Látszat és valóság

Igehirdetés 2011. július 17.

Látszat és valóság

Lekció: Ján. 7,14-30
Textus: Ján. 7,24

„Ne ítéljetek a látszat szerint, hanem igaz ítélettel ítéljetek!”

Imádkozzunk!

Mennyei Édesatyánk, köszönjük, hogy ezen a vasárnapon is megnyitottad előttünk szent házad ajtóit. Szeretnénk lélekben is színed elé állni, úgy igazán, méltó módon megköszönve minden jó ajándékodat és tökéletes adományodat, és ugyanakkor semmit sem takargatva és rejtegetve előled. Segíts bennünket ebben az őszinteségben. Azt is kérjük, és tőled, kegyelmedtől reméljük, hogy ebben az órában nem csak magunkat pillanthatjuk meg igéd tükrében, amint vagyunk, sok bűn alatt, hanem a te szép fényes hajnalodat is, amint azt Krisztus feltámadásában elhoztad ennek a világnak. Valóban te vagy nekünk egyetlen reménységünk, megváltó Jézusunk, aki meg tudsz őrizni minket az ördögnek minden csalárdságától, és lelki-testi nyavalyáktól. Őrizz minket minden hamis tudománytól, és add meg nekünk most azt a mennyei kenyeret, ami az igazi, örök életre táplál bennünket. Ámen.

Igehirdetés

Az elmúlt hetekben egyik gyülekezeti tagunk a felújítás alatt álló református óvodánk utcájában járva azt hallotta két, éppen arra járó idős hölgytől, hogy azon szörnyülködnek, borzasztó, ezt az óvodát meg itt szétbontják, pedig az van ráírva, hogy Református Óvoda. Megnyugtatta őket, hogy a reformátusok nem csak szétbontják, hanem majd össze is rakják az óvodájukat, és még szebb is lesz, mint valaha volt – amitől ők láthatólag megnyugodtak.
Ez jutott eszembe, amikor a tegnapi újszövetségi olvasmányunkban Jézustól magától hallhattuk: „Ne ítéljetek a látszat szerint, hanem igaz ítélettel ítéljetek!” A valóságban ugyanis úgy áll a dolog, hogy nem csak az a két idős hölgy ítélt ott a látszatok szerint, hanem mindnyájan hajlunk erre a dologra. Ritka portéka, hogy „igaz ítélettel” ítélnénk akár embereket, akár helyzeteket, de még saját magunkat is, mert az ítéleteink mindenestől ránk vallanak – akarjuk vagy sem, át vannak itatva a magunk elfogultságaitól. Valószínűleg igaza van a szellemes mondásnak, hogy a gondolkodásunk nem annyira az igazság felé halad, mint inkább a sebeink felől jön. Leginkább ez lehet az oka annak, hogy az emberi vélekedések ugyanarról a dologról is olyan nagyon eltérőek lehetnek.
Egy angol gondolkodó, Francis Bacon az 1600-as évek elején csokorba gyűjtötte az ítéleteinket torzító tényezőket, amiket egyébként „idolum”-oknak, tehát valósággal bálványoknak nevezett, és azt mondta, hogy legalább négy van belőlük. Ezeket mind le kellene győznünk ahhoz, hogy a valóságot ne a káprázatainkon, korabeli fordítás szerint ne a „ködképeinken” át nézegessük. Első a „faj idoluma”, vagyis az, hogy emberek lévén nem is tudjuk a valóságot másként látni, mint emberek, vagyis ki vagyunk téve az érzékszerveink korlátainak. Szemünkkel például azt látjuk, hogy felkél a nap, aztán meg lenyugszik, a valóságban pedig a lábunk alatt lévő föld forog a tengelye körül. Ki vagyunk tehát téve az érzékszervi csalódásainknak. Aztán következik a „barlang idoluma”, vagyis az, hogy mindnyájan egy bizonyos zugból, mintegy a saját barlangunkból nézzük a világot, amit a neveltetésünk és a körülményeink határoznak meg, és nem értjük, hogy mások miért látják ugyanazt a világot egy másik barlang mélyéről. Pedig éppen az lenne az orvosság, hogy tudatosan törekedjünk a valóságot – legalább néha – egy másik barlanglakó szemével nézni, ami egyáltalán nem könnyű dolog. Egyéni sorsunk meghatározza a látásmódunkat. Harmadik a „piac idoluma”, ami arra utal, hogy az emberek nagyon sokszor egyszerre beszélnek, tulajdonképpen párhuzamosan elbeszélnek egymás mellett, hangoskodnak is, mint a piacon szokás, és mindenki a maga nyelvét és a maga szavait használja, amikor a „portékáit kínálgatja”. Ezért van annyi félreértés emberek között, amikor egymással beszélnek – mert mást értünk a kimondott szavainkon, és csodálkozunk, hogy a többiek is mind a maguk szavait használják, a maguk nyelvét beszélik – a végén pedig már kibogozni sem lehet, ki mit is mondott tulajdonképpen és mit is értett alatta. Végül a negyedik a „színház idoluma”, mert a színpadon nem a valóságot, hanem valami megrendezett dolgot látunk – és pontosan így befolyásolja mindnyájunk gondolkodását a különböző ideológiák és filozófiák, gondolati rendszerek és tanítások rejtett jelenléte.
Azt hiszem, nyugodtan igazat adhatunk ennek az angol filozófusnak, hogy legalább ezt a négy „idolumot”, ezt a négy bálványt le kellene dönteni ahhoz, hogy igaz ítélettel tudjunk ítélni, ne pedig a látszatok után. Jézusban például a csodadoktort, a mágust látták akkoriban az emberek, mert gyógyulások történtek körülötte – amiről ő maga azt mondta, hogy a látszatok után ítéltek, itt ennél sokkal többről van szó. Ha valaki cselekedni akarja az én mennyei Atyám akaratát, az megérti majd, hogy az én tudományom nem tőlem magamtól van, hanem az én mennyei Atyámtól. Nem egy országos szenzációról és nem is cirkuszi mutatványokról van tehát szó, ez még a látszatok világa volna, hanem a mi egész földi életünkről. Akarjátok-e cselekedni az én mennyei Atyám akaratát – ez itt a valódi kérdés. Ezért nagy és ezért fontos dolog tehát az „igaz ítélet”, hogy mi egyáltalán arról beszéljünk, amiről kell és érdemes is beszélni – és amire mi magunktól, mondjuk ezt ki őszinte szóval – nem is vagyunk képesek.
És ha már a ködképeket emlegettük, eszünkbe juthat Kemény Zsigmond: „Ködképek a kedély láthatárán” című nagyszerű, 19. századi regénye, ami pontosan arról szól, miért is fontos nekünk legyőzni a saját ködképeinket. Egy nagyon jól és boldogítóan induló házasságot rombol le, tesz lehetetlenné a regény története szerint az, hogy a férj eszelősen ragaszkodik a maga életmódbeli és gazdasági rögeszméihez, amiken képtelen bármit is igazítani a párja kedvéért. Szép emberi összetartozásokat rombolhat le, hogy ködképek uralma alatt állunk, és valóságot a rögeszméinken át szemléljük, nem pedig igaz ítélettel ítélünk.
Eszünkbe juthat pedig akár az is, hogy még egy olyan ószövetségi hegyóriásnak is, mint Sámuel próféta azt mondja az Úr, amikor az a Jesse szép szál fiai között válogat új, felkenni való királyt keresve az engedetlenné lett Saul helyébe, hogy „ne nézd az ő külsejét, se termetének nagyságát, mert én elvetem őt. Az ember azt nézi, ami a szemei előtt van, de az Úr azt nézi, ami a szívben van.” (I. Sám. 16,7)
Így érthetjük meg, hogy nekünk, a káprázatokban élő embereknek igazából egyetlen valódi gyógyulásunk lehetséges, hogy a ködképeink uralma alól kiszabadulva az „igaz ítélet”-nek akár csak a közelébe is férkőzzünk, ez pedig az, hogy megtérünk, visszatérünk Istenhez. A Szentírás egyöntetű tanítása szerint ugyanis ő az egyetlen igazi valóság – hozzá képest minden más létező dolog másodlagos ebben a világban. Amikor az ő nevét kérdező Mózesnek azt mondja az égő csipkebokorból, hogy „Vagyok, aki vagyok, ezt mond a népnek, a Vagyok küldött engem hozzátok” – akkor pontosan ezt jelenti ki. Egyetlen igazi valóság van, ez pedig maga az Úr. Mi emberek pedig annál inkább élünk a ködképeink, a különböző egyéni elképzeléseink és rögeszméink uralma alatt, minél távolabb vagyunk tőle. És a fordítottja is igaz, amint abbahagyjuk a tőle való távolodást, megfordulunk, bibliai szóval megtérünk, és elkezdünk valóban szívünk szerint közeledni őhozzá, annál több közünk lesz az igazi valósághoz, annál kevésbé élünk majd eltorzult, hamis világban, szubjektív tévedéseink, az „idolumaink”, bálványaink uralma alatt.
Ezt a változást, ezt a megfordulást senki emberfia meg nem takaríthatja. Ezt még vallásos cselekményekkel sem lehet kiváltani, itt a lényegek lényegéről, az életünk tényleges minőségéről, az irányultságunkról van szó. Arról, hogy hova is tartunk mi tulajdonképpen, ami minden ember életében az egyetlen és igazán fontos kérdés.
Ha pedig ez tényleg mind így van, akkor most az következik, jó – de hogyan? Mi a kivitelezés módja? Ezt a kérdést mindig csak a második helyen szabad kérdezni, az első kérdés ugyanis mindig az, hogy „mit”. A „hogyan”mindig csak a második kérdés lehet. Az emberek sokszor keverik össze ezt a két kérdést, és mivel nem szánták el magukat arra, hogy mi is legyen az irányultságuk, helyette azzal bajlódnak, hogy miként is kellene azt kivitelezni – így aztán nem lesz az egészből semmi, mert elakadnak. Pedig hallottuk, hogy a Szentírásnak erre világos válasza van, forduljunk Isten felé, ez az első és a legfontosabb dolgunk, a kivitelezés, a hogyan csak erre következő kérdés.
De azért ez is fontos, és a kivitelezésre, a hogyan-ra az a Szentírás válasza, hogy Krisztus. Úgy kell nekünk is Isten gyermekeinek lenni, mint ahogyan ő az volt. Ha már elhatároztuk, hogy nem elfelé akarunk menni az Örökkévalótól, akkor ennek a kivitelezése a Jézus követése. Itt pedig egy eretneknek tűnő igazságot hadd mondjak, amit a Biblia alaposabb tanulmányozásából azonban megérthetünk, hogy neki nem „veleszületett tulajdonsága” volt az istenfiúság meg az igaz ítéletre való képesség, hanem sok-sok imádság és sok-sok elmélyedés révén „szerzett tulajdonsága”. Így olvassuk: „És tökéletességre jutván, örök üdvösség szerzője lett mindazokra nézve, akik neki engedelmeskednek.” (Zsid. 5,9) Vagyis ő maga is sokat lépett előre földi élete harminc éve alatt, amíg „tökéletességre jutott”, tehát nem a mennyből aláereszkedett aranyszobor volt, amilyennek mi a végeredmény, a megváltás csodája miatt szoktuk is őt látni és láttatni, hanem ugyanolyan asszonytól született ember, mint mi magunk. Nagy bíztatás van ebben elrejtve, mert hányan keserednek el és legyintenek lemondóan – úgysem tudok olyan lenni, mint ő. Pedig ő pontosan azért jött, hogy mi egyre inkább olyanok legyünk, mint ő! Saját maga mondta: „Jöjjetek énhozzám mindnyájan, akik megfáradtatok és meg vagytok terhelve, és én megnyugosztalak titeket. Vegyétek föl magatokra az én igámat, és tanuljátok meg tőlem, hogy én szelíd és alázatos szívű vagyok, és nyugalmat találtok a ti lelkeiteknek. Mert az én igám gyönyörűséges, és az én terhem könnyű.” (Mt. 11,28-30) Igenis, lehet nekünk hozzá menni, és tőle az élethez legfontosabb dolgokat mindig újra megtanulni. Ő pontosan ezért jött mihozzánk, emberekhez.
Amikor az ige arra biztat minket, hogy mindig imádkozni kell, és meg nem restűlni (Lk. 18,1), akkor erről az ő belső igyekezetéről van szó, amit nála látunk. „Az én eledelem az, hogy annak akaratát cselekedjem, aki elküldött engem, és az ő akaratát elvégezzem”. (Ján. 4,34) És mivel neki valóban ez volt a legdöntőbb igyekezete, ennek a gyakorlása révén eljutott egészen odáig, hogy nem szorult rá, hogy valaki tanúskodjon egy emberről, hanem „tudta ő magától is, mi volt az emberben”. (Ján. 2,25) Ez az a gyümölcs, amit megint égből jött csodálatos képességnek szoktunk gondolni, pedig ez is az Atyának való engedelmessége gyakorlatából született: tudta, hogy mi van az emberekben. Ránézett a samáriai asszonyra, és azt mondta, öt férjed volt, és ez a hatodik, akivel most élsz nem a férjed. Vagy találkozott a kapernaumi századossal, és azt mondta, legyen neked a te hited szerint – és meggyógyult annak a szolgája még abban az órában. Mert ő tudta, mi lakik az emberekben.
Még egyszer hadd mondjam: ez a csodálatosnak látszó képesség is olyasmi, ami előlünk sincs elzárva. Nem a képzelgések és különböző aura-látások formájában, amit az okkult fertőzések világában olyan sokan űzni vélnek, hanem abban az értelemben, hogy Jézussal a szívünkben egyszer csak képesek leszünk meglátni a küszködő, tévedező embertársainkban is, hogy mindig több bennük a csodálatra méltó, mint a megvetni való. Ha csak ennyi történne, már nem lenne országunk olyan hátul a társadalmi összetartás ranglistáján, mint ahogy ma ott vagyunk. Jelenleg mindenki bizalmatlan mindenkivel, indulatok és ellenségeskedések osztják meg az országunkat, mindenki mindenki ellen harcol. Krisztusban élve fölfedezhetnénk, hogy mindig több embertársainkban a csodálatra méltó, mint a megvetni való.
De követhetjük Jézust abban, hogy ő tudta, mi lakik az emberekben úgy is, hogy fölfedezzük, mitől szenved egy-egy embertársunk. Az egyik elvesztette az állását, a másik operáción van túl, a harmadik öreg szülőjét ápolja, a negyediket az unokája sorsa aggasztja, az ötödiket a hipochondriája gyötri, azt hiszi, már régen gyógyíthatatlan betegség lopózott a tagjaiba – és folytathatnánk. Milyen más lenne a világ, ha legyőzve legalább a „barlang idolumát”, tudnánk néhanap a “másik barlanglakó” szemével nézni az élet dolgait. Ezt hívják megértésnek, ami olyan ritka kincs, és aminek hiányától mi, egymással mindig rosszul kommunikáló emberek annyit szenvedünk.
S talán még azt is észrevennénk, hogy milyen lehetőségek rejlenek egy-egy emberben. Bárki léphet ugyanis tovább és meghozhatja bármelyik pillanatban élete fontos döntését. Ki gondolta volna például, hogy a jobb lator a Golgotán fog még tudni kegyelemért folyamodni? És megtörtént. Mert az emberben bármi megtörténhet, még az is, hogy nem szalasztja el a pillanatot, és jól dönt egy fontos pillanatban. Ezt a lehetőséget is megláthatjuk minden egyes embertársunkban, és akkor fogunk „igaz ítélettel” ítélni felőle, ha így látjuk őt, ezzel a nagyszerű lehetőségével együtt.
Látszatok, ködképek, bálványok – valóban ez a mi megszokott és zűrzavaros közegünk, amiben kavarog az élet átláthatatlan és kaotikus hullámzása. Hát fedezzük fel, amit Jézus felfedezett, hogy egyetlen „való, biztos és igaz” van, ez pedig maga az élő Isten. Hozzá kell visszatérnünk, ez ad életünknek helyes irányultságot egyedül. Ha pedig a hogyan és a kivitelezés érdekel már, mert a fő dologban meghoztuk a döntésünket, akkor a válasz Krisztus. Őt kell követnünk, hogy az Atyának mi is méltó módon lehessünk gyermekei. Ha majd nekünk is az lesz az eledelünk, hogy mennyei Atyánk akaratát cselekedjük és véghezvigyük az ő akaratát, akkor mi is eljutunk oda, hogy nem lesz szükségünk tanúskodókra, mi is tudjuk már, mi lakik az emberekben. Bennük is ott lakik az örök, isteni lélek, aki a föld porából emberré tett minket – kezdjük el újra ezt látni egymásban is, magunkban is. Amint az ember már nem csupán a testével, hanem örök, Istentől kapott lelkével azonosítja önmagát, más szintre kerül az élete. Elmúlnak szorongásai, amik talán halálra gyötörték, viszonylagossá válnak a legkínzóbb vágyai is, amik előzőleg uralkodtak rajta és megtanulja Jézustól, hogy ő szelíd és alázatos szívű, és ebben talál nyugalmat a lelkének. „Ne ítéljetek a látszat szerint, hanem igaz ítélettel ítéljetek!” Így legyen. Ámen.

Imádkozzunk!

Istenünk, köszönjük a megváltás csodáját, azt, hogy mindenkinek van új kezdet és nincsen véglegesen elrontott élet. Vedd el hitetlenségünket, csüggedésünket és tehetetlenségünket, hogy új erőre kapjunk, járjunk, és ne fáradjunk el, fussunk, és ne lankadjunk meg. Szabadíts meg minket lehúzó rögeszméinktől, amik hozzánk nőttek már, és minden hamis ködképtől, ami elfed téged előlünk. Taníts meg minket a valóság tiszteletére és elfogadására, ha az nem is mindig kényelmes és nem is mindig minket igazol. Tudjuk Urunk, hogy te vagy az egyetlen igazi valóság, és engedd meg nekünk, hogy ezért először mindig rád figyeljünk és így megtisztulhasson gondolkodásunk attól, ami előtted nem kedves. Kérünk, gyógyítsad testi-lelki nyavalyáinkat, vigasztald közöttünk a szomorúakat, és erősítsd a megfáradtakat. Adj pihenést a kikapcsolódóknak, és emelj fel mindnyájunkat isteni létezésünk magaslatára, ahol szívünk-lelkünk eggyé válik teveled. Áman.