Jól emlékezni

Igehirdetés 2014. július 27.

Jól emlékezni

Lekció: 4Móz 11,1-9 16-20

Textus:  1Tim 6,6-8

„De valóban nagy nyereség az istenfélelem megelégedéssel. Mert semmit sem hoztunk a világra, világos, hogy ki sem vihetünk semmit. De ha van élelmünk és ruházatunk, elégedjünk meg vele.”

 

Imádkozzunk!

Mennyei Édesatyánk, olyan sok jóval halmozol el bennünket, hogy fel sem sorolhatjuk ajándékaidat. Még a próbatételt is mindig azért adod, amikor nehéz időket élünk, hogy általa feljebb emelj bennünket, és egész életünk tefeléd vonul, egyszer pedig bizonyosan célhoz is ér.  Add meg most ennek az órának áldását a felismerések által, amik ránk várnak. Nyisd meg a világ fényeitől elvakult szemünket látni a világosságot, ami belőled árad ki öröktől fogva, értelmessé teszi a világot és megvilágosít minden embert. Vegyél el fásultságot és minden közönyt, és add nekünk a Krisztusunk szeretetéről szóló beszéd friss mannáját lelki kenyér gyanánt. Hadd nyíljon meg minden szív Szentlelked csöndes, belső szava előtt, és munkáld bennünk általa az örök életet. Ámen.

 

Igehirdetés

Felmérések kimutatták, hogy az embervilág egyharmada minden nap jól lakik, sőt elterjedt probléma közöttük a túltápláltság, nagyon sokan a kilóikkal küzdenek, van víz, villany, csatorna és megfelelő orvosi ellátás, az átlagos életkor pedig 70 év. Ezzel szemben az emberiség nagyobbik fele rosszul táplált, nincs villany, csatornázás és víz, az átlagos életkor pedig 35 év. Amikor az embereket viszont boldogságuk mértéke felől kérdezik, meglepő módon a világnak ebben a szegényebb felében, pontosabban kétharmadában legalább annyi elégedett és boldog embert találnak, mint a világ gazdagabbik felében. Mit jelent ez? Egyértelműen azt, hogy a boldogság és elégedettség elsősorban nem külső forrásokból, anyagi körülményekből fakad, hanem belső állapot.

Isten népe a pusztában vándorolt, ahol égi mannát kaptak enni – erről a bibliatudósok megállapították, hogy egy bizonyos növény virágpora lehetett, amit a szél sodort az útjukba – és így nem haltak éhen. Nem annyira az volt a mannában a csoda, hogy ez jött, hanem az, hogy akkor és oda jött, amikor és ahol életmentően szükség volt rá. A köztük lakó „gyülevész népség” azonban telhetetlenségében siránkozni kezdett, honnan jutnak húshoz, hiszen Egyiptomban nemrég még olcsón ettek halat, uborkát, dinnyét, póréhagymást, vöröshagymát és még fokhagymát is. Ezzel a szóval a szentíró azonban, hogy „gyülevész népség” kifejezi a véleményét, ti. azt, hogy alantas dolognak ítéli a feledékenységet, hogy olyan hamar elfelejtették a korbácsütéseket és a kényszermunkát. Immár nem becsülik a teljes szabadságot, amit ajándékba kaptak, ezt a semmi mással nem helyettesíthető erkölcsi értéket, csak a hasukra gondolnak és más nem is létezik számukra, mint a viszonylagos anyagi jólét. Mintha kicsit ismerős lenne ez az alapállás ma is: egyetlen érték létezik, éspedig az anyagi gyarapodás.

Ismerjük a társasági mondást: valakitől megkérdezik, hogy vagy, és a válasza az, hogy röviden – jól. Amikor azonban folytatják a kérdezést, hogy ennél kicsit hosszabban „hogy van”, akkor azt feleli, hogy rosszul. És ha megnyílhat, és valóban elmondhatja, akkor kiderül hamar,  hogy tényleg mennyi gondja-baja van éppen most. Betegség van a családban, a kölcsönt is törleszteni kellene, a rokonok sem mindig olyanok, mintha mi választottuk volna őket, egyszóval van mivel küzdeni. Arról azonban már ritkán esik szó, hogy mennyi minden sikerült már az életben, hogy fedél van a fejünk felett és elegendő étel az asztalon, arról pedig gyakorlatilag szinte sosem esik szó, hogy vajon mindezt megérdemeljük-e mi egyáltalán vagy sem. Ezekről valahogy el szoktunk felejtkezni, beleértve az életveszélyes helyzetekből vagy kétségbe ejtő pillanatokból való meneküléseket is, amint a zsidó nép is elfelejtkezett a szabadulás csodájáról.

Álljunk meg itt egy pillanatra, és gondolkodjunk el azon, milyen fontos dolog a hagyomány, ami a rendelkezésünkre áll.  Isten népe életének emlékezete, ez a háromezer éves történet, maga a Szentírás, amiből minden nap meríthetnénk vigasztalást és útbaigazítás vagy éppen feddést – mikor mire van szükségünk, és ennek a lényege pontosan az emlékezés. Ez a könyv állandóan emlékeztet bennünket arra, honnan estünk ki. Folyton azt mondja, hogy ne légy feledékeny, ember, mert amiben te jársz, az már ezredévek óta ismert és kipróbált út, és anatómiai pontossággal viszontláthatod itt a tévedéseidet, a rossz választásaidat és lehetőségek sokaságát, éspedig a következményekkel együtt. Itt például, mai történetünkben a telhetetlenséget, ami az egyik legalattomosabb megromlása a léleknek, mert legtöbbször csak a következményekből döbbenünk rá, és nem akkor, amikor csendben eluralkodik rajtunk. Vegyünk most egy mély lélegzetet és gondolkodjunk el azon, miben voltunk vagy éppen vagyunk telhetetlenek, és amikor ezt a dolgot valóban megneveztük magunkban, tehát tényleg konkrétan azonosítottuk, akkor halljuk meg Isten igéjének véleményét, ami azt mondja, ez benned és bennem a gyülevész népségre valló, vagyis meglehetősen lezüllött állapot.

Jézus is beszél erről, amikor az ő példázatában a tízezer tálentom arannyal eladósodott szolgának elengedi a király minden adósságát, vagyis végtelenül kegyelmes hozzá. A szolga azonban azonnal és teljesen elfelejtkezik a kegyelemről, amit kapott, amint szembe jön vele a folyosón a szolgatársa, aki száz dénárral tartozik neki. Ne legyünk hát feledékenyek, mondja a példázat, főleg Isten végtelen kegyelmét ne feledjük el egyik pillanatról a másikra, mert arra igenis emlékeznie kellene minden embernek. Ez a kegyelem minden dolognak a fundamentuma, ami csak szilárd és valóságos az életünkben. „Csak az Isten nagy kegyelme, hogy még nincsen végünk, kiált fel a szentíró  – „mivel nem fogyatkozik el az ő irgalmassága. Minden reggel meg-megújul, nagy a te hűséged!” (Jer Sir 3,22) Hát ne legyünk feledékenyek, Isten kegyelme és hűsége nem olyan dolgok, mint az, hogy tegnap mi is volt ebédre. „Ne felejtsék el dolgait, hanem parancsolatait megtartsák!” – olvassuk a zsoltárban. (Zsolt 78,7) Az apostol is éppen azt veti az elfordult emberek szemére, hogy „nem méltatták Istent arra, hogy ismeretükben megtartsák” (Rm 1,28) – ezért aztán „Isten is kiszolgáltatta őket az erkölcsi ítéletre képtelen gondolkodásnak”, amiből már nagyon nehéz kijönni, ha egyszer valaki belejutott.

És mindez azokra is érvényes, akik nagy bajokat és nehéz időket tudnak maguk mögött, mert ha sok szenvedésen és fájdalmakon át is, meg veszteségeket és próbatételeken át is, de itt vagyunk. Van Tarkovszkij egyik filmjében, aminek Sztalker a címe, egy különös jelenet. Ketten mennek egy helyen, aminek „zóna” a neve, nem is tudjuk meg, pontosan milyen zónáról is van szó, csak különös és veszélyes minden. Aztán egyebek közt az történik, hogy elvállnak egymástól, az egyik mindenféle további veszélyeken kell átvergődje magát, sötét barlangon, őrült fenyegető zajokon, váratlanul lezúduló vízesésen, és aztán egyszer csak ott állnak mind a ketten a napfényen egymás mellett. Hosszan nézhetjük őket, és arra gondolhatunk, az egyik átment egy csomó dolgon, amin a másik nem, és ezért az ő helyzetük egyáltalán nem azonos, pedig ugyanott állnak, pár centire egymástól.

Vajon egyáltalán emlékszünk-e elég élénken a saját tapasztalatainkra, fel tudjuk-e idézni őket, és ha igen, tudunk-e valóban okulni azokból? A „gyülevész népség” azért volt ott a pusztában gyülevész népség, mert nem emlékezett a saját életére, nem okult annak eseményeiből. Pedig az Úrhoz kiáltottak még nem is olyan régen Egyiptomban, hiszen ezt olvassuk, „meghallottam kiáltásukat sanyargatóik miatt” – menj, Mózes, én küldelek, veled leszek – mert magam is leszállok, hogy kimentsem őket Egyiptom hatalmából. (2 Móz 3,7-8)

A napokban emlékezünk az első világháború kitörésének száz éves évfordulójára, amely négy évig tartott és 15 millió ember halálát okozta. Ennek ellenére ma is folynak véres háborúk szerte a földkerekségen, mert az ember nem akar tanulni a saját történetéből, nem akarja levonni a következtetéseket és ugyanúgy gyilkol és ugyanúgy gyilkolják, mint száz évvel ezelőtt, csak még modernebb eszközökkel és még hatékonyabban. Jó lenne úgy emlékeznünk, ahogyan Rilke teszi azt az Archaikus Apolló-torzó című versében, amikor a torzó töredékeiből megpróbálja összerakni, milyen is lehetett valamikor a még épp szobor – a vers végén, mintegy az emlékezés összegzéseként teljesen váratlanul erre a következtetésre jut: Változtasd meg életed! Igen, aki tud jól emlékezni, az megváltoztatja életét. Ez a jele annak, hogy jól emlékeztünk. Aki csak sajnálgatja önmagát, de minden marad a régiben, az szenveleg. Még akkor is, ha csak maga előtt teszi ezt, mások nem is tudnak róla. A nép tagjai ott a pusztában ezt tették, s ez az emlékezés legalantasabb formája. Emlékezni, ami csak siránkozás, csak engem igazol, meg az én követeléseimet hangoztatja. Ezen a szinten csak arra emlékezünk, amit fel tudunk vonultatni annak megokolására, hogy miért is vagyunk elégedetlenek.

Magasabb lépcső ennél az a fajta emlékezés, amiből már nem hiányzik Isten. Amíg őt kifelejtjük a számotvetésből, általában valóban a gyülevész népség szintjén vagyunk, az emlékezés összesen siránkozás és rendszerint vád valaki vagy valakik ellen – itt például Mózes ellen. Eszünkbe juthat Németh László szép mondata: Aki másokat vádol, az rendszerint szökésben van. Ahol az istenes emlékezés azonban nem csak annyi, hogy a kopjafa-állításhoz még a lelkészeket is meghívják, hanem elkezdjük Isten jelenlétében a valódi önvizsgálatot, ott már más hangok szólalnak meg.

„De valóban nagy nyereség az istenfélelem megelégedéssel. Mert semmit sem hoztunk a világra, világos, hogy ki sem vihetünk semmit. De ha van élelmünk és ruházatunk, elégedjünk meg vele.” Ez az apostoli mondat arra figyelmeztet minden jólétben élő embert, hogy az élelem és a ruházat hiánya (a mi éghajlatunkon ebbe télen a fűtött szoba is beletartozik) összesen az, amikor tényleg jogos az elégedetlenség. Ha ezek hiányoznak, akkor szabad felemelni a szavunkat. Minden olyasmi azonban, ami ezen túl van, már többlet és ajándék, amiért hálásak lehetünk, ha megvan. Istenfélelem és megelégedés édestestvérek. Ahol elégedetlenek az emberek, ott jól teszik, ha megvizsgálják hitüket, mert lehet, hogy a sebeikre kitűnően emlékeznek, mint ahogyan a pusztában tényleg nem volt sem dinnye, sem póréhagyma, a fokhagymáról már nem is beszélve – de arról elfelejtkezett a gyülevész népség, hogy Istentől teljes és tökéletes szabadságot kaptak. Mint ahogy mi is fel-felsoroljuk veszteségeinket és csalódásainkat, az elengedett tízezer tálentum adósságunkról pedig már szívesen elfelejtkezünk. Hát ezért legyen ott Isten, az ő végtelen nagy kegyelme és jósága minden emlékezésben, még azokban is, amikor valódi és nagy veszteségeinkre emlékezünk. Trianonnál mi is elvesztettük országunk kétharmadát, ez tény – de egy szláv és germán tengerben életben maradtunk, és aki elolvassa, mondjuk Ottlyk Géza „Hajónapló” című kisregényét, az visszakapja a hitét abban, hogy a megalázott „Dánia”, amelyből az idők során jelentéktelen „altörzsfőnökséget” csináltak, mégis csak képes győzni egy futóversenyen. De ha Mózes 4. könyvében mélyedünk el, innét még több hitet meríthetünk, és itt megkapjuk az alternatívákat is.

Siránkozás, mint legalacsonyabb szintű emlékezés. Igen, húst akartok? Rendben, lesz hús, éspedig kívánságotok szerint annyi, amennyit csak akartok – amíg ki nem hányjátok, és meg nem undorodtok tőle. Hányszor láttuk már, hogy emberek megszerezték, amire olyan nagy vágyakozással áhítoztak, és nem boldogok lettek tőle – mert a birtoklás vágya rendszerint sokkal nagyobb, mint öröme. Magasabb szint ennél emlékezni, de Isten előtt megállva, róla és az ő nagy kegyelméről el nem felejtkezve. Ez nem a gyülevész népség szokása, Isten népétől ez várható el. Ahol már ő is ott lehet, ott elindulhat a gyógyulás és közel van a talpra állás. A legmagasabb szint pedig valóban ez: változtasd meg életed. Ahol erre ott a készség, oda Isten maga is leszáll és elvégzi azt, amit szabadításunkban csak ő végezhet el. Hát ezekről gondolkodva emlékezzünk életünk dolgairól a most következő héten. Ámen.

 

Imádkozzunk!

Megköszönjük mennyei jó Atyánk, hogy bűneinket elengedted és a kegyelem csodájában részeltetsz minket napról napra. Áldunk téged azért, hogy van megtérés és új kezdet minden embernek, mert nem a bűn és a romlás, hanem a kegyelem erői az erősebbek, hiszen azokban te magad is ott vagy. Imádkozunk olyan emlékezésért, egyenként és nemzetként is, amiben te is jelen lehetsz, és segítesz megváltoztatni éltünket.  Ennek jegyében kérünk, vezess bennünket az előttünk álló idők szent lehetőségei felé. Ámen.