Ki az én szolgám?

Igehirdetés 2016. január 31.

Ki az én szolgám?



Textus: Ézs 42,1-4

“Ez az én szolgám, akit gyámolítok, az én választottam, akiben gyönyörködöm: Lelkemmel ajándékoztam meg, törvényt hirdet a népeknek. Nem kiált, nem lármáz, és nem hallatja szavát az utcán. A megrepedt nádszálat nem töri össze, a füstölgő mécsest nem oltja el, igazán hirdeti a törvényt. Nem alszik ki, és nem törik össze, míg a törvénynek érvényt nem szerez a földön; tanítására várnak a szigetek.”

 

Fohászkodjunk!

Dicsőség neked Krisztusunk, aki reménységünk vagy! Dicsőség neked! Áldj meg azzal, hogy törvényedet hangoskodás nélkül és igazán jelenthessük meg, és szabadításod valóban eljusson a föld szélső határáig! Ámen.

 

Igehirdetés

Minden hívő ember szeretné szíve szerint az Urat szolgálni. Valóban ez is a hit igazi lényege: nem én Uram, hanem te! (Zsolt 115,1 Luk 22,42) Mikor Pál úgy mutatkozik be a Római levél elején, hogy ő „Krisztus Jézus szolgája”, akit Isten kiválasztott arra, hogy hirdesse evangéliumát (Róm 1,1-2), akkor a szolga szóval a legnagyobb méltóságot vindikálja magának. Miért? Mert a szolga nagyon közel van mesteréhez, szinte mindent tud róla. Lesi gondolatát, megvalósítja terveit, s gazdája olykor vele tanácskozza meg szándékait is. Rilke egyik legszebb pár sorában, „Szomszédom, Isten…” kisinasként festi meg magát, aki éjjel is éberen figyel, nem szólítja-e a vékony falon túlról, a szomszéd szobából öreg mestere. Sok történet akad azonban arról is, mikor a gazda elégedetlen szolgájával, mert az méltatlan a bizalomra. Eszünkbe juthat Goldoni „Két úr szolgája” – vagy azok az irodalmi példák, melyekben a gazda elcsapja lusta és tolvaj szolgáját – s már értjük: szolga igen, de a nagy kérdés mégis az, milyen az a szolga.

A 40. fejezettől megszólaló fogság utáni, második Ézsaiás nagy témája is ez: milyen az Úr valódi szolgája? Hetven esztendő száműzetése a „Babiloni vizeknél” Isten népe életében katartikus megújulást hozott. (Zsolt 137,1-6) Nem az anyagiak uralják már szívét – valamikor még a király is magától értetődőnek találta, hogy egyszerűen megöleti, akinek szőlőjére szemet vet, és elveszi annak birtokát (1Kir 21,15-16), de tudjuk, hogy napi gyakorlat volt a megvesztegetés, a csalás, a hamis mérleg alkalmazása, az özvegyek és árvák vagyonukból kiforgatása is. Most viszont már megtisztult hittel, erkölcseikben és küldetésükben megfrissülve néznek előre, s újra fogalmazzák maguknak, mit jelent az Úr szolgájának lenni. (Ézs 49,6) Kapjunk kedvet az efféle szellemi-lelki tisztázódáshoz – sok gyötrelemtől, de leginkább vágytól és félelemtől leszünk szabaddá magunk is!

Ebben a légkörben születtek azok a tömör himnuszok, „Úr Szolgája énekek” – melyek Izrael lelki arculatát, kötelességeit visszavezették mélyebb gyökereihez és felelevenítették annak eredeti mivoltát. Elszórva találhatók meg Ézsaiás könyve 40-55. fejezetében – mi most csak az elsővel foglalkozunk. (Ézs 42,1-4)

Onnét indul a kép, hogy ezt a szolgát az Úr gyámolítja. Már az előző fejezetben is felsejlik a téma, ahol ezt halljuk: „Ne félj, mert én veled vagyok, ne csüggedj, mert én vagyok Istened! Megerősítlek, meg is segítlek, sőt győzelmes jobbommal támogatlak. Megszégyenülnek és gyalázatba esnek mindazok, akik gyűlölnek téged, semmivé lesznek és elpusztulnak, akik veled perbe szállnak. Keresed, és nem találod azokat, akik téged támadnak. Megsemmisülnek teljesen, akik ellened harcolnak. Mert én, az Úr, a te Istened, erősen fogom jobb kezedet, és ezt mondom neked: “Ne félj, mert én megsegítlek. Ne félj, férgecske Jákob, maroknyi Izrael! Én megsegítlek – így szól az Úr, a te megváltód, Izrael Szentje.” (Ézs 41,10-14)

Mindezek lényege: az én szolgám az, akit gyámolítok. Fogom a kezét, mint egy gyereknek, megvívom csatáit – ő pedig keresi ellenségeit, akik támadnák, de nem találja, mert már nincsenek. Legfontosabb ebben, hogy „számon tartom őt”, vagyis nem gazdátlanul kallódik a világban. Hányan érzik magukat ma is magányosnak, elhagyottnak – bizony, még hívő emberek is – nem jól van ez így, ha minket valóban maga az Úr gyámolít!

S mennyi, de mennyi üldöztetéses téveszme is rejlik emberi szívekben! Sokszor tényleg ott tartunk, hogy teljes erővel keressük az ellenséget, ugyan kik támadhatnának ránk – és valójában sehol nincsenek! Persze, egy olyan évszázad után, mikor két totális állam küldte halálba és megsemmisítő táborokba, gulágokra a milliókat, s mindennapos volt az emberek megalázása, megverése és elüldözése, ez egyáltalán nem véletlen – de marad-e lelkünkben a félelem kultúrája, vagy lehet lélekben továbblépnünk? Ézsaiás két és fél évezreddel ezelőtt úgy látta, nem csak lehet, hanem kell is, mert „…Én az én szolgámat gyámolítom!” Talán felfigyeltünk a “férgecske Jákob” “szakkifejezésre”, amiben végtelen nagy vigasztalás rejlik: mikor a legnyomorultabbak vagyunk, a legkisebbnek érezzük magunkat, ő akkor is számon tart minket! Csak az a kérdés persze, népe vagyunk-e még, szívünkkel tényleg felé fordulva élünk-e, vagy már a világot, annak valamelyik darabját, talán önmagunkat bálványozzuk – mert akkor ebből a „számon tartottságból” nem marad semmi, és méltán. Hit és erkölcs összetartoznak, egymásból fakadnak. Ha az egyik szilárd, a másikat erősíti, ha az egyikkel baj van, a másik is megrendül. Akiről az Úr Szolgája énekek szólnak, annál ezek teljes egységben vannak.

Mit tudunk róla ezen felül még? „Nem kiált, és nem lármáz” – vagyis nem célja, hogy a figyelem középpontjában legyen. Mindnyájunkban ott él a „Kis herceg”, akinek minden szabad volt, mikor gyermek volt s kényeztették. Ha valaki ezt nem kapta meg a felnőttektől a maga idejében, az egész életére nyomorulttá lehet lelki értelemben – aki viszont felnőttként is érvényesíteni akarja, akörül mindig drámák kavarognak, mindig róla kell szóljon a világ. Botrány árán is, de a középpontban lenni – lélektani elemzések szerint ez még a bűnözői lelkületnek is egyik lényeges komponense. Isten népe ne ilyen legyen, ő ne mások figyelméből és a címlapsztorikból éljen, mondja Ézsaiás. Eszünkbe juthatnak itt olyan ókori bölcsek is, mint Konfuciusz, aki azt vallotta, hogy a közösség javítását saját magunkon kell kezdeni, vagy a sokszor félremagyarázott Epikurosz, aki azt tanította “Élj rejtekezve!” – nem a fórum a legnagyszerűbb hely, ahova mindenképpen törekedned kell. Ézsaiás szerint a gyöngéd és irgalmas lelkület a döntő – a megrepedt nádszálat nem töri el, a füstölgő mécsest nem oltja ki – s ez erősebb mindennél, fegyvereknél és hatalomnál is, és végül győzni fog. „Nem alszik ki, nem törik össze, amíg a jogszerűségnek érvényt nem szerez a földön” – ezt a nagy hitet csak az mondhatja magáénak, akitől már semmit elvenni nem lehet, mert saját maga leszámolt pénzzel, testiséggel és hatalommal. „Semmi nélkül való, és mindennel bíró” (2Kor 6,10), aki tudja, hogy nem a hatalmasoké, hanem “a szelídeké a föld, ők annak jogos örökösei.” (Mát 5,5)

Ám mindez, mint eredmény nem az elvileg dicséretes aszkézis produkciója, artista-mutatványa, hanem az ember legmélyebben fekvő, igazi adottsága és elidegeníthetetlen tulajdona, ami arra vár, hogy mint kincset a tárna mélyéről, napvilágra hozzák. Így kell értenünk, hogy „tanítására várnak a szigetek”. Gyermekkorom izgalmas divatja volt a fotózás és a fényképek otthoni laborálása. Emlékszem, hogy a vörös fényben ott voltak a már exponált fényképek – fehér papírlapok, amiken nem látszott semmi. Egészen addig, míg kellő időig meg nem mártóztak előbb az előhívó folyadékban, majd a fixálóban – utána már csak szárítani kellett őket, és ha minden sikerült, láttuk a képeket, amiket előzőleg magunk fotóztunk. Ma már más technológiával, automatizálva zajlik mindez, de akkoriban ez nagy mágia volt a szemünkben. Ismét csak a lélektanra hivatkozva: minden ember lelkében ott rejlenek az „ősképek”, s rajtunk áll, melyiket és hogyan „laboráljuk”, engedjük napvilágra jönni és eluralkodni életünkön.

Ez hitbeli és erkölcsi döntések folyamata, ami mindnyájunkban zajlik, de a sokféle emberi élet azt mutatja, egyénileg más-más módon és eredménnyel. Az ige most rámutat: benned is ott rejlik az Úr Szolgája – akit gyönyörűen előhívhatsz magadból, akinek vonásait meg is szilárdíthatod magadban! Nem kell a világ kósza képeinek uralma alatt élj, ne is engedd, hogy bármi csak úgy megigézzen, amit vigyázatlanságból nem zártál ki idejében látóteredből – legyen lelki kenyered, napi táplálékod az Istenre figyelés! A „Lelkemmel ajándékoztam meg” nem ölünkbe hullott ajándék, hanem az éberség és a belső figyelés lehetővé tette, közvetlenül Istentől származó, végtelen nagy többlet, ami csak azoké, akik felé fordulva, az ő közelében élnek. Jézushoz is ilyen átadott pillanatban jött el a Szentlélek (Luk 3,21-22), és maga is azoknak ígérte ezt a csodát, akik úgy kérik az Atyától, mint szüleitől kenyeret az éhes gyermek. (Luk 11,13)

Nem egy vallást akarunk tehát terjeszteni a sok lehetséges közül, hanem a helyes emberi alapállást szeretnénk előhívni magunkból, éspedig azzal a hittel, hogy mennyei Édesatyánk ennek „ősképét”, pozitív lehetőségét elrejtette minden ember szívében. Ez ott van, Teremtőnk megajándékozott vele minket, és megfelelő körülmények között „előhívódik” – amint egy Krisztust élete során félreértésből mindvégig tagadó gondolkodó is így kiáltott fel végül, a halálos ágyán: “Mégis győztél, Názáreti…!” (F. Nietzsche) De talán nem is kell ezt a pillanatot megvárnunk. A szigetek ebben az értelemben “várják a törvényt”, a helyes emberi alapállásról való beszédet – mert ott rejlik az igazság lehetősége minden szívben. Hogy jó mélyen, az igaz – de nem reménytelenül eltemetve! Bűnbánat, belátás és megtérés nélkül persze lehetetlen előhívni, vagyis amíg az ember saját magát isteníti – de igen sok példa igazolja, hogy a legsötétebb mélységből is van visszafordulás, ha valaki ezt a lehetőséget tudatosan és megátalkodottan vissza nem utasítja. Az Úr Szolgája énekek eredetileg Isten ószövetségi népe lelki arcvonásait rajzolták meg a Kr.e. 6. században, így születtek – de ezek a vonások Krisztusban ragyogtak fel teljes és üdvözítő fényükkel. Amióta ő itt járt, benne látjuk nem csak a zsidók, hanem az emberiség minden létező tagjának legjobb, igazi arcát!

Lehetek az Úr Szolgája én is…? Azon a rangon, ahogyan a Páratlannál látjuk, egyedül ő maga lehetett. De arról szól mai igénk, hogy az övé mindenkire érvényes, egyetemes út: nem csak érettünk és helyettünk adta önmagát, hanem előttünk is járt, hogy kövessük őt. Vegyem hát komolyan azt, hogy engem gyámolít, azaz számon tart, figyel rám – ennek minden erkölcsi konzekvenciájával együtt. Ne legyen túlságosan fontos a mások tetszése, ahogy Arany János is szól: „Én a dicséretet nem más ember szájában, hanem ön-érzetem tisztaságában szoktam keresni.” Aki pedig ilyen belső szabadságra eljutott, az már hittel hiheti, hogy Alkotónk a Krisztus “ősképét” minden ember lelkében elhelyezte. Azt onnan elő lehet hívni, aztán “fixálni” is, s mi több, még gyönyörködhetünk is benne – mint maga az Atya is tette (Mát 3,17), ahol ő  megjelent. Így legyen most is! Ámen.

 

Fohász

Urunk, köszönjük a tapasztalást, hogy valóban számot tartasz ránk, mert drága érték számodra létezésünk. Add, hogy magunk is megbecsülhessük életünk igazi kincsét, a bennünk elrejtett isteni lehetőséget! Ámen.