Következmények ideje

 

Igehirdetés 2017. október 29.

Következmények ideje

 

Lekció: Ez 8,1-18

Textus: Ez 9,6

„…azokhoz az emberekhez ne nyúljatok, akiken jel van.”

 

Emberi életünk nem egységes szövet. Felhőtlen és boldog időkre, amikor minden rendben, hirtelen bajok törnek, néha csőstül is – mi pedig ott állunk értetlenül. Kérdezzük, mi ez – de válasz nincs. Máskor a fordítottja történik: szenvedések között és elhagyatottságban, már-már beletörődve a változtathatatlanba egyszer csak kisüt a nap s minden idilli lesz, mint egy váratlanul fellelt erdei tisztáson. Érdekes módon ilyenkor nem szoktunk oly dühödten kérdezni, mi ez, és honnan jön: örülünk a jónak, s méltatlankodunk a rossz felett – az ember már csak ilyen. De legtöbbször nem értjük igazi mélységében egyiket sem.

Földi utunk során folyamatosan keressük életünk egzakt rajzolatát – de legfeljebb foltok adatnak, apró kis megvilágosodások, azok is ritkán. Mindig újabb képek tárulnak fel, amint zseblámpánál lát valaki a sötétben – ezeket aztán hozzá is illesztjük az előző képekhez, amiket már ismerünk, ahogy tőlünk telik – ám igazán pontos áttekintés, amolyan „műszaki rajz” sorsunk alakulásáról még utólag sem áll rendelkezésre. Vélekedünk, elméleteket gyártunk, olykor alkalmazzuk a közszájon forgó megfogalmazásokat is – ha pedig mindezzel csődöt vallunk, kezdjük előröl a mozaikok összeillesztését…

Bizonytalanságban kell-e végigjárja útját mindenki, hogy éppen az élete „természete” marad sűrű homályban? Így kell ennek lennie?  Nem. Az ember lelki előrehaladásában csodálatosan megsejtheti az Örökkévaló mivoltát, sőt, akaratát is – egészséges esetben már nyiladozó értelemmel, az ifjúságában – s akkor egy más és új dimenzió nyílik fölfogásában. Az eddigiek átértékelődnek, az élet nyitottá válik. Történelmi kataklizmák idején például megrendülnek a megszokott igazságok, és olyankor nagyon lényeges, helyén vannak-e egy nép szellemi vezetői.

Ilyesmiről volt szó Ezékiel könyvének születése idején is. A babiloni király Kr. e. 597-ben megadásra kényszerítette Jeruzsálemet, és a fiatal Jójákin királyt a felsőbb társadalmi rétegekkel együtt fogolyként magával vitte Babilonba. Annak nagybátyját ültette a trónra, Júda országa pedig vazallusa lett. Az otthon maradtak Egyiptom segítségében reménykedtek, de élték tovább a maguk bálványozó, hitben és erkölcsiekben züllött életét. Ezékiel próféta, aki papi családból származott, már Babilonban nyerte elhívását Istentől.

Igehirdetői munkásságának első részében arról szólt a fogságra hurcoltakhoz, hogy ne tápláljanak hiú reményeket a hamarost való hazatérésről, mert Jeruzsálem és a templom teljes pusztulása, mint Isten jogos ítélete küszöbön áll, és teljességgel elkerülhetetlen. Munkásságának ebből az első hányadából való mai igénk.

Amikor Kr.e. 587-ben mindez tényleg bekövetkezett, és megérkezett a száműzöttek második, még nagyobb csoportja, Jeruzsálemet és a templomot pedig valóban felégették a babiloniak – akkor megváltozott a feladata. Vigasztalta a kétségbeesett népet, erősítette Isten hűségébe és a hazatérésbe vetett hitüket. Nagyon nevezetes a csontok megelevenedéséről (Ez 37,1-14), és az új templomról (Ez 40,1-47,12) való látomása, bár még utólag is feddi a hűtlen pásztorokat, akik miatt odajutott a nép, ahol tart. (Ez 34,1-10) Megszólal viszont biztató igehirdetése a „jó Pásztor” majdani uralkodásáról (Ez 34,11-31), s az Újszövetségben visszhangzó tanítása az „új Jeruzsálemről”, amit a Jelenések könyve idéz, és fejt ki félezer év múltán teljes szépségében. (Ez 48,30-35 Jel 21,9-22,5)

Ezékiel írásműve sok évtized alatt keletkezett: névtelen tanítványai és követői szerkesztették, sőt folytatták, amit elkezdett – ez az ókorban s magában a Bibliában is (ld. Ézsaiás könyve) természetes gyakorlat volt. S ha belegondolunk, hogy a babiloni száműzetés első és második hulláma közt tíz év, hazatérésükig pedig további hetven év telt el, akkor megértjük, hogy Ezékiel próféta könyve is egy egész évszázadig íródott.

De most még az első csoport Babilonba hurcolásánál tartunk. Borzalmas volt az ókori uralkodók kegyetlensége, ezt tudjuk – ezzel általában maguk dicsekednek emlékoszlopaikon. Ezékiel is tisztában van azzal, mi várható a továbbiakban – de nagy megdöbbenésünkre úgy írja meg látomásában Jeruzsálem küszöbön álló elpusztítását, mint amit maga az Úr parancsol meg. Nem a babiloniak embertelenségét hangsúlyozza a történtekben.

Amikor a Lélek fölemeli őt ég és föld közé, s Babilonból “elviszi” Jeruzsálembe, először a város kapujánál fölállított istenszoborhoz és oltárhoz állítja. (Ez 8,5-6) Ott tudatja vele, hogy e bálványozás miatt eltávozik lakóhelyéről, a Sionon lévő szentélyből. Aztán sorra megmutatja neki az állat- és démonistenek képmásaival kifaragott pazar sírkamrákat, ahol a Nagytanács tagjai, mind a hetven vén, titokban tömjéneznek, bálványoktól várva az ellenségtől való szabadítást, majd az Úr háza kapujánál a Tammúz-sirató asszonyokat, végül pedig a templom udvarában – a Szentélynek háttal – a napot imádó embereket. Ezért parancsot ad az Úr az északi Felső-kapu felől érkező fegyvereseknek, hogy irgalom nélkül öljék az öreget, ifjakat, szüzeket, gyermekeket, asszonyokat – ne szánakozzanak rajtuk. Egy gyolcsba öltözött férfinak közöttük íróeszköze van: ő Isten parancsára jelet tesz azok homlokára, akik sóhajtoznak és nyögnek a sok gonoszság miatt, amit a városlakók elkövetnek. (Ez 9,4) Ezek mind megmenekülnek! (Jel 7,3 Jel 9,4)  „…azokhoz az emberekhez ne nyúljatok, akiken jel van.”   (Ez 9,6) A “megjelölés” ott a testi haláltól menekvést hozta, ám a Biblia távlataiból tudjuk, hogy ennél többet tartalmazott. Mi van ennél több? A bálványozás élőhalott helyzetéből menekvés. Az ige szerint Isten elhagyása (beszédes kép: a napot imádók háttal a Szentélynek) pontosan ez az állapot. Élőnek látszik, aki abban van, valójában azonban halott.

A homlokukon Isten jelét viselők viszont nem a halál, hanem az élet eljegyzettjei. Ők megszabadulnak a „lehetetlen helyzet” idején, amikor mások elvesznek. Számukra van menekvés a kötelező rosszkedv, a halálfélelem és az ellenállhatatlan kísértés óráiban, amikor a többiekre mind eljönnek előző cselekedeteik következményei. Mert a „büntetés” lényege: kiteljesedik valami, ami magvában előzőleg már sokáig ott volt. Ha belépnek a babiloniak az északi Felső-kapun kezükben a kivont fegyverrel, akkor már nincs menekvés – eljött a „következmények ideje”.

Volt pedig szabadság előzőleg elég. Pontosan tíz év telt el az „első turnus” Babilonba szállításától – lett volna idejük életük megjobbítására, ha abban az első kataklizmában fölfedezik az Istentől való megszólító jelet. Kaptak időközben olyan prófétát is, mint Jeremiás volt – akit azonban megvetettek, megszégyenítettek, bebörtönöztek, és végül Egyiptomba deportálták.

Föl kell fedeznünk, hogy más a kegyelem ideje, amikor minden szabad, teli lehetőséggel a létezés – és egészen más a „következmények ideje”, amikor már semmi nem rajtunk múlik. Az ember kap szabadságot Istentől, egészet és teljeset, amit azonban eljátszhat – egészen és teljesen. Van idő, amikor Ádám és Éva egy gyönyörű kert birtokosa, de amikor ezt eljátsszák, a föld nem adja nekik termőerejét, hanem csak tövist és bogáncsot terem. (1Móz 3,17-18)

Miért oly nagy baj a bálványozás? Vallás – vallás, mondják némelyek meglehetősen cinikusan. Az élő Isten elhagyása azonban azonos a helyes élet elhagyásával. Ő a forrása igazságnak, szeretetnek, derűnek – ezek nélkül mi marad? Kapubálvány Jeruzsálemben, mint a rómaiak Janus-a, egyiptomi halottkultusz nagyszerűen vésett sírkamrákkal, aztán szír Tammúz-siratás, vagyis a meghaló tavaszisten kultikus „visszasírása” a nyári tikkadás és növényzet-elhalás idején, valamint a nap (megint csak egyiptomi eredetű) imádása a valódi Teremtő helyett. Ma ez a félreértés a pénz, hatalom és hírnév – az igaz élet és igaz alkotások létrehozása helyett. Mert helytelen hitből csakis helytelen élet következhet.  „És ezt mondta nekem: Izrael és Júda vétke felette nagy, mivelhogy az országot elárasztották vérontással, és a várost igazságtalansággal, azt mondva, hogy elhagyta az Úr ezt az országot és nem lát.”  (Ez 9,9) Amikor az ember berendezi életét Isten nélkül „hiszen ő úgysem lát semmit” – akkor aztán az olyan is. Elárasztják a világot vérontással, más országokba helyezett proxi-háborúkkal, profit-megfontolásokból kifosztanak földrészeket, igazolják és elfedik a jogtiprásokat hírgyártással: de az Úr nem vak – és Ezékiel pontosan ezt próbálta valamikor népének elmondani.

A világ ilyen, s mindig is ilyen volt – nekünk mégsem szabad ítéletben s vádban kimerülnünk. Ha látjuk is fonák és hamis voltát, mérhetetlen mohóságát és alvilági módszereit, mégis régen rossz, ha ezek kimondásánál elakadunk. Mi mást lehet tenni? Meg kell teremteni egy másikat – a magunk világát. Azonban ne alternatív protonra gondoljunk – az nem fog menni. Az un. világ viszont legkevesebb hétmilliárd „kis világból” áll, s ezek közül egy a miénk – ott kell új módszereket bevezetni! Aki nem itt, vagyis önmagánál kezdi, az csak a zűrzavart, hangoskodást és zavarosban halászást szolgálja – az egész Biblia erről szól.

Mostanában olvassuk Kalauzunk szerint a Passio jánosi történeteit is. Jézus tisztafényű alakja mögött ott a sötét tömeg, a zűrzavaros és orránál fogva vezethető „turba”. Ők azok, akik kiabálnak, elvégzik a szitkozódás piszkos munkáját – de egész jelenségük lényege erkölcsi értelemben mégis a vád. A döntő pillanatban ezt kiáltozzák: „Feszítsd meg, feszítsd meg! ….Nekünk törvényünk van, és a törvény szerint meg kell halnia, mert Isten Fiává tette magát.” (Ján 19,6-7) Aki vádol, az szökésben van, mondja Németh László – de az ige még ennél is gyökeresebben fogalmaz: aki káromol, az sátáni dolgot cselekszik. (Jel 13,6)

Ettől kell megszabadulnia, aki önmagában új világot kíván teremteni: a kifelé fordított gyűlölködéstől. Amíg másokat kárhoztatunk és szidalmazunk, addig el sem indultunk a megtisztulás útján. „Én sem kárhoztatlak téged – menj el, és többé ne vétkezz!” (Ján 8,11) – Jézus ilyen módon kezelte a bűnöst. Mert az emberek tényleg vétenek, sokat és sokszor – de nem a miénk az ítélet. A vád, a szidalmazás és a káromlás gyökere egy: addig sem rólam van szó. Kifelé fordított negatívumokkal csak igazoljuk és állandósítjuk a saját vétkeinket: kezdődjön hát itt a gyógyulás! Nem mondom ki, pedig úgy vélem, tökéletesen igazam van. Nehéz lecke, ám egyetlen lépés sem tehető nélküle az igaz úton. Megszabadulni a mindennapok apró gonoszságaitól, a hát mögötti megszólásoktól, hogy folyton ilyesmivel könnyítsünk lelkünkön – ez a lelki nemesedés első lépése. Helyes beszéd, intrikák nélkül. Tiszta szó, ami már-már az igazság megjelenése. Vád nélkül, mégis tökéletesen igazan.

Magától ez nem megy az embernek, egyszerűen kevés elhatározni. Gondoljunk arra, hogy J.S. Bach élete nagy, összefoglaló művében külön tételt szentelt a Niceai Hitvallás ezen szavainak: Et incarnatus est – „…és megtestesült.” A karácsonyi öröm szokásos motívumai helyett lebegő, fentről csendben alászálló, meditatív zenét írt ehhez a pár szóhoz, mintegy jelezve, hogy az ige “testté létele” (Ján 1,14) belső, lelki dolog. Latolgatunk, összemérünk, döntést hozunk, amiből végül cselekedet, „test” lesz… s ez fentről érkezik hozzánk, mint az alászálló madár! (Mát 3,17)

Ezen az úton járva egészen más „következmények ideje” jön el, nem a kivont kardú fegyveresek pusztítása. Lesz vigasztaló szó Babilonban, akad, aki hetven év után hazavezérli őket, és a templom is újjáépül a maga idejében. De csak a sok évtizedes száműzetés után, ha már tényleg szembenéztek bűneikkel. Akkor kiderül, hogy „…könyörülő és irgalmas az Úr, késedelmes a haragra és nagy kegyelmű, nem feddődik minduntalan, és nem tartja meg haragját örökké. Nem bűneink szerint cselekszik velünk, és nem fizet nekünk a mi álnokságaink szerint. Mert amilyen magas az ég a földtől, olyan nagy az ő kegyelme az őt félők iránt. Amilyen távol van napkelet napnyugattól, olyan messze veti el tőlünk a mi vétkeinket.” (Zsolt 103,8-12) Igen, ez a kegyelem. Még hallani is jó róla – hát még élni általa. Ne késlekedjem hozzákezdeni. Így legyen! Ámen.

 

Fohász

Uram, égig ér a te irgalmad, és kegyelmességed a felhőkig. Segíts, hogy ez fontosabb legyen számomra minden egyébnél! Ámen.