Más nyelvet beszélünk

Igehirdetés 2015. február 8.

Más nyelvet beszélünk

Lekció: Ján 9,1-7 Ján 9,16-17

Textus: Róm 12,1

„Kérlek azért titeket atyámfiai az Istennek irgalmasságára, hogy szánjátok oda a ti testeiteket élő, szent és Istennek kedves áldozatul, mint a ti okos istentiszteleteteket.”

Imádkozzunk!

Istenünk, mennyei Édesatyánk, hálával jöttünk ma is színed elé, hogy megköszönjük, amit adtál, imádkozzunk vigasztalásért és könyörgünk megtérésért. Olyan bonyolult az élet, és mi alig értünk belőle valamit, emelj feljebb minket annál, ahol vagyunk. Köszönjük, hogy mindent eléd hozhatunk, semmit sem rejtegetve vagy eltagadva, hogy a te világosságodban nézzük meg életünk dolgait, és jobban megismerhessük magunkat. Ne engedd, hogy megmaradjunk illúzióinkban, de azt sem, hogy csak azt lássuk, ami rossz és vétek bennünk, hanem ébressz rá lehetőségeinkre, legfőképpen az útra, amin magad jársz előttünk Krisztus által, és mi követünk téged. Így legyen megtisztító, megerősítő kegyelmed mindenkivel, aki csak igaz szívvel keres ma téged. Ámen.

Igehirdetés

Amikor valahol meg nem értés van a világban emberek között, gyakran szoktuk azt mondani, hogy ott „nem egy nyelvet beszélnek”. Tudjuk jól, hogy az a kisebb baj, ha valóban más az anyanyelvük, mert jó tolmácsolással az megoldható – az igazi baj inkább az, ha emberek nem értik, vagy nem is akarják megérteni egymás érzéseit és gondolatait. Sokszor magyarul beszélő szülők és gyermekeik közé kellene valamilyen tolmács, meg házastársak közé, mert annyira „más nyelvet beszélnek”. A ma országosan kezdődő „házasság hete” például éppen azt szeretné erősíteni, ami az életüket összekötött emberek egymással való jobb kommunikációját szolgálja. Azt látjuk azonban a diplomáciában, a nemzetközi ügyek intézése során is, ahol rendszerint ellentétes érdekeket kellene egyeztetni, hogy sokszor a felek egészen más nyelvet beszélnek, éspedig nem anyanyelvi, hanem tartalmi értelemben, mert csak az érdekeket hangoztatják, de hiányzik a kölcsönös megértés szándéka – és aztán nem csoda, hogy eredménytelenül állnak fel a tárgyaló asztaltól.

Érdekes módon ugyanezt mondhatjuk el, amint a kezünkbe vesszük a Bibliát: akár hol nyitjuk ki, azonnal érezzük, hogy ez a könyv más nyelvet beszél, mint mi a köznapokban. De amíg az emberek közti „más nyelvet beszélés” rendszerint a leplezetlen önzés jele, addig Isten Szentlelke azért íratta ezt a könyvet így, ahogy a kezünkben tartjuk, mert tudja, hogy nekünk, emberiségnek a nyelve is lezüllött, nem csak a szívünk. Egyszerűen nincsenek rendes szavaink az igazán fontos dolgokra, vagy ami még rosszabb, valójában „fogalmunk sincs” arról, tulajdonképpen mire is volna szükségünk saját magunknak. A Biblia is „más nyelvet beszél” tehát, de azért, hogy fölemeljen minket alámerült állapotunkból és képessé tegyen minket ezzel a más nyelvvel egy magasabb világ megértésére.

Aki együtt olvassa velünk a János evangéliumát ezekben a hetekben a Bibliaolvasó Kalauzunk vezetése szerint, az állandóan azzal találkozik, hogy ez a könyv éppen a legalapvetőbb szavainknak akarja visszaadni az eredeti, elveszett értelmét. Minden egyes párbeszéd, minden egyes történet ezt célozza, és ebben a tekintetben a vakon született meggyógyítása is osztozik. Ne gondoljuk azonban, hogy a nyelv, és általában a szavak használatának problémája valami elméleti kérdés, mert a nyelv nem csak az egymás közti közlésekre való, hanem a belső életünkben, a szívünkben felmerülő képekkel egyedül megküzdeni tudó ellenpont-rendszer is. Úgy mondhatjuk, hogy a képek reprezentálják a szívünket, a szavak és fogalmak pedig az értelmünket, és mivel szívtelenül élni éppen olyan rossz, mint értelmetlenül, így hát képekre és látomásokra ugyanúgy szükség van, mint értelmes és pontos, igaz megfogalmazásokra, ha úgy tetszik, szavakra. Egy példát mondok. Valaki fél és szorong, hogy elveszti munkahelyét – ez nagyon kellemetlen érzés. Látja maga előtt, amint hónapokon át üresen és értelmetlenül tölti az idejét – nem túl lelkesítő kép. De eszébe jut Jézus szava: ne aggódjatok az élelem felől, sem az öltözetről, nézzetek az ég madaraira és a mező virágaira, mennyei Atyátok azokról is gondoskodik – mennyivel drágábbak vagytok ti azoknál! És ezek a nagyszerű szavak hatástalanítják, neutralizálják az eltúlzott érzéseket. Hát ezért jók a szavak, amik felülről származnak, sőt fogalmazzunk így, ha a szavak valóban felülről származnak, amiket használunk – mert formálják életünket.

Mai történetünk, a vakon született meggyógyítása alapján jól tesszük, ha rekonstruáljuk egy néhány egészen alapvető szavunk eredeti, a Bibliában újra megjelenő értelmét, ezek pedig így hangzanak: élni, látni és „istentisztelni”. Nem hiszem, hogy nagyon magyarázni kellene, mennyire fontos szavaink ezek.

Élni – ha valamiben minden létező ember közös, amíg itt vagyunk, hát ebben biztosan. Az viszont már egyáltalán nem biztos, hogy mindnyájan ugyanazt értjük alatta, János evangéliuma szerint pedig egészen alapvető bajok vannak az „élni” szó jelentése és értelmezése körül. Miben áll ugyanis ennek az egyetemes fogalomnak a leginkább közkeletű tartalma? Szép ruhákba öltözni, jókat enni, tágas otthonra szert tenni, rangos emberek megbecsülését kivívni, amit lehet, felhalmozni. Még egy pár dolgot hozzátehetnénk, de nagyjából ezt szokás életnek nevezni.

Az evangélium szerint azonban élni ott kezd az ember, amikor meg tud válni a sorsától. Ezt az alapvető igazságot meg kell egy kicsit magyarázni. A sors nem az a kegyetlen, ismeretlen ellenség, amely kérlelhetetlen hatalommal lesújt bennünket, és úgysem tudunk ellene mit tenni, hanem a tulajdonságaink következtében bejárt életút. A sors az ember személyes, nagyon is emberi tulajdonságaiban van megírva – ahogy ezt egy görög bölcs, Herakleitosz mondta: „Ethosz antropo daimonion”, vagyis az ember sorsa a jelleme. És valóban vak és kegyetlen ez a sors addig, amíg a magunkon túli, égi erővel nem találkozunk, és az nem veszi a tulajdonságainkat, a jellemünket munkájába. Ez van kiábrázolva a vakon született történetével. Adott egy ember, akinek megvannak a maga tulajdonságai, a történet szerint éppenséggel legfőképpen az, hogy nem lát, mert úgy született. Ez a tulajdonsága őt minden bizonnyal kizárta egy sereg játékból már gyermekkora óta, nem tudott úgy dolgozni, mint mások, talán koldulásra is kényszerítette – mondhatjuk, hogy ez volt az ő sorsa. Egészen addig, amíg Jézussal nem találkozott. Abban a találkozásban a Jézusban megjelent égi erő újat kezdett vele, és kiderült, hogy az élni szó onnantól kezdve már mást jelentett számára, mint azelőtt.

János evangéliuma szerint „élni” ugyanis igazából nem azt jelenti, amiket az előbb is emlegettünk, és amik általában a jólét ajándékai, hanem élni annyi, mint Krisztusban lenni. „Aki megtartja az én beszédemet, nem lát halált soha örökké.” (Ján 8,51) „Az én juhaim hallják az én szómat, én ismerem őket, és ők követnek engem. És én örök életet adok nekik, és soha örökké el nem vesznek, és senki ki nem ragadja őket az én kezemből.” (Ján 10,27-28) „Én vagyok a feltámadás és az élet, aki bennem hisz, ha meghal is él. És aki él és hisz énbennem, soha meg nem hal.” (Ján 11,25-26) Ezek az igék mind ugyanazt mondják, amit képben látunk a vakon született történetében: valakinek volt egy tulajdonsága, ami uralta a sorsát, de csak addig, amíg Jézussal nem találkozott.

Onnét már nem az a tulajdonság uralkodott felette, hanem Jézus – hát így tud valaki a saját sorsa fölé emelkedni. Eddig sokat beszélt, az volt a tulajdonsága. Talán szeretett lelkesedni és elhamarkodottan dönteni. Talán sértődékeny volt, talán megátalkodottan szeretett haragot tartani, talán mindene volt, hogy elismerjék a képességeit – és sorolhatnák a végtelenségig a különböző tulajdonságokat, amikből mind-mind sorsok, kényszerpályák és életutak is következnek. Vajon megtelt-e már az „élni” szó az én szívemben is azzal a tartalommal, ahogyan arról Jézus beszélt? Élni azt jelenti, hogy ő uralja a szívemet.

De annak is más jelentése lesz az ő közelében, hogy látni. Ez megint egy elementárisan lényeges szó, ami egyetemesen fontos az egész embervilágnak. Természetesen azt értjük alatta, hogy látjuk az embereket, a házakat, a fákat és a hegyeket – mindent, ami szép, és azt is, ami nem az. Az evangéliumi szemgyógyulások azonban mindig túlmutatnak ezen: látni annyi, mint látni a helyes életet, leginkább pedig látni azt, aki arra minket meg tud tanítani. Szerinted kicsoda az, aki téged meggyógyított? – ezt kérdezik attól, aki azelőtt vak volt. Ő azt felelte, hogy próféta. Ez a szó a Bibliában nem a jóst jelenti, hanem Isten akaratának meghirdetőjét, azt az embert, aki kimondja, közvetíti Isten akaratát. Amikor Bartimeus meggyógyult, nem csak elkezdett látni a szemével, hanem követni kezdte Jézust az úton. (Márk 10,52) Ez az, amit látásnak nevez az evangélium: Krisztust követni. Aki őt követi, már valóban lát – messze és világosan.

És hogy félre ne értsük, mit is jelent ez valójában, ezért tölti meg János evangéliuma új és égi tartalommal azt a szót is, hogy „istentisztelni”. Nekünk nincsen erre egyetlen szavunk a magyar nyelvben, talán a „vallás gyakorlása” összetétel áll hozzá a legközelebb, de mi is az valójában? Azonos lenne azzal, hogy vasárnap délelőtt mégsem a plázába megyünk vásárolni, hanem templomba jövünk? Alighanem több és más, mint ez. Pál apostol Római leveléből így hallottuk az előbb: „Kérlek azért titeket atyámfiai az Istennek irgalmasságára, hogy szánjátok oda a ti testeiteket élő, szent és Istennek kedves áldozatul, mint a ti okos istentiszteleteteket.” (Róm 12,1)

Nehezen értjük, milyen is lenne az az „okos” istentisztelet, egészen addig, amíg rá nem találunk, hogy itt a Biblia és az ókori, Biblián kívüli bölcselet közös, nagy szava, a „logosz” szerepel, ami egyszerre jelenti a szót és az értelmet is, valójában pedig azt a teremtő erőt, tudást és formáló hatalmat, ami a megértés, az emberi felfogás mögött mindig is munkálkodik. Legpontosabban az „ige” az, ami a görög „logosz” szónak megfelel, ezért az „okos istentisztelet” valójában az, amikor Isten gondolatával tud megtelni az ember szíve. És kell-e ennél több? Nem akkor vagyunk-e a legboldogabbak, amikor úgy megyünk haza a templomból, hogy elfelejtettem azokat, akikre nehezteltem, már egyáltalán nem zavarnak a csúfolódó, cinikus ellenségek, ami fájó sebet hoztam magammal, az már egyáltalán nem olyan érzékeny, és vakon érkeztem, most meg gyönyörűen látok, messze és világosan mindent? Hát erről szól a vakon született meggyógyításának története: egy ember életét átjárja a Jézus valósága. Még a sárkészítés nagyon furcsa, meghökkentő mozzanata is ezt jelképezi: Jézus önmagából ad, magából közöl valamit – és az lesz a beteg gyógyulása. Már csak megmosakodnia kell, érdekes módon a Siloám tavában, ami azt jelenti, hogy küldött – ezt szinte magyarázni sem kell. Aki az Úr kezéből, megbízatásából fogadja a maga tennivalóit, akinek már tőle van küldetése, az meggyógyult ember. És ez a küldetés lehet a szeretet nagyon egyszerű cselekedete odahaza is, nem csak eget rengető hőstett a világmisszió területén. Lehet derűsebben végzett munka, jobban beosztott mindennapok, igazán megszentelt vasárnap, tehát nagyon sok minden. Azt mondhatjuk bármi, amit Isten logosz-a, vagyis igéje hat át. Minden áldozat, amit élő, szent és Istennek tetsző módon hoztunk. Ha az ember vasárnap délután odahaza arról gondolkodik, amit az ige mondott számára délelőtt, az „okos istentisztelet”, mert gondolatait az ige járja át.

S ide tartozik minden, amiben igazi megértés rejlik. Örömteli pillanatok, események, amikről tudjuk, hogy Isten szeretetének felvillanásai bennünk. Nem is biztos, hogy tudunk róluk megfelelően beszélni – és nem is feltétlenül szükséges. Ha egyszer engedtük, hogy a mennyei értelem, a Jézus logosz-a, értelmet formáló ereje járja át a szívünket, akkor megtörtént a legfontosabb, a csoda. Ezek az igazi istentisztelet pillanatai, ez a logikosz, vagyis értelmes istentisztelet – amikor szépen összeáll minden eggyé, éspedig olyan eggyé, amiben a helyén vannak a részletek. Megértem, hogy miért kaptam egy-egy megaláztatást, és bár akkor nem esett jól, de most már hálás vagyok érte, mert sokat tanultam általa. Kaptam egy váratlan örömöt családban, munkámban, az ország életében – már tudom, honnan érkezett, és mivel akar valójában gazdagítani. És ez a megértés mind együtt az „okos”, vagyis értelemmel, igével, égi szóval teli istentisztelet, kivált akkor, ha cselekedet is lesz belőle.

Más nyelvet beszél a Szentírás, mint mi magunk a köznapokban – egyáltalán nem baj! Így és pontosan ezzel tud minket fölemelni egy magasabb élet, egy magasabb látás és egy magasabb „istentisztelés” felé. Engedjük, hogy a mennyei értelem elfoglalja helyét a mi sértődött, titokban szorongó énünknek, és ez a logosz, talán valóban egyetlen fontos szó formájában, talán a megértés új, szentlelkes szintjével, talán a mai ige mélyebb megértésével, de munkálja a mi gyógyulásunkat is. Így legyen! Ámen.

Imádkozzunk!

Urunk, Istenünk, köszönjük, hogy azért küldted Krisztust a világba, hogy ő legyen a mi világosságunk, és aki őt követi, ne járjon többé sötétségben és vakságban. Köszönjük, hogy gyógyító erőid ma is jelen vannak a közöttünk, és bárkinek hozzáférhetők. Imádkozunk a házasságok megújulásáért, hogy szép békesség és szeretet uralhassa a családi otthonokat, ne pedig békétlenség. Könyörgünk a mai napon gyászoló szívvel köztünk lévőkért, hogy hazatért szerettük után tekintve Szentlelked vigasztalását kaphassák veszteségükre. Adj mindnyájunknak igéddel átjárt gondolkodást, újfajta megértést, amiben minden dolga életünknek a maga helyére kerülhet. Így vezess bennünket a most következő munkás hét napjain. Ámen.