „Ha lángra gyúlsz, az emberek szívesen eljönnek, és nézik, ahogy égsz.” Ő persze nem csak az általános emberi kényelmességre gondolt, ami néha valóban bosszantó – hordják csak hátukon a világ meg az egyház terheit, akik akarják – hanem a hitben lobogó ember példájára, magnetikus erejére is. Bizony, sokan vágynak arra, hogy tüzet lássanak, olyat, ami belőlük hiányzik!

Hatalmas támaszt, sőt, azt is mondhatjuk az egyetlen igazán hatékony segítséget jelenti a belső munkában a kegyelemmel való kapcsolat. Megteremteni magunkban olyan magasrendű állapotokat, amiket szinte nem is hiszünk, hogy léteznének, mégis nagyon vágyunk rájuk – ezt csak a kegyelem révén lehet. Ha össze tudunk nőni Isten világával, akkor átáramlanak belénk az ő erői is. Szokás a királyáért mindenre kész régi spanyol nemest, meg az életét sem féltő japán szamurájt emlegetni, mint az önátadás őstípusait – igen, sokfelől leshetünk el példákat. Úgy az irodalom, mint a történelem mutat fel embereket, akik igenis megteremtettek valami jelentőset magukban.

Pár napja nyílt Szentendrén a Ferenczy Múzeumban egy modern, helyi festőművész tárlata. Művein egyszerű szimbólumok, ház, tető, lépcső, napfény, folyó áramlása. A háttér a képein sokszor szurokfekete, mint a beláthatatlan világegyetem mélysége, az előtérben pedig pár vonással jellemezhető, egyszerű kép, gyakran életünk színtereiből – ám a kettő között megjelenik valami, ami aranyból van. Hol a ház alapja, oldalfala, vagy tetőzete – mögött egy arany négyszög. És akkor kiderül, hogy a „lépcső” a Golgotára vezet, vagyis a legnagyobb szenvedést jelenti, vagy beszögelése éppen arra való, hogy megpillanthassuk mögötte az arany középpont örök ragyogását. Összekapcsolódik ég és föld, a mulandó és arany – s azt mondjuk, igen, pontosan erre volna szükségünk! Nyilván nem véletlen a kiállítás címe sem: Konfirmáció. Megerősítés. Ami nélkül elveszünk mindnyájan, hisz emberek vagyunk. Beavatás a magasabb világba. Arany. Tudjuk egymásnak nyújtani? Nagy kérdés – de ez a tárlat éppen erre biztat.

Ahogy az apostoli szó is: „Istennek van hatalma arra, hogy minden kegyelmét kiárassza rátok…hogy bőségben éljetek minden jó cselekedetre.” Ez azt jelenti, hogy az ég Ura javunkat akarja, és pontosan azt szeretné, hogy mi kitűnő lelki kondícióban legyünk. Ő egyáltalán nem örül a „lecsüggesztett kezeknek és ellankadt térdeknek” (Zsid 12,12-13) – azt tervezgeti, hogy mi derűsek, barátságosak és jó lelkűek leszünk. Telik tőlünk majd támogató, emberséges szavakra, hitbeli téren „bőségben élve”, megfelelően feltöltekezve minden jó cselekedetekre. Ehhez megvan a hatalma, és ő lehetővé is tudja tenni. Vajon nem ezt ismerjük-e el minden nap, mikor így szólunk imánkban: „Tied az ország, a hatalom és a dicsőség”…?

A kegyelem kiáradásának, s erről szól az egész Biblia – Isten oldaláról nincs akadálya. Ő örök szeretet és várakozás, felőle nincs okunk kételkedni – bajok csak a mi oldalunkon lehetnek. Hitetlenség, kicsinyes bosszúvágy, önmagunk infantilis állítása – s akad még egy pár szigetelő anyag, ami lehetetlenné teszi a kegyelem erőteljes áradását.

Az egyház és a mindenkori gyülekezet dolga az lenne, hogy összekössön az ég végtelen gazdagságával, mintegy csatornája legyen Isten szeretete áramlásának – ehelyett olykor éppenséggel gátolja azt. Lelkipásztoroknak, híveknek, szolgáló életeknek egyaránt dolgunk, hogy magunkat ezen az igén őszintén és igazán megmérjük: „Aki szűken vet, szűken is arat, aki pedig bőven vet, bőven is arat.”

 Vetni pedig annyi, hogy megelőlegezzük Isten végtelen jóságát. Minden nap újra kimondjuk a hit igenjét – hogy áramolhasson a “mi házunkba” is a kegyelem – s mindegy, hogy alapja felől, oldalain át valahogy, vagy éppen fölülről. Ott az arany őnála, Isten maga az – s minél sötétebb a világ, Krisztusban ő annál fényesebben világít nekünk! (Ján 1,4-5)

Bízzunk meg hát „lelki kondíciónk” dolgában is benne; engedjük a kegyelemnek, hogy szívünket birtokba vegye, egészen betöltse – s tegyük meg aztán magunk is, ami a mi dolgunk. A fizikai értelemben mozgáshiányos életért nem hibáztathatunk mást, csakis magunkat; így a belső, lelki gyakorlás is – téves megszokások leépítése, kiáltó hiányok bepótlása – az egyén dolga. Isten mindenesetre elég hatalmas arra, hogy övéi folyton „bőségben éljenek” – minden jó cselekedet telhessen tőlük. Így is legyen! Ámen.

Imádság

Urunk, bízunk igéd szavaiban. Várjuk a kegyelem napfényét, hogy átjárja lelkünk mélységeit. Tudjuk, sajnos nagyon is, mi mindent hanyagoltunk el – de íme, ígérjük, hogy bepótoljuk ezeket. Add szándékunkhoz Krisztusunk áldott erejét! Ámen.