Pajzzsal körülvesz

Igehirdetés 2017. augusztus 13.

 

Lekció: Zsolt 5,2-9

Textus: Zsolt 5,12-13

„Mind örülnek majd, akik hozzád menekülnek – örökké ujjonganak, mert oltalmazod őket.  Örvendeznek általad, akik szeretik nevedet. Mert te, Uram, megáldod az igazat, körülveszed kegyelmeddel, mint pajzzsal.”

 

Templomba járó embernek a vasárnap délelőtthöz egy csendes öröm, valami gyermekkori otthonosság tartozik. Nem is tudjuk pontosan, minek örülünk: a templomnak, a toronynak, a harangszónak, vagy egyszerűen a gyülekezet ünnepélyes áhítatnak – de örülünk.  Elhozzuk ide a lelkünket, úgy ahogy van, az egész elmúlt hetünket; és tudjuk, miközben a padban ülve nézünk magunk elé, és zajlik az istentisztelet, megtörténhet a csoda, hogy egyszer csak valahogy átértékelődik bennünk minden.

A felolvasott 5. Zsoltár maga is egy templomi imádság. A felirata szerint „a Dávidé”, de tudjuk, hogy Dávid maga nem építhette fel a templomot, amiről a zsoltárban szó van – mert hadakozó ember volt, és sok vér tapadt a kezéhez. Csak az építési anyagokat gyűjtögethette összes fiának, Salamonnak, ami egyébként gyönyörű jelkép – és Salamon építhette föl a templomot a Sion hegyén. A zsoltár keletkezésének idejében tehát már állt a szentély: a felirata így nem a szerzőt jelöli, hanem dedikáció, ami azt fejezi ki, hogy írója nagyon tiszteli Dávidot, és az ő lelkiségében kíván élni.

Mindenképpen egy háromezer éves imádságról van azonban szó, tehát valami olyasmiről, ami egyidős a piramisokkal – és ami ezen a vasárnap reggelen, Isten ajándékozó szeretetéből megszólíthat, igévé lehet számunkra – és formálhatja a belső életünknek. Olvasva ezt a zsoltárt magunk előtt láthatjuk a hívek seregét, amint ünnepi menetben viszik föl a szövetségládát helyére, a templomhegyre, mintegy megismételve ezzel Dávid nagy tettét, aki valamikor a silói szentélyből Jeruzsálembe vitte azt. Miért volt ez a tett olyan fontos a Dávid részéről? Mert megteremtette általa a déli Juda és a vele sokat hadban álló északi Izrael egységes királyságát, tulajdonképpen magát a szent népet, annak egységét – és Jeruzsálemet fővárosává téve lehetőséget adott a népnek Istennel kötött eredeti szövetsége időről-időre történő megújítására. Ez az, amire nekünk is szükségünk van – a szövetség megújítása!

Akkoriban nem jutottak el az emberek minden vasárnap Isten házába, általában csak a három nagy ünnepen, a távolabb lakók meg csak évente egyszer – viszont egész évben erre készültek, mintegy ezért éltek, és nagyon boldogok voltak, hogy zarándokként elmehettek a szent városba és a templomba.

Különlegesen ünnepi mozzanat volt számukra a Sion-hegy lépcsőin való felmenetel után maga a templomba belépés pillanata. Oda ugyanis a törvény szerint nem tehette más a lábát, csak aki kész volt megválni bűneitől, és lélekben megtisztult, „igaz” emberként állt az Úr elé. Egy másik zsoltár, a 15. így szól erről:

„Uram, ki lehet sátradnak vendége, ki tartózkodhat szent hegyeden? Az, aki feddhetetlenül él, törekszik az igazságra, és szíve szerint igazat szól; nyelvével nem rágalmaz, nem tesz rosszat felebarátjával, és nem hoz gyalázatot rokonára. Megvetéssel néz az alávalókra, de tiszteli azokat, akik az Urat félik. Esküjét nem vonja vissza, ha kárt vall is. Nem adja pénzét uzsorára, és nem hagyja magát megvesztegetni az ártatlan rovására. Aki ezeket teszi, nem tántorodik meg soha.” (Zsolt 15,1-5)

Ez volt tehát a feltétel, ami nélkül be sem lehetett lépni a templomba: a szív megtisztítása. Az összes mózesi rituális, tisztulási előírás is csak mintegy utal erre, nem pedig önmagában fontos. Amikor a Bibliában „igaz” emberről olvasunk, akkor arról van szó, aki kitakarította magából a megátalkodottságot, önmaga állítását – és őszintén áll az Úr előtt. „…feddhetetlenül él, törekszik az igazságra, és szíve szerint igazat szól; nyelvével nem rágalmaz…  Esküjét nem vonja vissza, ha kárt vall is. Nem adja pénzét uzsorára, és nem hagyja magát megvesztegetni …”  Elég világos beszéd. Valaki mindehhez még azt mondta: ritka az, hogy másnak hazudik, ahhoz képest, amennyit magának hazudik az ember. Ezért a lelki megtisztuláshoz, amiről itt szó van, valójában az intellektuális egyeneslelkűség, vagyis az önmagunk áltatásáról lemondás is hozzátartozik – mégpedig mint emberi méltóságunk visszaállítása. Ez tehát az első lépcső, a templomba való „belépésünk” feltétele.

Ám van tovább, ha már valóban “beléptünk” ide, és nem csak a testünk van itt: hiszen a zsoltár szerint az ünnepi menet, melynek elején a papok viszik a szövetség ládáját, beérkezve a templomba, egyszer csak kürtszóra leborul ott az Úr előtt. Ez az istentisztelet következő nagy, és megrendítő pillanata – Isten jelenvalóságának elismerése. Ő maga ugyan mindenütt jelen van, hiszen az egész látható és láthatatlan világ az ő megnyilvánulása – mi emberek azonban annyira belesüppedünk a köznapiságba, a haszonelvűségbe, és a hozzájuk tartozó lelki homályba, hogy nagyon szükségesek számunkra olyan pillanatok, amikor lehántjuk magunkról mindezt, és valóban egész szívünkkel engedjük, hogy ő maga megmutatkozzon nekünk. Ő, hadd mondjuk ezt újra, ott van mindenütt és ott van mindenkor – csak mi magunk nem vagyunk abban az állapotban, hogy észrevegyük és lássuk is őt. Pedig ő megmutatkozik, ő kijelenti magát – erről szól az egész Biblia. Néha mindössze egy felvillanás ez, ahogyan Jézus is beszélt róla: „Amiképp a villámlás napkeletről támad és ellátszik napnyugatig, úgy lesz az ember Fiának eljövetele is.” (Mát 24,27) Egyszer csak megmutatkozik, egyszer csak felvillan – és az ember megpillantja, kicsoda is ő. Ahogyan az imént is énekeltük:

„…Támadatról és napenyészetről,

Nagy szépséggel a Sion hegyéről

Eljő az Isten, ő fényességében,

Semmit el nem hallgat ítéletében.” (50. zsoltár 1. v.)

Igen, mert az ő jelenvalósága mindig meg is ítél bennünket. Valaki elmondta, hogy egyszer figyelmetlen volt, elgondolkodott, és majdnem elütötte a HÉV. Egy ott álló ember megragadta a karját, és elrántotta onnét, így nem lett baja – de abban a pillanatban, amikor végül maga is észrevette, hogy halálos veszélyben van, felrémlett előtte az egész élete. Egyetlen töredék másodpercben ott volt minden: gyermekkorának a helyszínei, szülei, gyermekei, a helyek, ahol valaha is megfordult, arcok – az egész élete, egyetlen képben! Egy ilyen döbbenetes pillanathoz hasonlítható, de még ennél is sokkal több az, amikor valaki igazán leborul az Úr előtt: fölvillan számára az Örökkévaló jelenléte, és annál a villámfénynél meglátszik és átértékelődik számára minden.

Mostanában nem ritkák a nyári viharok. Jó elnézni, amíg a teraszról szemlélve a nyári estében még messzi cikáznak a villámok – hát mi is így tettünk a minap. Gyönyörködtünk a távoli színjátékban, milyen szépen villódznak a fények… aztán a legnagyobb ijedtségünkre egy villám váratlanul sokkal közelebb csapott le hozzánk, és akkor már gyorsan bejöttünk a szobába… Megértettük, hogy most már „rólunk van szó.” A vasárnap délelőtt a templomban sokszor ugyanolyan, ismerjük a liturgiát, nincs veszély, minden jó református védett – de bizonyos váratlan pillanatokban mégis csak kiderül, hogy rólunk van szó, a mi életünkről!

Szeretjük énekelni, hogyne szeretnénk, „Itt van Isten köztünk” – mert olyan egyszerű és tiszta a dallama, és olyan jó dologról is szól. Hát vegyük észre, hogy a világon mindenből, de mindenből ő tekint ránk, az Örökkévaló! Jelen van az egész valóságban, de különösen is jelen van igéjében, amikor szól hozzánk. Így hallottuk az előbb: „Hallgasd meg szavamat reggel; Uram, reggel hozzád készülök és várlak.” (Zsolt 5,3)  Az ószövetségi időben reggel hozták a bírósági határozatokat, mert akkor frissebb és józanabb az ember elméje – és ezért nem véletlen, hogy a zsoltáros is „reggel”  kéri az Úr szavát és vezetését, amikor még nem rontotta el az egész napját. Az igével valóban mindig jobb a nap elején élni, és úgy indulni az utunknak – estére már tele vagyunk hiányokkal, és „az izgatott nap romjaival” – ahogy a költő mondja. (Szabó Lőrinc: A nyugodt csoda)

Isten jelenvalóságának a legfontosabb és legnagyobb hozadéka, hogy ő szól hozzánk, van mondanivalója. Amikor hazamegyünk a templomból, mindig ezt keressük a lelkünkben: mi volt az a mondat, talán összesen egyetlen szó, ami tőle eljutott hozzánk. És ha reggelente igét olvasva indulunk a napnak, ott is ez a kérdés: mi tartozik ebből, amit olvastam – énrám.

Az ő igéje nem csak megítél, mint hallottuk – hanem megerősít és éltet is minket, hiszen maga Jézus mondja:   „…a beszédek, amelyeket én szólok nektek, Lélek és élet.” (Ján 6,63) Amikor az ige nem csak a fülig ér, hanem a szívig is (512. dics. 4. v.), akkor meg is vigasztalt, visszaadja önbecsülésünket és egészen rendbe hoz. Ez a magával és életével rendbe jött ember az, aki boldogan mondja: „De én bemehetek házadba, mert te nagyon szeretsz engem, és szent templomodban leborulok, mert tisztellek téged.” Érdekes módon így folytatja: „ Vezess Uram igazságodban, mert ellenségeim vannak, egyengesd előttem az utat!”       (Zsolt 5,8-9)

Vajon milyen ellenségekről van szó?  Az ószövetségi időben sokszor tényleg élet-halál harcot vívott a szent nép a puszta megmaradásáért – volt ugyanis körülöttük ellenség elég. Midianiták, emoreusok, filiszteusok, és mind a többi. De mi már tudjuk, ha máshonnan nem, hát a lélektanból, hogy az igazán komoly ellenség belülről támad, saját magunkból. Még akkor is, amikor látszólag mással hadakozunk, és valóságos párviadalok is zajlanak – valójában ilyenkor is saját magunkkal vagyunk „szorosságban.” (2Kor 6,12) Kicsinyhitűség, önzés, gyógyulni nem akaró lelki sebek, versengés vagy éppen egyszerű szeretetlenség formájában – és még sok más, lehúzó erő alakjában is – belülről támad a gonosz. „Nem test és vér ellen van nekünk tusakodásunk, hanem szellemi hatalmasságok, a gonoszság lelkei ellen” – olvassuk az apostolnál (Ef 6,12) – s ezért kell fölvértezni magunkat a nevezetes „lelki fegyverzettel.”

Ha már beléptünk a templomba, vagyis megtisztítottuk a szívünket, aztán pedig második lépcsőként tényleg leborultunk az Úr előtt, és engedtük, hogy ő megmutatkozzon nekünk – akkor ez a harmadik, betetőző mozzanat:  védelmet találni őnála.

„Mind örülnek majd, akik hozzád menekülnek – örökké ujjonganak, mert oltalmazod őket. Mert te, Uram, megáldod az igazat, körülveszed kegyelmeddel, mint pajzzsal” – így hallottuk alapigénkben. Az a pajzs, amit itt említ a zsoltár, az egész testet beborította – nem csak a karján viselte a harcos. Itt tehát a teljes védelemről van szó, mert az Úr ilyet ad övéinek, tőle valahogy ilyet kapunk – és ez a védelem nem más, mint az üdvösség. Ez a „hitnek pajzsa” – amivel „a gonosz minden nyilát megolthatjuk” (Ef 6,16), az „üdvösségnek sisakja” és „az igazságnak mellvasa” – hiszen ha üdvösségünk van, akkor mindenünk van. Ez a legfontosabb életünkben, amihez képest minden, de minden csak második. Pontosan ebben különbözik a hívő ember a többiektől, hogy számára az üdvösség a legnagyobb minden dolgok közül.

Mi tehát úgy kapunk az „egész valónkat” körbeburkoló és megvédő pajzsot, hogy Isten Szentlelke belülről megerősít: nem kell féltsük magunkat – ő már győzött értünk!

 

„Áll a Krisztus szent keresztje

elmúlás és rom felett:

Krisztusban beteljesedve

látom üdvösségemet.” (230. dics. 1. v.)

 

De ugyanerről a „teljes védelmet jelentő” üdvösségről beszél a hatalmas erővel zendülő 35. genfi zsoltár is, melyben a hívő ember mintegy átadja a hadakozást Istennek. Letesz a küszködésről, nem hadakozik tovább, mert tudja immár, hogy az Úr győzelme többet fog érni az ő akár milyen fényes győzelmeinél, s ezért bízvást mondja:

 

„Perelj Uram, perlőimmel,

harcolj én ellenségimmel.

Te paizsodat ragadd elő,

én segítségemre állj elő.

Dárdádat nyújtsd ki kezeddel,

ellenségimet kergesd el!

Mondjad ezt az én lelkemnek:

tégedet én megsegítlek!” (35. Zsolt. 1. v.)

 

Belépni a templomba annyi, mint föladni az énünket, minden megátalkodottságunkat: megtisztított szívvel rágalmazás nélkül igazságot szólni, nem visszavonni eskünket, ha az lenne a hasznosabb, pénzünket nem adni uzsorára, vesztegetést pedig sem adni, sem pedig elfogadni – innen indult mai igénk. Ez az alap, ami nélkül belépni sem szabad a Sionnak hegyére. Aztán leborulni az Úr előtt, hogy ő megmutatkozhasson nekünk: szóljon hozzánk, mégpedig idejében, reggel – amíg nincs még minden elrontva. Végül pedig szívből és önfeledten örvendezni az ő minket minden oldalról megoltalmazó pajzsának, az üdvösségnek: „Mind örülnek majd, akik hozzád menekülnek – örökké ujjonganak, mert oltalmazod őket. Mert te, Uram, megáldod az igazat, körülveszed kegyelmeddel, mint pajzzsal.” Így is legyen! Ámen.

 

Fohász

Urunk Jézus, te találkoztál minden kísértéssel és gyötrelemmel, és győztél. Te tudod, mit jelent embernek lenni, és azt is tudod, milyen mélységeket járunk meg, amíg a szívünk megérlelődik az örökkévalóságra. Hozzád menekülünk, hiszen te úgy szerettél bennünket, hogy értünk adtad életedet; és tudjuk és tapasztaljuk, hogy ma is fontosak vagyunk számodra, amikor te már a dicsőségben vagy, az Atyánál. Segíts minket méltónak lenni nagy jóságodhoz, hogy mi is képesek legyünk a tőlünk telő odaadásra és a szükséges áldozatra. Imádkozunk a fájó szívűekért, akiknek gyásza van, és a betegekért, hogy gyógyulást kapjanak. Adj felüdülést a pihenőknek, és új reménységet minden nehéz és kétséges helyzetben lévőnek. Imádkozunk, hogy állítsd meg az erőszak áradását, amely lassan elborítja a világot. Adj értelmet és bölcsességet az elöljáróknak, hogy igazságos és helyes döntéseket hozzanak. Rád bízzuk magunkat, mert te kegyelmeddel körülveszel minket, mint pajzzsal. Ámen.