Kik boldogok?

Igehirdetés 2013. szeptember 15.

Kik boldogok?

Lekció: Mt 5,1-10
Textus: Mt 5,8

„Boldogok, akiknek szívük tiszta, mert ők az Istent meglátják.”

Imádkozzunk!

Istenünk, áldunk téged ezért az új vasárnapért, amit a munkás hétköznapok után most megszentelhetünk, s egészen neked adhatunk. Köszönjük, hogy az elmúlt héten mellettünk voltál úgy is, hogy legtöbbször észre sem vettük, csak erőt adtál a helytálláshoz, segítettél a nehéz döntések idején, és most ezen a hetedik napon megengeded nekünk még azt is, hogy életünk forgatagáról elfeledkezve egyedül csak terád figyeljünk. Adj ehhez mindnyájunknak elmélyülést, és szent komolyságot. Vágyunk arra, hogy lélekben megpillantsunk téged, vagy legalább a hangodat halljuk. Ne engedd, hogy üres maradjon a szívünk és úgy menjünk el innen, ahol együtt imádhatunk téged, és együtt figyelhetünk igéd szavára. Hadd tegyük le eléd mindazt, ami terhel, hadd tisztuljunk meg mindentől, ami bennünk tisztátalanná és zavarossá lett, és hadd öltözzük fel azokat a fehér ruhákat, amiket azoknak ígértél, akik megmosták ruháikat a Bárány vérében. Őérte, megváltó Krisztusunkért hallgass meg minket imánkban. Ámen.

Igehirdetés

Jézus tanításainak legfontosabb része, a Hegyi Beszéd a nyolc boldog-mondással kezdődik, amely egy tudatosan szerkesztett, nagyon tömör és gyönyörű költemény. Két legfontosabb szava a mennyek országa és az igazság – ezek a hatalmas fogalmak minősített, kiemelt helyen szerepelnek ebben a mondás-gyűjteményben: az elején, a közepén és a végén. Sokan azonban mindjárt a boldogságok első mondatnál elakadnak, hogy kell azt érteni, hogy „boldogok a lelki szegények”, és mivel ezt az elsőt nem értik meg, vagy nem jól értik, így sokszor pocsékba megy számukra az egész nyolc boldogság, amit aztán nem vesznek komolyan. Mai igehirdetésünkben nem próbáljuk magyarázni mind a nyolc mondást, csak egyetlen egyet közülük, és bevallom, azt is teljesen szubjektíven választottam ki – éspedig azért, mert engem magamat gyermekkorom óta ez a mondat szólított meg a leggyakrabban, és mindig ezt találtam a legszebbnek: „Boldogok, akiknek szívük tiszta, mert ők az Istent meglátják.”
Mielőtt ennek a nagyszerű jézusi mondatnak a kincseit együtt megpróbálnánk kibányászni, amely egyébként egy ószövetségi zsoltáridézet továbbgondolása (Zsolt 7,11), álljunk meg annál a szónál, hogy mit is jelent a Biblia nyelvén az, hogy boldog. Az a szó, amit itt az eredeti szövegben találunk, nem a személyes örömérzést vagy jókedvet jelöli, hanem azt jelenti, hogy áldott. Igazából úgy kellene minden boldog-mondásnak kezdődnie a magyar fordításban, hogy „azok élnek áldott életet, akik…” Mit jelent ez? Azt hiszem, nyugodtan gondolhatunk azokra az emberekre, akiket nem azért szeretünk, mert barátságosak velünk vagy számunkra szimpatikusan viselkednek, hanem azért, mert erőt ad már a puszta létezésük tudata. Azokra, akik valami többre jutottak, mint mi, megharcoltak olyan harcokat, amiknek mi még a közepén vagyunk, erősebbek és érettebbek nálunk, nagy terheket szótlanul és derűsen viselnek és egyáltalán, képesek a komoly munkára és az igazi, türelmes, emberséges szeretetre. Mikor Jézus felsorolja a nyolc boldogságot, akkor valójában azt tárja elénk, hogy miként érdemes élni, mik azok a legfontosabb életmódok, amik révén magunk is áldottak leszünk mások számára. Így és ebben az értelemben érdemes olvasnunk tehát a boldog-mondásokat, hogy ez az élet legfontosabb értékrendjét tárja elénk.
Ha így értjük ezt a mondás-gyűjteményt, akkor rögtön eszünkbe juthat, hogy mi magunktól sokszor bizony egészen más módokon próbálunk meg boldognak lenni, és csak a végeredmény mutatja meg, de már későn, hogy mégsem úgy kellett volna próbálkoznunk. Csak néhány változat ezek közül. Van, akinek a panaszkodás jelenti a boldogságot, mert jobbat még nem talált. Egy asszony mondta a férjének, aki először csak egy panellakást tudott megteremteni a családjának, aztán pedig rengeteg küszködéssel és igyekezettel egy zöldövezeti, szép otthont épített fel, az utóbbi elkészülése után, hogy ha még egy lakást építesz, akkor elválok tőled. Így is fel lehet fogni az életet – igen, van, aki akkor boldog, ha panaszkodhat, és még a jóban is megláthatja a rosszat – hiszen egy ház felépülte valóban sok vesződséggel járhatott, nélkülöznie is kellet nyilván sokszor a férjét – de a beköltözéskor azért talán mégsem ez lett volna a legfontosabb.
Van aztán, aki a tanácstalanságban boldog – elmondja másoknak a baját, és várja a megoldási javaslatokat, amiket meghallgat, és aztán sorra megcáfol; ez azért nem lehetséges kiút, az meg amazért – és amikor beáll a csüggedt csend, akkor ő nyert és boldog, mert rajta, íme, nem lehet segíteni. Van aztán olyan is, aki a képzelgéstől boldog, és nincs olyan betegség, aminek a tünetét magán föl ne fedezné – amikor pedig más valaki a betegségeiről beszél neki, félbeszakítja, és azt mondja, az semmi – és már sorolja is a saját tüneteit. Folytassuk tovább? Beszéljünk esetleg a halogatókról, akik úgy járnak, ahogyan a Hamletben is olvassuk: „…kinek két sürgős dolga van, itt állva veszteg, hogy melyikbe fogjak, / Mindkettőt elhagyom.” (III.felv. 3. szín) De vannak, akik nem halogatók, hanem éppenséggel sürgetők, és ők akkor boldogok, ha másoknak kijelölhetik, hogy azok mit tegyenek – sőt olyan is akad, aki kombinálni tudja a kettőt: a maga dolgában halogató, a mások dolgában pedig sürgető szeret lenni. Úgyhogy van egy pár változat, ahogyan mi, emberek magunktól, a magunk feje után boldogok szeretnénk lenni.
Mielőtt most azzal foglalkoznánk, amit Jézus mond nekünk erről, szenteljünk egy percet annak az igazságnak, hogy egyáltalán nem mindegy, mit mondunk magunknak a boldogság, vagy, ami annál sokkal többet mond, az áldott élet dolgában. Sokan visszarettennek már maga a gondolat hallatán, hogy mi emberek mondjunk egyáltalán valamit magunknak, és mindjárt önszuggesztiót kiáltanak, amit a felvilágosult ember el akar kerülni – holott nagyon is fontos, hogy belül, a saját magunkkal való beszélgetésben milyen igazságok hangzanak el, vagy éppenséggel milyen káprázatoknak adjuk át magunkat. Bizonyos vallások azzal próbálnak könnyítéseket adni, hogy megmondják a híveiknek, milyen imát vagy milyen mantrát kell napjában ezerkétszázszor elismételni ahhoz, hogy nyugodtan hajthassuk álomra a fejünket, és ide tartoznak az imamalmok különböző változata is. A lélektan sem becsüli le azonban azt a tényt, hogy mi emberek igenis tudunk magunknak jó vagy rossz dolgokat hajtogatni, sőt, egyenesen azt állítja, hogy az érett lélek éppen arról ismerszik meg, képes megtalálni a maga számára azokat a mondatokat, amik révén le tudja győzni a saját lelkében például az undort, a gyűlöletet vagy a félelmet, más egyéb negatívumokkal egyetemben.
Az evangéliumi keresztyén hit azt mondja nekünk, hogy az ige méltó igazán arra, hogy a lelkünknek tartalmat adjon – az ige, vagyis Krisztus, hiszen ő a testté lett ige. Ami őhozzá vezet bennünket, mondta Luther magáról a Bibliáról is, az benne az ige. Krisztus méltó arra egyedül, hogy bevéssük a szívünkbe. Ezért fontos számunkra a Biblia, annak minden egyes mondata, és ezért üres lelki értelemben az a nap, amelyiken nem táplálkoztunk az igével, amely őróla szól. Ma ezt a nagyszerű mondatot kapjuk tőle: „Boldogok, akiknek szívük tiszta, mert ők az Istent meglátják.”
A szív az életünk közepét jelenti. Biológiai értelemben is a legfontosabb szervünk, mert ha az megáll, akkor maga az élet is megáll – de a szív átvitt, lelki értelmű jelentése az igazán fontos. Az Ószövetségben azt olvassuk róla: Minden féltett dolognál jobban óvd a szívedet, mert onnan indul ki az élet! (Pld 4,23) Eszerint a szív nem az érzelmeinket jelenti, főleg pedig nem az átvilágítatlan szenvedélyeinket vagy vágyainkat, hanem azt a belső, lelki életközpontot, ahol a terveink és a szándékaink megteremnek. Szokás ezt idegen szóval imaginációnak is nevezni, ami magyarul életképzeletet, a szellemi, gondolati magvak befogadásának a helyét jelenti. Azt a helyet bennünk, ahol a képek megtelepednek, és belőlük tervek keletkeznek, amiket az akaratunk végül meg is valósít. Furcsa, hogy a „szív jogán” mi mindent megengedhetőnek szokás tartani, Jézus azonban nem úgy általában a szív uralmáról beszél, hanem azt mondja, hogy a tiszta szívű ember az, aki áldottan él, és ő az, aki meglátja Istent, megtapasztalja az ő jelenlétét – vagy ahogyan a zsoltár beszél erről, Isten „pajzsát” és szabadítását. (Zsolt 7,11)
Mire gondoljunk hát, amikor a „tiszta szívről” hallunk? Leghelyesebben azt tesszük, ha egy szép forrás jut eszünkbe, mondjuk itt, a Pilisben is, hiszen van belőle egy pár. Egy forrás lehet nagyon szép, mert magát az ifjúságot, a megújuló életet jelképezi – aminek ha tiszta a környéke, akkor jó belőle meríteni. De hányszor látjuk, hogy egy forrás az erdőben körbe van dobálva szeméttel, üres kólás-dobozokkal, nejlonzacskókkal, és a sárban dagonyázunk, ha inni próbálunk belőle. Ahogyan az erdei forrásokat tisztán kell tartani, hogy jó legyen inni belőlük, hát úgy kell tisztán tartani az embernek is a maga szívét, mert ott születnek bennünk a képzetek, a tervek, az elszánások és minden, amiből aztán cselekedet lesz, ott buzog elő belőlünk maga az élet. Így kell érteni a Példabeszédek írójának intését, hogy minden féltett dolognál jobban vigyázzunk a szívünkre, mert onnan indul ki minden élet. Vigyázunk-e valóban a szívünkre? Gondozzuk-e, tisztogatjuk-e, vagy olyan, mint egy elvadult kert, amiben az terem, ami csak éppen nagyon akar?
Hát nem ezért mondja Jézus, hogy ne legyenek ellenségeitek, imádkozzatok azokért is, akik titeket átkoznak, mert az ellenséges érzület az egyik legrútabb forrás-szennyezés a saját szívünk ellen? Vádat, keserűséget sem tanácsos megtűrni ott, mert az mind olyan az ige szerint, mint a gyom, vagy ami még rosszabb, az üröm, ami keserűségével megmérgezi a szívünket, s az ilyennek még a gyökerét is tanácsos magunkból kihúzni. (Zsid 12,15) De, nem is hiszem, hogy nagyon sok példát kellene itt előhozni, hiszen mindenki nagyon is pontosan tudja, az ő szívében mit kell eltakarítani ahhoz, hogy az tiszta legyen. Azt mondhatjuk, ez lehet bármi, ami csak Istent eltakarja előlünk. Lehet a világ káprázata, a mindig újabb szenzációk újdonsága, lehet önmagunk nagyra nőtt bálványa, vagy egy vágy, ami immár túlontúl is fontos, és lehet egy félelem – tulajdonképpen mindegy. Ami fölött nincs már uralmunk, ami átvette már bennünk a hatalmat, vagy ha úgy tetszik, elszennyezte a forrást, amiről Jézus így beszél: Aki hisz énbennem, amint az Írás mondotta, élő víznek folyamai fakadnak annak belsejéből. (Ézs 58,11, Jn 7,38)
Ezért ma is őhozzá kell visszamennünk, Jézushoz, és amint őt megtaláljuk magunkban – hiszen ő azt ígérte, „én ti bennetek, és ti énbennem” (Jn 14,20) – úgy elkezd majd újra működni bennünk az a tiszta forrás, ami igazán „élő vizet” fakaszt a szívünk számára. Ehhez persze csend kell és áhítat, befelé figyelés és megszólíthatóság. Mondjuk ki bátran, hogy a leginkább hátráltató és talán legkevésbé feltűnő emberi megromlottságunk éppen a lelki süketség – az, hogy szól az ige, szólongat minket már évek vagy évtizedek óta, és nem sokat vagy semmit nem hallunk meg belőle, ami előbbre vinné a lelki fejlődésünket. Jártunk mi hittanra gyermekkorunkban, persze, tudjuk azt is, hogy van Isten – csak éppen nem halljuk a hangját, csak éppen nem buzog fel az élet vize az ő hangja nyomán a szívünkben. A magvetőről szóló jézusi példázat azt mondja, elég egyetlen búzaszem, az ige egyetlen fontos mondata is, mert ha azt tényleg befogadjuk az imaginációnkba, akkor abból száz másik búzaszem lesz. Igen, ilyen nagy ígéretünk van arra, ha csak egyetlen morzsát is komolyan veszünk az igéből, az ilyen működést indít be mibennünk.
Végül a jézusi mondás legszebb része: a tiszta szívűek Istent meglátják. Erről a szemmel látható kép értelmében azt olvassuk, hogy őt senki, soha nem látta, és élvén nem is láthatja. „Az arcomat azonban nem láthatod, mondta Isten, mert nem láthat engem ember úgy, hogy életben maradjon.” (2 Móz 33,20) Jézustól azonban ezt halljuk: Aki engem látott, látta az Atyát. (Jn 14,9) Igen, itt történt valami: egy asszonytól született ember egészen megismerte az Atyát és eggyé lett ővele. Azért érdemes tiszta szívűnek lennünk, hogy meglássuk Jézus arcán a szépséget, ami az Atyáról szól. Ez a csöndes és tiszta fény az, amit csak az ő arcán látunk, és igazából ezt a fényt keresi a világ a maga eszeveszett boldogság utáni rohanásában is. Ennek a megpillantásáért volt érdemes megszületnünk, és ennek a fényében lehet majd toporzékolás nélkül megválni egykor az élettől, amikor eljön annak is az ideje.
Dante az Isteni színjáték utolsó fejezetében érkezik el az Isten-látásig, és azt mondja, hogy olyan fény az, amiben minden együtt van már, a Lényeg, a Járulékos és a Viszonylatok egyszerre, szóval amiből semmi nem hiányzik, mert a Minden és az Egy egyszerre. Aki e fényt megpillantja, le tud már mondani bálványairól, el tudja engedni azokat: „Olyanná lesz a lélek ama Napban / merülve el, hogy, bármi másba nézzen, / lehetetlen, hogy megnyugodjon abban.” (Paradicsom, 33. ének) Igen, nincs már szükség semmi másra, csak az élő Istenre, akit a tiszta szívű mégiscsak megpillanthat.
Milyen jó annak, aki már nem csupán boldog, hanem áldott életet akar élni. Aki erre valóban vágyik, tisztogassa meg a szívét, és vigyázzon rá, mint áldott, jó forrásra. Hallgasson az ott megszólaló, az ott visszhangot vető igei magvakra, üzenetekre, és már nem csak a világot, és nem csupán önmagát fogja látni, hanem azt is, Akit minden tiszta szívű megláthat, és azután már semmi másban megnyugodni nem tud és nem is akar. Így legyen. Ámen.

Imádkozzunk!

Urunk, mi őszintén vágyunk a megtisztulásra, ma is ezt keresve jöttünk el ide, de megvalljuk, hogy a saját erőnkből nem tudjuk ezt elvégezni mi magunkban. Rászorulunk a kegyelem kiáradására, arra, hogy a magad közelébe engedj minket, és a te szentséged és tisztaságod lemosson rólunk minden szennyet, és megtisztítsa szíveinket. Tudjuk, hogy te is ezt akarod, és ezért szólongatsz minket igédben. Áldunk téged megváltó Jézusunk életéért és tanításáért, akiben megismerhetünk téged, örök Atyánkat. Engedd meg nekünk is, hogy lelkiképpen meglássunk téged, és a te fényed és dicsőséged szemlélése megszabadítson minden bálványunktól, amikhez eddig ragaszkodtunk. Imádkozunk betegeinkért, és köztük egyházközségünk gondnokáért, aki túl van műtétjén és immár lábadozik. Hozd vissza közénk őt teljes egészségben. Vigasztald a szomorúakat, a magánosokat, és erősíts mindnyájunkat a jóban. Jézus nevében kérünk, hallgass meg minket. Ámen.