Légy jó illat!

Igehirdetés 2014. március 2.

Legyél jó illat!

 

Lekció: Ján 12,1-8
Textus: 2Kor 2,15-16

„Mert Krisztus jó illatja vagyunk Istennek, mind az üdvözülők, mind az elkárhozók között; ezeknek halál illatja halálra, amazoknak pedig élet illatja életre.”

 

Imádkozzunk!

Mennyei Édesatyánk, megköszönjük szent napodat, amit arra adtál, hogy veled találkozzunk és szívünkben megújíthasd az élő hitet. Rászorulunk jóságodra, akik eltékozoljuk javaidat úgy annyira, hogy végül egészen kiüresedünk és koldusokká leszünk. Te bőkezű és nagylelkű vagy minden elképzelés felett, ne hagyd szomjúhozni a mi lelkünket. Örömmel jöttünk erre a helyre, amely tőled van és csodálatos a mi szemeink előtt minden ajándékával együtt. Megköszönjük, hogy szülők, gyermekek és unokák együtt dicsérhetnek itt téged, és azt kérjük, hadd nyíljanak fel szemeink látni ma újra a te végtelen jóságodat, amit Krisztusban közöltél e világgal. Szeretnénk olyanokká lenni, mint ő, szelídek és alázatos szívűek, segíts most azzal, hogy megtisztogatsz minket és méltóvá teszel arra, hogy mi is őt szolgáljuk! Ámen.

 

 

Igehirdetés

A Szentírás képes beszéde gyakran használ hasonlatokat, amikor is egészen magas lelki valóságokat köznapi dolgokkal hoz párhuzamba, hogy jobban megértsük, miről van szó. Ma például azt halljuk, hogy az üdv, a magasabb élet hasonlatos ahhoz, amikor jó illatot érzünk és felderül tőle a kedvünk. A gyermekek még tudják, hogy milyen fontos valaminek az illata – az óvodába vagy iskolába először lépő gyermekek például mindenekelőtt megszagolják a helyet, ahova majd járni fognak, és így döntik el, hogy szeretni fogják-e vagy sem. Az ókori keleten az illatszer egyszerre gyógyszer is volt, mert tudták, hogy akinek jobb lesz a hangulata, és a finom illat ezt végzi el bennünk – az testileg is könnyebben gyógyul.

Március első vasárnapja mindig Biblia-vasárnap magyar református egyházunkban, ezért fogalmazhatunk akár így is: érezzük meg ma újra az evangélium jó illatát! Minden családi otthonban ott a Szentírás, ez a hatalmas és titokzatos könyv, amiben valamennyi létező emberi élethelyzetet viszontlátunk, és így mintegy a tükörben megpillanthatjuk, magunk emberileg éppen hol is tartunk. Nem is hiszem, hogy bárki akadna közöttünk, aki meg ne érezte volna már az evangélium egészen csodálatos világokat sejtető, jó illatát – és ma is azért jöttünk ide, a templomba, hogy ezt lélekben újra érezzük. Hadd biztassak és erősítsek meg mindenkit, hogy ha így jött, jó úton jár. Emberi életünk önmagában is csodálatos ajándék, csakhogy el szoktunk tévedni benne. Nem véletlen, hogy amikor egy minoszi kultúrában az élet “modelljét” el akarták készíteni, egy labirintus lett belőle. De az is eszünkbe juthat, hogy a parányi kis elefántok, amik a születésük után összesen fél tonnásak, ha elkeverednek anyjuk mellől, akkor a nagy csorda forgatagában is pár perc alatt megtalálják – a szaga után. Mindössze egy hetes ember-csecsemőkkel végzett kísérletek is meghökkentő módon kimutatták, hogy a gyermek még szinte nem is lát, de százhúsz ruhadarab közül mégis ki tudja választani, melyik az édesanyjáé, és a maga módján jelzi, ő oda tartozik. Szóval mély és elemi világokról van szó, amikor az “illatok birodalmában” járunk, s ha van nem csak erre szolgáló fizikai érzékszervünk, hanem lelki-szellemi érzékenységünk is, mint ahogy van – akkor az biztos iránytűként vezet majd a ránk tartozó értékek irányába.

Mai bibliai történetünk azt tárja elénk, amint Mária Bethániában egy font igazi nárdus-kenettel keni meg a Jézus lábát és hajával törli meg – az illat pedig betölti az egész házat. A nárdusról annyit, hogy a Himalája lábánál honos, ritka növény gyökeréből párolták, és a hatalmas behozatali távolság miatt csak mesés összegekért lehetett hozzájutni. Gyorsan párolgó anyag lévén, elkészítésekor korabeli módszerrel le kellett forrasztani az alabástrom edényt, amiben tárolták. Ezt aztán szó szerint fel kellet “törni”, ha használni akarták, s nem is lehetett visszazárni többé. Milyen üzenetek rejlenek itt, e bethániai történetben elbeszélve?

Először is az, hogy mi emberek belül, magunkban éppen úgy kincset hordozunk, ritka és értékes tartalmat, ahogyan az alabástrom szelencébe nagyszerű érték volt zárva. Ez a pompás tartalom Isten Szentlelke, amit Teremtőnk belelehelt az agyagba, és „így lett az ember élő lélekké” – vagy ahogyan ma mondjuk, élőlénnyé. Embernek lenni nem kevesebbet jelent, mint a világon a legkivételezettebb élőlénynek lenni: Isten Szentlelke lakik bennünk, a Szentlélek temploma vagyunk! (1Kor 3,16-17) Ha csak a tízmilliárd agysejtet vesszük, s az abban elrejtett végtelen lehetőséget, már eláll a lélegzetünk. Minden megszülető csecsemő ott hordozza magában a legnagyobb és legcsodálatosabb lehetőséget: ember lehet, aki megismerheti Teremtőjét – és ennek az ismeretnek birtokában a legnagyobb és legszebb dolgokra is képessé válhat!! Így kellene egymásra is néznünk: azt látva a másik emberben, hogy mindig több benne a csodálatra méltó, mint az, ami miatt megvethetnénk. Milyen sokan járnak magukat megvetve, önbecsülés nélkül, kisebbrendűségi érzésekkel ebben a világban, vagy pedig másokat megvetve, ami persze mindig ilyesmiből következik, gyűlölettel a szívükben – mert nem tudnak arról, milyen kincset hordoznak magukban. Pedig embernek lenni a létezhető legnagyobb méltóság.

Sajnos, azt látjuk, hogy ennek a nagyszerű rendeltetésünknek általában messze alatta maradunk, s tényleg nem szeretjük eléggé sem magunkat, sem a másik embert, végül pedig már magát az életet sem úgy, ahogy azt illene. Valami elromlott; köznapiakká váltunk, és a kincs, ami pedig bennünk lakik, nem hozzáférhető. Úgy annyira nem, hogy a Macbeth-ben egyenesen ezt olvassuk, amint a rossz hír, csapatainak veresége megérkezik a királyhoz:

 

„Az élet csak egy tűnő árny, csak egy
Szegény ripacs, aki egy óra hosszat
Dúl-fúl, és elnémul: egy félkegyelmű
Meséje, zengő tombolás, de semmi
Értelme nincs.”              

(Shakespeare: Macbeth V. 5. 26, ford. Szabó Lőrinc)

 

Elég sokan éreznek így életük egy-egy szomorú állomásán. És itt jön az evangélium nagyszerű üzenete, amikor azt látjuk, hogy Mária eltöri a drága olajt tartalmazó szelencét, hogy azt kitölthesse Jézus lábára: egy olyan mozzanat, ami mellett sokan elmennek, holott egészen központi a jelentősége. Arról van ugyanis szó, hogy a szelencének össze kell törnie ahhoz, hogy a drága olaj és annak nagyszerű illata egyáltalán napvilágra jöhessen. Ezt az összetörést sokan nem szeretik, sőt mindent megtesznek, hogy elkerüljék, mert itt az Isten nélkül való énünk összetöréséről van szó. Ez a dolog nem azonos az élet kisebb-nagyobb bajaival, amikor bizonyos veszteségek és csalódások közepette néha úgy érezzük, hogy összedőlt velünk a világ – itt rólunk magunkról van szó, az istentelen énünk összetöréséről. Arról az énünkről, amelyikre olyan kényesen vigyázunk, a hiúságunk székhelyéről – hiszen egész hiúságunk másból sem áll, mint annak az őrizgetéséből, amit oly fennen én-nek nevezünk… Pedig már a Zsoltárok is arra tanítanak, ezek a 2500 éves imádságok, hogy „….nem én, Uram, hanem te!” (Zsolt 115,1)

Az egész evangélium lényege az, hogy csak az összetört ember szép. Akinek még sikerült átmentenie a maga felmutatni való érdemeit, aki még megsértődik, és azonnal visszavonul, amint csak a hiúságát valami megkarcolja, az még bezárva tartja magában a legdrágább illatot, ami csak a tartalmazó szelence összetörés után tudja betölteni a házat. Amíg a magunk énje oly fontos, mint általában, addig nem sok közünk van a Krisztus keresztjéhez. Azért oly szépek J.S. Bach műveinek még a szövegei is, mert azok rendre arról szólnak, miként törpül el a mi szenvedésünk a Jézus keresztje mellett – s amint az ő keresztjét valóban megértettük, már egészen másként látjuk a magunkét is. A testi halál óráját azért nem kell rettegnünk, mondják e szebbnél-szebb művek, mert ő ebben is előttünk járt, s értünk győzött – hogy mi ott ne szenvedjünk végső vereséget.

A napi Biblia-olvasást azért nem tanácsos elkerülni református embernek, mert ha nem adjuk oda a lelkünket szépen rendszeresen, minden nap az élő Isten kezébe, akkor elég gyorsan újra nő az énünk. Ha össze is tört már egyszer, mindig újra „összeáll” az alabástrom szelence – s észre sem vesszük, megint milyen hiúak, önzők és sértődékenyek lettünk. Már megint nem magát az élet Urát szeretjük, hanem csak ajándékait – ez pedig nagy különbség. Hozzá kell visszatérni, személyesen őhozzá, ahogyan a Biblia mondja, megtérni, amint csak az énünk megint nagyra nő: s ezt bizony naponta megteszi. Úgy annyira, hogy a “valódi nárdus” illata helyett megint csak az önzésünket szagolhatják az emberek.

Pedig a Mária gesztusa olyan világos és félreérthetetlen. Leborul a földre, hogy megkenhesse a Jézus lábait, és a hajával törli meg azt. Ez a néhány egyszerű mozdulat nem más, mint a Jézus nagyságának és méltóságának elismerése. Erre volna szüksége minden beteg, bűnös és szenvedő embernek, hogy a maga sajnálgatása vagy éppen vádolása helyett – meg a mások megvetése és gyűlölése helyett – leboruljon úgy igazán Jézus előtt. Azok életében, akik ezt megtették, a vakon születettek szeme megnyílott, a tisztátalanok megtisztultak, és a halottak feltámadtak! Nincs mit magyarázni ezen, mert van egy pillanat, amikor a tanítás is fölösleges és hiábavaló – nem újabb ismeretekre van szükség. A kérdés e fontos pillanatokban az, hogy miként dönt az ember: leborul-e az ő lábaihoz, vagy sem. S ez nem vallásosság dolga, őt nem lehet azzal kifizetni – itt többről van szó. Nem is elveké, nem is tudásé, hanem a szív szabadságáé. Ez a mi igazi emberi méltóságunk, hogy ebben a dologban dönthetünk. Mária leborult előtte: s az egész világon bárhol hirdetik az evangéliumot, ami tett, elmondják az ő emlékezetére – ahogy egy másik evangéliumban olvassuk. (Márk 14,9)

Így kell értenünk azt a különös megfogalmazást, amit az előbbiekben is hallottunk, hogy „…Krisztus jó illatja vagyunk Istennek, mind az üdvözülők, mind az elkárhozók között; ezeknek halál illatja halálra, amazoknak pedig élet illatja életre.” (2Kor 2,15-16) A római Forum-on a császári palota előtt tartották a diadalmeneteket, amikor egy-egy sikeres hadjárat után a nép üdvrivalgása közepette bevonult a győztes hadvezér. Illatos füstölőszerekkel vettek körül a római vallás papjai, istenként felmagasztalva őt ezzel. Követték a leigázott nép rabszíjon vezetett királyai és elöljárói, akikre sanyarú sors várt a Városban. Nekik „halál illata” volt a sok füstölőszer, viszont az utánuk vonuló katonák annál inkább szerették ezt az illatot, mert ők lakomákra és busás jutalmakra számíthattak. Innét kölcsönzi a képet az apostol, amikor azt mondja, hogy Krisztus jó illatja vagyunk mind az üdvözülők, mind az elkárhozók között; de ezeknek halál illatja halálra, amazoknak pedig élet illatja életre. Vajon a győztesek oldalán állunk-e már lelki harcainkban?

Lehetünk Krisztus jó illatja, „élet illatja életre” – amennyiben szépen, egyszerűen és tisztán élünk, tesszük a dolgunkat, betöltjük a hivatásunkat, és nem akarjuk istenként imádtatni magunkat – amint az mindig az összetörni nem akaró ó-ember igyekezete. Mi diadalmenetekre vágyunk, és közben rabszíjon vezetnek a vágyaink. Mária nem akart lenni senki, ő csak leborult az Úr előtt, mert pontosan tudta, ki az, aki ott ül annál az asztalnál. És így maradt fenn a neve immár kétezer éve – együtt emlegetjük a világ Megváltójával, mert tudott leborulni Jézus előtt, s így részesült az ő nagyságában.

Ez ugyanis ez egész dolog értelme. Nem azért kell leborulnunk Jézus előtt, mert ő meg akarna alázni minket – ő ebben nem gyönyörködik. Éppen ellenkezőleg, a nagyságában akar részesíteni! Csak azokat tudja fölemelni s maga mellé ültetni, akik tudnak leborulni előtte. Ismerek embereket, akik valamikor még a másnaposság rossz szagát árasztották magukból, mert gyengék voltak, és mindig a pohár győzött felettük. Aztán leborultak őelőtte és erősek lettek: immár a Krisztus jó illatját hozzák mindenhova, ahol csak megjelennek! Régi hívők erőt merítenek abból, ha ők megszólalnak s elmondják, ki emelte fel, ki tette őket erőssé. Legyünk hát magunk is jó illattá, s töltse be a Krisztus Lelke az egész házat, ahol élünk és lakunk! Így legyen! Ámen.

 

Imádkozzunk!

Urunk, légy áldott, hogy te összetörtél azért, hogy a mi életünk kerek és hibátlan egész lehessen. Te szenvedtél azért, hogy mi boldogok lehessünk, meghaltál azért, hogy mi örökké éljünk, Segíts minket alázatra, hogy megbecsülhessük a pillanatot, amikor minden rajtunk múlik. Add ehhez segítségül szent igédet: a Bibliát, a hirdetett igét, valamint a sákramentumokat, a látható igét is. Ne engedd, hogy egyetlen magot is engedjünk a földre hullani abból, ami tőled való üzenet, és életünk megjobbítását szolgálja. Imádkozunk a Biblia terjesztésének ügyéért, hogy hűséges kezek ápolhassák és gondozhassák e csodálatos könyvet. Imádkozunk egyházközségünk óvodájáért és gimnáziumáért, hogy áldott lehessen ott a szolgálat, ahol nemzedékek találkoznak s együtt figyelhetünk rád. Emelj fel, ha összetört az életünk, mert bajok és veszteségek jöttek – és még inkább tedd ezt, ha szívünk szerint is tudunk már leborulni előtted. Kérünk, töltse be szívünket és otthonunkat a te Szentlelked áldott, jó illata! Ámen.