Uncategorized

Karácsonyi sejtelem

Igehirdetés 2015. december 25.

Karácsonyi sejtelem

Lekció: Tit 2,11
Textus: Mt 2,13-15

„Az Úr angyala megjelent Józsefnek álmában és így szólt: Kelj fel, vedd a gyermeket és anyját, menekülj Egyiptomba, és maradj ott, amíg nem szólok neked, mert Heródes halálra fogja kerestetni a gyermeket. Ő pedig felkelt, vette a gyermeket és anyját még éjnek idején, és elment Egyiptomba. Ott volt Heródes haláláig, hogy beteljesedjék az, amit az Úr mondott a próféta által: Egyiptomból hívtam el fiamat.”

Fohászkodjunk!

Urunk, olyan szép ünnepet kérünk tőled, amelyből magad sem hiányzol! Ámen.

Igehirdetés

Rövid lekció, hosszabb textus – ezek az arányok most eltérnek a megszokottól. De az első karácsonykor sem éppenséggel az történt, ami régóta szokásos volt: ott is nagyon kizökkent az idő, de nekünk – oh, üdvösség! – nem kell „helyretolnunk azt”! (Shakespeare: Hamlet I.5.) Nagyon jól van, ami történt, pedig nem volt ott semmi sem rettegés, menekülés, veszélyek sőt, végső szenvedés nélkül – de minden értünk történt, ami történt, és benne valóban Isten üdvözítő kegyelme jelent meg minden embernek. (Tit 2,11)

Az a nagyobb baj, ha karácsonykor nem zökken ki az idő, hanem marad a lélek a maga mindennapi fásultságában, üresen és félelmeire kárhoztatva. Mert nem zökkent-e hát ki az idő az első karácsonyban tényleg radikálisan? Szokásos-e egy szűz életében, hogy gyermeket szüljön; szokásos-e a vőlegénynek feleségül venni várandós menyasszonyát, ha bizonyossággal tudja, annak viselőssége nem is tőle fakad? S ha a legnagyobb, a világra szóló összefüggésekre gondolunk, szokásos-e az, hogy az örök, teremtő Gondolat összetörhető, mulandó emberi testbe költözzön? (Ján 1,12-14) Akkor és ott bizony egy sereg szokatlan, sőt megfoghatatlan pillanat adódott – ugyan miért maradnánk mi magunk minden tekintetben a régiek? Örülnünk és vigadnunk kellene (Lk 15,32), ha a legcsekélyebb dologban is önmagunk fölé nőhetnénk a kegyelem által, mely Jézusban „minden embernek megjelent”.

Betlehemben ugyanis valóban valami sokkal több történt, mint az eddigiek folytatása: „megtört az ősi átok”, ahogy énekeljük szép adventi énekünkben. (312. dics. 1.v.) Legyünk most erre a nagy újdonságra ismét fogékonyak, hiszen az a legméltóbb a karácsonyhoz, ha bennünk is ezt a jót, vagyis az újat, az eddig ott nem lévőt, a megújulást munkálja. Ember voltunk lényegéhez egyébként is hozzátartozik az „új” felismerése, sőt vágya is, ami hatalmas mozgatóerőként lakik ott minden lélek mélyén. Legyen ezért első karácsonyi fohászunk, hogy ne maradjon bennünk minden változatlan, még ha gyermekkorunk fényei és hangulatai nagyon is bizodalmas folytonosságot adnak az ünneppel ajándékba. Ne jöjjön velünk tovább a hiúságunk, sértődékenységünk, leginkább pedig maradjon mögöttünk ősi és tekintet nélküli önzésünk. Kérjük a lelki növekedést, a megújulást ajándékba. Amint az egész embervilág hatalmasan meggazdagodott Jézus által – hát a mi kis életünk is léphessen végre, bár egyetlen lépcsőfokot is, de előre és fölfelé! Életünknek ez az egyetlen igazi értelme. Ezért születtünk, ezért kell végigjárnunk egy elmesélhetetlenül érdekes, különös és izgalmas utat – hogy érlelődjünk, egyre értékesebbé és nemesebbekké váljunk. Ezért vagyunk!

De karácsony csodája, szent fényei és „angyali éneke” mellett ott az élet kimondhatatlan szenvedése és kegyetlensége is: „Vedd a gyermeket és anyját, menekülj Egyiptomba, és maradj ott, amíg nem szólok neked, mert Heródes halálra fogja kerestetni a gyermeket!” Ezt az igét rendszerint meg szoktuk hagyni karácsony másodnapjára, vagy a két ünnep közti vasárnapra – csak nem leszünk ünneprontók… Ám a kép hamis és illúziókra épül, ha ezt a részt elfeledjük. Igen, jó érzés látni a gyermeket gondoskodó, mindig szépnek ábrázolt édesanyjával, idilli a pásztorok és a királyok hódolása, megkapó a „csendes éj, szentséges éj” máshoz nem hasonlítható hangulata – csak éppen a Jézus földi élete, de a miénk sem ilyen. Pontosabban: nem csak ilyen. Igenis van benne félelem, üldöztetés, sőt keserű pohár is. (Lk 22,42) József, mint családfő ebből kap ízelítőt, amikor gyermekének Egyiptomba menekítése kapcsán megsejthet valamit abból, „ki fekszik itt a jászolban”:

„Nyílj meg szívem, lásd meg jobban,
Ki fekszik itt a jászolban?
Ez a gyermek bizonyára
Az Úr Jézus, Isten fia.” (316.dics. 7. v.)

És nekünk mindezekre gondolnunk karácsonykor nem ünneprontás, hanem a valóság elismerése. Miért lennénk önáltatók? A valósággal akkor is számolni kell, ha az ünnep fényei pár napra elfedik a sötét árnyakat. Józsefnek Egyiptomba kellett menekülnie családjával – az ő karácsonyához bizony ez is hozzátartozott. Az ő életében így „zökkent ki” az idő. Utazni általában is próba, szoptatós csecsemővel még inkább, életveszélyben pedig leginkább az. De van, mikor nincs mást tenni, s pontosan így álltak a dolgok József és Mária esetében. Mégis a hit igenje kellett ahhoz az elinduláshoz, hiszen összesen egy álombeli látomásról volt szó – ilyesmiért sok száz kilométert utazni?

„Hit nélkül pedig lehetetlen Istennek tetszeni”, olvassuk az igét (Zsid 11,6) – és amikor az ige a hitet említi, messze nem arról az állítólagos áldozatról van szó, amit a modern ember híres-nevezetes eszének feladásaként értelmez. A hit bizalom és engedelmesség Isten iránt, ami cseppet sem ellentétes az ésszel, csak felülmúlja azt. József ebben a hitben járt, és megmentette a világ Megváltójának életét. Ha a maga eszét használja, talán mondhatta volna, vannak itt rokonaim ebben vagy abban a közeli faluban, majd ott meghúzzuk magunkat – és ha nem sikerült volna? De sikerült, éspedig Egyiptomba menekülve – mert a hit nem csak bizalom, hanem engedelmesség is volt részéről, és a prófécia így másodszor és igazán is beteljesedhetett: Egyiptomból hívtam ki fiamat.

Ezt a mondatot ugyanis Hóseás prófétától idézi Máté, ami eredetileg így hangzott: „Még gyermek volt Izrael, amikor megszerettem, Egyiptomból hívtam ki fiamat”. (Hós 11,1) Amikor ezt Kr. e. 750 és 722 között a próféta kimondta, Egyiptom a világ meghatározó, vezető nagyhatalma volt, Izrael pedig egy a kisebb alkirályságok közül. Izrael népe azonban emlékezett félezer évvel előbbi, egyiptomi sorsára, s főleg nem feledte Isten kegyelmes csodáit – szellemi értelemben ezért legalábbis egyenrangú volt a félelmetes katonai nagyhatalommal. Míg Egyiptom megmaradt a sok-isten hit mellett, az exodus népe a világ Teremtőjének és igazi Urának esküdött hűséget, valóban „kijött” Egyiptomból – de még ezt is Szabadítójának tulajdonította. Ilyen alázattal valóban érezhette, hogy őt már gyermekkorában megszerette a Kimondhatatlan nevű, a „Vagyok” (2Móz 3,14), s neki nem katonai, hatalmi vagy gazdasági téren kell majd meghaladnia egykori rabszolgatartóját, minden civilizációk egyik legpompásabb ősét, hanem a helyes emberi alapállás, az istengyermekség megvalósításában.

Miért fontos nekünk mindez karácsonykor? Mert az evangélista azt konstatálja, Jézus golgotai szenvedése után évtizedekkel, a Kr. u. 60-70-es években, hogy tökéletesen beteljesedett a prófécia. Az, hogy a betlehemi fiú kereszthalált szenvedett, nem csorbította, hanem éppenséggel beteljesítette Hóseás látomását, mert az idő oly nagyon „kizökkent”, hogy annál jobban már nem is tehette volna – a világ szégyene, az egyetlen Igaz megfeszítése ugyanis az egész emberiség üdvére lett. Mindez a dráma, mintegy karácsonyi sejtelemként már ott van József szívében – s veszi a gyermeket és annak anyját, hogy meneküljön velük Egyiptomba.

Az igazi karácsonyi öröm ezért mindig „Egyiptomot megjárt öröm”, vagyis emlékező, boldog és hálás felismerés: Isten bennünket valóban gyermekkorunk óta ugyanolyan módon, hűségesen szeret, mint Izraelt szerette. Odaveszhettünk volna hányszor már magunk is, mint azok, akiknek első szülöttei egy hajszálra voltak Egyiptomban a bosszúállás angyalainak kardjától (2Móz 12,23), meg azok, akiket a tenger hullámai megkíméltek, miközben üldözőik odavesztek. (2Móz 14,26-28) És tudnánk sorolni, csak 2015 napjaira visszatekintve is, hányszor tapasztalhattuk Szabadítónk szeretetét, miközben mi magunk sem jobbak, sem igazabbak nem voltunk másoknál. Isten mégis szeret és számon tart minket, minden gyarlóságunk és alkalmatlanságunk ellenére is, és azért adta nekünk ajándékba ezt a mostani a karácsonyt is, hogy az ő nagy szeretetébe megint egyszer, újra belegyönyörödhessünk! Vegyük hát észre jóságát a terített asztal bőségében, életünkben és egészségünkben, fűtött otthonunk meleg szobájában, gyermekeink és unokáink mosolyában éppen úgy, mint a hirdetett és olvasott ige erőt adó, ám katartikus munkájában, mert ezt mind-mind ő adja nekünk! A betlehemi újszülöttet is azért adta, hogy pusztai vándorlásunk során, itt a 21. század nagy és sötét éjszakájában is, legyen lángoszlopunk, aki vezet minket, és akit mi követhetünk. (2Móz 13,21-22)

Így már szabad ajándékoznunk és ajándékot elfogadnunk egymástól. Ennek a fénynek ragyogásában már nem vakítanak el városaink és áruházaink egyre kápráztatóbb, fogyasztói irányultságú fényei. Nem fogjuk mérni többé életünk boldogságát sem a másoktól kapott szeretet mennyiségén, mert immár tudjuk, hogy bennünket is végtelenül szeret Édesatyánk, aki üdvünket és örök életünket akarja. Hozzá menjünk hát, mindig csak őt keressük – és meg is fogjuk találni a Bárány menyegzőjének asztalánál, a bocsánat szent vendégségében, ahol magát közli velünk. Erre van szükségünk, karácsony mindenkor fázó, didergő, szeretetre sóvárgó népének – mennyei Édesatyánk jóságára. Nála, őrá figyelve megtapasztaljuk magunk is, hogy az ő szeretetéből valóban „megszületett az angyalok királya” (327. dics. 1. v.) – s nekünk már nem is marad más dolgunk, mint örömmel ezt énekelni:

„Ó, jöjjetek imádjuk, / Ó, jöjjetek imádjuk,
Ó, jöjjetek imádjuk az Úr Krisztust!” (327. dics. 1. v.)

Így legyen! Ámen.

Imádkozzunk!

Karácsony ajándékozója, szent Urunk, fogadj minket magadhoz, hadd legyünk mindig csak teveled, bármit hoz is életünk! Ámen.