Lehet-e örökké élni?

2003. október 5.
dr. P. Tóth Béla

Lehet-e örökké élni?

Lekció: János 8,47-59
Textus: János 8,58

“Mielőtt Ábrahám lett, én vagyok.”

Imádkozzunk!

Istenünk, megköszönjük türelmedet, amivel hordozod az egész embervilágot és benne minket is. Mindenhol ellened törő erőket látunk, sokfelé ember az ember ellen hadakozik és kárát akarja ellenfelének, holott te békességre és szeretetre teremtettél minket. Megvalljuk, hogy mindnyájan felelőtlenül pazaroljuk teremtett világod kincseit és elpiszkoljuk a gyönyörű kertet, amit tőled kaptuk, hogy műveljük és őrizzük azt. Bocsásd meg vétkeinket, amikkel egymás ellen és ajándékaiddal visszaélve kárt okoztunk az életben, és szomorítottuk egymást. Szeretnénk megtisztulást találni nálad, aki megadhatod azt minden embernek, aki azt valóban keresi tenálad. Adj most szent áhítatot, hogy méltókká lehessünk a szép névhez, amiről keresztyénnek neveztetünk. Adj alázatot, hogy vétkeinket ne takargassuk és ne magyarázgassuk, hanem megbánjuk és elhagyjuk. Segíts ehhez igéd tanításával és Szentlelked erejével. Megváltó Jézusunk nevében kérünk, hallgass meg minket.

Ámen.

Igehirdetés

Amikor Jézus beszélgetését hallgatjuk a korabeli vallási vezetőkkel, az döbbent meg és állít meg minket ennek a beszélgetésnek hangnemében, hogy itt nem valami fajta elméleti okfejtésről van szó, nem teológiai osztozkodásról és nem törvényértelmezési lehetőségekről, hanem életről és halálról. Akkoriban gyakori volt a tanítók hitvitája, sokat és szívesen beszélgettek nyilvánosan egymással a rabbik, akik mind az Isten emberének számítottak. Sok feljegyzés is készült ezekről a beszélgetésekről, és a zsidók szent könyvében, a Talmudban is számos ilyen párbeszéddel találkozhatunk, ahol az élet szinte minden területére kiterjedően foglalkoznak a mózesi hagyomány értelmezésével.

I.

A János evangéliuma szerint Jézus körül mindig forrott a levegő. Ahol ő beszélt valakivel, ott sosem apróságokról és részletkérdésekről, hanem mindig életről és halálról volt szó. Talán megijeszt minket most ez a komolyság, hiszen az ember leggyakrabban nincs felkészülve arra, hogy ilyen fajsúlyú kérdésekkel foglalkozzon. Ám nem csak erről az oldalról, a magunk készületlensége felől érthetjük a kérdést, hanem úgy is, hogy Istenünk ennyire fontosnak lát minket: életünk minden pillanatában lehetővé teszi számunkra a leglényegesebb, végső kérdésekkel való szembesülést. Ahelyett tehát, hogy megrettennénk, lássuk ebben a valóban nagyon komoly hangnemben az evangéliumot, a jó hírt: Isten nekünk nem csupán egy kis vigaszt és nem csupán egy-egy órányi lelki megkönnyebbedést akar adni, hanem magát az életet.

Ha valaki megtartja az én beszédemet, nem lát halált soha örökké. Ez azért mégis több annál, mint egy kis vasárnap reggeli malaszt, néhány áhítatos perc, amit a tapasztalat szerint hamar elsöpör az első feszült vagy felemelt hangú beszélgetés a családban vagy hétfőn a munkahelyen! Igen, a kérdés valóban ez: van-e Krisztusban való életem, mert akkor ahhoz képest minden egyéb a második helyre szorul majd. Fontosak ugyan az emberi kapcsolatok, fontosak a munkában elért eredmények és eredménytelenségek, fontos a család és fontos az egyéni életút minden mozzanata, de a legfontosabb mind ezeken túl mégis csak az, hogy megtartom-e az ő beszédeit és ennek révén van-e Krisztusban való életem. Ezen már nem csak az múlik, hogy milyen lesz a hangulatom esetleg egy pár napig, hanem az, hogy az örök élet vagy pedig az örök halál eljegyzettje vagyok.

Jézus pontosan azért jött, hogy segítsen minket az életet választani. Milyen jó, hogy ez így van! Az életet, mégpedig abban az értelemben, ahogyan ő maga értette az életet: Istenben való életként már itt a földön, és ennek bepecsételtetéseként aztán az örökkévalóságban is. “Nem azért küldte az Isten az ő Fiát a világra, hogy kárhoztassa a világot, hanem hogy megtartassék a világ általa” olvassuk János evangéliumában egy másik helyen. Minden, amit ő tett, ezért volt. Ma is ezt mondja nekünk: “Ha valaki megtartja az én beszédemet, nem lát halált soha örökké.” Mint ha ezt mondaná: Ember, létezhetsz te is véglegesen, eltaposhatatlanul, érvényesen és igazán! Nem csak feltételesen, esetlegesen, bizonytalanul és félig valóságosan, félig álomszerűen, hanem teljesen és egészen. Hát ennek az evangéliumnak a jegyében próbáljuk megérteni most mind azt, amit Jézus olyan fontosnak gondolt, hogy nem adta alább az élet-halál témánál.

Ellenzői mindig voltak, ma is vannak, és bennünk is vannak ennek az evangéliumnak. Az ember elszakadt Istentől, már csak homályos emlék és sóhaj benne az igazi élet, amiről Jézus beszél – de nem megvalósíthatatlan! A fő baj az, hogy az istentelenség nagyon erős bennünk, és védi is magát keményen. Egyik legfontosabb önvédelmi eszköze az ellentámadás, hiszen addig sem magáról van szó, hanem másról. Nézzük csak, mit mondanak, akik nem akarják meghallani azt, amit Jézus mond: “Samaritánus vagy, ördög van benned, Ábrahámnál nagyobbnak tartod magadat!” Ezek közül mindegyik felért egy-egy életveszélyes fenyegetéssel.

Samaritánus az a népség volt az ő szemükben, akik arra sem voltak méltók, hogy a templom újjáépítésében részt vehessenek, hiszen nem voltak a babiloni fogság részesei, otthon maradtak, mint “a föld népe”, míg az iparosokat, kereskedőket és más városlakókat a papokkal együtt elvitték Babiloni fogságba. Ezek az otthon maradt emberek aztán összeházasodtak a környező pogány népekkel, és félig bálványimádókká lettek, úgyhogy a hazatérők kivetették őket a templom, a szent hely újjáépítői közül. De nem csak ezzel vádolják meg Jézust, hanem azzal is, hogy ördög van benne, ami kifejezetten ok lehet már a megkövezésre is. És végül a harmadik érv: fölébe helyezed magad Ábrahámnak, a mi atyánknak! Milyen leleményesek a vádolásban, hiszen azzal elterelik a figyelmet a saját hitetlenségükről és kemény szívűségükről.

Tapasztalatom szerint valahányszor valakinek több oka is van arra, hogy mondjuk egy meghívást ne fogadjon el, és sorolja meghívójának, hogy ezért meg azért nem mehetek el, akkor legtöbbször egyik érv sem az igazi. A valódi okot nem árulja el, mert mondjuk nem akarja őket megsérteni, és mond helyette inkább másik kettőt vagy hármat, hátha azokat majd jobban elfogadják. Itt is valami ilyesmiről lehet szó: három ok is van a Jézus megkövezésre, pedig az igazi az, hogy nem akarnak megtérni és nem akarnak Isten gyermekeiként élni. Azért találnak annyi indokot a személye ellen, mert az igazságot, amit ő hozott, hogy “szükség néktek újonnan születnetek”, semmiképpen nem akarják elfogadni. Inkább támadnak a személye ellen és meg akarják kövezni.

Mindig könnyebb valakinek a személyében kifogást találni, mint az illető igazságát elismerni. Milyen gyakori dolog ez a mindennapokban: amikor valaki kellemetlen számunkra azért, amit képvisel, akkor őt magát kell ellehetetleníteni. A közéletben is gyakori, a magánéletben is számtalanszor így védekezünk egymás igazsága ellen: személyes ellentámadással. Hány házasságot és hány család életét tette már tönkre ez a szánalmas taktika! Ezért, pontosan ezért a nagyon is alantas eszközért lesz aztán olyan az élet, hogy az emberek már nem is beszélnek egymással, csak forralják magukban a gyűlöletet és a megvetést.

Pedig olyan egyszerű az ellenszer: végig kell gondolni indulatok és harag nélkül, mennyi igazság rejlik valójában abban, amit az ellenfelünk mond, még akkor is, ha az kellemetlen számunkra – és ha ezt megtesszük, már másként fogjuk mondani az Úr imádságának első két szavát: “Mi Atyánk”. Ebben a mi-ben benne lehetnek ugyanis nem csak azok, akiket szeretünk, akik a barátaink, akiktől megerősítést kapunk, hanem azok is, akik kellemetlen tükröt tartanak elénk a vélekedéseikkel és a viszonyulásukkal hozzánk. Igen, némely ember lelkében ilyennek látszom, és még ebben is lehet valami igazság!

Ami tehát tanácsolható, az, hogy válasszuk szét az ember iránti ellenszenvünket és azt, amit az illető képvisel, mert az utóbbiból valamit mindig megérthetünk, valamit gazdagodhatunk még akkor is, ha az kezdetben kellemetlen számunkra. A megtérésre hívó igék biztosan ilyenek, hiszen a válasz szinte magától értetődően mindig ez: “Én nem vagyok jó így?! Hányan vannak, akik nálam gonoszabbak!” Igen, pontosan erről van szó. Így nem vagy jó az örökkévalóságra, így csak a magad dicsőségének hajszolására vagy jó. És ha meg nem térsz, ha nem születsz víztől és lélektől, nem mehetsz be az Isten országába.

Végül pedig, ennek tisztázása után, a valóban megdöbbentő jézusi szó: “Mielőtt Ábrahám lett, én vagyok.” A zsidó kultúra egyik nagy üzenete a világ népeihez mind a mai napig a történetiség, vagyis az a gondolat, hogy az emberiség élete az idők sorában zajlik, és ebben a folyamatban el van rejtve Isten és az önmagunk megismerésének lehetősége, ezért minden történelmi eseménynek megvan a maga teológiai jelentősége, megérteni való hitbeli üzenete, amiből okulnunk kell. Lealacsonyított és kiüresített formájában ebből fakad a fejlődés eszméje, ami persze nagyon is kétes dolog az ember lényegi kérdéseit illetően, hiszen sok emberi dologban inkább visszafejlődésről és korcsosulásról lehet szó a történelem során, mint sem fejlődésről.

Az embernek mindig is megvolt a kísértése arra, hogy magát a történelem nagy folyamát abszolút létezőként kezelje, és mindent abból vezessen le, annak vessen alá – és jön Jézus, és azt mondja, mielőtt Ábrahám lett, én vagyok! Ami azt jelenti, hogy létem nem foglya a pillanat tovaszálló másodpercének, létem határai a végső valóság, Isten határai között érthetők egyedül. Én is örökké vagyok, mint az Atya örök, ha testi formám csupán átmeneti és időleges megnyilvánulása is csupán Isten valóságának. Mielőtt Ábrahám lett, én vagyok, ez azt jelenti, hogy az örök Isten, az Abszolútum megnyilvánulása vagyok én is, létem közvetlenül kapcsolódik Istenhez. Ő az alapja annak, amit teszek, szólok, ami végre vagyok. Ez Jézusra magától értetődően megállt, és rólunk is megállhat, amennyiben az ő szavának engedünk.

Hittanórákon gyakran kérdezik a gyerekek, milyen lesz a mennyben. Az Úrral leszünk, és annál semmi nincsen jobb, ez a Biblia válasza. De vajon csak odaát lehetünk az Úrral? Hát nem azért jött el ő Krisztusban, hogy aki őbenne hisz, el ne vesszen, hanem örök élete legyen, már itt, a földön? Hát nem szabad meghallanunk ezt a szavát, hogy “Bizony, bizony mondom néktek, ha valaki megtartja az én beszédemet, nem lát halált soha örökké”?

Igen, ez az evangélium lényege, az örök élet. Ami nem elsősorban mennyiségileg végtelen, hanem mindenek előtt minőségében Istenben való élet. Ilyen élete lehet mindenkinek, aki megtartja a Jézus beszédeit. Erre emlékeztetett most minket az ige János evangéliumából.

Ne feledjük: ez az igazi életkérdés, ami fontosabb minden emberi hányattatásunknál, örömünknél, bánatunknál. Nyissa ki ez a végső nagy téma a szívünket embertársaink iránt, akkor is, ha legszívesebben elutasítanánk őket ilyen vagy olyan indokokkal: valami igazságot akkor is hordoznak ők, ha számunkra ellenszenvesek vagy – jó okkal – nem kedvesek. A megtérést is munkálhatják ők, akaratlanul is, ami nélkül nincs emberi megújulás. És amiért mind ez történik: az Istenben való, örök élet, amely mindenki számára elérhető, mert mindenkire tartozik. Ámen.

Imádkozzunk!

Urunk, erőtlen az értelmünk és gyenge a hitünk arra, hogy felfogja valóságodat. De örvendezik bennünk a lélek, amikor arra emlékeztetsz Krisztus igéivel, hogy a saját léted határtalanságát akarod nekünk adni. Köszönjük a veled való találkozás boldog pillanatait, amikor szívünk eggyé válhat te veled, aki mindig voltál és mindig leszel. Köszönjük, hogy keserű pillanatainkban is te vagy vigasztalásunk, aki ismered gyarlóságainkat és megemlékezel arról, hogy porból lettünk. Imádkozunk létünk egyetlen biztos alapjáért, a te kegyelmedért, amely nagyobb minden emberi örömnél és félelemnél. Legyél azokkal a testvéreinkkel, akik nehéz időket élnek, mert sok teher van rajtuk. Imádkozunk elaggott, idős embertársainkért, hogy méltó módon viselhessék életük törettetéseit. Imádkozunk az ifjakért, hogy elbizakodás nélkül és előtted való alázatban készülhessenek feladataikra. Imádkozunk anyaszentegyházunk intézményeiért, az Iszákosmentő Misszióért, a Kallódó Ifjúság Misszióért, a Telefon-lelkigondozásért, a Vakok között folyó szolgálatért, és minden, másokért végzett munkáért. Adj munkatársakat, mert az aratnivaló sok, a munkás kevés. Imádkozunk gyülekezetünk presbitereiért, hogy szolgálatukat betölthessék. Adj mindnyájunknak erőt és örömöt a ránk váró tennivalókban az előttünk álló héten, és építsd közöttünk a szeretetben való összetartozást. Ámen.