Igehirdetés 2003. szeptember 28.

Lomtalanítás

Lekció: Fil. 3,1-14
Textus:  1Kor 11,3

“…ha mi ítélnénk magunkat, nem ítéltetnénk el.”

Imádkozzunk!

Mennyei Édesatyánk, ma is hozzád jövünk – aki ismeretlen magasságban lakozol, és akinek mégis érezzük és tapasztaljuk jelenlétedet – hogy megtöltekezzünk Szentlelkeddel. Emberi útjainkon annyi bűnt és hamisságot találunk másokban és magunkban is, hogy sehol máshol meg nem újulhatunk, csak a te közeledben. Segíts bennünket őszintén megállni előtted, hogy ne hárítsuk el magunktól az igazságot – a te igéd igazság. Adj lelki kenyeret a Krisztus igéjében, táplálj minket hozzánk illő eledellel. Segíts meg, hogy erőt ne vegyen rajtunk mindaz a lehúzó erő, ami jelen van ebben a világban és mibennünk is. Hadd legyen áldott az idő, amit közösségedben töltünk, hadd áradjanak ki gyógyító és megtisztító erőid mindenkire, aki téged igazán keres. Hallgass meg minket imánkban, megváltó Jézusunkért kérjük! Ámen.

Igehirdetés

Ezekben a napokban sokfelé lomtalanítás van a városban, amikor használaton kívüli tárgyaktól meg lehet szabadulni. Csak ki kell tenni őket a kapu elé a megjelölt napokon, és ingyenesen elszállítják. Hasznos dolog ez, mivel elképesztő mennyiségű fölösleges dolgot tud az ember az idők során összegyűjteni, és mire észreveszi, ezek már elkezdik kiszorítani őt magát is a helyéről, úgyhogy valóságos megkönnyebbedés, amikor a kamrában vagy a pincében nem sorakoznak többé ott a használaton kívüli tárgyak.

A lomtalanítás azonban nem csak a mindennapi tárgyakra nézve hasznos, hanem jó vele lelki értelemben is foglalkoznunk: néha az emberi lélek is rászorul egy alapos lomtalanításra. Hányszor megesik, hogy bizonyos sérelmek az egekig nőnek és mérgezik a család légkörét, pedig esetleg percek alatt meg lehetne szabadulni tőlük egy igazi beszélgetéssel és egy  megbocsátó gesztussal. Félelmek szaporodnak fel valakiben, amik elveszik az élet örömét, talán a távlatait is, amikről Isten előtt állva pillanatok alatt kiderülne, hogy valójában hitetlenség. Aztán ambíciók, amiket néha kizárólag azért dédelgetünk, mert valaki más elért valamit, s irigyeljük tőle – és még sok más keseríti az embert, amikről jobban szemügyre véve kiderül, hogy nem is fontosak – Isten országa szempontjából egyszerű limlomok, amiktől nyugodtan meg lehetne válni.

Nehéz ebben az ügyben bárkinek tanácsot adni, mert annyifajta élet van, ahányan élünk – valójában mindenkinek magának kell tudnia, mi az, ami tényleg szükséges számára, mi nem. Pár szempontot a “lelki lomtalanítással” kapcsolatban mégis megfogalmazhatunk, amit az ige tanítása alapján érdemes megfontolnia. A lelki lomtalanításnak megvan az ideje, megvan a stílusa, és feltétlenül megvan az öröme. Szánjunk most ezekre néhány pillanatot!

A lelki lomtalanítás ideje a Biblia emberei számára általában akkor jött el, amikor már ők maguk is orra estek a sok felgyűlt és útban lévő dologban. Nem kell éjjel-nappal takarítani – bele is bolondulnának a háziak, ha valahol ez lenne a gyakorlat. Amikor azonban már lépni se lehet, mindenhol van valami fölösleges és semmire nem jó dolog, akkor tanácsos a takarításhoz hozzákezdeni. Dávid életének közepére odatolakodott az uralkodói gőg és önkény, hogy akár a más feleségét is elveheti és a férjét is elteheti az útból, elvégre ő a király – egészen addig, amíg Nátán próféta rá nem mutatott, hogy egyetlen lépést sem mehet így tovább. Ebben az állapotában nem király és nem Isten embere, hanem közönséges zsarnok és gyilkos, és nagyon jól teszi, ha eltakarítja a nagy önhittséget az élete közepéről, amiben végül is ilyen csúfosan orra esett.

Pál életében is felgyűltek dolgok, amiket egy darabig csuda értékesnek gondolt, aztán eljött a pillanat, a Jézussal való szembesülés nagyon is megrázó pillanata, amikortól ezeket “kárnak és szemétnek” ítélte. Az ő esetében a lóról a földre esés fizikailag is kiábrázolta a damaszkuszi úton: ahogyan ő ment, úgy nem lehetett tovább menni egy tapodtat sem…

Mikor van tehát ideje a “lelki lomtalanításnak”? Akkor, amikor az ember elakad, vagy már esetleg éppenséggel orra esik, amikor a saját csődje révén kénytelen ráeszmélni, hogy így nem lehet tovább menni, nincs folytatás. Legfeljebb zsákutca van, legfeljebb egy helyben topogás, mindig újra körben járás van, nem jutunk sehova. Amikor stagnál az élet, panganak a lehetőségek – akkor biztosan érdemes megkérdezni, nem jött-e el a lomtalanítás ideje! Lehet, hogy ki kellene dobni bizonyos dolgokat, talán a legfontosabbak közül is “kárnak és szemétnek” ítélve némelyeket, mert így nem jutunk sehová. Az ige szerint a saját énünk “ó-ember” voltát is ki kell tudjuk dobni. Jézus nem kevesebb mond: “Szükséges újonnan születnetek. …aki nem születik víztől és Lélektől, az nem megy be az Isten országába!” (Ján 3,5)

Mikor van itt az ideje? Akkor, amikor ezt a felhívást halljuk – mert az ember magától soha be nem tud menni Isten országába. Ebben mindig akadályoztatva vagyunk, és valójában éppen a saját nagy énünk által – ezért az ó-ember feladására, sőt megöldöklése, tehát a megtérésre hívó üzenet meghallása mindig, mindenkinek aktuális. Azoknak is, akik még soha nem mentek be az ő királyi uralma alá, hogy fogjanak hozzá, menjenek be a szoros kapun – és bizony azoknak is, akik már valamikor bementek: ma is rendeljék alá magukat őneki!

A nagy lomtalanítás ideje mindig a most, a minket megszólító igére igent mondásban. Ne legyenek köztünk halogatók, mint az athéni piacon voltak, akik azt mondták, hogy most ugyan nem, de “majd egyszer meghallgatunk még titeket.” Ha valaki nem hisz e hívó szónak, nézzen csak nyugodtan a maga elakadt életére, hogy megfeneklett, zátonyra futott, kudarcot vallott – mint  az örökkévalóság szempontjából kivétel nélkül minden ember – ő is! Nézzen rá az elszomorodott arcokra, akiket ő szomorított meg, nézzen rá az elhagyott, magános emberekre, akik ő miatta nem találnak el a közösségig, nézzen rá a világban tengő-lengő fiatal életekre, akiknek iránypontja lehetne s nem az – és sírjon és térjen meg. Dobja ki legalább azt az egyetlen nagy lomot, ami miatt így orra esett, ami miatt így csődöt vallott emberként, talán az ő saját nagy önző, meg nem tért énjéről van szó – és mindjárt lesz hely a Szentlélek számára a szívében is, de addig nem. Ennyit arról a kérdésről, hogy mikor van tehát a lomtalanítás ideje lelki értelemben az ember életében.

Aztán azt is mondtuk, stílusa is van a lomtalanításnak. Ezen az értendő, hogy nem lehet lemenni a pincébe, ahol már lépni se lehet a fölösleges és útban lévő dolgoktól, s aztán azt mondani, hogy azért még ez is kell, meg az is kell, jó lehet még ez valamire, sajnálom kidobni – pedig esetleg húsz év óta nem használtuk semmire.  Így minden marad a régiben! Sokan próbálkoznak azzal a lomtalanítással, hogy “bennem ugyan megvolna a jó szándék, de hát ezt sem lehet kidobni, attól sem tudok megválni, hozzám nőtt már ez is, az is…” A lomtalanítás stílusa kizárólag radikális lehet. Aki egyszerre akar valamit megtartani és kidobni, annak jobb a dologhoz hozzá sem kezdeni. Gondoljunk az ambivalens emberi kapcsolatokra, egyszerre igen is, meg nem is, mikor melyik…siralmas a vége!

Mikor az Ótestamentum véres történeteit olvassuk, mint a napokban is a Kalauzunk szerint, ahol népek kerülnek kiirtásra jószágaikkal együtt, akkor ezeket a történeteket az Újszövetség szemüvegén át nézve sehogy máshogy érteni nem lehet, mint úgy, hogy Isten ügyében nincs helye az egyezkedésnek, a kompromisszumnak. Csak a radikális és valóságos szembenézésnek van helye – ez a lomtalanítás stílusa. Nem lehet valamit egyszerre kidobni is meg megtartani is! Nem lehet egyszerre igent mondania az embernek Istenre is, és a saját bűneire is – választania kell. Szerintem erről szól az Ószövetség a maga kemény történeteivel, s még inkább erről szól az Újszövetség a maga szüntelen megtérésre hívó üzenetével. Az ember választása nem lehet egyszerre igen is, meg nem is! (Jak 5,12) Mi talán elfogadnánk, de Isten nem fogadja el. Hozzá nem illik a félig kitakarított szív. Nem elég az sem, hogy ott nincs semmi: ott az ő Szentlelkének a helye van! Nem elég nemet mondani a bűnre, őt magát is be kell hívni a szívünkbe, az “asztalunkhoz”, ahogyan egykor azt Lévi-Máté tette! (Márk 2,15)

Amit tehát tanácsolni lehet az, hogy a lomtalanítás legyen radikális és valóságos, mert ez a helyes stílusa. Képzeljünk el egy félig fertőzés-mentesített patikát, ahonnan ki lehet hozni gyógyszereket is, meg járványt terjesztő kórokozókat is! Ha egyszer hozzáfogunk a takarításhoz, az legyen rendesen az. Úgy hiszem, azért hal meg Anániás és Szafira a Cselekedetek lapjain, mert egy kicsit keresztyének lesznek, egy kicsit pedig meg megmaradnak önző, egoista, hamis embereknek. El is adják ugyan a házukat, de csak egy részét vallják be az apostolok előtt, vagyis biztosítják magukat, hátha “nem jön be az a keresztyénség.” Ebbe a fél-keresztyénségbe aztán tényleg csak bedarálódni lehet: szinte veszélyesebb, mint ha el se indulnak azon az úton… Ennyit a lelki lomtalanítás stílusáról.

S végül nem csak ideje és nem csak stílusa, hanem öröme is van ennek a dolognak. Öröme, hiszen van-e jobb érzés, mint egy szépen rendbe tett pince fölött az embernek, ahonnét kihordták a sok fölösleges, porosodó limlomot, és most rendben van? Vagy akár egy valóban szép, tiszta konyha, ahol szépen elmosogattak a vasárnapi ebéd után! Nem tudom, ki hogy van vele, de amikor felásom a kertet, még aznap kimegyek még egyszer, most már nem dolgozni, hanem gyönyörködni abban, amit elvégeztem… A lomtalanítás után is, ami a napokban volt nálunk, lementem megint a pincébe, és legeltettem a szememet egy percig a szép renden, ami végre előállt a másfél órás izzasztó és felette poros munka révén!

Mert ami létrejön, és most lelki értelemben gondolkodjunk megint, az nem más, mint az új ember! Az, aki Krisztus követőjévé lett, s ennek folyamatában elkezd őrá, ha nagyon lassan és nagyon kis mértékben is, de mégis csak hasonlítani! Kezd megjelenni, amiről a költő azt mondja, hogy “orcád fényű arcom.” (Tóth Á.) Micsoda öröm felfedezni ezt egy-egy embertársunk vonásai közt is! Aki eddig csak dúlni-fúlni tudott, meg kritizálni és kifogásolni, kulturáltabban “különvéleményt hangoztatni”, mert neki mindig tökéletesen igaza van – az most elkezd szelíd és megértő lenni, elkezd örülni a legkisebb előremenetelnek is, s ha egy embertársánál észreveszi, annak segítségére van szüksége, nem habozik mellé állni. Nem ugyan ilyen öröm-e észrevenni saját magunkban is a jelenlévő Krisztust, akivel együtt már nincs lehetetlen és nincs hatalma rajtunk még a halálnak sem! Ez az új élet öröme – ami túlmutat minden nehéz dolgon, és fölé is emel minden megoldhatatlan gondunknak.

Megmaradnak ezek, a gond továbbra is megoldandó gond marad, s a nehézség sem válik semmivé – de nem úgy terhelnek immár, mint azelőtt, mint nélküle nyomasztottak. Egykor még mindent betöltöttek bennem, most már azonban túllátok rajtuk – fölöttük ott látom a fényt és ragyogást, ami a Krisztus jelenlétéből való!

Ezt az örömöt kívánom mindazoknak, akik ismerik már a “lomtalanítás” idejét és elfogadták annak bibliai stílusát is. Nem is hiszem, hogy aki valóban ezen az úton jár, meg ne ismerné a “szem nem látta, fül nem hallotta, ember szíve meg sem gondolta örömet, amit Isten készített azoknak, akik őt szeretik.”  (Ézs 64,3  1Kor 2,9) Vezessen minket ebben a “lelki lomtalanítások” igéje: “…ha mi ítélnénk magunkat, nem ítéltetnénk el.”  És így is legyen – mert így is van! Ámen.

Fohász

Istenünk, nincs semmink, amit felmutathatnánk, amivel dicsekedhetnénk előtted, de hitünk arra biztat, hogy bátran jöhetünk hozzád, aki Krisztusban a bűnösök barátja és a betegek gyógyítója vagy. Igéd körül együtt lehettünk, s azt kérjük, hogy amit elkezdettél bennünk, azt vidd is teljességre. Szükségünk van irgalmadra, hogy lehajolj hozzánk és kipótold erőtlenségünket. Köszönjük, hogy megtapasztalhattuk, nem hagysz minket magunkra. Neked köszönjük ma egy hazatért asszonytestvérünk szép hosszú útját és szolgálatát, élete példáját, amit övéinek hagyhatott. Vigasztald gyászolóit és tedd maradandóvá hálás emlékezetüket. Imádkozunk a ma kezdődő konfirmációi oktatásért: add, hogy úgy szolgálhassunk ifjaink között, hogy valóban hozzád vezethessük a ránk bízottakat. Segíts a tőled adott alkalmak felismerésében, adj szent komolyságot a döntésekben és főleg a véghezvitelben, s ajándékozz meg minket a benned való élet igazi örömével! Ámen.

Nyomtatás