Uncategorized

A józan ész előnyei

Igehirdetés 2017. január 15.

A józan ész előnyei

Lekció: 2Tessz 1,7-12

Textus: 2Tessz 2,2

„Ne veszítsétek el egyhamar józanságotokat, és ne rémítsen meg benneteket sem valamely lélektől származó kijelentés, sem a mi nevünkben elhangzó megnyilatkozás, sem valamiféle nekünk tulajdonított levél, mintha az Úr napja már közvetlenül itt volna.”

 

Félni mindig kellett. Az ellenség hamar ott termett; rabolt, gyilkolt és gyújtogatott. Csak a bibliai időkből emlékezzünk a midiánitákra, ezekre a beduinokra, akik teveháton jöttek, s percek alatt lelegeltették a frissen sarjadzó gabonavetéseket. Egy egész év éhínséget hagytak maguk után, s lándzsáikkal rengeteg halottat – amíg Gedeon el nem űzte őket véglegesen.

 

De aztán jöttek mások, szervezettebb és még kegyetlenebb seregekkel. A folyók környékén ott éltek a krokodilok és a vízilovak, meg portyáztak az éhes pusztai vadállatok is – egyszóval akadt veszély a mindennapokban éppen elég. Belviszályokról (ma polgárháborúnak hívják), és járványokról most ne is beszéljünk. Félni mindig volt ok. S amikor a civilizáció dühöngeni kezdett, jöttek a hurutos megbetegedések, majd az atombomba, végül pedig az aszteroidák. A „katasztrófa-sejtő én” pszichológiai kategória, s furcsamód nem is a legalacsonyabb rendű. Bizonyos fejlettséget igényel, hogy már ne egészen a pillanatban éljünk.

 

Ám az ember számára tényleg nem marad más, ha a valódi létezésről leszakad: be kell töltse az ürességet valamivel. S a félelem, mint a gyermekkori élet nagy és nehezen legyőzhető kísérője mindig rendelkezésre áll. Akinek felnőttként üres az élete, mert nem lobog semmiért, nem hisz semmiben, az általában iszik, vagy retteg. Oly gyönyörűség iszonyatot vizionálni; rákot, világkatasztrófát vagy éppen halált, hogy kevesen tudnak e pszichés örömöknek ellenállni. És elkezdenek a jelen pótszereként egy beteg jövőben élni, kivetítve megbillent mivoltukat az érkező valóságba – mert a teljesség helyén mindig csak egy másik, rossz teljesség lehet.

 

Mi a baj a szorongó emberrel? Hisz mindig arra tanították, hogy figyeljen önmagára, éljen befelé. Iskolázottsága, olvasmányai is ezt mondták, egész kultúrája erről szól. Most ezt teszi, önmagába néz és retteg – hol a hiba? Ott, hogy befelé indul, érez is; de meg is elégszik ennyivel. Lemond a legfontosabbról, isteni származásáról; hogy köteleit maga oldja fel, s önmagából tanulja meg, miként éljen. Befelé mozog, de nem eléggé; ezért mindig csak a saját érzéseiig jut, tapodtat sem tovább. Azok pedig tombolnak a megrendelései szerint – mert az ember nem csak külső világát teremti saját maga.

 

Amikor az apostol arról beszélt, hogy „Ne veszítsétek el egyhamar józanságotokat, és ne rémítsen meg benneteket valamely lélektől származó kijelentés” – akkor a római birodalomban éppen igen bizonytalan idők járták. Közeljött a változások érzete, mert a rendíthetetlennek vélt építmény már eresztékeiben recsegett-ropogott. Amit a barbár támadások és az új erkölcsök később el is végeztek, a birodalom bukása, az benne volt már a közérzetben. Vallások születtek, melyek a végidő közelsége miatt iszonyatos aszkézist és fizikai öncsonkítást, vagy éppen ellenkezőleg, orgiákat hirdettek; s Róma, mint Tacitus megjegyzi, “ahol minden összefolyik”, mindig is fogékony volt „minden szörnyű és szégyenletes dologra”. (Tac II. XV.44.) De a diaszpóra zsinagógáiban is apokaliptikus iratokat tanulmányoztak, azt kutatva, mikor jön el az „Úr napja”. A keresztyének felébredt kis csapata a feltámadás örömében, és Jézus közeli visszajöttének bizonyosságában élt, úgyannyira, hogy többfelé nem tudták eldönteni, érdemes-e még vállalkozásokba kezdeni, földet művelni, építkezni – vagy pedig már nem.

 

Ilyen közegben mondja azt Pál, hogy „ne engedjétek szétzilálni józan eszeteket” – akár valami lélektől származó kijelentésre, vagy éppen a tőlem származó levélre hivatkozva állítanák, hogy az Úr napja már közvetlenül itt van. Mindig készen kell állni, ez igaz – mert a lelki éberség fenntartása maga a hit; de amint erről az evangélium is szól, ama napról senki nem tud, még az égben az angyalok, sőt a Fiú sem, csak egyedül az Atya. (Márk 13,32) Pál is ezt képviseli. Teljes odaadást tanít Isten és akit ő elküldött, Krisztus iránt, vagyis élni „az Úrban” az új életet, messze a szekuláris, hitetlen szív fölötti hőfokon, lobogva – mindezt azonban az értelmes ész megőrzése, a józanság fenntartása mellett.

 

Ezek tudatában első hát, hogy mindenkor Isten felé mozogjunk: ő fontosabb annál, mint amit mi a jövőről gondolunk! Még a hitünket sem szabad összetéveszteni vele. Az egész Szentírás erről szól – az első hely az Úré! Amikor ez helyreáll, akkor jó úton vagyunk. Igen ám, csak hogyan kell „Isten felé mozogni”, miben áll az?

 

Kezdjük az elején: isteni származásunkat tudatosítva. Mi emberek az ő teremtményei vagyunk, akik egyáltalán nem is létezhetnénk őnélküle – ezért alapjainkat és valódi lényegünket illetően teljességgel hozzá tartozunk. Ha szabadon engedett is minket, amire sok jel utal, mégis mindig ebből a tudásból kell kiindulnunk, semmi másból. Felejtsük el nyugodtan a gazdasági válságokat és az aszteroidákat; az igazán nagy katasztrófa nem azokban rejlik, hanem Istenhez való lényegi odatartozásunk elvesztésében!

 

A nagy kitérők után az lesz „megváltott”, aki már tudja: Jézus az eredeti rendet jött visszaállítani. Az ember fia a Teremtőnek, Isten gyermeke. Helye ezért Isten alatt, de a világ fölött van, s mindkét irányban szeretetre van hivatva. Nekünk egyetlen és fő bajunk, hogy ezt a rendet már csak ha derengő emlékeiből ismerjük – s önerőnkből helyreállítani nem is tudjuk. Ezért kell naponta őszintén és odaadással fordulni az Úrhoz, s ezért él magasabb szinten, aki keresi őt, mint az, aki nem. (2Krón 16,12  2Krón 26,5) Így tapasztalhatjuk meg az ige igazát: „Közeledjetek Istenhez, és közeledni fog hozzátok!”  (Jak 4,8) Ennek révén fogjuk aztán átélni majd azt is, hogy „Jó az Úr, erősség a szorongatás idején, és ő ismeri a benne bízókat.” (Náh 1,7)

 

Mi a szerepe hát egy boldog és teljességet hozó Isten-kapcsolatban még a józan észnek is? Nem annak meghaladása-e éppen az üdvözítő hit? Meghaladása igen, minden földhözragadt haszonelvűségnek és számításnak, a köznapok kicsinyességének és anyagias „okosságnak”; ám nem megtagadása, hanem megszentelése magának az értelemnek! Ahhoz lehet hasonlítani ezt, mint amikor valakit egy ideig a falánksága, a gyomra irányít, meghatározza és karakterizálja az életét – de eljön a belátás, hogy egyrészt korlátoznia kell a kalória-bevitelt, másrészt pedig vannak magasabb és nemesebb célok is az életben, mint az evés – s ennek megfelelően átrendezi értékvilágát. Ezek után is fog enni, ettől nem kell féltenünk őt – de már nem a gyomra határozza meg gondolkodását, hanem fordítva.

 

Így áll a dolog az értelem, a „noúsz” ügyében is. A hitetlen ember még Isten helyébe teszi, s templomot szentel számára, mint a francia forradalomban tették – amint azonban abbahagyják a nyakazást és a dühödt, vak önkényeskedést, s helyreáll a rend: bálvány helyett szolgáló, hasznos „ancilla” lesz megint, melynek fontos, sőt nélkülözhetetlen szerepe van. Az Úr azonban mégsem ő, hanem Krisztus, s az, aki őt elküldte, maga Isten – az értelem pedig egy hasznos, bár nem mindig tökéletesen megbízható része életünknek. Ezért szorul megszentelődésre. Egy gondolkodó pontosan számon tartotta szellemi fejlődésében „értelmének megkeresztelését”, melytől kezdve méltó tisztelettel tudott tekinteni a valódi értékekre, s már nem hitte, hogy egyéb dolga sincs, mint mindent és annak ellenkezőjét is megkérdőjelezni.

 

Egy régi görög filozófus „Organon”-nak, eszköznek nevezte az értelmet, éspedig a belőle fakadó logikával együtt (Arisztotelész), és hogy úgy mondjuk, fején találta a szöget. Mert amint nem imádjuk, nem bálványozzuk az ollót, a kést vagy a kalapácsot, de még az autót sem – úgy normális körülmények között az értelmünkkel sem tesszük ezt. Használjuk őket, éspedig mindegyiket a maga helyén.

 

Lássuk csak, milyen összefüggésekben említi a „noúsz-t” a Szentírás! Beszél „megbomlott elméjű” és igazságtól megfosztott emberek hiábavaló torzsalkodásáról (1Tim 6,5), viszont arra biztat, hogy változzunk el „elménk megújulása által”. (Róm 12,2) Hallunk a tanítványok „elméjének megnyilatkoztatásáról”, azaz értelmük megnyitásáról is Jézus által, hogy értsék az Írásokat (Luk 24,45), melyek róla szólnak. A Jelenések könyve szerint pedig az tudja „kiszámolni” a Bestia számát, vagyis észrevenni munkálkodását, akinek megvan hozzá a szükséges értelme. (Jel 13,18)

 

Vagyis egészen magasrendű összefüggésekben is hasznos és szükséges eszköz az értelem, mely az isteni dolgok felfogásában is segít – tönkremenése viszont rossz helyzetmegítélést eredményez, „erkölcsi ítéletalkotásra képtelenné” tesz, ami „méltatlan gondolkodáshoz” vezet, s azzal együtt cégéres bűnökbe viszi az embert. (Róm 1,28-32)

 

Sokat vitatták már, mitől ész az ész. Attól-e, hogy analizál, szétszedi és megnézi a dolgokat, vagy inkább attól, hogy értelmesen és szépen összerakja, szintetizálja azokat. Nyilvánvaló, hogy egyenlően fontos dolgokról van szó. Vizsgálati és laborleletek analizálása nélkül még a testi orvoslás is féllábú óriás, a lélekgyógyászatban pedig haszontalan, olykor kifejezetten káros a puszta analízis. (ld. József A.) Bizonyos bajok esetén az egyébként is mélyen sérült, beteg én egészséges részét kell erősíteni és támogatni, nem pedig terápia címén még jobban szétszedni.

 

Azt azonban, hogy miképpen kell egy lelket helyesen “összerakni”, valóban a Szentlélek tudja egyedül, mert az ő titka, hogy kicsoda az ember, és mire szánt bennünket. A vele történő beszélgetésben derül ez ki maradéktalanul. Így kell érteni azt, hogy „Én vagyok az ajtó, ha valaki énrajtam megy be, az megtartatik, bejár és kijár, és legelőt talál… Aki nem az ajtón megy be a juhok aklába, hanem máshonnan hág be, tolvaj az és rabló.” (Ján 10,9   Ján 10,1-2) Az Úr nélkül még a saját lelkünkbe is veszedelmes a bejárás, nem hogy másokéba. Júdás is eljutott odáig, hogy „Vétkeztem, elárultam az ártatlan vért” (Mát 27,3-4), de mindez a Krisztus kegyelme nélkül csak arra volt elegendő, hogy stornírozza magát. (Mát 27,5)

 

Értelmünk analizáló és szintetizáló képességét úgy kell fölfognunk, hogy egyrészt tartozunk Isten színe előtt számot vetni lelkünk tartalmaival, elképesztő szubjektivitásainkkal, önmagunkkal való elfogultságainkkal. Az angol nyelvben a „scrutinize”, azaz „ízekre szedve megvizsgálni” felel meg ennek, de az ilyen összefüggésekben szereplő bibliai görög fogalom is pont erre utal, mikor a magát tisztességesen megnézni nem tudó embert „erkölcsi ítéletre képtelennek” nevezi. (Róm 1,28) Valaki, aki nem tudja tisztességesen megnézni és nevén nevezni a dolgokat, mert azok történetesen benne vitézkednek. Pedig „analizálni” hívő embernek csakis így szabad önmagát.

 

Másrészt viszont nézzük a szintézist. Összerakni, jelentős egésszé tenni egy életet, vagy akár egy alkotást is egyedül Isten tud. Mi, hogy úgy mondjuk, műkedvelők vagyunk. Amatőrök, nagy öntudattal – milyen szánalmas összetétel! És valóban harsog is a világ, mert mindenkinek igaza van, kivált, ha pénz és hatalom dolgában nyilatkoztatnak ki e dicső amatőrök. Jó lenne végre egy kis alázat és csend, mondja Ady – egészen összhangban a Biblia követelményeivel. Alázat és csend nélkül nem szokott jól összeállni semmi, még egy család élete sem. Ezek révén jönnek be a világba a Szentlélek erői; ha a szív ajtaja zárva marad, az ember küszködhet aztán magára utaltan.

 

Amint analizálni, hát úgy összerakni és következtetésekre jutni is kizárólag a Szentlélek jelenlétében lenne szabad. Elborzasztó szintézisek születnek, ahol az ember a maga igyekezetében rakosgatja össze a világot: mindenki ellenség, senkiben sem lehet bízni, én vagyok a legszerencsétlenebb, és nincs is értelme semminek… Ám képesek vagyunk-e, mi emberek, egyáltalán valami helyes szintézisre? Nem haladja meg ítélő erőnket Isten megfoghatatlan valósága, a világ határtalan mivolta, sőt, még a saját végességünk dolgának értelmezése is?

 

De igen. Vannak határaink, amiket Isten nélkül nem tudunk meghaladni. Az emberi „noúsz”, a józan ész nem mindenható! Istennel azonban semmi sem lehetetlen. (Jer 32,17  Mát 17,20  Luk 1,37) Ami nem lehetséges nálunk, az lehetséges őnála. (Mát 19,26) Értelmünk megszentelődése is az ő műve. Elvégzi ezt, ha kérjük tőle, sőt őrködik is fölötte, hogy önteltekké ne legyünk. Belőle magából sem tud azonban tökéletesen mindent megérteni az emberi értelem, ennél ő nagyobb – de annyit pont igen, amennyi üdvösségünkhöz szükséges. Ez a „szintézis” az, ami nélkül oly sok a világban a rettegő lélek. Nem is lehet másként: akinek a kegyelem nem „elég” (2Kor 12,9), az kénytelen aztán együtt lakni a saját kiméráival.

 

Tanuljunk hát „értelmesen élni az értelmünkkel”. Nem mindenható, ezt tudnunk kell, de mindenképpen Isten ajándéka. Megromlik, mint bármi más a kezünkön, ezért folyamatosan szükséges megszentelődnie. Pál szerint olyan kincs, aminek ilyen állapotában, megszentelődve még az imádságnál is ott a helye. (1Kor 14,15) Lehet imádkozni értelemmel! Az igehirdetés pedig inkább legyen rövid, akár öt szó is, de értelemmel és mondanivalóval – mintsem hosszú és értelmetlen. (1Kor 14,19)

 

A helyes analízisből lesz a helyes szintézis. Ha őszinték és igazak vagyunk a részletekben, még magunk iránt is – akkor összeáll valami olyan, ami tényleg szép, jó és igaz. És mindnyájan éppen azért születtünk, ezek megélésére. Ha pedig fogalmunk támad még az „Úr értelméről” is – ami ritka dolog (Róm 11,33-34) – akkor igazán kivételezetteknek érezhetjük magunkat. Ritka ugyan, de nem lehetetlen; s legalább a céljaink legyenek magasak. Ámen.

 

Imádság

 

Urunk, te magad is azt akarod, hogy értelmünk nemesedjék. Taníts meg a dolgokat természetüknek megfelelően, komolyan és igazán megvizsgálni, mindazt pedig, ami kívül esik értelmünk ítélő erején, alázattal tudomásul venni.  Tudjuk, te még ezeknél is többre akarsz minket vezetni – a magad értelmének, céljainak megismerésére. Segíts, hogy még ezeket is föl tudjuk fogni! Ámen.