Igehirdetés 2014. július 27.

Jól emlékezni

Lekció: 4Móz 11,1-9 4Móz 11,16-20

Textus:  1Tim 6,6-8

„Valóban nagy nyereség az istenfélelem megelégedéssel. Mert semmit sem hoztunk a világra, világos, hogy ki sem vihetünk semmit. Ha van élelmünk és ruházatunk, elégedjünk meg vele.”

Imádkozzunk!

Mennyei Édesatyánk, sok jóval halmozol el bennünket, fel sem sorolhatjuk ajándékaidat. Még a próbatételt is azért adod, hogy általa feljebb emelj. Életünk feléd vonul, egyszer pedig bizonyosan célhoz is ér.  Add most ennek az órának áldását felismerések által, amik ránk várnak. Nyisd meg a világ fényeitől elvakult szemeinket látni a világosságot, ami belőled árad ki öröktől, mely értelmessé teszi a világot és megvilágosít minden embert. Vegyél el fásultságot és közönyt, s add a Krisztus szeretetéről szóló beszéd friss mannáját lelki kenyérként. Hadd nyíljon meg minden szív Szentlelked csöndes, belső szava előtt, és munkáld bennünk az örök életet! Ámen.

Igehirdetés

Felmérések kimutatták, hogy az embervilág egyharmada minden nap jóllakik, sőt elterjedt probléma a túltápláltság, nagyon sokan a kilóikkal küzdenek: van víz, villany, csatorna és megfelelő orvosi ellátás, az átlagos életkor pedig 70 év. Ezzel szemben az emberiség nagyobbik fele rosszul táplált, nincs villany, csatornázás és víz, az átlagos életkor pedig 35 év. Amikor az embereket boldogságuk mértéke felől kérdezik, meglepő módon a világnak ebben a szegényebb felében, pontosabban kétharmadában legalább annyi elégedett és boldog embert találnak, mint a világ gazdagabbik felében. Mit jelent ez? Egyértelműen azt, hogy a boldogság és elégedettség elsősorban nem külső forrásokból, anyagi körülményekből fakad – hanem belső állapot.

Isten népe a pusztában vándorolt, ahol égi mannát kaptak enni – erről a bibliatudósok megállapították, hogy egy bizonyos növény virágpora lehetett, amit a szél sodort az útjukba – és így nem haltak éhen. Nem annyira az volt a mannában a csoda, hogy ez jött, hanem az, hogy akkor és oda jött, amikor és ahol életmentően szükség volt rá. A köztük lakó „gyülevész népség” azonban telhetetlenségében siránkozni kezdett, honnan jutnak húshoz, hiszen Egyiptomban nemrég még olcsón ettek halat, uborkát, dinnyét, póréhagymát, vöröshagymát és fokhagymát… Ezzel a szóval a szentíró azonban, hogy „gyülevész népség” kifejezi a véleményét, ti. azt, hogy alantas dolognak ítéli a feledékenységet – hogy oly hamar elfelejtették a korbácsütéseket és a kényszermunkát. Nem becsülik a teljes szabadságot, amit ajándékba kaptak, ezt a semmi mással nem helyettesíthető erkölcsi értéket – csak a hasukra gondolnak és nem is létezik számukra más, mint a viszonylagos anyagi jólét. Mintha kicsit ismerős lenne ez az alapállás: egyetlen érték létezik, az anyagi gyarapodás.

Ismerjük a társasági mondást: valakitől megkérdezik, hogy vagy, és a válasza az, hogy röviden – jól. Amikor azonban folytatják a kérdezést, hogy ennél kicsit hosszabban „hogy van”, akkor azt feleli, hogy rosszul. És ha megnyílhat, és valóban elmondhatja, akkor kiderül hamar, hogy tényleg mennyi gondja-baja van. Betegség a családban, a kölcsönt törleszteni kellene, a rokonok nem mindig olyanok, mintha mi választottuk volna őket – egyszóval, van mivel küzdeni. Arról azonban már ritkán esik szó, hogy mennyi minden sikerült már az életben, hogy fedél van a fejünk felett és elegendő étel az asztalon, arról pedig gyakorlatilag szinte sosem esik szó, hogy vajon mindezt megérdemeljük-e vagy sem… Ezekről el szoktunk felejtkezni, beleértve az életveszélyes helyzetekből és kétségbe ejtő pillanatokból való meneküléseket is, amint a zsidó nép is elfelejtkezett a szabadulás csodájáról.

Álljunk meg itt egy pillanatra, és gondolkodjunk el azon, milyen fontos dolog a hagyomány, ami a rendelkezésünkre áll.  Isten népe életének emlékezete, ez a háromezer éves történet, maga a Szentírás, amiből minden nap meríthetnénk vigasztalást és útba igazítást vagy éppen feddést – mikor mire van szükségünk: és ennek lényege pontosan az emlékezés. E könyv állandóan emlékeztet arra, honnan estünk ki. Folyton azt mondja, hogy ne légy feledékeny, ember, mert amiben te jársz, az már ezredévek óta ismert és kipróbált út, és anatómiai pontossággal viszontláthatod itt a tévedéseidet, a rossz választásaidat és lehetőségek sokaságát, éspedig a következményekkel együtt. Mai történetünkben történetesen a telhetetlenséget: ami az egyik legalattomosabb megromlása a léleknek, hiszen legtöbbször csak a következményekből döbbenünk rá, és nem akkor, amikor csendben eluralkodik rajtunk.

Vegyünk egy mély lélegzetet és gondolkodjunk el azon, miben voltunk – vagy éppen vagyunk telhetetlenek. S amikor ezt a dolgot valóban megneveztük magunkban, tehát tényleg konkrétan azonosítottuk – akkor halljuk meg Isten igéjét, ami azt mondja,: ez benned a gyülevész népségre valló, lezüllött állapot.

Jézus is beszél erről a dologról, amikor példázatában a tízezer tálentum arannyal adós szolgának elengedi a király minden adósságát – vagyis végtelenül kegyelmes hozzá. A szolga azonban azonnal elfelejtkezik a kegyelemről, amit kapott, amint szembe jön vele a folyosón szolgatársa, aki száz dénárral tartozik neki. Ne legyünk hát feledékenyek, mondja a példázat, főleg Isten végtelen kegyelmét ne feledjük egyik pillanatról a másikra, mert arra igenis emlékeznie kellene minden embernek! Ez minden dolog fundamentuma, ami csak szilárd és valóságos az életünkben. „Csak az Isten nagy kegyelme, hogy még nincsen végünk” kiált fel a szentíró  – „mivel nem fogyatkozik el az ő irgalmassága. Minden reggel meg-megújul, nagy a te hűséged!” (Jer Sir 3,22) Hát ne legyünk feledékenyek, Isten hűsége nem olyan dolog, mint az, hogy tegnapelőtt mi is volt ebédre. „Ne felejtsék el dolgait, hanem parancsolatait megtartsák!” – olvassuk a zsoltárban. (Zsolt 78,7) Az apostol is azt veti az elfordult emberek szemére, hogy „nem méltatták Istent arra, hogy ismeretükben megtartsák” (Róm 1,28) – ezért aztán „Isten is kiszolgáltatta őket az erkölcsi ítéletre képtelen gondolkodásnak” – amiből nagyon nehéz kijönni, ha egyszer valaki belejutott.

És mindez azokra is érvényes, akik nagy bajokat és nehéz időket tudnak maguk mögött, mert ha sok szenvedésen és fájdalmakon át is, meg veszteségeken és próbatételeken át is, de itt vagyunk. Van Tarkovszkij egy filmjében, aminek Sztalker a címe, egy különös jelenet. Ketten mennek egy helyen, aminek „zóna” a neve, nem is tudjuk meg, pontosan milyen zónáról is van szó, csak különös és veszélyes minden. Aztán egyebek közt az történik, hogy elválnak egymástól, az egyik mindenféle további veszélyeken kell átvergődje magát; sötét barlangon, őrült fenyegető zajokon, váratlanul lezúduló vízesésen. Egyszer csak ott állnak mind a ketten a napfényen, egymás mellett. Hosszan nézhetjük őket, s arra gondolhatunk, az egyik átment egy csomó próbán, amin a másik nem, ezért helyzetük egyáltalán nem azonos, pedig ott állnak pár centire egymástól…

Vajon egyáltalán emlékszünk-e elég élénken a saját tapasztalatainkra, fel tudjuk-e idézni őket, és ha igen, tudunk-e valóban okulni azokból? A „gyülevész népség” azért volt ott a pusztában gyülevész népség, mert nem emlékezett a saját életére, nem okult annak eseményeiből. Pedig az Úrhoz kiáltottak még nem is olyan régen Egyiptomban, hiszen ezt olvassuk, „meghallottam kiáltásukat sanyargatóik miatt” – menj, Mózes, én küldelek, veled leszek –  “magam is leszállok, hogy kimentsem őket Egyiptom hatalmából.” (2 Móz 3,7-8)

A napokban emlékezünk az első világháború kitörésének száz éves évfordulójára, amely négy évig tartott és 15 millió ember halálát okozta. Ma is folynak véres háborúk szerte a földkerekségen, mert az ember nem akar tanulni saját történetéből, nem akarja levonni a következtetéseket és ugyanúgy gyilkol és ugyanúgy gyilkolják, mint száz évvel ezelőtt, csak modernebb eszközökkel és még hatékonyabban. Jó lenne úgy emlékeznünk, ahogyan Rilke teszi azt az Archaikus Apolló-torzó című versében, amikor a torzó töredékeiből megpróbálja összerakni, milyen is lehetett valamikor az ép szobor – a vers végén, mintegy az emlékezés összegzéseként teljesen váratlanul erre a következtetésre jut: “Változtasd meg életed!” Igen, aki jól emlékezik, az megváltoztatja életét. Ez a jele, hogy jól emlékeztünk. Aki sajnálgatja önmagát, de minden marad a régiben, az szenveleg. Még akkor is, ha csak maga előtt teszi ezt, mások nem is tudnak róla. A nép tagjai ott a pusztában ezt tették, s ez az emlékezés legalantasabb formája. Emlékezni, ami csak siránkozás, engem igazol, meg az én követeléseimet hangoztatja. E szinten csupán arra emlékezünk, amit fel tudunk vonultatni, miért vagyunk elégedetlenek.

Magasabb lépcső ennél az, amiből már nem hiányzik Isten. Amíg őt kifelejtjük a számvetésből, általában valóban a gyülevész népség szintjén vagyunk, az emlékezés összesen siránkozás és vád valaki vagy valakik ellen – itt például Mózes ellen. Eszünkbe juthat Németh László szép mondata: “Aki másokat vádol, az szökésben van.” Ahol az “istenes” emlékezés azonban nem csak annyi, hogy a kopjafaállításhoz a lelkészeket is meghívják, hanem elkezdjük Isten jelenlétében a valódi önvizsgálatot, ott már más hangok szólalnak meg.

„De valóban nagy nyereség az istenfélelem megelégedéssel. Mert semmit sem hoztunk a világra, világos, hogy ki sem vihetünk semmit. De ha van élelmünk és ruházatunk, elégedjünk meg vele.” Az apostoli mondat arra figyelmeztet minden jólétben élőt, hogy az élelem és a ruházat hiánya (a mi éghajlatunkon ebbe télen a fűtött szoba is beletartozik) az, amikor tényleg jogos lehet az elégedetlenség. Ha hiányoznak, szabad felemelni a szavunkat. Minden olyasmi azonban, ami ezen túl van, már többlet és ajándék, amiért hálásak lehetünk, ha megvan. Istenfélelem és megelégedés édestestvérek. Ahol elégedetlenek az emberek, ott jól teszik, ha megvizsgálják hitüket, mert lehet, hogy a “sebeikre” kitűnően emlékeznek, mint ahogyan a pusztában tényleg nem volt sem dinnye, sem póréhagyma, a fokhagymáról már nem is beszélve – de arról elfelejtkezett a gyülevész népség, hogy Istentől teljes és tökéletes szabadságot kaptak. Ahogy mi is sokszor felsoroljuk veszteségeinket és csalódásainkat, az elengedett tízezer tálentum adósságunkról pedig elfelejtkezünk. Hát ezért legyen ott Isten végtelen nagy kegyelme és jósága minden emlékezésben, még azokban is, amikor valódi és nagy veszteségeinkre emlékezünk. Trianonnál mi is elvesztettük országunk kétharmadát, ez tény – de egy szláv és germán tengerben életben maradtunk, és aki elolvassa, mondjuk Ottlyk Géza „Hajónapló” című kisregényét, az visszakapja a hitét, hogy a megalázott „Dánia”, amelyből az idők során jelentéktelen altörzsfőnökséget csináltak, mégis képes győzni egy futóversenyen. De ha Mózes 4. könyvében mélyedünk el, innét bizonyára még több hitet meríthetünk, s megkapjuk az alternatívákat is.

Siránkozás, mint legalacsonyabb szintű emlékezés. Igen, húst akartok? Rendben, lesz hús, éspedig kívánságotok szerint annyi, amennyit csak akartok – amíg ki nem hányjátok, és meg nem undorodtok tőle. Hányszor láttuk már, hogy emberek megszerezték, amire oly nagy vágyakozással áhítoztak, s nem lettek boldogok – mert a birtoklás vágya rendszerint nagyobb, mint öröme. Magasabb szint ennél emlékezni, de már Isten előtt megállva, róla és az ő nagy kegyelméről el nem felejtkezve. Ez nem a gyülevész népség szokása, Isten népétől viszont ez várható el. Ahol valóban történik, ott elindulhat a gyógyulás és közel a talpraállás! A legmagasabb szint pedig: “Változtasd meg életed!” (Rilke) Ahol ott a készség, maga Isten is leszáll, s elvégzi, amit szabadításunkban egyedül csak ő végezhet el. Jön az angyal, kinyílnak a vasajtók, vízen járnak, akik hitben megérdemlik. Hát ezekről gondolkodva emlékezzünk életünk dolgairól – a most következő héten Is! Ámen.

Fohász

Megköszönjük mennyei jó Atyánk, hogy megvallott és elhagyott bűneinket elengedted, s a kegyelem csodájában részeltetsz napról napra. Áldunk, hogy van megtérés és új kezdet minden embernek, mert a kegyelem erői erősebbek, mint a bűn és a romlás erői. Imádkozunk olyan emlékezésért, egyenként és nemzetként is, amiben te jelen lehetsz, és segítesz megváltoztatni éltünket.  Ennek jegyében kérünk, vezess az előttünk álló idők szent lehetőségei felé! Ámen.

Nyomtatás