Lesznek ketten egy testté

Igehirdetés 2008. szeptember 28.

Lesznek ketten egy testté

Lekció: Márk 10,1-12
Textus: Ef 5,28, Ef 5,33

„A férfiak úgy szeressék a feleségüket, mint a saját testüket…az asszony pedig tisztelje férjét.”

Imádkozzunk!

Istenünk, tudjuk, hogy gazdag és ajándékozó úr vagy, és sajnos azt is tudjuk, mivé lesz legtöbb ajándékod a mi kezeinken. Megköszönjük életünk párját, akit mellénk adtál, hiszen a te ajándékod ő, és megköszönjük neked a gyülekezet és az anyaszentegyház szent kötését is, ahol odaadással és az egy test közösségének örömével szerethetjük egymást a tőled vett szeretettel. Áldunk téged, hogy önmagadat adtad tiéidért, és azt kérjük, erősíts meg minket is az igaz és hűséges szeretetben. Alázattal elfogadjuk intésedet, és ha szükséges, feddésedet is. Taníts minket szentül élni, hogy valóban egy test lehessünk a te akaratod szerinti módon. Ámen.

Igehirdetés

Azért jó a Bibliát folyamatosan, Kalauzunk szerint olvasni, mert így az igében megbúvó, nem ismert, nem sokat olvasott és kívülről nem tudott részek is sorra kerülnek. Vannak a Bibliának versszakai, amiket gyakran és szívesen olvasunk, mert biztatást és erőt adnak. Akadnak azonban olyan is, amiket az ember, ha ismer is, legszívesebben félretesz és azt mondja, majd egyszer ezen is gondolkodom – de most nem aktuális számomra. És keres magának szája íze szerinti gondolatokat.

Nem tudom, Jézusnak a válás ügyében mondott szavai, amiket az emberi élet legközvetlenebb viszonylatáról, a férfi-asszony kapcsolatról mondott, vajon hová tartoznak számunkra. Azok közé-e, amiket örömmel hallgatunk, vagy azok közé, amik helyett keresnénk magunknak mást – de az biztos, hogy az ügy minden ember életében fontos, sőt azt is nyugodtan hozzátehetjük, hogy életünk párjához való viszonyunk emberségünk egyik legnyilvánvalóbb próbája és lényegi fokmérője.

Ne kerüljük hát ki ezt az igét, ha Kalauzunk szerint a mai napon sok ezer református olvassa az országban és határainkon túl is. Van üzenete, ha még nem élnénk ilyen összetartozásban, s akkor is, ha már nem élnénk benne. Először is azért, mert a legtöbben úgy vélik, e kérdésben a Biblia csupa tilalmat mond, mi mindent nem szabad az embernek – holott ez nem így van. Jézus a házasságról beszélve nem tilalmakat sorol fel, hanem arról szól, Isten eredeti szándéka az ember boldog összetartozása párjával. „Elhagyja apját és anyját, és lesznek ketten egy testté, úgyhogy ők többé nem két test, hanem egy.” Mózes első könyve úgy beszél a teremtésről, hogy „Amikor Isten embert teremtett, Istenhez hasonlóvá alkotta. Férfivá és nővé teremtette, megáldotta, és embernek nevezte őket teremtésük napján.” (1Móz 5,1-2) Vagyis a férfi és a nő együtt hasonló Istenhez, együtt viselik a legnagyobb nevet, hogy ők istenképűek. Nem a férfi magában, és nem is a nő magában, hanem együtt. Így áldotta meg őket Isten, s ezért helyes szokás, hogy akik megtalálták egymást, s valóban egymásért szeretnének élni, azok kérik is ezt az áldást Istentől esküvőjük napján.

Az emberek fejében mégsem az áldás, az egységre és boldogságra szánó isteni jóság tudata van, hanem tilalmak és ezekkel kapcsolatos rossz emlékek s talán rossz lelkiismeret. Pedig a Bibliában a fő hangsúly azon van, hogy igenis élhet egymással két ember boldog szövetségben, mert Isten így gondolta el ezt a dolgot. Kiegészíthetik egymást, felemelheti egyik a másikat, mikor az elesik, javára lehetnek egymásnak – ez Isten eredeti akarata.

Miért van akkor annyi baj e dologban? Miért romlik el sok házasság, miért van annyi válás? Miért kell oly sok gyermeknek irigykedve néznie másokat, akiknek szülei együtt vannak és szeretik egymást, míg az ő szüleik veszekednek vagy már el is váltak? Aki tegnap meghallgatta a Biblia éve alkalmából tartott kitűnő teológiai előadásokat, hallhatta, amint a négy előadó közül az egyik, éppen a református arról beszélt, hogy a termodinamika második főtétele szerint minden magára hagyott, zárt rendszer lebomlóban van, lefelé halad, a szétesés és a káosz felé tart – ha csak nem közölnek vele kívülről energiát és információt. Ez a dolgok menete, s ez miránk, emberekre is érvényes, amennyiben bezárjuk magunkat, vagy éppen a lebontó energiáknak engedünk – amik szétszedik a hitünket és elveszik a tartásunkat. A magasabb, építő erőkkel nem táplálkozó ember szépen csendben megy lefelé, egyre kevesebb a célja, igyekezete, s előbb-utóbb elhiszi, maga nem is más, csak anyag, ami nem túl sokat ér – hisz úgyis szét fog hullani.

Pedig minden ember épülhetne és növekedhetne, rádöbbenve, milyen csodálatos embernek lenni. Maga a Teremtő bízott meg minket azzal, hogy képviseljük őt, hozzuk be szeretetét e világba azzal, hogy “műveljük és őrizzük” a földet, amit nekünk adott. (1Móz 2,15) Maga a tény, hogy emberek vagyunk már önmagában hivatás, ami dolgot ad és kitüntető feladatot jelent! Mennyivel inkább érvénye ez a társas életre, ahol mellettünk van valaki, akinek boldogsága, lelki békéje, még az üdvének egy darabja is a kezünkbe van letéve! De ha egyedül élünk is, nincs társunk, talán elment már a minden élők útján – akkor is élhetünk lelki családunkért, a gyülekezetért, ami éppen olyan szent és áldott ügy, mint életünk párjával való szövetségünk. Itt nem a konkrét emberi állapotról, hanem a lelki odafordulásról van szó – az dönt el mindent. Lehet a helyzetünk házas vagy magános, a kérdés az, milyen lélek lakik bennünk. És a megbízónk, aki akarta a mi életünket is – nem távozott el tőlünk. Vannak ugyan, akik azt hirdetik, Isten eltávozott – mert talán éppenséggel ők maguk eltávoztak tőle, s dideregnek a nagy egyedüllétben – de Isten népének más a tapasztalata. Nekünk folyamatos élményünk, hogy “itt van Isten köztünk”, nem hagyott minket magunkra!

Ennek jegyében érdemes elgondolkodni, miért kérdezték Jézustól, szabad-e elválnia az embernek. Kísértették őt, olvassuk – indokot kerestek ellene. És ma is sokan keresnek indokot ellene, mert nem akarják őt követni. Kitalálnak mindenféle önkényes tanításokat, csak ne kelljen megtagadni és halálba adni régi énjüket, megőrizhessék azt, netán tegyenek a régi ruhára egy-két új anyagból való foltot. Aki úgy közeledik Jézushoz, hogy keresi az indokokat, miért nem akarja követni őt – az nem sokat fog épülni a ő közvetlen közelében sem. Így volt ez kétezer éve, és így van ez ma is.

Jézus a mózesi válólevél-adást engedménynek, könnyítésnek nevezi, s azt mondja, nem ez az eredeti helyzet. Az eredeti az, hogy béküljenek meg egymással, akik egymásért élnek. Mózes csak “szívetek keménysége miatt engedte meg”, hogy válólevelet adjatok, tehát előálljon legalább egy jogilag rendezett helyzet, ha már egyszer a szívetek önző és kemény – de ez így nem a jó és eredeti állapot. A válólevél adása legfeljebb a kisebbik rossz, ami arra való, ne legyen teljes a káosz, amikor az egyik azt mondja, házas vagyok, a másik pedig azt, hogy nem. Jézus viszont azt tanítja, menjünk csak vissza Isten eredeti gondolatához. Ma ezt sokan azzal akarják pótolni, hogy állítsunk vissza mindent úgy, mintha semmi nem történt volna, legyünk kisgyermekek megint, beszéljük meg a félreértéséket a régen meghalt nagyszüleinkkel, meg a valamikori jegyesünkkel, aki már régen más családban él – de ezekkel az irreális elképzelésekkel szemben az ige azt mondja, hogy “elhagyja apját és anyját, és akkor lesznek ketten egy testté”. (1Móz 2,24) És ha nem hagyja el apját és anyját, vagyis nem akar igazán felnőtté válni, akkor nem tudnak ketten „egy testté” lenni, és az első komolyabb összezördülésnél szaladnak haza a szüleikhez, hogy mégis csak itthon vagyok a legnagyobb lelki biztonságban. Nem lehet úgy tenni, mint ha nem nőttünk volna fel, mintha nem kellene vállalnunk a végső felelősséget mind azért, amit teszünk. Nem lehet visszaforgatni élet óráját, és kamaszként érezni és viselkedni meglett embernek! “Elhagyja apját és anyját, és ragaszkodik hitveséhez”, vagyis megy tisztességesen a maga útján és a saját életét éli, nem pedig az illúzióit!

Ezért az “eredeti állapot” nem az, hogy csináljunk vissza mindent, tegyünk úgy, mintha nem születtek volna közben gyermekeink, unokáink – hanem az, hogy vegyük komolyan a társunkat úgy, mint akit Isten adott mellénk. Így kell érteni azt, hogy „amit Isten egybeszerkesztett, azt az ember el ne válassza”. Nem csak egymásnak és nem csak gyermekeinknek tartozunk számadással, mivé lesz kezünkön a társunk, hanem Istennek is, aki őt nekünk adta. Úgy kell komolyan venned őt, hogy nem csupán te választottad, hanem az örök szeretet, a kimondhatatlan égi jóság állított melléd ajándékul és feladatul. Egész pontosan azért, hogy eggyé legyetek, s ne maradjatok kettő. Nagy titok ez, nem is lehet róla másként beszélni, mint azzal a párhuzammal, ahogyan Krisztus szerette az anyaszentegyházat, s önmagát adta érte. Ez a szeretet az, ami férfi és asszony szövetségében az egyetlen érvényes mérce.

Vagy egészen és teljesen adja az ember magát a társának, vagy sehogy – harmadik lehetőség nincsen. Vagy teljesen él az ember egy szent célért, vagy sehogyan. A félszívvel, fenntartásokkal való szövetségből lesz a házasság, ami valójában nem-házasság, csak látszik annak, s nem is kell nagy erőfeszítés, hogy annak látszódjék; az a hivatás, ami nem-hivatás, és szépen fenn lehet tartani a felszínt, hogy annak tűnjék. Az apa, aki nem apa, az anya, aki nem anya, és a király, aki nem király – csak haszonélvezői annak, amibe kerültek. Mert ha a látszatok megvannak, akkor egy darabig minden rendben lévőnek nevezhető. Pedig nem az, mert a lélek a fontos, a belső elkötelezettség, a szövetség igazi mivolta, akár társsal, akár pedig egy üggyel vagy közösséggel jegyzi el magát valaki.

Mi legyen hát a válásokkal? Jézus a tanítványoknak mondja, akik külön megkérdik erről, amikor bent vannak a házban, hogy a szándék a döntő. Az a felelős a végső szakadásért, aki úgy döntött, hogy eldobja magától a társát. Mindegy, hogy a férfi akarta így, vagy pedig a feleség. Az ókorban elvileg mindenért a férfi volt felelős, az asszonyt félig gyereknek, félig árucikknek tekintették – ezért forradalmian új, amit Jézus mond. Egyenlőnek látja a két nemet, előítéletek nélkül, s azt mondja, mindenki a maga vétkéért felel, nem háríthatja át semmilyen indokkal a felelősséget a másikra.

Máté evangéliumában is megtaláljuk a történetet (Mt 19,1-12), ahol azt mondják a tanítványok, ha így áll a dolog, nem jó megnősülni. Ma is sokan mondják ezt, mert a megszülető gyermekek több mint harminc százaléka immár házasság nélkül élők körében születik. Nem vagyok biztos benne, hogy jó példát adnak ezzel gyermekeiknek, hiszen a következő generáció ilyen példát kapva már össze sem fog költözni, csak hétvégén keresik fel egymást egy rövid időre – férfi és nő még élettársi közösséget sem vállalva egymással.

Jézus nem ebbe az irányba tanácsol. Azt mondja igéjében, hogy úgy kell szeretnie a férfinak a feleségét, mint a saját testét. Azt a testét, amit mindenki dédelget – mert a saját testét senki nem gyűlöli, hanem táplálja és gondozza. Az is benne rejlik ebben az igei követelményben, hogy azért szeresd életed párját, mert magadnak teszel rosszat, ha nem így cselekszel. Ő is te vagy – ha őt nem szereted, magadnak teszel rosszat, magadat nem szereted! És azt is halljuk, hogy amint Krisztus szerette övéit, úgy szeresse társát az ember. Az asszony pedig tisztelje a férjét – ami pontosan ugyanolyan nagy követelmény, mint a szeretet. A szeretetre sem vagyunk mindig méltók, mégis erre tanít minket az ige – hát azt a férjet is tisztelje az asszony, aki nem mindig és nem mindenben méltó erre. Nem azért kell tisztelnie, mert az tökéletes lenne, hanem azért, mert Isten ennek révén munkálja az összetartozók üdvét – akár csak a férfitól az asszony iránt megkövetelt szeretet által.

Honnét vegyünk ehhez erőt? “Szeressük őt, mert ő előbb szeretett minket”, olvassuk az igében (1Ján 4,19), s azt is, hogy “aki Istenben marad, az a szeretetben marad, és Isten is őbenne” . (1Ján 4,16) Így legyen! Ámen.

Imádkozzunk!

Urunk, te nem önmagadat őrizgetted, ahogyan mi tesszük önzésünkben, hanem odaadtad testedet és lelkedet azokért, akiket szerettél. Áldunk téged, hogy mi is ezek közé tartozhatunk. Megtelünk hálával, amikor értünk hozott áldozatodra gondolunk, és érezzük, erőt adsz nekünk arra, hogy mi is önmagunkat adjuk azokért, akiket szeretünk. Bocsásd meg sok önzésünket, keményszívűségünket és a sok számítást. Segíts minket megbecsülni az áldozatokat, amiket életünk párja hoz értünk, és tégy minket méltókká a jóságra, amivel életünket hordozza. Add meg nekünk, hogy magunk is odaadó szeretettel tudjunk szeretni. Bocsásd meg vétkeinket, amikkel éppen legközvetlenebb hozzátartozóink ellen vétettünk. Adj gyógyulást a megbetegedett házasságokban és erősíts meg mindnyájunkat anyaszentegyházad iránti hűséges szeretetünkben. Ámen.