Meditációk

Az itt következők olvasása hetven éven aluliak számára csak szülői felügyelet mellett ajánlott

 

 

90./ A világosság a sötétségben fénylik igazán.

2023. december 2.

 

 

 

 

89./  Mi a legszebb az emberen?

Ha kedvesen, egyszerűen mosolyog. Az egyiptomi fáraók szobrai Karnak-ban, de a Távol-Kelet jelentős kőfaragásai is erről szólnak: legyél derűs és szerény. Ennél nincs több. Nem kell fülig érjen a szád, de ne legyél gondterhelt sem. A Húsvét-szigetek kőarcai komoran a messze távolt kémlelik, várják a csodát, ami – nem jön. Hírneves politikusokat hegyoldalnyi arcmásai sem mosolyognak – ők komoly emberek. A mindennapok balzsama a természetes, tiszta kedvesség: aki erre képes, annál nincs nagyobb ember.

2022. augusztus 7.

 

 

 

88./ Figyelmeztetés

Világ tarackját ki nem irthatod: ilyesmi

úgy lehet, némileg talán, magadból

néhanap – ritkítható.”

 

 

 

87./  Kéretik megnézni

Igen, ajándékozzuk meg magunkat karácsony előtt estidőben – decemberben korán van – azzal, hogy felnézünk a csillagos égre. Mondjuk ma, amikor leghosszabb az éjszaka. Ha akad a háztartásban binokulár – úgy még jobb a vállalkozás, amennyiben lehet a dolgot így nevezni. A színházi távcsövek sajnos kimentek a divatból, sőt, maga a színház is – a sok rettenet miatt. De most ne panaszkodjunk – éppen ellenkezőleg!

Semmiképp ne maradjon ki a Vizikígyó, lánykori nevén Hydra fejének látványa – pompázatos gyémántok halmaza. Mostanában nagyjából ott találjuk, ahol a Nap a délelőtt közepe múltán halad. Aztán arrafelé kereshető estidőben az Orion-köd is, kicsit délkeletre tőle: a “Nagy Vadász” övéből lógó tőrben, a maga milliószámra keletkező friss csillagvárosával…

Végül, de nem utolsó sorban – ilyenkor decemberben már egészen a fejünk fölött, kicsit hátra hajolva láthatjuk a misztikus Andromédát. Halvány fehér folt, a felénk közeledő százmilliárd, Nap-méretű csillagot tartalmazó s ráadásul hozzánk legközelebbi galaxis. Onnét nézve a mi Tejútrendszerünket is csak ekkorának látszik – mindenesetre a fény 2,5 millió év alatt jön onnan ide, vagy tőlünk oda. Tudjunk róla, ha megpillantjuk kis távcsövünkben.

Az ember elnémul, ilyen távlatok közt már nem illik panaszkodni, másrészt pedig nincs az a földi hangverseny, tárlat vagy tudományos kongresszus, ami hasonló struktúrákat produkálna s hozzá efféle visszhangokat vetne – ráadásul nem is akárhol, a csillagközi térben.

Szentendre, 2021.12.21.

 

 

 

 

86./ Hajnali haiku

                 jég csillan meg a

                 fűszál derekán, kerti

                 magánya oda

 

2021 .december 11.

 

 

 

 

85./ Miért díszítik hatalmas öntött bronzüstök a kínai császári palota udvarait?

Mert a főzés a gondoskodás jelképe, s az uralkodó dolga, hogy gondoskodjon népéről. A Turandot színpadi díszletei ennek következtében (a Met-től a Scala-ig) kénytelenek ezt szépen meg is mutatni, mikor a nagy Turán-i uralkodó fogoly lányának (-dot, -dottir – azaz daughter, Tochter) szerelmi történetét taglalják Puccini figyelemre méltó zenéjével – ha viszont az ember mindehhez az eredeti helyszínen, a császári palota udvarain látja a csodásan míves bronz tárgyakat, nem tud mást tenni, mint – elmélkedik felette.

Nagyon helyes, mindenkinek van pótolni valója gondoskodás dolgában!

2021. november 15.

 

 

 

 

84./ Rosszul metszett szőlők

Évtizedekkel ezelőtt Angliában láttam egy kertet, ahol gyönyörű zöld gyep és különlegesen szép virágok voltak, sok madárral és köveken csobogó vízzel. Irigykedtem egy kicsit. Aztán gazdája megmutatta, hogy pár éve még szőlőt is telepített a terasz elé, de sajnos nem tudja, pontosan hogyan is kell gondozni. Első ránézésre látszott, hogy tényleg nem ért hozzá – pedig csupa jó indulat volt a lelkem.

Amikor olyan igazán elvadult kamaszokat, később esetleg bűnözőket látunk, akik dühödten bántják a többieket, s még maguknak is ártanak – nem lehet másra gondolni: minimális szakértelem nélkül nevelődtek. Nem metszették le idejében fölöslegesen burjánzó hajtásaikat, amik utóbb főágak lettek, s nem oltottak beléjük nemes, jó, ízes gyümölcsöt hozó ágakat. A többi pedig már történelem.

Az emberek neveléséhez szükséges „szakértelem” alapeleme nyilván a szeretet – csakhogy az egy valóságos gyermek esetében megfelelő ismeret nélkül édeskevés. Egy motorkerékpár vezetéséhez hónapokig kell tanfolyamokra járni, vizsgákat tenni – egy gyereke fölneveléséhez pedig mindenki ért, mint a magyar focihoz? Hogy az előbbi képnél maradjunk: nem elég ültetni, utána is kell olvasni a szakirodalomban, milyen a természete annak a növénynek, és milyen gondozást igényel! A könyvek és a belőlük meríthető tudomány önmagában persze nem oldanak meg semmit, főleg, ha csupán tételesen, vagyis elmélyült gondolkodás és személyessé vált tudás nélkül alkalmazzák állításaikat – ám ha egyáltalán nem is foglalkozunk velük, nem műveljük magunkat, csak ösztönös, át nem világított cselekvéseinkkel „munkálkodunk kertjeinkben” – abból sok jó nem terem. Legyen annyi jóság minden szülőben, s minden szülői funkciót betöltő felnőttben, hogy először is magát műveli, s csak úgy megy ki a kertbe. Így tettek valamikor az alkimisták is: délelőtt szellemi munkát végeztek, befelé fordultak, önismeretükben gyarapodtak, délután pedig „fizikait.” Ki laboratóriumban, ki kertben, ki pedig közösségben – kit hová állítottak tulajdonságai – s az ég, ha még arra is figyelt.

2021. november 10.

 

 

83./ Gyűlölet-kommandók

 

Kerülöm a kommentelőket. Odavetett megjegyzések trehány helyesírással, név nélkül vagy álnévvel, dühödten az előtte szóló (előtte író) becsületébe gázolva – mi ez? Az még talán rendben is volna, hogy a legöregebb és legbölcsebb ember sem képes maradéktalanul visszavonni minden projekcióját, bár ezen is jó lenne változtatni – de hát ennyire félálomban élni…? A táplálkozni óhajtó hiénacsorda tagjaiban is van annyi tisztesség, hogy csak akkor támadnak, ha éhesek – egyébként pedig fekszenek a vackukon az árnyékban. Mi pedig, nota bene, emberek volnánk –

Részemről csak azért sem vagyok hajlandó gyűlölni. Megnézem, amit látok, próbálom is megérteni – de sokszor megállapítom, hogy messze nincs elegendő információm ahhoz, hogy tárgyilagos ítéletet alkossak. Ilyen esetekre jó szívvel javaslom a hallgatást: próbáljuk csak ki – nagyon meg fogunk erősödni általa, és könnyebben elbánunk majd tulajon projekcióinkkal. Így is legyen. Ámen.

2021. november 3.

 

 

 

82./ Van sok, mit itt az ember

 

Kitárom az ablakot este. Gyémántként ragyog a Jupiter a délkeleti égbolton: tőle jobbra a halványabb és apróbb, de határozott fényű Szaturnusz. Ezek ketten teszik, hogy évmilliárdok óta stabil bolygórendszerünk: a Föld nem zuhan  a gigavonzású Napba – ám ők sem, az óriásbolygók, mert kiegyensúlyozzák egymást. Csodás a rend és a béke.

S mintha mindez látványnak nem volna elég, minap a Telihold is csatlakozott hozzájuk: balról pontosan azonos távolságra állt, mint ők egymástól. Jupiter emelkedett ki némileg középen, így hosszan nyúlt piramis-háromszöget alkottak. Pompás látvány, ám csak egyetlen estére. A Hold továbbment másnap keletre – de a jelenség lenyűgöző és emlékezetes maradt. Azóta is gondolkodom róla.

Ezek hárman ugyanis azok, amik nélkül talán élet sem alakulhatott volna ki Földünkön – ha mégis, valami nagyon kezdeti formában, s hamar el is pusztult volna. Teremtőnk azonban úgy akarta, hogy lehessen egy stabil bolygórendszer is az Univerzumban, s egyszer valaki megírja rajta az Ómagyar Mária-siralmat s a Toldit…. Látni az Androméda galaxis körül valamikor népes, ma már központi csillagára csupaszított gömbhalmazokat – egy erő, legvalószínűbben éppen a gravitáció elvitte róluk a nyüzsgő csillagvárosokat… (Viszonylag kis távcsővel is találni remek gömbhalmazokat, pl. a Herkules csillagképben – aki megpillantott már ilyet, tudja, miről van szó.)

Valaha a mi itteni szomszéd bolygóinkon is akadt néhol víz, sőt oxigén is – ma már csak forró, vagy hűlt helyét találni… nálunk azonban megmaradtak. Érdekes – majdnem azt is mondhatnánk, figyelemre méltó!

Ám maradjunk a különlegesen szép esti látványnál. Természetesen a Hold ezüst korongja látszott legnagyobbnak, uralta a jelenséget, hozzá képest parányi, bár gyönyörűen fénylő pontnak látszott középen a Jupitert – s még sokkal kisebbnek jobbról a Szaturnuszt. Egyértelmű a sorrend, ha az ember csak úgy kinyitja az ablakot. (Nem sokan teszik.) Ezzel szemben mi a valóság? A Szaturnusz 8.000-szer, a Jupiter pedig 10.000-szer nagyobb, mint a Hold…

„Van sok, mit itt az ember nem lát jól földi szemmel, és oktalan nevetni kész…” Bizony, így van ez.

 

2021. szeptember 24.

 

 

81./  Nahát!

“Közös felelősségünk, hogy a válságból kisegítsük egymást.” – Gondoltuk volna?

 

 

 

80./ Herakleitosz

Jártam Efézusban. Valamikor Rómával vetekedő világváros, ma turista-látványosság antik romjaival, homokkal beterítve hat kilométerre a parti várostól, Kushadaszi-tól. Itt élt egykor Herakleitoszt, a görög bölcs – az európai gondolkodás megteremtője. Városa törvényeinek megalkotására kérték fel, de nem teljesítette, mert a rossz már annyira átjárta az embereket. Gondolatait inkább Apolló templomának őrzésére bízta, ezekből azonban csak töredékek ismertek – többnyire azok is csak későbbi filozófusok idézeteiből. Félmondatok, néha csak szavak. „Ethosz antropó daimón” – az ember sorsa jelleme, írja. Ritkábban egy-egy összetettebb mondat.

„Sohase hagyjon el benneteket a sok pénz, efézusiak, hogy nyomorúságotok rátok bizonyuljon.”  Figyelemre méltó.

 

 

 

79./Mégis, mester

 

Mégis, mester – mi volt a titka, hogy a tanítványa ezen a távon olimpiát nyert…?

Meg volt neki mondva, sőt leírva egy papírra, hogy nagyon erősen kell kezdeni, és utána még ráerősíteni.  Odaadtam neki a kezébe. Le volt neki írva.

 

 

 

78./  Ezt ne!

Gyógyszereim kiváltása után próbálok megfordulni a HÉV-parkolóban autómmal, de elzárja az utat egy szabálytalanul odaállt kocsi. Annyi helyet hagyott összesen, ahol egyébként egyáltalán nem is lett volna szabad megállnia – hogy fészkelődve, centiket lesve, keservesen lehet csak elhagyni a helyszínt. Mögöttem is sorban állnak már az autók, akik ugyanezt kell megkíséreljék.

Viszont mit látok? A pimaszul parkoló autó hátulján nagy betűkkel, a kocsi színéhez színskálásan hangolva (!) jókora bibliai ige díszeleg: „Ne félj, csak higgy! Márk 5,36” Ahogy oldalához érek, ahol még nagyobb a felület, másik evangéliumi mondat kiírva, igehellyel együtt… Ezt már nem jegyzem meg, mert szinte hallom a mögöttem lévő autókban elhangzó ingerült kitételeket.

Kedves állítólagos keresztyének: nem kéne legalább a közlekedési illem (és a KRESZ!) előírásait megtartani…? Így ugyanis az érvényes rátok, amit valaki egyszer így fogalmazott: „Nem hallom, amit hitedről mit mondasz – annyira ordít rólad, hogy te magad ki vagy…” (F.J.)

2021. június 25.

 

 

 

77./  A hetes szám

Egy hete volt, hogy pontosan hét év óta lakunk a házban, ahol most élünk. Mesékben hallottuk valamikor a nagyon idős emberről: „hetvenhét éves öregapó.Elrémülve gondol az ember saját korára: alig valami hiányzik már ebből – miközben a lélek még kamasz odabent…! A hetes a hat haladványa, ami viszont kétszer három lévén az idő száma, a történelemé s a kozmogóniáé. A hét szent szám, szakralitásától megfosztva összesen hat, vagyis pusztán emberi élet, nem pedig dzóé aioniosz, világra szóló létezés. Amiben igazán boldog soha senki lenni nem tudott. A teremtés ugyanis hét nap, s csak szekularizálva lesz belőle színtelen, szagtalan, aroma nélküli “idő.” Kapzsiság, e világi üdvösség-hajsza, kíméletlen szerzés – a végén persze ürességgel.

De már az is nagy dolog, hogy tudunk az igazi létezésről, s ha van hitünk, előbb-utóbb bele is növünk. Így is legyen!

2021. június 21.

PTB

 

 

 

 

76./ Honlapomról

Ez a honlap is egy buborék. Pedig az enyém. Nem szól szakmáról, vállalása mindössze annyi, hogy visszaköt a bibliai hagyományhoz. Holott vannak a világon vörös szőnyegek, magán jetek, és más is.

Hogy minek a hagyomány…? Hát nélküle egyszerűen nem lehet. Nem és nem. Minden gyorsabb, újabb és hatékonyabb, mint tegnap – de odakozmál, bedugul, és amin végül nem lehet segíteni – lefagy!

Tehát „múltba fordulás”…? Ezen csak mosolyog, aki tudja, miről van szó.

2021. június 5.

PTB

 

 

 

75./ Hírekben hallani

“….a világ megint bipoláris lett…”

Valóban. Milyen igaz!

2021. április 28.

PTB

74./  Ismét egy Naprendszeren kívüli üstökös

Földünk a többi ismert bolygóval együtt (Merkúr, Vénusz, Mars, Jupiter, Szaturnusz, Neptunusz, Uránusz, Plútó) egy hatalmas központi csillag, a Nap körül kering. Ilyen naprendszer mintegy 300 milliárd (!) található Galaxisunkban, amik aztán maguk is mindenestől egy óriási tömegű, láthatatlan központ körül keringenek. Nekünk a számtalan naprendszer közülük éppen ez a miénk az otthonunk. Ezt ismerjük (úgy, ahogy) – s e viszonylagos “közelbe” küldözgetünk távcsövekkel fölszerelt műholdakat, amikre aztán nagyon büszkék vagyunk, mert rengeteg információval látnak el. Legnagyobb teljesítményű közülük évtizedekig az amerikai Hubble-teleszkóp volt, most azonban már az EU által néhány éve felbocsátott Gaia az.

Különös esemény, amikor kívülről, az interstelláris térből érkezik ide valami: a csillagászati ritkaság megmozgatja fantáziánkat, működésbe hozza bennünk a „túlnan” elfeledett, néha szándékosan eltakart világát. Holott a fogékonyság és olthatatlan kíváncsiság lelkünk egyik legfontosabb képessége, nélküle énünk jelen formájában egyáltalán nem is létezhetne. Gyönyörködöm pár hónapos unokánkban, akinél már most meg lehet különböztetni pillanatokat, amikor rövid ideig kifelé kémlel, a „világot vizsgálja”, hogy aztán önfeledten megint a saját testi-lelki érzeteinek adja át magát. Ezek az időszakok nála gyorsan váltakoznak. Csodálatos lény, akár egy Mars-lakó – hiszen négy-öt éve, bár nagyon vártuk, tulajdonképpen elképzelni sem tudtuk, milyen lesz, ha egyszer megérkezik. Most pedig itt mosolyog, és néha még sikongat is hozzá!

Ilyen távolról érkezett vendég az égbolton a Boriszov-üstökös, ami szabad szemmel nem látható, de egy amatőr krimi csillagász 2019-ben távcsövével fölfedezte, és róla is nevezték el. Pályájának iránya és hatalmas sebessége alapján kiderült, hogy kívülről jön, és egy idő után el is hagyja majd naprendszerünket. Láthatatlan, apró és sötét objektum volt, míg napközelbe nem ért s csillagunk óriási hőjével be nem “gyújtotta” – most viszont egy darabig fénylő csóvát, üstököt húz maga után, ami távcsővel megfigyelhető.

Háromszorosan is szerencsés flótásnak mondható. Először is, mert ki tudott szabadulni a saját csillaga gravitációs vonzásából, ami cseppet sem egyszerű dolog: különös pályaív kellett hozzá. Másodszor azért, mert a mi naprendszerünkbe az itt keringő bolygók pályasíkjához képest csaknem merőlegesen érkezett – így aztán egyik sem fogta be magának, szabadon közlekedhet. Végül pedig az is megadatott számára, hogy a Napot sem találja telibe, annak hatalmas gravitációja dacára, hanem viszonylag közel elsuhan mellette – így az parittyaként meglódítja, és visszaküldi a csillagközi térbe! Ezek a messziről érkező, szabálytalan pályájú objektumok mostanában a csillagászok csemegéi, mert általuk tudnak meg a legtöbbet a bolygók történetéről és törvényeiről.

Mi, laikusok csupán azért figyelünk fel az ilyen ritkás, ám csillagászatilag nevezetes asztronómiai eseményekre, mert emberi életünket nem háromszoros, de hárommilliószor ennyi „konstelláció” befolyásolja, míg földi utunkat végigjárjuk. Énünk lenne hivatott rendet rakni a nagy kavalkádban, az erőhatások tömegében – ám arról meg összesen annyit tudunk, hogy képes „vizsgálódni”, a tapasztaltakat elraktározni, összegezni, valamilyen szinten megérteni. Amikor azonban egy mosolygó, új kis marslakót látunk, feltétlenül ellágyul a szívünk, és irigykedve mondjuk: valamikor magunk is ilyen nagyszerű lények voltunk.

2021. április 5.

PTB

 

 

 

73./ Már nehéz

Mindenki azt hiszi, csak pont az ő gyermeke és unokája nem fertőz. Hiszen családtag. És folynak az összejövetelek, mint azelőtt. Amikor pedig lélegeztető gépre kerül valaki, már nehéz segíteni.

2021. március 27.

 

PTB

 

 

 

72./ Jelen helyzetben

 

Átalakult az élet. Most csak akkor megyünk ki a lakásból, ha nagyon szükséges – járvány van. Nem rettegünk ugyan, de azért tudjuk, hogy veszélyes időket élünk. Ebből a házhoz kötöttségből fakad az online-tér felértékelődése: még családtagjainkkal is leginkább így találkozunk.

Gyermekkorunkban a sci-fi világához tartozott a képes telefon, most már szinte naponta használjuk, és természetes, hogy külföldön élő rokonok is bekapcsolódnak az osztott képernyős beszélgetésekbe. Valósággal életfontosságú lett a mobil és az email, amik a személyes kapcsolatok helyébe léptek: lassan megértjük általuk, milyen sokat jelentünk egymásnak.

Meg kell tanulnunk kiküszöbölni az előnytelenebb tulajdonságainkat, úgymint a türelmetlenséget, elkényeztetettséget, a követelőző elvárásokat – erre kényszerítenek a jelen idők, mint valamikor a háború tette.

A járvány első hulláma idején még fellángoltak a segítő igyekezetek, mindenki kérdezgette, hol segíthet valakinek – most viszont mintha már a dacos helytállás érne a legtöbbet. Kibírni, hogy a helyzet megfoszt egy sereg találkozástól, kedvteléstől – mert jelenleg másnak az ideje van. „Jellemerősítő”, mondta egy derék fiatal, s alighanem eltalálta. Pedig még messze nem mondhatjuk, hogy kibírhatatlan volna.

Most végképp nem mindegy, hogy panaszkodásunkkal rongáljuk-e a légkört a magunk terében, vagy pedig van egy jó szavunk ahhoz, akivel éppen beszélünk. Ha más nem, ez fontos lecke. Pedig lehet, hogy volna még egyéb is – például az alapok felől gondolkodni egy kicsit. Mire épül itt minden, mit nevezünk mi életnek…?

De ne huhogjunk. Éljük a mai napot úgy, mint az öröklét egy darabját: ennek megfelelő örömmel és felelősséggel – a többit pedig bízzuk arra, Aki elhozta ránk ezeket az időket. Büntetésül, ha azt érdemeltük, vagy a növekedés áldott lehetőségeként, ha arra vagyunk méltók.

2021. március 21.

 

PTB

 

 

 

71./ Mert többre becsülték

 

Aligha akad, akit teljesen hidegen hagyna, amikor mások véleményt mondanak róla. Mértéke persze sokféle lehet az efféle személyes érintettségnek: ki-ki vérmérséklete szerint reagál – a csöndes, önvizsgáló magába fordulástól egészen az „örök haragig”…  A hívő ember is kétségbeesetten fedezi fel olykor, milyen fontos lett már számára a többiek ítélete. A dolog persze részben alkati, vagyis születés kérdése: némelyek lelkükön rinocérosz-bőrrel jönnek a világra, másokat pedig a lágy esti szellő romba dönt… Azonban hitbeli állapotunknak is tükre a reakciónk, hiszen mindnyájan építünk magunkban valamit, s ezt a „valamit” a valóság szokta megpróbálni.

Olvassuk, hogy a főemberek közül sokan hittek Jézusban, de nem vallottak színt, nehogy kizárják őket a zsinagógából. „Többre becsülték az emberektől nyert dicsőséget, mint az Isten dicsőségét” – állapítja meg az evangélista. (Ján 12,42-43) Ma könnyű lenne megítélni őket, milyen gyengék is voltak, ehelyett gondoljunk inkább arra, gyülekezik-e bennünk „Isten dicsősége”, vagyis az a fény, amit egyedül ő maga közölhet velünk! Az ugyanis az aranytartalékunk.

Karanténos nyűgösségünk „telén” sokkal türelmetlenebbek, frusztráltabbak vagyunk a sokéves átlagnál – elő hát a lelkünkben gyűjtött ragyogással. Ne egymástól várjunk dicsőséget, az nagyon sérülékeny állapot. „Dicsőséget emberektől nem nyerek” – mondta Megváltónk. „…Mi módon hihettek ti, akik egymástól nyertek dicsőséget, és azt a dicsőséget, ami az egy Istentől van, nem keresitek?” (Ján 5,41-44)

Keressük tehát. Gondoljunk rá sokat: kérjük el, hívjuk be a szívünkbe. Legyen fontos, sőt, mindennél fontosabb – épüljön bele gondolkodásunkba, váljon érzelmeink alapjává: hiszen van nekem fényem nem csak a világból. Nem is akármilyen, hanem maga az örök ragyogás.

  1. március 2.

 

PTB

 

 

 

 

70./ Az élet feltételeiről

 

„Csillagászok kutatják, hol találnak földünkhöz hasonló helyzetű bolygót a Naprendszeren kívül, ahol az élet feltételei adottak lehetnek.”  Idáig a napihír.

Tegyük mellé, amit a költő mond: „…Az élet szent okokból élni akar.”

Mi a különbség a két mondat között? Az első szerint az élet egy mechanizmus része, amit ha mindjárt Univerzumnak hívunk is – mégis csak olyan, mint egy motorkerékpár. Tervrajzát kell ismerni, aztán szerelhető. A technikus szintjén így látni a valóságot. Szakrális nem létezik: csak jól át kell látni a szerkezetet, aztán meg kell húzni a csavarokat, és minden rendben.

A második mondat ezzel szemben a megigézett csodálkozóé.  Nem véletlen, hogy költőtől való. Tudja, hogy mi mindent nem tud a nagy Mindenségről – ül és ámuldozik. Téli estéken ablakából látja ő is az Orion „tőrében” azt a ködöt, ahol éppen a napnál ezerszer nagyobb csillagok keletkeznek… Tudja, hogy ennek a dolognak lehetnek, és vannak is fizikai feltételei: mégis valahogy arra gondol, ami magát feltétel nélkül érinti. Hol lesz már ő, amikor azok a csillagok körül földünkhöz hasonló, apró bolygók is teremnek…

A szerelőt mindez nem érdekli. Részemről azonban elalvás előtt, amikor csak tehetem – magam is megnézem azt a ködöt az Orionban. Halvány fehér folt, valahol a láthatóság határán, fényszennyezett éjszakánkban – de mégis Teremtőnk nagy voltáról hoz hírt.

  1. február 1.

 

PTB

 

 

 

 

69./ Mi mit tanít?

Urunk szemére vetette kora szellemi embereinek, hogy nem okulnak az idők jeleiből. (Petőfi idézi is a szólássá lett evangéliumi mondatot: „Piros az ég alja, alighanem szél lesz…”)  A légköri jelenségeket meg tudjátok fejteni – hogyhogy nem látjátok a történelem üzeneteit…?!  (Mát 16,1-4) Jézus azonban nem vállalta át senkitől a feladatot, otthagyta őket és elment – az értelmezés dolgát a mindenkori egyéni, személyes tennivalók körébe utalta.

A világon minden dolognak, tárgyaknak, jelenségek – és ezeknek a mostani, „karanténos időknek” is lehet, sőt van is komoly tanítása. Az tűnik a legnyilvánvalóbbnak, amit nagyon elfeledtünk – hogy a valóságban nem csak a fogyasztói örömök, hanem a káros, kifejezetten életellenes tényezők is jelen vannak. A konkrét vírus csupán egyik inkarnációja ezeknek – nem az ő fizikai létezésükről van szó. A láthatatlan, bujkálni tudó erőkről, amiket nagy szabadságunktól eltelten kezdtünk semmibe venni. Ők a „levegőbeli hatalmasságok” – ahogy például a korszellemet is hívja a Szentírás (Ef 2,1-6) – a már nem anyagi jellegű, de nagy hatalmakat hordozó régiók erőközpontjai: elvek, gondolatok, amik “benne vannak a levegőben.” Lehetnek jók és angyali módon segítő tulajdonságúak – de éppúgy gonoszak és pusztítóak is akadnak köztük. Most az utóbbiakkal kell foglalkoznunk, adott helyzetünk miatt.

Tulajdonságuk, hogy rongálhatják az életet (mint a vírus), nehéz őket meglelni (mint a vírust) – csupán hatásukból derül ki, valójában mennyire destruktívak (mint a….)

Mégsem hisztérikusan kell hozzájuk viszonyulni. Egyszerű és tiszta ítélettel, holott már azonosításuk is komoly erőfeszítést igényel. Egyetlen igazi ellenszerük pedig, hogy a kötelező éberségen és óvatosságon túl a náluk magasabb régiók erőit hívjuk segítségül. Például így: „Dicsőség a magasságban Istennek…!”

Erre minden okunk meg is van: ha egyszer a betlehemi birkapásztoroknak, meg a távolról jött napkeleti bölcseknek sikerült – nekünk ugyan miért ne menne? Akkor talán még az is elképzelhető, hogy előbb-utóbb békesség lesz a jóakarat emberei világában, ami terjedhet tovább másokhoz, sokakhoz. Így is legyen! Áldott ünnepeket, és békés, egészséges új esztendőt mindenkinek, aki még fejtegeti az idők jeleit.

2020. Karácsonyán

PTB

 

 

 

 

68./ Ha feltisztul a köd

November idén, ahogy más években is szokott, meglehetősen ködös. Azzal kelünk, és a távozó napot is csak takarásban sejtjük valahol – hogy köd van. Csaknem egyforma szürkeség hajnaltól napestig. Árnyalatok előfordulnak, a szürke árnyalatai, a figyelmesebb megfigyelő késő alkonyatkor még lila és barna fényekre is lel, amit a sietők persze nem látnak – ám ez semmiképp nem a sugárzó napfény hava. Mintha megtestesülne az áthatolhatatlan homály, ami a világban jelenleg uralkodik.

Ma reggel sem volt másként. A kertben itt-ott fagy nyomai, a völgyben hosszú fehér, puha köd-vonat áll, az indulás sípszavát várja – még távolabb a fázós hegyeken felhősipka. Ismét egy novemberi nap…  Ám dél felől, váratlanul, világosodni kezd, fehéredik a szürkeség: végül előbújik a ragyogó nap! Percek alatt föl is issza a homályt. Csodálkozunk: lám, ez is november! Még a zsalugátert is be kell hajtani a túl sok fényben, mintha augusztus volna.

Aztán gondolkodóba kell esni, mert a világban semmi sincs véletlenül. Melyik az erősebb, az igazi? A nagy éjszaka mélye, aminek küldötte a köd – vagy a nappal világossága, a sugárzó dél…? Nincs válasz, egyik győzelme sem végleges. Nappal és éjszaka, nyár és tél váltakoznak: a nem-létre lét, a létre nem-lét következik. Az abszolút Lényeget pedig emberi értelem nem képes felfogni, csak szimbolikus formák révén dereng föl számára valami. Belenyugvás? Igen, részben – de a világos pillanatok ünnepi megbecsülésével! Az éjszakát pedig tiszteletben kell tartani.

2020. november 29.

PTB

 

 

67./ A harmadik

Két út áll mindenki előtt: az önmagával elégedetlenséget váltja a világgal való elégedetlenségre, vagy fordítva.

A harmadik az, hogy kinövi mindkettőt.

 

 

66./ A kis házi rozsdafarkúak

Évente kétszer költenek. A nyár nagy zöld forgatagában alig venni őket észre, de a ritkuló falevelek őszi idején előtűnnek szárnyukon jellegzetes fehér foltjával, ami jelzi, összesen pár hete keltek ki. Reformáció táján röpülnek szüleikkel Marokkóba, hogy jövő március végén ismét idetaláljanak, a mi házunkhoz…

Mekkora agyuk lehet? Egy tyúké is tízszeres. De pontosan tudják teendőiket: hezitálás nélkül eszik-üldözik a mezei poloskák nekünk kellemetlen seregét, és pontos időben indulnak éves vándorútjukra.

Megszégyenít életük rendje. Semmi feldúltság, szemrehányások – itt minden a helyén van. Tíz évet élnek, s ez rendben van számukra: betöltik egy magasabb akarat rendelkezését, ami alatt  4-5 dekás súlyúkkal nagyjából körülrepülik a földet…

Vegyek példát róluk, önmagukkal való azonosságukból. Ilyen nyugodtan és tisztázottan élni, járni utamat nekem is lehet, ha egy kicsit összeszedem magamat. S talán még tehetek valami hasonlót az ő éves heroikus vándorútjukhoz is – nyilván a magam léptékei és feladatai körében.

2020. október 17.

 

 

 

65./ Koan, bölcseleti egyeztetésen

“Parancsoljon – ide azok ülhetnek, akik racionalista alapon állnak.”

 

2020.10.10.

 

 

 

 

64./ Jupiter és Szaturnusz együttállása a kora esti égbolton

 

Csillagászok mondják, hogy négy és fél milliárd éve alakult ki naprendszerünk a csillagközi porokból és gázokból. Ne vitatkozzunk velük, jobban értenek a dologhoz.

Amit utána mondanak, az még érdekesebb.

Naprendszerünkben a gravitáció összehúzta hatalmas központi mag hidrogénje az óriási nyomástól magfúzióba kezdett, folyamatosan héliummá válik (máshol is így szokás) – s fényt és hőt sugározva Nap a neve… De maradt még csillagunk körül keringő, szabad anyag elég: ezekből álltak össze a kőzet-bolygók, a Merkúr, Vénusz, Föld és Mars. Mindnek más a jellege, természete – éspedig egyéni története szerint.

A legkívül maradt gázokból is összehúzódott még az óriási Jupiter, és spirális pályán a gravitáció miatt egyre gyorsabban közeledni kezdett a Naphoz. Nagy tömegével útközben „levadászta” az aszteroida-övezet rengeteg kisbolygóját, és bizony következtek volna a belső kőzet-bolygók, azaz mi is – amikor honnan, honnan nem, egy talán „kívülről jött” másik, és szintén hatalmas tömegű gázbolygó, a Szaturnusz megállította a Jupiter eszeveszett Napba rohanását, és stabilizálta körpályáját! De nem csak az övét, hanem valamennyi más bolygóét, beleértve a miénket is – mintegy új „törvényt” szabva a Naprendszer viszonyainak. Ebben élünk ma is.

Így lett a Föld évmilliárdokra “védett” égitest, amin megmaradhatott a víz és a légkör, s tengelyének ferdesége meg forgási sebessége (melyek szintén “jöttek” valahonnan – de ezt most ne részletezzük) lehetővé teszik a négy évszakot is.

Röviden és tömören, amit mi az élet feltételeinek ismerünk, a napfény, víz és az oxigén: ahhoz a Jupiter és a Szaturnusz is kellettek…! Az előbbi még hagyján, hisz itt termett a mi Naprendszerünkben – de jött később, talán kívülről az űrből, teljesen véletlenszerűen az utóbbi is… hála Istennek!

Mármost, ha az Univerzumban olyan „véletlenek” lehetségesek, amik létre tudták hozni az életet, és benne az emberi értelmet, ugyan milyen alapon tagadjuk meg ezt az intelligenciát magától a valóság egészétől…? Miért kellene von Haus aus ateistának lennie mindenkinek – nincs itt valami vészes kiskeblűség?

Aki mostanában (2020. július-november idején) estidőben a déli égboltra néz, amit nagyon javasolunk, egymáshoz közel két bolygót is láthat: egy igen fényeset, és tőle balra egy halványabbat. A kékesen ragyogó fényű a Jupiter, a halvány, sárgás a Szaturnusz. Most éppen közelinek tűnnek, ezt hívják “együttállásnak”, tegyük hozzá, 20 évente van ilyen – néha egészen máshol tanyáznak az égen. Egy kettősség tehát, mely számunkra minden szempontból nagyon is hasznos a Naprendszerben: két hatalmas égitest, amely egymást szabályozza – és gravitációsan állandóságot teremt a többi bolygó számára is.

Föltekintve az égre nyugodtan elelmélkedhetünk: ki és mi is szabta meg pályájukat, az ő kettőjükét például – rajtuk keresztül pedig a többi kisebb bolygóét, a Földét is – immár négymilliárd éve…? Vagy ki tudja, még előbb –

Véletlenek? Vigyázzunk a szóval, könnyen vállvonogatás lehet belőle – az pedig tapasztalat szerint mindenkinek káros.

Most éppen “együtt állnak” ezek a bolygók, mely csillagászati ténynek egy legitim olvasata egészen biztosan van: a mai feladatokat ma kell megoldani… Egyéneknek is, nemzeteknek is. Ilyen “környűlállás” leghamarabb húsz év múlva lesz, a Halley-üstökös pedig csak hetven évenként jön…  Nézzünk csak a Napra, Holdra, csillagokra (kivált a sok mindent meghatározó Jupiterre és Szaturnuszra) friss szemmel és őket megillető tisztelettel – akár még javunkra is lehet.

PTB

 

 

 

 

63./ Kettősség nélkül

Az abszolút lényeget emberi értelmünk nem képes fölfogni, csak szimbolikus formák révén dereng föl belőle valami.

De már az, hogy gondolkodásunk eljuthat a kristálytiszta, kettősség nélküli Egy eszméjéig – jelzi magas eredetünk emlékét.

PTB

 

 

 

 

62./ Kárpit

Pompázatos a leírás – a szerző nyilván élvezte a minden részletre kiterjedő beszámolót. Megemlítésre kerül valamennyi erre a célra szőtt vászon: piros és kék színnel, mintázattal és pontos mérettel, égtáj szerinti tájolással, mi hová került. Továbbá valamennyi akácoszlop is, arany bevonattal, rajta kampókkal (azok is aranyból), karmazsinból és sodrott lenből font kötélcsomókkal, aranykapcsokkal, deszkák szám szerint ezüst-talpakkal és karikákkal (a reteszek kengyeléül), a sátorlapok összefűzésére rézkapcsokkal – az egész hajlék pedig vörösre festett kosbőr védőtakaróval, rajta még egy másik, delfinbőr takaróval… Az Úr parancsolta így a szent sátrat – s ilyen lett.

Annál döbbenetesebb, hogy másik mai bibliai olvasmányunkban a templom kárpitja aljától a tetejéig kettéhasad. Lejárt, érvényét vesztette? Vagy drámaian más történt, későbbi és új…? Meghalt egy ember, mások végezték ki. Nem akarták, hogy éljen… Mi kétezer éve mégis hozzá imádkozunk, Krisztusunkhoz. Nem sikerült eltörölni – benne ugyanaz a szeretet jött hozzánk, emberekhez, aki a világot is teremtette…!

Kárpitok ma is “meghasadnak.” Romlás uralkodik, a maga idejében minden, de minden tönkremegy… Ám lehet belőle új hajnal, sőt lesz is, ahol egy lélekből “hét ördög távozott”, mint a magdalai nőből, vagy a gadarai férfiból a „légió”…

Valaki ott áll ma is, „elmúlás és rom felett” – s int nekünk, tanítványainak a viharos tengeren: „Ne féljetek!”

  1. augusztus 6.

 

 

 

 

61./ Őrülmény és képzedelem

                                      Vagy nevezzük inkább világságnak…?

 

Szentendre, 2020. június 23.

 

 

 

 

60./ Tisztázzuk

Hidegfront mindig jön: sőt, meleg is. A kérdés máshol rejlik. Esőt csinálni – az már valami. Hogy ne példálózzunk Illés prófétával…? Akkor tényleg csak a Hofi marad.

PTB

 

 

 

 

59./ Ments meg Uram engem az örök haláltól

 

Korszerű változatban: „Ments meg Uram minket a hipochondriától…!”

 

PTB

 

 

 

 

58./ Nyári emlék

 

Augusztus lehetett. A tikkasztó melegben nyitva volt a hátsó templomajtó, éppen az igehirdetővel szemközt, mert ”legyen levegő, elfogy az oxigén.” A délutáni istentiszteleten tíz-egynéhányan ültek egymás mögött elszórtan, fölöttük a magasban a hófehér boltívek – s akkor a nyitott ajtóban megjelent Petike

A prédikátor rögtön tudta, ebből sok jó nem lehet, hiszen kölyök még: de folytatta mondandóját. A hívek félrebillent fejjel figyelték fejtegetéseit, vagy üveges tekintettel hallgatták: vasárnap délután, fél hat tájában lehetett. És akkor Petike nekiindult: a padok alatt, a hang irányába haladt előre, az arcok pedig sorra földerültek. Csak történik valami, gondolta a prédikátor – és amennyire tudott, nem zökkent ki beszédéből.

De már az első padok is mosolyogtak… Hátha meggondolja magát. Azonban hangtalanul megkerülte az úrasztalát, s ott volt a cipőjénél. Rendben, hát ezt is el kell viselni. Mindent kibírunk, megőrizzük rendíthetetlen nyugalmunkat, az ember adjon példát – és folytatta nagyívű beszédét. Amikor viszont Petike kezdett fölmászni a lábán, belemélyesztve körmeit a lábikráiba, már sok volt. A prédikátor egy jelentősebb körmondatát előbb gondosan befejezte, majd lehajolt, megkereste fekete palástja alatt – nem volt egyszerű dolog – és grabancánál megragadva, felmutatta: „Testvérek, vigye ki valaki ezt a macskát…!”

 

A történetet kis unokám csillogó szemmel mindig újra követeli. Vajon mi lehet az oka?

 

PTB

 

 

 

 

57./ Késői naplóbejegyzés 2020-ból

 

„Ma kimentem a kertbe szőlőt kapálni, gázálarcban és kesztyűben. Szépen sütött a nap, sokra jutottam. A madarak azonban furcsán néztek rám.”

 

PTB

 

 

 

 

56./ Stresszoldó

 

„Ne őrüljön bele!

Stresszoldó rendelés!

4900 Ft!”

 

Na nézzük.

„…Miért fontos a stressz oldása? Mert tönkreteszi a családi kapcsolatokat, rombolja a munkaképességet és gyengíti az immunrendszert, növelve a megfertőződés …”

Szóval így néz ki 4900 Ft-ért a „Ne őrüljön bele”….  Vajon milyen lenne, ha az volna a cél, hogy mégis…?

 

PTB

 

 

 

 

55./ Megint hóvirág

Mert nem lehet megunni. Karácsony táján titokban már nő a föld alatt, s ha van pár enyhébb nap, mint mostanában akadt – akkor január második felében nem csak kidugja fejét, hanem virágzik is. Hat-hét centis szárán ott az egyszerű, dacos hófehér virág, mely játékosan hirdeti a kert sivárságában, hogy nem mindenki alszik ám téli álmot…!

Megigéz szépsége, élni akarása. Eszembe juttatja Goethe talányos, nagyon erős pár szavát: „Alles vergängliche ist nur ein Gleichniss…”  Nem találtam még kielégítő költői fordítását a Faust II. utolsó négy sorának. „Minden mulandó dolog e világon csupán csak utal, mutat valami magánál még sokkal, de sokkal fontosabbra” a jelentése, ám hogyan lehet elmondani ilyesmit tizenegy magyar szótagban…?

Tegyük fel, sikerül. Akkor miként alkalmazható a hóvirágra – mely rácáfol minden téli hidegre, s ha nagyon erős fagyban lekonyul is valamennyire, mert ő csak egy gyenge virág – pár nap elteltével újra kiegyenesedik, és fölveti a fejét a februári télben…?

Olvasatomban ez a „vergängliche” lény (márciusra tényleg elvirágzik) arra utal, s ezt akkor is leírom, ha Johann Wolfgang von G. forogna a sírjában, hogy – tessék virágozni! Ne mutogasson senki a körülményekre, hogy ezért meg azért képtelenség valami. Januárban és februárban is lehet virágozni. Igaz, kizárólag a Teremtő akaratából, teszem hozzá, s különleges támogatásával, de akkor is – van ilyen!

Goethe szavai nélkül is egy magasabb világhoz kapcsol azonban a hóvirág áhítatos-tiszta, hősi látványa. Tudom, legfeljebb néhány hétig pompázik, de karácsonyi nekigyürkőzése azért mégiscsak páratlan életpélda. Nem csupán önmagában érdekes, lám, ilyen is van; hanem azzal együtt, amit gondolatként elindít. „Ein Gleichniss” – vagyis hasonlat. Olyan, mint…

Hát fejtsük meg az utalásokat a világban: a költő szerint mindből lehet tanulni, valamennyi mulandó valóságban üzenet bujkál! Épüljünk a szélzúgás, a kakasszó és a madárhangok talányain, az egyre följebb kúszó, fokozatosan nyárivá emelkedő nap melegének sugárzásán, sőt az emberi sors különös fordulatain elgondolkodva. Mindben felismerések rejlenek, csak meg kell őket érteni, s azt kérdeni: ha ez így áll, hogyan lehet, még inkább, hogyan érdemes másként élnem, mint eddig tettem.

Szentendre, 2020. február 9.

 

PTB

 

 

 

 

54./  Ki ültében Themiszhez hajlik, s bölcs szókat súg a fülébe

 

Az Odisszeát valamikor kötelező olvasmánynak adták ki a gimnáziumban, de ezt már eltörölték. Berzsenyiék még görögül olvasták a soproni liceumban, tizenhat évesen. Mi történt azóta?

A görög életöröm és fölényes életismeret mára eltűnt. Ma sorozatokat néznek. Ha olvassák is némelyek (fordításban) az Odisszeát, ők sem hallják már zengő kezdeteit: „Andra moi ennepe Músza, polytropón, hósz mala pollasz…”

Maradjunk hát a legfontosabbaknál.  Themisz a jog és igazságosság istennője, ki később Iustitia néven lett ismert a rómaiaknál, Kronidész pedig annyit jelöl, hogy Kronosz fia, még inkább pedig: az Időskorú. Ennyivel már neki is vághatnánk.

Homérosz ugyanis himnuszokat is írt, ezek rövid, pár soros fohászok a görög istenségekhez. Nagy igazságérzetű sorstársaimnak ajánlom az alábbi „A legmagasabb Kronidészhoz” címűt:

 

       „Legfőbb, legjelesebb istent, Zeuszt zengem e dalban:

őt, aki mindent lát s betetőz, az urat, ki Themiszhez

ültében hajlik s bölcs szókat súg a fülébe.

        Üdv, mindent látó Kronidész, legfőbb, legerősebb.”

                                                                                 (ford. Devecseri G.)

 

Hogy a görögök politeisták voltak Homérosz korában, azt tudjuk. Messze van még Plotinosz az “Egy” filozófiájával – remélhetőleg azonban senki nem olvassa a fenti himnuszt felekezeti szempontból. (Olyasmi lenne, mintha valaki az „Ej, mi a kő, tyúkanyó kend…” szavakat petrológiai megfontolásokból minősítené.)

Hanem igenis nyűgözze le a gondolat, hogy a bibliai látomások (Dán 7,9  Dán 7,22  Jel 4,9-11) „az Örökkön örökké Élő”-ről, meg a görögök tudása „az Idővel Egykorú” felől ugyanabban a Földközi tengeri medencében megszülethettek. Az egyik lényege szerint transzcendens, a másik tökéletesen e világi; az egyik a kimondhatatlant bölcsességnek látja, másik legyőzött és átnemesített szenvedésnek: semmi baj, így kerek a világ.

Fontos viszont, hogy a saját (akár pont erre vonatkozó) vélekedésünket akkor se tévesszük össze az igazsággal, ha minden gondolat dolga pontosan az igazság keresése, semmi más… “Áldottak, akik éhezik és szomjúhozzák…!” (Mát 5,6)

Mostanában sokat jelent számomra pár szó, s (a homéroszi felfedezésemen túl) ezt is hadd osszam meg azokkal, akiket ilyesmi érdekel:  „A gondolat összetett és kimondható, az igazság egyszerű és kimondhatatlan. Igazságot csak beszéd nélkül tudhatsz meg, tehát csak önmagadtól. Tedd alkalmassá lelkedet arra, hogy megtudd az igazságot!”  (Weöres S.)

Lehet, hogy Zeusz (ültében) Themiszhez hajolva, épp ily bölcsességeket súgott annak fülébe?

 

PTB

 

 

 

53./ “Esős, november délelőtt…”

Ha több kórus egyszerre énekel, mondjuk egy ünnepség végén – azt összkarnak szokás nevezni. De ugyan minek hívjuk a szajkók, rigók és cinkék felháborodott, együttes sivalkodását, midőn a szemerkélő esőben egyetlen fára tömörülve (madárnyelvükön esetleg nyomdafestéket nem tűrő kifejezések közepette), felemelt negyedik fokkal vagy anélkül – de kórusban űzik-szidalmazzák az alant vadászatra vetemedő macskát…?

Mert ma ez történt.

A giliszták persze honnan, honnan nem, de tudják: ha eső esik, akkor ki kell bújni a földből, különben megfulladnak a sárban. A feketerigók szintén tudják, hogy ha eső esik, akkor nekik érdemes a talajon keresgélni – lesz ott giliszta is. A macskák viszont tisztában vannak azzal, hogy nekik is érdemes lesben settenkedni a bokor mögött  – mert lesz ott madár is…

Csakhogy a feketerigók mindehhez még azt is tudják, ha a bokor mellett alamuszi módon viselkedő macskát pillantanak meg, akkor nagy baj van.  Ha pedig már maguk a szajkók és cinkék is hallják, hogy a feketerigók riasztanak, ők erkölcsi kötelességüknek érzik, hogy társuljanak – e sok természeti kottaolvasó aztán elképesztő összkart képes intonálni. Idáig a történés!

Akinek szerencséje akad a novemberi esőben, s hozzá még figyel is, bármikor észlelheti.

Az értelmezés pedig a következő: a természet nem mechanikus gép, mint Newton vélte, hanem élő organizmus, ahol a történésekből a különböző szintű lények emlékképeinek és társulási hajlamának stb. stb. stb. (egyszóval életének) elképesztő szövevényét sejthetjük. Sőt, ezúttal azt is bátran rögzíthetjük, hogy e “szövevény” ma kifogástalanul el is tudta űzni (a vele barátságot ápolni egyébként sem kívánó) ragadozót, a macskát… További általánosításokba ne bocsátkozzunk.

Meditációs objektumnak megfelel nevezett összkar e ködös, esős, november végi délelőtt. Ami él, az egyetlen közös lény, s benne így vagy úgy, vadászva vagy sivalkodva – de minden összetartozik. Lélegzik, táplálkozik, fiókáit védi, ellenfeleit érzékeli, szövetségeseit támogatja.

Akár még mi, emberek is közéjük tartozunk: akik mindezt megfigyeljük, kategóriákat állítunk fel, s végül  úgynevezett “értelmezni” próbálunk. Vagy legalább eldúdoljuk az értelmezési kísérlet fenti címét – hátha később magvasabb gondolatunk is támad. Ki tudja –

Szentendre, 2019. november 28.

 

PTB

 

 

 

52./ Ne fontoskodj!

Még érthetőbben:  Ne fontoskodj. (Weöres S.)

 

 

 

 

51./ Békaperspektívánkkal  szemben

Elhagyta a Ryugu kisbolygót és megkezdte hazaútját a Hajabusza–2 japán űrszonda, amely csaknem 800 millió kilométert fog megtenni a következő hónapokban, hogy 2020 novemberére vagy decemberére eljuttassa a Földre az általa begyűjtött mintákat – közölte szerdán a japán űrügynökség (JAXA).

 

A JAXA japán űrügynökség felvétele a Ryugu nevű kisbolygó felszínéről (Fotó: MTI/EPA/JAXA)

 

A Hajabusza–2 eredetileg év végén kezdte volna meg hazaútját, ám az indulási dátumot végül előbbre hozták a kutatók, miután az űrszonda sikeresen teljesítette a feladatait. A JAXA tájékoztatása szerint az űreszköz japán idő szerint délelőtt 10 óra 5 perckor indult el a Ryugu aszteroidától.

Az űrszonda nagyjából 0,09 méter per másodpercenkénti sebességgel kezdett el távolodni a Ryugutól, és folyamatosan készít képeket az egyre távolodó aszteroidáról.

Az űreszköz várhatóan hétfőre fog kikerülni a kisbolygó gravitációs vonzásából, majd tesztelni fogja ionhajtóművét, mielőtt december elején felgyorsul és megkezdi útját a Föld felé.

A japán űrügynökség szerint a Hajabusza–2 egy kapszulában fogja leküldeni a Földre a begyűjtött mintákat. A kapszula a tervek szerint Dél-Ausztrália sivatagos területén fog landolni. A kapszula kiengedését követően az űrszonda újabb misszióba kezd.

/www.hirado.hu/tudomany/ 2019.11.14.

 

…………………………………………………………………………………………………………………………….

 

 

50./ Ketten is voltak, mára csak egy maradt

Ezen a hangszeren kivételes tehetségek. Hogyan kerültek azonos iskolai osztályba, sőt egy iskolapadba oly különböző családi háttérből, az felsőbb erők titka. Kisfiúként barátok lettek s közös mesterek keze alatt nőttek fel; talán ez is segítette őket a muzsika és az állandó, becsületes gyakorlás pályáján megmaradni – egymás riválisaivá soha nem váltak. Kamaszként világhír lett a részük.

Nemzeti kincsként tekintett rájuk mindenki, és ők meg is elégedtek hazájukkal. A zeneszerzés egyik nagy öregje mondta róluk: amihez hozzányúlnak, az arannyá változik. Egyikük pár éve sajnos már elment  közülünk, a másik ma is koncertet ad – évente egyet. Ha hangszeréhez ül, kibomlanak előttünk a régi mesterek gondolatai, a lélek megélt és birtokba vett rétegei, de az univerzum tűzijátéka és a mondandók kozmikus csendben való elhalása is – mi pedig újra örülhetünk életünk elmondhatatlan gazdagságának. Az ember kedvet kap, hogy munkáját több odaadással végezze – kis Magyarországunkkal addig nincs baj, míg ilyen művészeink akadnak.

Előadónk bevégezve ritka koncertjei programját, elegánsan meghajol a pódiumon, és nem ad ráadást. Erre az arisztokratizmusra egyedül ő képes a mai generációban. Nem azért jött ide, hogy magát csillogtassa: a műveket szíve szerint bemutatta, feladatát elvégezte.

Nem tudtuk, milyen áldottak vagyunk, amíg e kategóriából ketten voltak közöttünk – mára csak egy maradt…

2019. szeptember 21.

 

PTB

 

 

 

49./ Őszi napfényben

Pár nap még, és a megmaradt fecskék újra elköltöznek télire Afrikába. Hihetetlen volt látni őket egy évtizede Marokkóban: pontosan ugyanolyan vidáman röpködnek és csicseregnek ott is, mintha Magyarországon lennének! Csak éppen ezerkétszáz kilométert repültek, hogy ott legyenek tavaszig…

Egész nyáron minden este összetartásra gyülekeznek alkonyatkor, ezt Szentendrén bárki igazolhatja. Láthatólag a napi történésekről számolnak be egymásnak, középmagasnál kicsit feljebb, a Nagyrét fölött. Kizárt dolognak tűnik, hogy abban a félórában táplálkozás végett gyűlnének össze – egyszerűen a társaságot élvezik, mint a gyermekkori cimborák az emberek világában. Meg bizonyára minden este újra elmondják, pontosabban elcsicsergik: “Szükségünk van egymásra – magában senki nem tud csak úgy elröpülni Afrikába, és megint vissza..!”

Valahonnét azt is pontosan tudják, mikor kell elindulni. Csapataik megfigyelések szerint gondosan megvárják, míg legalább Gibraltárig repítő légköri ciklon érkezik – kicsi szívük ugyanis 180-as pulzussal ver, normál állapotban, hosszabb repülés nélkül is. Megfejtetlen titok továbbá, hogyan találnak vissza a házra (itt, és ott is), ahol a fészkük van…

 

„Több dolgok vannak földön és egen, óh, Horatio!”

 

Mi csak annyit tudunk így szeptember végén, hogy – megint lepergett egy nyár. S ezen azért elgondolkodunk.

De jól van ez így. Minden arról szól, hogy jól van. Még a fecskék távozása is…

 

Hát még az milyen nagyszerű, hogy nagyobbik unokánk éppen ma hét esztendős, és – immár iskolába jár. Legyen szép az élete, s lásson sok boldog fecskét! És ami a legfontosabb, találjon mindig haza ő is, szép Magyarországra – ha valamikor elkanyarodna az útja.

Szentendre, 2019. szeptember 16.

 

PTB

 

 

 

48./ Az ugorka kovászolásáról

A nyár legjelentősebb örömei közé tartozik az ugorka kovászolása, s nem csak a létrejövő finom savanyúság miatt. Maga a kovászolás ünnep. Ne vágjunk azonban a dolgok elébe, bár azonnal megjegyezhető, hogy a bűnbe esett ember eleve csak az “ecetes uborkát” ismeri, a kovászost nem – pedig a kettő úgy viszonyul egymáshoz, mint a rajzvicc a Dűrer-grafikához.

Induljunk ki abból, hogy kovászolni télen egyáltalán nem szokás. Lehet ugyan, mert van fóliás ugorka, és állhatnak az üvegek hétszámra meleg vízben – de hol van ez a vergődés a szellős teraszon zajló vidám alkímiától, amikor először megtisztításra kerül a torma, fokhagyma, megmossák az illatos kaprot, csombort (ez utóbbi fortélyos erdélyi fűszernövény, lassan nálunk is kezd polgárjogot nyerni) – s kezdődhet az ugorka üvegbe tétele, a hagyományban előírt, szigorúan függőleges helyzetben!

Mielőtt azonban elmélyednénk az összetett művelet örömeinek ismertetésében, tisztázni kell a nevet. Nagyszüleimtől még azt hallottam, hogy ugorka, s csupán az „Untergang des Abendländes” nyilvánvaló jeleként vagyok képes értelmezni, hogy mára mindenhol uborka lett belőle aminek utóbb viszont már a kanyarulatával is foglalkozni kezdtek!

Nagyüzemi kovászolásról természetesen szó sem lehet, bár korunk látott már hasonló árulásokat. Általában meg kell jegyezni, hogy az utóbbi évtizedekben némely gyümölcsök a piacon, mint alma, őszibarack, a szilva, de még a szőlő is a kereskedők érdekei szerint kétszeres méretűek és harsogó színűek; vastaghéjúak és sokáig piacolhatók, ez igaz, ugyanakkor csaknem ízetlenek lettek. Hová tűnt a nagymarosi málna, a szigeti földieper, a szabolcsi jonatán, a pándi meggy, a budaörsi és törökbálinti őszibarack őstermelőivel, s a maga ízeivel…? Felváltotta valami holland vagy portugál nemesítésű óriás a nagybaniról, tízből kilenc standon ezt adják, s még ha magyar termelőtől van is (ami lassan ritkaság), kiugrik a rekeszéből, akkora – viszont gyakorlatilag szinte ízetlen. Ez ellen úriembereknek határozottan tiltakoznia kell. Tegyük hozzá, hogy a nagybani viszonyai is megérettek már egy engesztelő szentmisére, elvetemedett református felfogás szerint is.

Nevezze azonban végeredményben mindenki annak, aminek akarja – az ugorka kovászolása mindenképpen a nap égi emelkedésével párhuzamos kozmikus esemény, s mint ilyen, leghelyesebben Szentiván táján esedékes. Türelmetlenebbek már május végén elkészíthetik az első pár üveggel, nem kétséges: bár a piacon ilyenkor még primőr áron lehet beszerezni. Lesz a rántott húshoz megfelelő savanyúság, ám „Samas, a hős” (Egyiptomi halottaskönyv) majd június harmadik dekádjában hág az égbolt legmagasabb pontjára, s az univerzumban gondolkodásról, engedjük meg – nem helyes lemondani általában sem, ugorka kovászolás-ügyében pedig kivált.

W. Shakespeare észrevette ennek az időpontnak minden élethez kapcsolódó varázslatát. A magyar háziasszonyok viszont adott esetben irodalmi háttér nélkül is tudják, mikor  az ugorkát évszázadok óta egyik végétől hosszában, de nem végig, késsel bevágják, majd a másik végétől ugyanígy, csak keresztben (lehetővé téve statikai szempontból a hibátlan egyben maradást, ám azt is, hogy az erjedő savanyú lé az ugorkát megfelelően átjárja) – hogy ezen eljárással mindenkor a lehető leghelyesebben cselekednek.

Ha a nagy ugorkásüvegek megtelnek, kenyeret raknak rá (pirított zsömle is lehet, de ez hitbeli kérdés) – és jöhet bele a forralt víz, egy kancsóra két jó evőkanál sót számolva. Aki roppanósan szereti, nem sajnál üvegenként fél kávéskanálnyi timsót belé, mert valljuk meg őszintén, a szottyadt ugorka nem ugorka. Aztán fehér kistányérral letakarva, kitesszük az üvegeket a napra…!

Méregzöld színe estére tompul valamit, forrani azonban csak a második naptól fog. Ezt a folyadék homályosodása jelzi, amit naponta megízlelünk. Ó, boldog homály, te vagy a kovászos ugorka ígérete!

Buborékok is jönnek persze a felszínére, ezért hát naponta forralt vízzel pótoljuk, hogy semmi szárazra ne kerüljön. Általában 4-5 nap alatt lesz kész: ide jutva megkóstoljuk. Ha állagát is elérte, az ízesítő fűszer-zöldségeket kiszedjük, az ugorkákat darabonként vízzel leöblítjük, levét pedig rászűrve, hűtőben tároljuk.

A tervezés és lelki készülődés egy jó hét, beszerzések a piacon majdnem annyi. Tormát egyre ritkábban árusítanak, az ember kénytelen odahaza ültetni; timsót pedig csak patikában lehet beszerezni, az külön út. Üvegberakás előkészületekkel egyetlen délelőtt megvan, a kiforrásra is számítsunk legalább egy hetet, de már leszűréssel együtt. Így lesz nemes, saját kovászolású ugorkánk – ami nélkül nem nyár a nyár. Olyan gazdasági jellegű összefüggéseket, hogy a piacon kovászolt formában 4-5-ször többért adják, mint “szezonban” (ugorka-szezonban) nyersen, most ne emlegessünk föl – teljesen méltatlan volna az ugorka emelkedett tematikájához.

Helyes ritmust választva az újabb és újabb adagok elkészítésére, kihasználhatjuk az október végi csöndes verőfényeket is, és akkor, ha ad magára az ember – még január után is vehet elő a jobb sültekhez.

Ennyit az ugorka kovászolásáról.

 

PTB

 

 

 

 

47./ Addig még

Az évtizedek talán legszebb ajándéka a kertészkedés. Egy régi mítosz szerint a lélek, mielőtt megszületik, elmegy és megnézi a helyet, ahol majd élni fog. Kevés ilyen összefoglalását találni személy és hely harmóniájának: az ember pontosan ott él, ahová tartozik. Éspedig nem csak geográfiai értelemben, belső tájait illetően még inkább – sőt, ha jobban meggondoljuk, azok vannak előbb…

A hódok várat építenek, ám előbb fákat döntenek ki elgátolni a patakot – így már lesz víz alatti vészkijárat is vackaikból. A jegesmedve beássa magát a hó alá, s ott alussza át a telet – de hol vannak ezek a metszegető, gyomláló, plántáló embertől, aki tüstént virágot is ültet, ha van talpalatnyi napfényes helye, hogy világa szebb legyen…

Aki kertészkedik, az akaratlanul is az univerzum világtörvényeit kutatja, a romlatlan és eredeti rendet, amit intuíciói alapján aztán visszaállít a maga mikrokozmoszában. Itt is a hagyományra kell persze figyelni; az ikebana például akkor van „készen”, amikor a lélek tökéletesen megnyugszik, a három ág pontosan úgy került elrendezésre, ahogy annak lennie kell.

A környezet, fölösleges mondani, mindig a lélek kivetülése. „Mutasd meg kertedet s megmondom, ki vagy” – ezt sem indoktalanul tartják. Városainkra még inkább áll a dolog – hisz a kövekben, építményekben, az utcák és terek tisztaságában és vizuális megjelenésében nagyjából látjuk, mi lakik az ottani emberekben.

Az aktív világalakítás viszont sehol máshol nem tud úgy egyesülni az édes, szemlélődő békével, mint a kertészkedésben, hol is az ember folyton csak növel, igazít és nevel. Sőt még szeret is, szépséget és bőséget teremtve, valamint példát is ad, holott nem is akar. Értéket képviselve irt gyomot, űzi a kártevőket, táplálja és gondozza gyümölcseit, zöldségeit – de közben magát is neveli, hiszen fizikai munkája helytállást és egészséget követel. (Hogy a műveletek koronája a szőlőtermesztés, azt itt szükségtelen külön is hangsúlyozni, mert mindenki tudja.)

S mit mondjunk annak, akinek nem jutott kapanyél? Ne búsuljon – ott az emberi kapcsolatai minden bonyodalma, s főleg saját tulajdon énje, mint megoldandó probléma: tehet eleget ezek gyomlálásával és hűséges egyengetésével. Legyen valamennyi gesztusa egészséges, természetes, mégis hasznosan művelt, vagyis – gyümölcsöző!

Hangolódjon a világegyetem rendjére, s minden rendben is lesz – ha nagyon tömörek akarnánk lenni.

Amikor pedig már csak a pompás fürtök napi asztalra hozása maradt, mert szépen beérett mind, akkor leülhet a gazda a terasz árnyékában, csendben elnézve keze munkáját a tálcán, s megkérdheti: miért is akarta mindezt így Isten.

 

PTB

 

 

 

46./ Bolhák rezilinjei, egyesüljetek!

Hálás vagyok, hogy vénségemre természetfilmeket is nézhetek. Az ablak, amit a teremtett világra tárnak, számomra elbűvölő. David Attenborough mozijai olyan csodákat mutatnak be, hogy inkább ráhagyom a folyamatos evolúciózást is – legyen neki hite szerint. Részemről persze maradok a Teremtőnél, elmaradott kelet-közép európai. Mint unalomig kifejtettem, kutyabajom a fajok fejlődésével (ha igaz, még nem tudjuk) – csupán azzal, ha vállvonogatva az örök jóság, a semmiből is teremteni tudó isteni szeretet helyébe teszik. Ám térjünk vissza a jeles tudományos népszerűsítő biológus filmjeihez!

Most példának okáért a bolhák pompásan megszerkesztett kis lényére hívta fel a figyelmemet. Hatszázhúsz fajuk van, de ebből összesen 32 hajlamos az ember vérét is szívni, a többi csak erdei állatokkal foglalkozik – tudtam meg tőle. Megmutatta a nézőknek a 16. század pompás ötvös-remekeit, a bolhacirkuszokat – micsoda súlyokat képesek elhúzni ezek a parányi lények saját testsúlyuk arányához képest! Ám a legcsodásabb mégis az ugrás, amit produkálni tudnak. Vizsgálatok szerint fizikai méretüknél 38-szor magasabbra is fölemelkedhetnek – mintha egy ember 65 méterre tett lécet vinne át magasugráskor…!

Bizonyos kutatók gyanakodni kezdtek: itt valami suskus van. Lehetetlen, hogy a bolhák (meg a szöcskék és a békák, és több más ugró élőlény is) – saját izomerejük alapján ekkora röppentyűre képesek lennének!

És lőn! Találtak egy gumiszerűen rugalmas fehérjét, ami ezeknek az állatoknak éppen az ízületeinél képződik – jó, mondták, legyen ez a rezilin. Ha meghajlítjuk, vették észre, rugalmasan visszanyeri alakját, mint a gumi! Derék bolháink (de a szöcskék, békák és stb. stb. is) behajlítva ugrólábukat, ebben „tárolják el” az energiát, s századmásodperc alatt ez katapultálja aztán őket oly magasra. Ügyes, mondanák Pesten.

Hát nem tudom – nekem valami más jut eszembe erről a rezilinről. Például, hány millió év kellett a bolháknak, stb. stb. stb. – míg rájöttek, hogy ez a dallam nyerő:

 

“Nékem csak, rezilin kell,

Hol az ember, kora reggel

Szívesen kel…!”

 

Majd elő is tudták állítani a szervezetükben az illető ritka fehérjét, száznál több amino-sav megfelelő szekvenciájával, hozzá pont ott, ahol szükséges, az ízületeknél… Úgy spontán kiválasztódva, fittest survives alapon. Kellett a dologgal próbálkozzanak, no. Magától is összeállhatott minden, de a valószínűsége annyi, mondta egy ilyesmivel foglalkozó (másik) biológus, mintha a világegyetem minden csillagának bolygóin egy-egy orangután véletlenül pontosan egyszerre rakta volna ki a Rubik-kockát… Szerintem sem fér el a folyamat sima tizenhárom és félmilliárd évben, ezért is hívom a “természetet” a magam részéről következetesen teremtett világnak.

De mint tudjuk, én csak egy Ötzi-típusú rugalmatlan, kelet-közép európai fosszília vagyok, akinek föl kellene már zárkóznia. Rendben – majd szépen spontán!

 

PTB

 

 

 

 

45./  Flox és pödörnyelvű szender

 

Az átlag magyar legfeljebb ha sejti, mik volnának ezek. Pedig a Bugás lángvirág, magyarul Flox (Phlox paniculata) valamikor a falu varázsát adta. Előkertbe ültetve nyári estéken bódító illatával üzent a bátortalan legényeknek: itt a házban szép leány is találtatik!

A Flox mint növény mindenkor megbecsülte a nálunk (tán éppen ő miatta) honos Pödörnyelvű szendert, mely apró szárnyas rovar hajnaltájt és alkonyatkor kolibri-mód szálldosva gyűjti nektárját s végzi beporzását, minekutána a színes fürtnek másodpercenként más-más virágjából szipákol. A Flox illata egyébként a bodzáéval, orgonáéval, violáéval, akácéval meg persze, az olajfáéval együtt ma is uralja a levegős vidék nyáresti szellőit – bárcsak a városokét is tehetné!

Ám mit hallok D. A. biológustól: nem győz tudományosan csodálkozni a madagaszkári orchideák egyik fajtáján! A növény 30 cm hosszú „sarkantyú”, azaz légzőgyökér-szerű csöves nyúlvány mélyére rejti el hímporát! S hogyan reagál erre az evolúció? Persze, kifejleszt egy Pödörnyelvű szendert, de ott rögtön Madagaszkáron, amelynek éppen pont 30 cm hosszú nyelve van, pödörrel a végén! Tehát a furfangos orchidea sarkanytyú-növesztését ily módon honorálja, s az illető virág beporzását éjszakánként (mert ő Éjszakai pödörnyelvű szender, csak infralámpákkal látható a sötétben, nappal nem is mutatkozik) – rendszeresen biztosítja is. Így a kérdésről D. A.

Tapsolnánk és éljeneznénk, nagyon szívesen – de itt most ez nem vörös-szőnyeges díjátadó. Egyszerűen hagyjuk, hogy a sikeres sarkantyús orchidea (Angraecum) elmesélje nekünk, mennyit kellett próbálkoznia különböző méretű és formájú (szűkebb, tágabb, hosszabb, rövidebb stb.) sarkantyúk random növesztésével (9-34 millió év), amíg a hosszúnyelvű éjjeli szenderek is észbe kaptak, s elkezdtek ők is úgy 7-93 cm-es pödörnyelvekkel próbálkozni (további 35-91 millió év) – végül azonban rendesen stimmeltek a méretek! Rekordidő alatt láthatólag ez is megoldódott – s azóta ennek az orchidea-fajnak le van a gondja a beporzásról, lehet szaporodnia.

Igen, eltalálták! De mit csinált a madagaszkári orchidea 34, usque 93 millió évig, amikor még nem volt számára Hosszúnyelvű éjszakai szender? Egyelőre ez alapkutatási feladat – ám kétségtelen, hogy “Sok kérdést már megoldottunk…!” Ha pedig valaki a problémának nem csak felületi, hanem grass-root mélységében is szeretne végére járni, tanácsolhatók a következők:

 

1./ Feltűnés nélkül, csöndben ültessen hálószobája ablaka alá pár tő Floxot, s locsolja azokat mindig a megfelelő mértékben. Túlzásoktól helyes tartózkodni, bármelyik irányban.

2./ Nyáridőben ébredjen hajnaltájt, s tárja ki a zsalugátert, ennek hiányában az ablakot.

3./ Élvezze a panikuláták (a Flox idetartozik) bódító illatát boldogságosan!

4./ Álmodozzon mindaddig, míg csak arra nem téved egy kárpát-medencei Kacsafarkú szender (Macroglossum stellatarium), s el nem bűvöli másodperces villám-látogatásaival: tíz másodperc alatt általában 14-15 virág beporzása és nektárzsákmányolás a levegőből lebonyolítva, leszállás nélkül…!

5./ Jöjjön rá, hogy a Bugás lángvirágnak (Flox) tényleg megérte kivárni az evolúció megkövetelte 56 millió évet, hogy szaporodásához végül rendelkezésre álljon (mint Madagaszkáron a sarkantyús orchideának a Hosszúnyelvű éjjeli) – úgy nálunk itt a Kacsafarkú szender –  türelem Floxot terem!

 

E csöndes reggeli meditáció alatt aztán megoldja az illető a problémát, mely egyébként nem is az már – hiszen csak illat és csodálkozás maradt… Vagy csodálkozás és illat? Mindegy, egyik pont olyan jó, mint a másik!

Ha pedig ősszel nem ültetett Flox-ot a kertben, tavasszal is megteheti. Valahogy sem nyáron, sem télen nem lehet – ősszel és tavasszal viszont nyugodtan…  ”Megvan az ideje az ültetésnek…” (Préd 3,2) Így rendelkezett az evolúció.

 

PTB

 

 

 

 

44./ Quo vadis

 

Az arc sok mindent elmond, még ha adott esetben álca is – megfejtéséhez azonban elmélyülés és intuíció szükséges. Városok, országok, sőt csillagok és állatfajok is fiziognómiailag értelmezhetők leginkább.

Létezni: enni, lakni, szeretni, gyereket nevelni, s lehetőleg gazdagodni, vagy vinni valamire – ez az alapszint. Quo vadis? Az emberek a boldogságuk után mennek, sőt szaladnak. Elvileg magasabb kategória, amikor valaki már nagyobb ügyet szolgál, és tényleg hazája fölemelkedésén munkálkodik. Ez a szeretet feljebb fókuszálása. Ha sikerül elkerülnie a szerzés és hiúság szokásos csapdáit, útja komoly, néha vérre menő áldozatokat követel – de az alkotás szenvedélye túllendítheti az akadályokon. Többen képesek rá, mint gondolnánk – ám kevesebben, mint szükséges volna: nagy tettek csak olyanoktól születnek, akik méltók is azokra. Legmagasabb szint az egyetemes üdv, erről azonban még beszélni is nehéz. Miért? Mert a végső valóság erejének és békéjének megsejtése, s annak erőszak nélkül érvényesítése magunkban meg a világban, hogy közben lehetőleg az első két szint se szenvedjen szükségtelen kárt, s ne is uralkodjék el, hanem bázisul szolgáljon. Bonyolult építkezés – jó Mester nélkül, aki tudja, hová megy, ritkán is sikerül. (Ján 13,36)

Ki-ki tisztultsági foka szerint részesül a szintekből. Egy melegszívű, jó nagymama néha többet ad az országnak, mint egy sokra vitte nagyvállalkozó vagy hangoskodó közéleti ember, s egy megszállott, ám világosan látó művész többet tehet az egyetemes üdvért, mint egy egész lelátó ostoba vallási fanatikus. A szív békéje nélkül azonban sem családi boldogság, sem ország-javítás nem ér sokat – mert ez a legüdvösebb horizont, a legvirágosabb mező. Aki nem leli fel derűjét, otthontalan marad földön is, égben is. A mindennapokra nézve viszont Hölderlin jól látja:

 

Nem más adja az élet ízét,

mint az égből alázuhanó,

s az emberére lelő gond.”

                                (Békeünnep, ford. Bernáth I.)

 

Magam is ezt tapasztalom. Így hát akaratlanul a mennyei béke és a földi gond talányos szövetét betűzöm az arcokon – s mind tanulságos is a maga módján.

 

PTB

 

 

 

43./ Miért kell szőlőt termeszteni?

 

Először is azért, mert az áldott magyar anyaföld megtermi. Amikor bennünket még Pannóniának becéztek, a hazánkban ideiglenesen állomásozó római hadsereg nem vonult északabbra s keletebbre a Duna vonalánál. Katonai erejénél fogva nyugodtan megtehette volna a birodalom, de arrafelé sem kitűnő meleg-vizű források, sem pedig jó borok  “nem voltanak” – hát minek azt elfoglalni? Az ember megérti a római császárokat. Mátra-aljáról, Tokajról még nem tudhattak, az Alföld pedig még merő mocsár volt – legyünk velük elnézőek!

Aztán szőlőt azért is kell termeszteni, mert minden tőke legkevesebb hatezer éves kultúrát hordoz. Egyidős a búza és a rizs termesztésével, vagyis az emberiség alaptáplálékaival. Az erdei fákra fölfutó, élvezhetetlen vadszőlőből szelektálták nemzedékek, éspedig igen gondos munkával (Noé idejétől kezdve, tehát úgy a legutóbbi jégkorszak végétől) – elsőként a Kaukázus lankásabb vidékein. Mi ennek a hosszú, sok évezredes nemesítő munkának gyümölcsét vehetjük szánkba minden egyes szőlőszemmel! Összességében mintegy 2000 nemzedék dolgozott azon, hogy ma nekünk válogatottan jó csemege-szőlőink legyenek, s ihassunk nemes borokat – ilyesmit azért illik megbecsülni.

A szőlő termesztése, ezt mindenki tudja, még házi kertben is több éves gondoskodást igényel, hiszen az ültetése után 3-4 évvel fordul csak termőre, s tudni kell a gazdának, melyik fajta milyen metszést igényel. Jómagam borral ugyan nem foglalkozom (ahhoz pince is jár, ld. Márai S: A magyar borokról – ez feltétlenül olvasandó!), de a csemegeszőlő szívem közepe. Az egyik fajta közülük a gondos zöld-munkát szereti, a másik a talajra érzékeny, a harmadik csak késő ősszel érik be – egyszóval mindegyik személyes jó ismerősként, szívességből, a gondoskodást meghálálva terem. A nevezetes „hozzáértés”, szőlőről lévén szó először is intellektuális tevékenység. Ismerni kell a szőlő természetét (a renyhébbek már itt meghátrálnak, mintha bizony magasabb matematika lenne), aztán pedig emlékezetben tartandó, értékes hagyomány – megítélésem szerint lényegesen fontosabb (és nemesebb) tudás, mint az autóvezetés. E megállapítást senki ne tartsa túlzásnak – ha egyszer a világ Megváltója, a mi Urunk Jézus Krisztus éppenséggel szőlőmívesnek nevezi az ő mennyei Édesatyját! (Ján 15,1-2)

Örökkévaló Istenünk ugyanis nemzedékek során át gondozza az embervilágot. Már az egysejtűeknél, sőt messze korábban hozzáfogott – s közben valószínűleg kíváncsian figyeli, melyik világkorszakban mit s hogyan szelektáljon tovább a történelemben, amit mi emberek persze még töredékesen sem értünk a dologból. Viszont derék munka, annyi szent! Madách mindenesetre jól elgondolkodott felette, ezt tudjuk (nem véletlenül fordították le a Tragédiát negyvenegy nyelvre) – persze, az evangélisták még sokkal inkább látták a nagy folyamatokat. Nem kell itt egyébként különösebben korszakolni sem, minden kor embere olyan, amilyen – mi már csak a mindenkori „termést” látjuk s élvezzük a történelemben, már amennyire az éppen élvezetes.

A szőlőművelés így elvieket tekintve is szent metafora – ezért hát a konkrét gyakorlatát sem szabad elhanyagolni. Megváltónk a szőlőtő levét a legfontosabb jelképek közé választotta az úrvacsora borában: tulajdonképpen már ennyi is elég lenne a szőlő, mint olyan tisztességéhez és minimális megbecsüléséhez. Az ő szimbólum-választása egyébként népének ezeréves hagyományában gyökerezett: a Szabadulás emlékvacsorájának egyik áldomás-pohara lett az Új Szövetség megkötésének áldozatra emelt itala (1Kor 10,16) – Krisztus értünk ontott drága, szent vérének jegye és pecsétje! (Luk 22,20)

Arról se felejtkezzünk azonban itt el, hogy az Ószövetség a kertekben ültetett „szőlő és füge” idilljét a földi boldogság szimbólumának tekintette, minthogy az költőien kiábrázolja a legáldottabb történelmi békességet és embertársi barátságot. „Azon a napon ki-ki meghívja felebarátját a szőlő és füge alá.” (Zak 3,10) „Kardjaikból kapákat kovácsolnak, lándzsáikból pedig metszőkéseket: nép népre többé kardot nem emel, és hadakozást nem tanulnak. Ki-ki nyugszik az ő szőlője és fügefája alatt.” (Mik 4,3-4)

                                        Szőlő és füge a szentendrei református parókia kertjében (2009)

Bárhogy keresem, e bibliai hasonlatokon nem tett túl soha egyetlen történelmi kor szimbolikája sem, modernitásunk kivált nem… Hazánk déliesebb tájain megterem a füge, a szőlő pedig még a sívó alföldi homokot is segített megkötni a magyarnak, ha más érdemét nem említjük is – hát kell egy nemzetnek ennél több az élettől? Csendben mondom, az sem akármilyen érzés, mikor az ember naponta jobbnál jobb, saját ültetésű csemegeszőlővel élhet – s még a piacra sem kell kimennie érte… Ennek jegyében jó szívvel tanácsolható, hogy akinek van egy-két tőke számára hely a kertjében, ültessen oda a növények legértékesebbjei közé tartozó szőlőből – emlékezve azokra, akiknek erre lehetősége egyáltalán nincs, vagy ilyesmiről legfeljebb álmodozhatnak.

………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………

 

 

 

 

42./ A hitetlenségről

Legalább kétféle van belőle, mint általában mindenből. Egyik a kishitűség, a szárnyaszegett lelkek szomorú alapállása – úgysem sikerül, hát bele sem fogok… Az ilyen ember buksiját meg kell simogatni. Miért ne sikerülne, kedves? Nem vagy rosszabb másoknál: kezdj csak bele abba, ami rád tartozik. Meglátod, megy majd – csak persze ne fogj olyasmibe, ami nem rád van méretezve. Óvatosságod erény is lehet, ha körültekintően figyelembe veszed adottságaidat, ha viszont a magad féltése valójában már életbénulás, akkor kérlek, gyógyulj ki belőle. Vedd fel a nyoszolyádat és járj – bizony mondom néked, ezt nem én találtam ki…

A másik hitetlen ezzel szemben harcos, és nagyon is tudja, mit akar. Korunk gyermeke, aki egyszerűen szégyellené, ha a zsolozsmázó nénik közé sorolnák. Rosszabb esetben tudományos alapon is áll, ami persze súlyosbítja helyzetét, ugyanis legtöbbször éppen világkorszakának intellektuális- és élet-kudarcát, tehát ürességét vetíti az égre. Mindenesetre olyan szellemi körhöz sorolja magát, ahol az efféle alapállás magától értetődő követelmény, mondjuk úgy, a tagság feltétele. Vulgárisan szólva “így szocializálták” – s ha nem lenne nagykorú, hát úgy vélhetnénk, nem is tehet róla.

Nemrégiben, még halála előtt a neves cambridge-i elméleti fizikus nyilatkoztatta ki: „Az ősrobbanás előtt nem volt sem tér, sem idő – így hát biztosak lehetünk abban, hogy Isten nincs, mert nem is volt szükség rá.” Tegnap este pedig (ugyanazon a tudományos népszerűsítő csatornán) hallom egy másik, ezúttal oxfordi molekuláris-kémia kutató (!) guru szájából: „Darwin kutatásai alapján megállapíthatjuk, hogy semmiféle tudatosság vagy célszerűség nincs az élet keletkezésében – teljesen a véletlenen múlt minden!” Punktum.

Elkeserítenek e magabiztos vélekedések, amikre még tudományos lepedőt is húznak. Furcsának ítélem, hogy a 19. század régen lejárt mechanikus materializmusa, és a 20. század totális diktatúráinak propaganda-szlogenjei egy olyan angol egyetem fellow-ja szájából csörgedeznek, melynek jelmondata évszázadok óta a bibliai idézet: Dominus illuminatio mea – „Az Úr az én megvilágosodásom” (Zsolt 27,1). Azt most külön ne is említsük, hogy az illető úgy nyilatkozik (vegyészként) a mélyen istenhívő Darwin nevében, hogy láthatólag nem is olvasta A fajok eredetét, melynek záró következtetései kifejezetten és tételesen cáfolják állítását.

Már az említett fizikus vélekedését is csodálkozva hallgattam, honnan is van az ő diadalmas, nagy bizonyossága, hogy Isten pedig nincs – de amikor Darwinra hivatkozva, ráadásul annak ismerete nélkül az „Isten vagy tudomány?” (mondhatni pártállami) filmcím alatt szólal meg egy nyugati tudós filozófiai megállapítása, akkor tényleg nagyon megdöbben az ember. Ez az az eset, amikor már maga a kérdés is hazugság. Itt tartunk, ez volna jelenleg Európa…?

Eszem ágában sincs az Örökkévalót félteni. Majd ő megvédi magát, efelől biztosak lehetünk. Azt is tudjuk, hogy az olyan Isten, aki a világegyetem egy darabja, az tényleg nincs – ő másként, sokkal véglegesebben van, mint a tárgyak. “Én a Létezvén Létező vagyok! Ezt mondjad nekik: “A VAGYOK küldött engem tihozzátok…!” (2Móz 3,14) Viszont azt is tudjuk, hogy az Univerzum mindenestől az ő megnyilvánulása, nem pedig a semmié – hiszen semmiből nem lesz semmi. Ami  itt inkább érdekel, miért a hitbuzgalmi lelkesedés, hogy ő egyáltalán és sehogyan nincs. Miért lényeges a negatív hit hangoztatása – mert, hogy ez is csak hit, mégpedig vaskosan, az kétségtelen. Egyáltalán, hogy jön a semmi és a véletlen bigottériája a tudományhoz? Miért nem elégszik meg egy tudós azzal, hogy kutatásai során a maga részéről ezekre és ezekre a konkrét eredményekre jutott: miért tesz általános, sőt egyetemes igényű, gyakorlatilag pedig vallási horderejű kijelentéseket? Ha pedig „vallásos”, miért nem vállalja ezt fel? Hogyan lehetséges, hogy a teljes bizonyosságot igénylő hit-állításaival állandóan a tudomány elemi követelményeinek meg nem felelő térbe lép? Ne tudná, hogy területének módszere éppenséggel a nagyon is behatárolt „ha… akkor” mezők kutatása, ahol legfeljebb statisztikus valószínűségeket állapíthat meg, az „egész” pedig eleve nem is lehet tárgya vizsgálatainak?

Persze, nem elvenni akarok tőle – megrengetni hitében pedig amúgy is kilátástalan. De ne állítsa azt, hogy amit mond, az tudományos eredmény – mert csupán negatív hitét vallotta meg, ráadásul egy tudományon jócskán túli kérdésben. A tudomány ezeket a kérdéseket föltenni sem tudja, nem hogy megválaszolni. Az Isten-kérdésben “tudományosan megnyilatkozni” éppen olyan illegitim határátlépés, mint az egyháztól Galilei perbefogása volt. Az ember üdvösségének a bolygók mozgásához, vagy a genusok kambrium-kori robbanásához semmi köze.

Azt próbálom ezek után végiggondolni, vagyok-e vajon keresztyén hitemmel olykor magam is hasonló módon helyiérdekű és elfogult. Ha igen (hogy ezúttal én is „ha… akkor” mezőket vizsgáljak magamban), akkor abból sürgősen gyógyulnom kell. Ő arra a következtetésre (nem pedig tudományos eredményre) jutott, én viszont emerre – eszünkbe ne jusson nézeteinket ezek után egymásra kényszeríteni. Adni persze mindenkor lehet, de csak akkor, ha van is, aki azt elfogadja – az összes többi pedig eleve hitvita. Nekem a semmi és a véletlen egyszerűen kevés világmagyarázatnak, s én itt teszek pontot. Az anyag pedig, ezt szavahihető úriemberektől tudom, csupán az energia lezüllött, alámerült és megkötözött verziója – ami tehát éppenséggel nem lehet az abszolútum. (Látjuk is, hogyan tűnik el a fekete lyukakban.) S ha nem az anyag, akkor a véletlen… Tényleg? Dante, H.Bosch, Bach, Goethe, Mozart, Berzsenyi, Albert Schweitzer, Kodály és Bartók is a véletlen műve volna…? Elég lenne rendesebben megnézni egy szúnyogot, vagy egy egerészölyvet! (Boteo boteo) A külföldi szaklapokban legtöbbet idézett magyar agykutató szerint lehet, hogy az élet csodája, s minden amit mi látunk a világon, a véletlen műve volna, de ennek kb. akkora a valószínűsége, mint ha leültetnénk egy orangutánt az írógéphez, s az véletlenül lepötyögné azon Shakespeare “Rómeó és Júliáját.” De hát “Látván nem látnak, és hallván nem hallanak…” (Ézs 6,9  Luk 8,10)

Ódivatú lennék? Igen, sőt nagyon is az szeretnék lenni: az ember ugyanis mindig tudta, hogy nem ő a Jóisten – csak a moderneknek ment a fejébe a gőzgép és a fejlődés, legújabban pedig a net.

Hát én itt békességgel leteszem a klaviatúrát, bár jegyzőkönyvileg fenntartom, hogy disznóság. (1)  A hit az hit, a tudomány meg tudomány – aki pedig nem vesz, az ne babráljon! (2)

Jegyzetek:

1./ A nevezetes Kolnay-Barabás vita, in: “Pál utcai“ (Molnár, 1907) Bp.

2./ A mondat jelentése az, hogy nem bölcs gyakorlat hívő emberektől melldöngetve tagadni az evolúciót – ettől ui. nem hívőbbek lesznek, hanem csak ellenszenvesebbek. Egy szellemi embertől (akár hívő, akár nem) elvárható, hogy olvassa el A fajok eredetét – s csak azután szóljon a kérdéshez. A föld korát elviekben sem a bibliai nemzetségtáblák éveinek összeadásával, hanem rádióaktív-C vizsgálattal kell meghatározni. De tudósaink is maradjanak csak meg területeiknél: várjuk nagyszerű kutatási eredményeiket a rákkutatásban, a diabetes őssejt-beültetéses gyógyításában, sőt a polgárháborúkat nem csak gerjeszteni, hanem felszámolni is képes szociálpszichológiában, esetleg a világgazdasági válságokat kiküszöbölni tudó közgazdaságtanban, stb. – Van még sok dolgunk a kertben!

3./ Ilyen számú jegyzet jelen írásban nincs; csupán megjegyezzük, hogy a keresztyén hit fontos eleme az öröm.

Szentendre, 2018. augusztus 9.

PTB

 

 


 

41./ Évfordulós ajándék

 

Tegnap volt a napja, hogy négy éve lakunk ebben a házban, s elkezdődött az ötödik. Ajándékot is kaptunk erre az alkalomra, nem is akárkitől – bár nem kerek a jubileum. De ne vágjunk a dolgok elejébe!

Történt ugyanis, hogy kedves esti-éjszakai barátaink eltűntek, mégpedig kifejezetten emberi segédlettel. Miért is szeretjük a sünt, ezt a nappal alvó, sötétben pedig hangtalanul keresgélő, tüskés, félénk kis lényt? Nem is tudjuk… Mégis jó, ha ott a kertben – nekünk mindenesetre valahogy így kerek a világ. A denevér csodás kis lénye pedig, ha lehet, még talányosabb. Ő is szürkület után jelenik meg, csak nem az alsó, hanem a felső világban, s a középkori ábrázolatok miatt (főleg a gyengébb nem) a démoni világ hírnökeként fél tőle az éjszakában. „Belekap a hajunkba” – mondják… (Hét évtized alatt én még senkivel nem találkoztam, akinek belekapott.)

Ha tudnák az emberek, hogy alkotó kedvében a Feljebbvaló micsoda anyaggazdálkodással lepte meg a világot a denevér megformálásánál: a repülésre alkalmas, csodálatosan könnyű test céljából “összevonta” a szárnyakat mozgató, s a tüdő lélegzését biztosító izmokat! Olyan lényt alkotott, mely ultrahangos radarjával parányi füttyöket hallat, s a visszhangok alapján találja meg a repülő szúnyogot. Mindehhez az egyetlen repülni képes emlős. Téli álmot is alszanak: testhőmérsékletüket lecsökkentve, szívverésük olyankor szinte megszűnik. Számuk világszerte sajnos mindenhol csökken a vegyszeres növényvédelem miatt – nálunk védett is valamennyi fajtájuk. (A létező közel 900 denevér-fajtából hazánkban 28 található meg.)

Hogy miért tűnt el a mi kertünkből e két különös lény másfél évre? A szomszéd elhordta udvarán azt a kőrakást, ahol a sünök  átteleltek (ők is téli álmot alusznak), valami terve volt a sarokkal – s a túl korán felébresztett sün a mi kertünkbe menekült. A gyepszőnyeg közepén próbált újra elaludni, minden védelem nélkül. Nem tudta hol van, hunyorgott, rovarok sem voltak számára február közepén – ilyenkor még aludnia kellene… Hiába vittünk neki tejet (tudjuk, azt szereti), készítettünk az erős napfény ellen árnyékolást; pár napig még mozgott, aztán menekülési kísérlet nélkül csöndben elpusztult a gyep közepén. A denevérek meg egy közeli építkezés sivító gépeitől ébredhettek túl korán – s talán ők is belepusztultak, ki tudja – vagy érzékeny hallásuk miatt egyszerűen távolabb menekültek? Mindenesetre másfél évig nem volt sem sününk, sem denevérünk… Gyászoltunk.

Tegnap azonban, s ez nagyon figyelemre méltó: ugyanazon a napon, a nyár közepén július 15-én – este újra megjelentek a denevérek, és hangos ünneplésünk közepette váratlanul egy sün is végigvonult a sötét füvön. Visszajöttek..! Micsoda megkönnyebbedés, szinte hála volt bennünk. Megint teljesebb az éle: ismét a számunkra kedves lényekkel lakott a kertünk…

Mindenből lehet valamit tanulni. Mások ilyenkor a vállukat vonogatják; véletlen, mondják – de aki figyel az élet mozdulásaira, az eleve nem megy el a denevér kombinált szárny- és lélegző izma mellett blazírt képpel – valahogy tudja, kivel áll szemben. Ez igen, állapítja meg, anélkül persze, hogy gratulálni akarna a Teremtőnek. Ámuldozik a sün pompás védelmet jelentő, páratlan bundáján, s elgondolkodik, honnan tudhatta az (elvileg véletlenre építő) evolúció, hogy ennek meg pont ilyen tüskéket kell növesztenie…?! S talán észreveszi még azt is, hogy e különös, csodás lények éppen ugyanaznap ajándékoztak meg minket ismételt bizalmukkal, ráadásul egy olyan dátumon, ami nekünk, a ház lakóinak más okokból is fontos volt. Micsoda megerősítés: a jeles nap az jeles nap…!

Bölcsnek elég…?

Biztosan – ha akad még olyan… Nekünk mindenesetre sokat jelentett. Ennyi.

       Szentendre, 2018. július 16.

 

PTB

 

 

 

 

 

40./ Egy aszteroida a közelben

 

Sokat hallunk róluk, s azt mondják veszélyesek. Ha valamelyik eltalálja a Földet, itt kő kövön nem marad. Aki rettegni akar, nyugodtan (!) retteghet. De ne viccelődjünk ilyesmivel – mert ezúttal a Ryugu nevű, kb. 1 km átmérőjű objektumról van szó, mely a Földdel egészen hasonló pályán közlekedik. Egy ilyen méretű szikladarab becsapódása évtizedekre por és törmelékfelhőbe burkolná bolygónkat, kizárva a napfényt, s a radikális hőmérséklet-változás kipusztíthatna minden, vagy közel minden életet. Ezt mondják.

Japánok 2014-ben egy Hayabusa2 nevű űrszondát küldtek rá, ami három és fél év után mostanában éri el, s 2020-ra mintákat is hoz a felszínéről. Az alábbi animációs modell bemutatja a Föld pályáját kékkel, az aszteroidáét zöldessárgával. A beleíródó lila körök (!) pedig azt jelzik, miként “repül rá” az űrszonda a Ryugu aszteroida pályájára:

 

By Phoenix7777 - Own workData source: こちら「はやぶさ2」運用室:No.18Data file: はやぶさ2小惑星遷移軌道計画情報(公開用概略計算値), CC BY-SA 4.0, https://commons.wikimedia.org/w/index.php?curid=69906793

Hát mit mondjunk… többesélyes a helyzet. A Föld nem volt mindig (4,5 milliárd éves) – nem is lesz mindig, ami már alapjában érdekes gondolat. El is szoktunk az olyasmitől, hogy azt mondja, keletkezés-elmúlás; mert szépen be vagyunk rendezkedve. Nekünk jár a friss levegő, tiszta és elegendő ivóvíz, bőséges napfény – legfeljebb a tartós tej ÁFA-ját kellene még csökkenteni.

Hát most elmélkedhetünk egy kicsit máson is: milyen tartalommal töltsük meg a következő órát, ami láthatólag még éppen rendelkezésünkre áll. Ennyi hasznunk mindenképp lehet a fenti kusza ábra szemléléséből. Mert aszteroida jöhet a világűr bármely sötét sarkából teljesen váratlanul  is, vagy éppen a Nap irányából (észlelhetetlenül) – nem csak ilyen nagy pontossággal bemért pályáról. Igaz, azt mondják, a valószínűsége kicsi, egy az egymilliárdhoz – de azért  mégis…

S ha így állnak a dolgok (dehogy is állnak) – miért ne hoznánk ki belőle valami jót? Ezt a “jót” (békesség, szeretet, értelmes munka, hasznos élet stb.) saját magunknak kell kitalálni, mi több, megvalósítani. Az aszteroidák ugyanis, velünk szemben – nem gondolkodnak.

De mi igen.

 

PTB

Ui:  2018.szept. 22-én a Hayabusa 2-ről két (!) robot leszállt a fent említett Ryugu aszteroidára, ahol jelenleg talajmintákat vesznek. Még 15 m-es ugrásokat is produkálnak a felszínén, sőt, kisebb talaj feletti robbantást is produkálnak, hogy az így létrehozott kutató kráterekből mélyebb és frissebb talajmintáik legyenek, amiket 2020-ra hoznak vissza a Földre. Érdekes dolgoknak nézünk elébe!

A japánok bejelentették, 2019. február 22-én maga a Hayabusa 2 is leszáll az aszteroidára (időközben a Nap mögött voltak, nem lehetett irányítani őket a Földről), és maga is gyűjt mintákat, aztán indul vissza. Nagy a várakozás, talál-e szerves anyagokat ezen az igen régi, üstökös-pályán működő apró égitesten.

 

 

 

 

39./ A rigófütty árnyoldala

 

Erre az akusztikai ill. ábrázoló-geometriai nonszenszre (hiszen jól láthatóan két legyet is ütöttünk egy csapásra) – itt most fény derül. Ideje a feketerigók párzásának is megvan, mint mindennek e világon: a tavasz és a kora nyár – aztán azonban a ház gerincéről vagy a fák lehető legfölsőbb pontjáról hajnalban és napszálltakor pompásan cirkalmazott rigófüttynek – vége. Milyen kár! David Attenborough szerint egy átlagos feketerigó 912 dallamot tud, többnyire pentatonban – vagyis tartja magát a választékos keleti ízléshez.

De ma megpillantottam füttyének árnyoldalát. Van ilyen? Fogjuk látni, van. Már az gyanús volt nekem, hogy (a jeles természettudós szerint is) nem annyira a téma, kidolgozás és visszatérés érdekli, mint Dantétól Mozartig, sőt Brahmsig sokakat, hanem nagyon is territóriumának védelme. Mi több, rigóéknál csak a fekete hím énekel, a szürke nőstény hallgatagon teszi a dolgát – egyszóval, ami nekünk negédes esti dal, az a feketerigóknál harci kiáltás, mit, üvöltés: “Itt néked fű nem terem, foglalkozz a saját nőstényeddel…!”

Midőn elméláz a lélek az “enyhe virulmány bájdalain” (Hamvas B.), jusson eszébe a mai látomány, mely nékem adatott: rigónk felborzolt tolladalommal, magából kikelve üldözte ellenlábasát a háztetőn, majd onnan tovább a környező fák ágaira, s közben szakadatlan – énekelt! Olyasmi lehetett ez madárnyelven, ami, ha le tudnánk fordítani, nyomdafestéket nem tűrne, a rigó arckifejezéséről most ne is beszéljünk – bár füleink számára továbbra is minden aeoli hárfák zöngeményének bizonyult.

Ezzel hát fény is derült a rigófütty árnyoldalára – s remélem, sokan okulnak belőle.

 

PTB

 

 

 

 

 

38./ Pajszerral virágot ültetni

 

Hogy mi a pajszer, azt csak annak kell elmagyarázni, aki nem tudja. Magyarul feszítővas. Több méretben létezik, a véső nagyságútól kezdve fölfelé, ad astra. Betörők akkorát visznek magukkal, ami elfér aktatáskában vagy nejlon-szatyorban, a feltűnés kerülése végett. Nekem akkora van, hogy a földtől a vállamig ér, mégpedig tömör vasból – akár egy páncélszekrényt arrébb lehetne vele piszkálni. Viszonylag ritkán használom – életem egyetlen mackóját is hagytam a helyén.

De ma beláttam, hogy nem boldogulok nélküle. Történt ugyanis, hogy a svájci ismerősöktől kapott virágültető kanál csődöt mondott. Pedig rozsdamentes acélból készült, hegyén kackiás kunkorral, amivel az ültető-gödör mélyéről kihúzható a föld, nyele pedig két évtized óta őrzi a gondos lakkozást, kopás sehol – egyszóval kitűnő jószág. Még egyszer mondom, svájci! De a csupán ötcentis mini-cserépben vásárolt gyönyörű sárga virágoknak szánt (szintúgy ötcentis) gödrök nem voltak kiáshatók, a föld ugyanis oly csontszárazra keményedett az eső hiányában: ki kellett hozni a pajszert, éspedig a nem-betörő méretű, emberes verziót – s igen, fárasztó függőleges ütésekkel, mintha a Big Ben valamelyik kötelét húzkodná az ember – ki kellett ásni egyenként a parányi helyeket, ahová aztán a virágok elültetésre kerülhettek.

Megtörtént, ami életem első hetven évében még soha (kevés ilyesmi van) – pajszerral ültettem virágot! Lehet, hogy nevezett eljárásra a második hetvenben sem lesz túl sok példa, ám ki tudja. Az élet oly kiszámíthatatlan!

 

PTB

 

 

 

37./ Az előrelépés akadálya

 

Nagyvárosokban könnyen kialakul forgalmi dugó, ha baleset történik, vagy útjavítás miatt akadály támad a közlekedésben. Ilyenkor lépésben halad, vagy teljesen megáll minden. Az emberek nyújtogatják nyakukat (reménytelenül) – hátha megpillantják, mi okozza a várakozást.

Ha jobban belegondolunk, egy emberi lélek is olyan összetett és bonyolult, mint egy átlagos nagyváros sugárutakkal, terekkel, metrókkal és rengeteg házzal: mi okozza hát belső, lelki elakadásait? Mert, hogy ilyen is van, nem csak közlekedési dugó, az kétségtelen.

A válasz régóta ismert, mégis meglepő: az ember saját énje. Ami nélkül persze nehéz létezni, csakhogy énünk megfagy, berozsdál, elpiszkosodik, odakozmál, felújításra szorul, csőreped, s lezárja a mozgást, az életet, amit szervezni volna hivatott… De pontosan úgy ám, ahogy egy lerobbant Lada a Hungária körutat. Még egyszer: a saját énünk!

Ilyenkor következik a feladat: meghaladni énünket – vagyis átröpülni a Lada fölött. Lehet? Igen, mert a lélek igazi természete a szabadság. Át tud röpülni maga felett, ha kell. Furcsa, de így van. És kell? Hogyne, bizony: mi az hogy, nagyon is, nem is egyszer! Akkor tehát rajta: legalább nézzük meg magunkat madártávlatból, s másként fogjuk szervezni a nyüzsgő nagyvárosi forgalmat, ami a tulajdon lelkünk. Ebben bízhatunk. Éppen csak föl kell hozzá emelkedni. Magunk fölé, úgy bizony. Az előrelépés akadálya nem más, mint a saját énünk. Tessék rajta elmélkedni, gondolkodni, elmélázni, töprengeni, meditálni, filózni, mekengedni, ki mit szokott – s ki fog derülni előbb, vagy utóbb, hogy így van… pontosan így!

 

PTB

 

 

36./ Egy kis csodálni való

 

Legyek pontos – hat méter! A legkisebb kaméleon-fajta 28 mm-es, és elfér benne a gerincesek összes belső szerve (tüdő, máj, szív, vese, gyomor stb.) – viszont a zsiráf nyaka 6 m magasan tartja a fejét. S emellett ne menjünk el észrevétlen!  Egyébként nehéz is lenne (már nem észrevenni) – másrészt viszont, hogy megy fel?  A vér. Oda a fejébe! Mert ilyesmihez azért szív kell, polgártársak. Igaz, mindenhez szív kell, föl tudnék sorolni pár dolgot – de a pumpáláshoz leginkább. Jó, fölment – egyszóval a dolog ezen része rendben. Hogy a zsiráf vérnyomása kétszerese az emberének, s az élőlények közt kimagaslóan a legmagasabb? Ezek után magától értetődik.

És mi van, mondjuk – ha vizet iszunk? Mellső lábainkat jókora terpeszbe állítva is… hm, szóval nagyon le kell hajolni. (A vízig.) De most jön a csodálkozni való: abból a célból, hogy ilyenkor a vér ne folyjon vissza a fejünkbe (ti. a talajig lehajtott 6 méteres nyakban)  visszacsapó szelepek szükségesek a nyaki erekben. És a zsiráfnak – van! Nahát. Hol? Hát ott, ahol kell, de ez véletlen. Csak azok a fittest-ek éltek túl (sic), akiknek volt ilyen (csak ne a túléléssel fordítanák folyton!) – a többi kihalt. Illetve persze – a huncut evolúció…! Nem tetszik tudni, mi az a visszacsapó szelep? Akkor Ön nem vízvezeték-szerelő! (Van ilyen.)

A visszacsapó szelep olyan alkalmatosság, de kizárólag a nem vízvezetékszerelők (non-plumbers) kedvéért – ami a folyadék áramlását csőben egy irányba lehetővé teszi, ha viszont visszafordulna (már a folyadék), akkor lezár. Ennél tömörebb meghatározás nincs.

A huncutság igazából már a 6 méteres nyak esetén is fennáll: másoknak ekkora nincs, tehát önmagában is figyelemre méltó. De hozzá ez a visszacsapó-szelep, s pont a nyaki erekben… ! Na jó, ne firtassuk, a végén ránk sütik, hogy vallási propagandát folytatunk. Még mit nem!

Tessék inkább gondolkodni – azután majd beszélünk. (Hosszú nyak, visszacsapó-szelepes erekkel, mélyebb lehajlás esetére.)

 

PTB

 

 

 

35./ Ha még egyszer hetvenéves lehetnék

 

Kis unokánk köhög, édesanyja otthon kell maradjon vele – viszont kettesben játszhatnak egész nap. A csöppség nemrég múlt három, pár hónapja kezdte csak el az óvodát. Korához képest meglepő lényeglátással értékeli a helyzetet:

– Anya, ez olyan jó, mint amikor kétéves voltam!

 

PTB

 

 

 

34./ Lokális Csoport

 

Nem új pop-együttes, nem. Globalizációt ellenző friss közéleti formáció sem. Hát akkor?

A Tejútrendszer, az Andromeda, a Nagy és a Kis Magellán-felhő, valamint a Triangulum-galaxis alkotják – szóval mi és a sógorok. Itt a közelben, tényleg lokális. A Nagy Magellán felhő csak 163.000 fényévre esik, ez Cinkota-Mátyásföld távolság a csillagászatban – viszont azért a fény sem túl lassú intézmény, ezt  tudjuk. Egyetlen másodperc alatt hétszer (7) körbefut az Egyenlítőn. Az tény, hogy a nyolcadik már nem megy neki, csak egy sec-on túl, szóval marad még egy fél kör – de mégis. Gondoljunk bele. Egy másodperc alatt. Mennyit mehet akkor 163 ezer év alatt –

Ha tehát arról a bizonyos  Nagy Magellán-felhőről, ami egyébként a déli féltekéről apró homályos foltként látszik, Magellán is látta (már ami ott 163.000 évvel ezelőtt volt) – szóval arról idenéznének a mi Tejútrendszerünkre, akkor egy hét (7) telihold méretű, gyönyörűen világító spirál-galaxist látnának az égen, a legkellemesebb, rézsútos nézetben. Adjuk meg, érdekes látvány lenne. Sajnos, erről még nincs képünk, csak arról, ha mi innen odanézünk:

 


 A Nagy Magellán-felhő (Foto: Éder I.)

 

Hogy odamenni is érdemes volna, az nem kétséges. Mért? Mert mi egyelőre a saját tulajdon galaxisunk közepét se tudjuk rendesen megfigyelni, egyszerűen nincs rálátásunk a sok csillagközi portól. Olyan a kép innen, tisztesség ne essék szólván, mint amikor végigment a traktor a gépállomás felé – mert mi a spirálkaron hosszába kell végignézzünk. (Ezek a nézések…) Még az un. közeli infravörös tartományban látni valamit, de a jókora központi fekete lyuk és környéke teljesen el van takarva. Hát ezért tanácsolható a Lokális Csoport – onnan jól látszik minden. Ez magyarázza, hogy „Látvány a Nagy Magellán-felhőről” ma már csillagászati toposz – tessék csak beírni a gugliba!

Hogy eddig nem jutott eszünkbe.

 

„Tanulság nincs? De van…!”

Nézzük meg ugyanazt a dolgot – élet, halál, ellenség, jóbarát, közélet, irodalom, netán saját magunk – másfelől, más szögből, esetleg 163.000 fényév távolságból, hátha…

Voltak már érdekes megpillantások, atyámfiai!

 

(ld. még a topic-hoz:  28./ sz. Meditáció)

 

PTB

 

 

 

33./ Ki a legény a talpán?

 

Növényeket általában nőneműnek gondolunk, talán a kaktusz kivételével, s ez nagyjából rendjén is van így. A hóvirág, fehér ruhájában álldogálván kivált femininnek tetszik – mindenesetre olyannak, melyre nem illik a mondás: „Te vagy a legény, Tyukodi pajtás…!”

Nézzük azonban meg jobban az alábbi képet, s fogalmazzunk találóbbat a januári hóban helytállásról (ha tudunk):

 

 

Vagy a helytállás nem csupán férfi dolog lenne…? Bizony testvéreim, az sem lehetetlen.

 

PTB

 

 

 

 

32./ A második hó

 

A karácsony idén hó nélkül telt. Mint mondják, meleg-rekordok dőltek, s volt, ahol virágzani kezdett a repce – de még csak január közepe, és nem eszi meg a kutya a telet.

Valóban, vasárnap reggelre úgy ébredünk, hogy megint menyasszonyi ruhában a táj. Kékes félhomály, a bokrok és fák ágain hósipka, hósál, a háttér pedig tejszerű ködben – ilyen költészetet nem tud más, csak a felső világok ura. Mágikusan hat az emberre minden újabb hó, lám, a második is: mert a világ átszellemül. Akár hányszor jön, ünnep – kivált ott, ahol gyerekek is vannak. Ők még amúgy is fogékonyak a csodára, s örömük csöndes tanítás a felnőtteknek: nem csak lapátolásból és hósöprésből áll a tél!

Kis unokánk a fővárosban most múlt három, egy hete jár óvodába. Természetes korszakhatár ez, afféle átmenet, néha elég zajos is – mely azonban szépen egybeesik az idei második hó „ünneplésével”. Még irodalmi jele is van a világ radikális bővülésének:

„Nagymama, azonnal telefonálj, ha nálatok hó van…!”

Minden héten észrevenni nála valami újat: ha van nagyszülői öröm, hát ez az. Veszi birtokba a valóságot. Az „azonnal” óvodai kifejezés, családi szótárában még nem szerepelt. Nem tudjuk, örüljünk-e neki. Vége az aranykornak, jön a beosztott, sietős élet a kötelességekkel – alighanem így állunk…  De ezt nem lehet elkerülni, ha bizonyos szempontból szomorú is: valahogy felnőtté kell válni.

Mi természetesen azonnal telefonálunk, amikor a városban hull, de nem marad meg – nálunk viszont van hó! Így válik ünneppé a bajos korszakhatár, mert az unokák szüleikkel együtt azonnal autóba ülnek, s zúdulnak ki hozzánk – aminél nincs is jobb!

 

PTB

 

 

 

31./ Az első hó

A második már nem olyan, ennyi is elég lehetne erről. Az első hó! Váratlanul borít leplet a tájra – egyszer csak minden túlvilági. És oly csendben jön. Az esőt mindig hallani, lám esik, a szélnek is sokféle zenéje van – a hó azonban nesztelen, akár a napsütés. Tán épp a napfény ellenpontja, mint nyárnak a tél? Az örök rendező gondoskodik róla, hogy életünk színpadáról ne tűnjön el a dráma… A kertben már elhallgattak a darazsak, a hideg szél pár száraz falevelet zörget, egy reggel pedig különös a látvány – itt az első hó. Elnémulunk, s álmainkba süppedve indulunk tovább.

Valaki azt írta egyszer, hogy meghalni tavasszal, cseresznyevirágzáskor kell, amikor szépen süt a nap és kék az ég – de az ember az első hóesést sem tarthatja rossz gondolatnak. Az élet olyan szép, mindenkié az – a halálnak is annak kell lennie. Nem lehet igazságtalanság. Az első hó égi ajándéka fölér azzal, amikor Samas, a hős kocsijával a legmagasabbra hág, és sugarai aranyló fürtöket érlelnek –

Persze, ne adjunk tanácsokat a végső hatalomnak – még elbíznánk magunkat. Csak nézzük a hópárnás tájat, elmélkedjünk, s örüljünk a mai napnak – hisz itt az első hó!

 

PTB

 

 

 

30./  A naspolya helyes megevéséről

 

Egy jól működő és muzikálisan hangolt szimfonikus zenekarból egyszer valaki elkezdte irtani azokat a hangszereket, amik nem számítottak a kedvenceinek. Eltűnt sorra minden, végül egy szál hegedű, és talán még a fagott maradt. Ők aztán muzsikáltak az illetőnek holtáig.

Hasonló ostobaság a gyümölcsöket szőlőre vagy déligyümölcsökre redukálni, mert bár ezek ellen semmi kifogásom, sőt, de a fák ízes termésének sokaságában számos, különböző hangárnyalatú és fekvésű regisztert hagyott még ránk a (mostanában evolúciónak csúfolt) Teremtő. S miután az értelmes gyümölcsevés valóban csak az orfikus muzsikához fogható, ez egyszer ne hagyjuk szó nélkül a naspolya ízeit sem, s tárgyaljuk helyes evésének módját.

Távoli párhuzam itt, jegyzem meg, a viola da gamba kikopása a szimfonikus muzsikálásból. A térdhegedű a reneszánsz és barokk idején elengedhetetlen volt. A naspolya persze ennél sokkal régebben lehetett fontos eledel, talán a gyűjtögetés időszakában. Akkoriban megbecsültünk még mindent, ami ehető volt, mert tudtuk az illemet és ismertük a szükséget. Azután jött a vadászat meg a földművelés, aztán az állam, a hadsereg, az ipar, a bankrendszer és a zsurnalizmus – s e páratlanul szerény erdei gyümölcs, máshoz nem fogható olajaival együtt a peremekre szorult.

Nem is csoda, hiszen nem alkalmas nagyüzemi feldolgozásra, kizárólag majszolgatva, egyetlen ember által fogyasztható. Hadseregek ellátmányozására, de udvari, sőt családi étkezésre is tökéletesen alkalmatlan, vacsoracsatában sem bevethető. Egyszemélyes, mondjuk úgy arisztokratikus gyümölcs – ízeit csak az ismerheti, aki már megszerette.

Feltéve persze, ha az illető még nem nyilatkoztatta ki élete egy szerencsétlen és sötét pillanatában, ég és föld elszörnyülködésére, hogy ő a naspolyát nem szereti. Az ilyenek menthetetlenek, önmagukat zárják ki a teljességből. Ha a bölcs egyszer arra int, hogy ne feledkezzünk meg a naspolyáról, akkor annak eleget kell tenni. S ki is derül rövidesen, mert ez a dolgok apokalipszisének természetes rendje, hogy nem is velünk és kamaszos choosiness-ünkkel kezdődött a történelem.

Általában november második felében fogyasztható leghamarabb, de csak ha a fa déli fekvésű, szélvédett helyen áll. Más viszonylatokban karácsony és újév sem meglepő. Pár nap utóérlelés persze még kedvező körülmények között is magától értetődik, miképpen a nemes birsalmáknál és jobb őszi körtéknél, azonképpen itt is. A gyümölcs a ház teraszán oly spirituális többlet, amit a szokott színvonalú fali csendéletek a szobákban legfeljebb parodizálhatnak.  Amint setétbarnás a megszedett naspolya héja, s hozzá puha a tapintása is, tehetünk egy kísérletet.

Ne huzatos helyen együnk, mert az árt az ízületeknek. Éhségünk elverésére pedig válasszunk tóalmási füstölt kolbászt, jó kenyérrel és zöldpaprikával, esetleg  paprikás tokaszalonnát lilahagymával, de a naspolya másra való. Az élet ünnepe – oly átszellemült emelkedettség, ami köznapi megoldásokkal egyszerűen nem helyettesíthető. A naspolyaellenesek, sőt, még a közömbösek társaságát is kerüljük, lehúzóan hatnak kedélyünkre. Ők az ügy kerékkötői, bajkeverők és megbízhatatlanok. Antinaspolyák, ne szépítsük. Föl kell viszont készülni a lehető legjobbakra, midőn a viola da gamba szólóestje közelít!

Minden a hámozással dől el. Ez az Introitus, világias körülmények között pedig Overture. Megtörténik a téma bejelentése, mely mindenkit azonnal frappíroz. Kicsinyes, az élettel szemben fukar emberek persze rögtön törölgetni kezdik ujjhegyüket, és gyanakodva vizsgálgatják a héj alatti parányi ehető részt, miközben fogalmuk sincs, mit veszítenek, ha föladják vállalkozásukat. Balsorsukra, mindig találnak megfeketedett részt is. Kés, egyéb decens fém használata sacrilegium, lévén szó fructus silvanusról.  „Itt nekem mindenem mancsos lesz!” kiáltják – s valóban. A naspolya szakadozó héjának eltávolítása komplikált művelet, de hát a disznóölés nem az? És idézhetnént más példákat is a szellemi életből.

Vegyük azonban úgy, hogy legalább részben sikerült a hámozás. Akkor következik a téma kidolgozása, az egyes magok (egyszerre legfeljebb kettő) szájunkba vétele és róluk a gyümölcs húsozatának fogainkkal s nyelvünkkel, ízlelgetve történő eltávolítása. Addig folyik egy-egy ilyen eljárás, mígnem a magvak csontsimákká válnak, s belőlük továbbiak már semmi körülmények közt ki nem nyerhetők. Ez a naspolya „megevése”. Íze normális esetben a birsalmasajt és nemes, gyümölcsös fehér bor aromájának ötvözete – s bár ezt a bűnbe esett ember rendszerint nem észleli, mert érzékei eltompultak a jóra, eszünkbe juthat még a menta és a levendula illata, továbbá őszi esték tűz körüli találkozásainak ritka arcai is.

Leghelyesebb, ha azt mondjuk, ennek a gyümölcsnek kifejezetten naspolya íze van. Azért is rendben van ez így, mert az illó olajok hosszú lecsengésű, tartalmas és fecsegést nem tűrő utóízéről van szó, melyeket szájunkban ízlelgetve mindenkor mély és igaz belátásokhoz juthatunk. Eljön a valódi elmélyülés, fölmerülnek élet és elmúlás dolgai. Hümmöghetünk is mindenképpen, természetesen legato – ha valaminek, hát annak itt jó helye van. Lehet szőni különböző terveket és megbocsáthatunk régi rosszakaróinknak is, továbbá elhatározhatjuk, hogy megváltoztatjuk életünket. Semmi építő szándék útját ilyenkor nem tanácsos állni – a világ egyedül ezen a módon juthat javulása állapotába.

Végül, egy jól meghatározott idő után, a héjak és magvak eltakarítása következik. Fertályórának bizonyos részére gondoljunk, parlando rubato. Ez már tulajdonképpen a coda, ami viszont egyben visszatérés is. A fontos az, hogy mint mindenütt, itt is az élet nagy harmóniája uralkodjék, s akkor nem hiába találtunk vissza elfeledett, régi táplálékunkhoz. Retro ad fontes mondták a reneszánszban, s mi több, a reformációban is. Ezúttal hát ennyit a naspolyáról, valamint annak helyes megevéséről.

PTB

 

 

 

 

29./ Termékmegjelenítés

Tévéműsor (részlet)

 „Műsorunkat 12 éven aluli nézőinknek nem ajánljuk.”

 

…és mit üzen az ország lakosságának határainkon innen és határainkon túl?

-Mindenkinek jó egészséget, és hosszú boldog életet kívánok!

Nemsokára itt az ünnep – esetleg azzal kapcsolatban?

-Szeretet, az kell nagyon! Sok a magános – tudja, hogy van.

Igen, persze….De azért mondjon még valamit a fiataloknak is!

-Hát legyenek biztosak a dolgukban, az fontos. Az élethez kell, már az önbizalom. Szerintem.

És mondja, a legelső alkalommal mit élt át? Mit érzett abban a pillanatban? Nem izgult…?

-Dehogynem! Azt én ott embernek nem kívánom – olyan nincsen egy még.

Whiskyt is ezért ivott előtte?

-Persze, de az mindég egy szükséghelyzet volt. Ott van az ember teljes kiszolgáltatottan, nem számíthat senkire – borzasztó egy helyzet, érti. Mondjuk meg az őszintét, én nem kívánom azt senkinek. Ilyen feszültségben élni.  Beszélgettük is a kollégákkal, amíg bent voltam, hogy ezt mások nem is értik.

Persze…. de higgye el, én megértem, nagyon is.  Emberek vagyunk. És hogy áll a film?

-Készül most velem egyszerre több is, melyikre gondol…? Azt jelenleg látom, hogy a filmesek közt elég sok a gengszter. Legtöbben szerintem úgymond még a molesztálástól sem riadnának vissza, annyi szent. De hát ma ilyen a világ, kevés a rendes ember. Sajnos!

Valószínűleg igaza van. Köszönjük a beszélgetést, és hogy ilyen korán reggel bejött hozzánk ide, a stúdióba. Találkozunk a bemutatón, kedves nézőink!

-Én is köszönöm!

 

„Műsorunk termékmegjelenítést tartalmazott.”

 

PTB

 

 

 

 

 

 

28./ Kozmikus tudat

 

2017. augusztus 17-én 14 óra 41 perckor gravitációs hullámot észleltek az erre a célra évek során kifejlesztett különleges, szuperérzékeny amerikai műszereken. Két másodpercen belül pedig fény, rádióhullámok és gamma-sugárzás is érkezett a világűrből ugyanonnan – amit a föld számos pontján, sok egyéb távcsővel is érzékeltek.

 

A dolog jelentőségét az adja, hogy gravitációs hullámokról eddig még csak nem is tudtunk. De lám, ilyen is van, s bizonyos elméleti megfontolások és várakozások után most már mérni is lehet. A térben fénysebességgel érkező hatásról van szó, ami (a terjedő fényhez hasonlóan) függőleges-vízszintes irányban hullámozva ki-kitüremkedik és szűkül.  Különben ő maga egy egészen normális vonzáserő változás: mint például az lenne, ha a Hold hirtelen 100 ezer km-rel közelebbi pályán keringene a Föld körül, mint jelenleg teszi, s ezzel 150 méteres árapályt keltene a tengereken – csak annál ezer nagyságrendekkel gyengébb. A gravitáció változása, aminek bekövetkeztét feszülten várták a csillagászok az égbolt megjelölt helyéről, a fent leírt módon hullámtermészetűnek bizonyult, s e tudományos szenzációt, a nagyon apró “lökéshullámot” mintegy 100 percen át műszeresen érzékelték is.

Mi történt? Tőlünk 130 millió fényévre, a Hydra csillagképben van egy NGC 4993 nevű galaxis. Ennek szélén két Nap-méretű neutroncsillag először nagyon megközelítette egymást, aztán gyorsulva keringeni kezdtek egymás körül, végül pedig összeütköztek és fuzionáltak. Ilyesmi, mondják, megesik az Univerzumban – de mint kiszámolták, a valószínűsége százezer évenként nagyjából egy.

S hogy mi a neutroncsillag? Ha kiég a Világegyetemben egy Nap típusú csillag, mert elfogyott a nukleáris fűtőanyaga, akkor hatalmas fénykibocsátással fellobban – ezt hívják szupernovának. A földről egy felragyogó, új és fényes csillagnak látszik, ami azonban rövid idő után összeomlik és elhalványul. Igen apró, ám hatalmas tömegű égitest jön létre ilyenkor, ami nagyon erős Röntgen-sugárzást bocsát ki – ez a neutroncsillag. Tycho Brahe 1572-ben, majd később Kepler írt le ilyen „Nova stella”-t 1604-ben. Ők még a gamma-sugárzásról nem tudtak, csak a látható fény tartományában tudták megfigyelni a dolgot. A neutroncsillag anyaga olyan sűrű, hogy belőle egyetlen kávéskanálnyi a Nap tömegével lenne azonos. Ha ilyenből kettő fuzionál, mondjuk innen 130 millió fényévre, azt a földön már érzékelni lehet. Aki pedig ezt még a saját szemével látni is akarja :

Miért érdekes ez nekünk? Mert ilyen drámai történések során keletkeznek a nehéz elemek, ami nélkül az élet elképzelhetetlen. Valamikor a mi négy és félmilliárd éves Naprendszerünk közelében is lehetett egy szupernova-robbanás – különben most itt nix vas (ferrum), és nix hemoglobin, homo sapiens pedig még sokkal inkább nix! Ezt azért vegyük tekintetbe.

De volt, éspedig pont itt valahol a közelünkben, embertársaim. Ráadásul egy olyan, de olyan – hogy az messze földön híres szupernova-robbanás kellett legyen a talpán. Mondjuk a Lokális Csoportban, vagy még közelebb, a mi saját tulajdon galaxisunkban, a Tejútrendszerben – ki tudja. Ne is tagadjuk, jobb szembenézni a dolgokkal – egyszerűen kellett lennie. Hiszen mi földi lények jelenleg mind élünk, lélegzünk, s a friss oxigént éppen a hemoglobin vastartalmú vegyületei szállítják a tüdőből a szíven át az izmainkba, sőt még az agyunkba is… szóval úgy kellett az a neutroncsillag, mint egy falat kenyér. Pedig egy „Nap ” robbant ott föl, pontosabban le. Mondanánk, milyen kár érte, élhetett volna még szegény, alapjában egészen fényes volt – de lám szupernovizálódott és kiégett, egyszóval nem volt mit tenni. Bele kell nyugodni. Ilyen az Univerzum.

Mit belenyugodni, ez sületlenség (szupernova előtti állapot) – megünnepelni inkább! A kis kékes fényfoltból ugyanis ott az NGC 4993 szélén többek közt még az arany színképét is ki tudták mutatni – de maradjunk most a nehéz elemek közül a vasnál. Amit szög formájában bármikor fejünkön találhatunk, vagy beljebb (ha van), akár gondolatként is előfordul. Akinek nem inge, az persze ne gondoljon rosszra – de szóval gondolat… Hm! Gondolat. Ami vas nélkül nincs, no! Az tudvalévőleg tartást ad, az arany meg ragyogást. Igaz, utóbbi egyáltalán nem vegyül mással, csuda arisztokratikus egy elem – úgyhogy most csak szimbolikusan említsük. Persze nem árt úgy sem, hiszen néha látjuk is embereken. Már az aranyat. Türelmükben, jóságukban, meg ilyesmi. Nehéz elemek, igen – amik súlyt, hogy mást ne mondjunk, jelentőséget adnak.

Hát így lesz egy kozmikus kataklizmából valami hasznos. Azért ez elgondolkodtató, nem? Neutroncsillagok egyesüljetek, mi pedig gondolunk majd valamit – vas már van hozzá!

Tessék talán néha ily távlatokban is elhelyezni kisded gondolatainkat. Valami azt súgja, szelídebbek lesznek. Meg tetszik látni, még megfontoltabbak is, nem annyira önközpontúak, háztájiak, stb. stb. Jusson csak eszünkbe, ha például fölmegy a pumpa, hogy az ereinkben keringő vas minimum ötmilliárd éves – lehetünk tehát higgadtabbak, sőt akár bölcsebbek is…

Akkor pedig már meg is érte, kérem.

 

PTB

 

 

 

 

27./ Kár felnőni, ha egyszer angyalok is lehetünk

 

Anyuka hozza haza kisfiát az óvodából. Kapunyitásukkal bejön egy idős néni is, aki sorra felnyitja a kukák fedelét. A gyermek kérdi édesanyját a lépcsőházban, ki ez ott, és mit csinál. Egy nagyon szegény néni, mondja az, aki azért nézi át a kukákat, hátha talál benne valami számára hasznosat. Aztán eszébe jut az anyukának, hogy maradt egy túrós batyu, amit nem evett meg a kisebbik délelőtt a játszótéren. Ez egyébként fiának is kedvenc csemegéje. Megkérdezi a rosszcsontot kéri-e, vagy adják a néninek – az habozás nélkül az utóbbit választja. Pedig a túrós batyu az túrós batyu…

A másodikról visszafordulva az utcán érik utol a nénit, aki nagyon örül a vacsoralehetőségnek, és szépen megköszöni. Aztán megint hazaindulva  kérdezi a gyermek a lépcsőházban anyukáját, hol lakik a néni, és hogy hívják. Nem tudom, feleli az, de valahol a közelben lakhat. „Nem baj – mondja a négyéves kisfiú – legközelebb majd megkérdezzük tőle, és ő is a barátom lesz!”

Ó, Istenem…

PTB

 

 

 

 

26./ Hálás rózsák

A rózsa Goethe szerint a legtökéletesebb növény. Ezt nem egy széplélek mondja, hanem olyan író, költő és egyetemes gondolkodó, akinek irodalomtudományi, festészeti, alkimista és fénytani kutatásain túl gazdag ásvány és növénygyűjteménye is volt, s egész életében foglalkoztatta az „ősnövény” föllelése. Elmélkedik az ember, ugyan mire utalhatott fenti kijelentésével – de nem kell messzire menni. A rózsa virága egyszerűen gyönyörű, nem lehet betelni elbűvölően tartózkodó, elegáns illatával – s még meg is védi magát tüskéi révén a mohó szerzési vágy ellen. Lassan a testtel, barátocskám, ha a világ dolgaiban zsákmányt látnál – szóval még pedagógus is… És mennyi fajtája, színe és formája van!

Goethe weimari házában, mely persze irodalmi búcsújáró hely, ma is a rózsáknak jut a kertben a legtöbb hely. Sem a természet szabálytalanságát idéző angol kertet, sem pedig mértani, szimmetrikus franciakertet nem csináltak belőle – helyesen. Maradtak a rózsák, házi veteményekkel s néhány gyümölcsfával, ahogyan akkoriban használták a kertet. Az emeletes ház másik, utcai oldalán, ahova a klasszicista homlokzat néz, kis teret találni. Schiller, de később Eckermann is innen nyíló, közeli utcákban laktak. A térre utóbb szőlőlugast telepítettek a tisztelők, üldögélő padokkal, ahonnan jó elnézni a házat és elmélkedni egy nagy életen, s a hozzá tartozó rendkívüli életművön. Aki e polgári házban élt, az a rózsákat szerette.

Én is így vagyok, mióta ráérek ilyesmin gondolkodni. Minden virág szép, de a rózsa valahogy más. Ültettem is belőle két csoportot a kertben: citromtól a tüzes narancsszínűig az egyik társaságot, ők a “sárgák” – másikat pedig a rózsaszín, fehér és vörös színköréből, ők a “pirosak”. Ennek úgy két-három éve – mára mind gyönyörűen virít. A szálrózsa a kertben nyár elején virágzik, ám megfelelő gondozással derék másodvirágzás érhető el. Mert a növények, szemben az emberekkel (tisztelet a kivételnek), tudnak hálásak lenni – emlékeznek arra, ha kaptak valamit. Alkalmas metszés és táplálás után, az elvirított részek gondos eltávolításával ősz elején újra teljes díszben pompáznak. Ha a nyári hőségnapok estéin vagy kora reggelein még locsoltuk is őket, október végéig gyönyörűen virágzó rózsakertünk van – mely szinte szebb, mint a májusi volt. Hát ezen is lehet gondolkodni. Netán meditálni is.

 

Mondjuk ezekkel a csomópontokkal, szépen sorban egymás után: rózsa, illat, nyár, gondozás, ősz.

Behunyt szemmel, mindre szánva egy-egy percet.

Miért ne?

 

PTB

 

 

 

 

25./ Őszi hangulat

 

A kertben többszörösére nőtt a madártevékenység. De szinte máról holnapra. Megjelentek a szajkók és a szarkák, csapatba verődtek az elegáns, szürke rozsdafarkúak, melyek utolsó tanácsokkal és bemutató oktatásokkal erősítik másodköltésű ifjoncaikat, és láthatóbbá váltak a télire házhoz húzó, félénk cinkék is. Jót tesz nekik a közeli nyílt és füves rét – szabad elvonulást biztosít gond esetére. A dolmányos varjak és a karvaly sem rejtőznek már annyira a fák ágai közé – igaz, az őket bújtató levelek is szépen csendben sárgulnak, s lassan hullanak.

Nézem a szakkönyvben, mi lehet az, hogy hirtelen úgy megszaporodtak itt a szárnyasok, végtére is nem vagyok ornitológus – hát kiderül, hogy egyszerű életritmus. Lezárult a tavaszi-nyári költési idő, és szeptemberben a sűrű bokrok védelméből előtűnnek, elősereglenek – immár utódaikkal. Éppúgy, mint az embereknél aztán, ha van rá mód és alkalom, náluk is sűrűsödnek a társas élet eseményei.

Ősszel, betakarítás után gyermekkoromban még gyakoriak voltak a szüreti felvonulások és mulatságok. Aztán ilyentájt történelmileg több nagy vallás is újévet ül a szeptemberi újhold kapcsán, szaporodnak a különböző egyéb ünnepek, beköszöntenek az őszi ülésszakok. Ezek szerint ám a madarak is pontosan érzékelik, hogy vége a nyárnak és kezdődik valami más.

Hancúrozásukban gyakorlatias készülődés rejlik: a vonulók tréningeznek, hogy jó erőben legyenek a napfényesebb tájakat idejében elérni, az itt maradók pedig gyűjtögetéssel és terepfoglalással mennek a tél próbái elé. A nap merülése egyre érzékelhetőbb: reggel már csak fél hétkor kél, este pedig fél hétkor nyugszik.

Hűvösebb odakint, bár igazi hideg még nincs. De esőben és szélben immár barátságtalan, egy-két kivételes időt leszámítva vége is a teraszos életnek, s kezdjük megbecsülni a szobát. Elmélázunk a nagy óraütést hallva…

Nem is tudjuk igazán eldönteni, Csokonayra figyeljünk-é, aki a telet is dionűzoszi mámorral ünnepli:

 

„Itt van a zúzos december:

Bor van-é?

Bort igyon ma minden ember:

Évoé…!”

                                   /Csokonay Vitéz Mihály: Bakhushoz/

 

Mily kurucosan is énekli ezt eredeti, korabeli dallamával Kobzos Kiss Tamás Csokonay-CD-jén, két évvel hihetetlenül korai halála után is…!

Vagy inkább Áprily költőre hallgassunk, aki szerint:

 

„Most már a barna, dérütötte rónán

mulandóságról mond mesét a csend.

Most már szobádba halkan elvonulhatsz

s hallgathatod az álmodó Chopin-t.

.

Most már a kályhatűz víg ritmusára

merenghetsz szálló életed dalán,

míg bús ködökből búcsút int az erdő,

mint egy vöröshajú tündérleány.”

                                                /Áprily L: Ősz/

 

Ünnep vagy melankólia – magunk sem tudjuk, melyik is esztendőnk hullása. Tán összeférnek, ki tudja – mint annyi más e hosszú és mérhetetlen bonyolult életben!

Ha elég nagy a szívünk –

 

PTB

 

 

 

 

24./ Hát ez mi…?

 

Kip-kop-kop….

Aztán megint: kip-kop-kop-kop-kop…!

 

„Ezt te csinálod?”

„Nem.”

„Hát akkor…?”

„Szerintem egy madár. Talán Szpéró.”

 

És tényleg! Odanézünk, egy valódi madár igazi csőrrel – az ablakunkon ütögeti az üveget. „Ki kopog? Mi kopog? Egy fekete holló…!” – próbáljuk elütni, ám egy perc múlva újra kezdi. Nem fekete, hanem karcsú és szürke, és sokkal kisebb is, mint egy holló – egyébként sem vagyunk balladai kedvünkben. Vasárnap délután öt tájban, a kipihentek józanságával magyarázatot követelünk.

Mert harmadszor is. De ez már tényleg szokatlan!

 

„Miért csinálja ezt…?”

„Fogalmam sincs.”

„Tán lelt a párkányon valami eleséget, pókgubót vagy hasonlót – majd megpillantotta magát az ablaküvegben. Azt hitte egy vetélytárs, s nekiesett. Vele hadakozott.
Minket nem lát a függönyön át.”

„Meglehet…. de azért különös.”

 

Mikor még egyszer bekopogott, elneveztük „nárcisztikus madárnak”. S akkor, mintha meghallotta volna – elment.

 

„Nahát!”

 

Én sem tudtam okosabbat mondani. Jön egy madár a gyanútlan jólét közepette – s egyszerűen kopogni kezd az ablakon. Még ilyet! Nahát.

Ezek szerint nem feltétlenül olyan racionálisak azok a bizonyos dolgok. Vagy legyünk határozottak, egzaktak és konkrétak – egyáltalán nem azok. Hogy milyenek valójában, jó lenne tudni. De miért is kellene mindennek a világon pont ésszerűnek lenni? Talán azért, mert mi emberek gondolkodunk felőlük? Ez nem elég érv embertársaim, nem elég súlyos, nem bír a szükségszerűség kényszerítő erejével. “Több dolgok vannak, földön és egen, Ó Horatio…!”

 

„Akkor hát…?”

„Akkor hát barátaim, ismerjük el, állapítsuk meg, mondjuk ki, fogalmazzunk úgy, szögezzük le és rögzítsük, hogy fogalmunk sincs.”

„Rendben!”

 

Rendben?

PTB

 

 

 

 

23./ Gólyahír

 

Hallja az ember a tévében, hogy vannak nálunk fészkelő gólyák, amelyek jeladóval vannak fölszerelve, s így amikor a nyár végén visszaindulnak Afrikába, az útjuk interneten követhető.

Nevük is van a hazajáró öreg gólyáknak: Báró, Veca, Hajdú, Gyöngyvirág, Eszténa… Sőt, fészkeik még be is vannak kamerázva Őrhalmon, Dejtárban, Kocsérban, Nagyhalászon és máshol – így az interneten éjjel-nappal másodpercre pontosan megtekinthetők, éppen hogyan fészkelődnek, ha nem békákra vadásznak valahol a vízparton. Ez egyrészt vicces, közelről megnézni egy gólyafészket, benne a tulajjal – de szerintem azért mégis indiszkréció, csak úgy betekinteni „VV-Veca” otthonába! Most azonban nem akarok zavaró repülést végrehajtani az ügyben – egészen más miatt ragadtam laptopot.

Az útvonal!

Erre a Madártani Intézet hozzáértő munkatársa hívta fel a figyelmet. Kisebb testű madarak egy nap alatt simán átröpülik a Földközi-tengert, míg a gólyák ezt nem kockáztathatják meg. Már az is figyelemre méltó, hogy jó tíz év óta rendszeresen hazatalálnak az Egyenlítőn túlról például Túristvándiba a fészekbe, amit maguk építettek – de amikor visszaindulnak, ezek emlékezetből tudják, hogy tőlünk először Törökország az irány, mert a Boszporusznál röpüljük át a vizet…! Isztambulban e napokban így óriási gólyafelhő kavarog az égen: de a gólyák nem tanácstalanok – sőt. Mert aztán délnek fordulnak, gondosan kiválasztva a helyet a Vörös-tenger átröpülését is megtakarítva, s a Szuezi csatornánál “lépnek szárnyaikkal Afrika földjére,” onnan pedig már csuhé, le Mozambik, Namíbia és Dél-Afrika! A műholdas követés pontosan megmutatja irányukat, s azt is, melyik nap éppen hol van Báró, Veca, Gyöngyvirág…

Mármost a gólyák agya egy kacsáéval feleltethető meg, de attól még háromezer kilométert betéve tudnak – és március elején pontosan ott vannak Őrhalmon, ahol tavaly is, Dél-Afrikából! S aztán ősszel – vissza…

Nem kellene itt atyámfiai, egy kicsinykét elcsodálkoznunk, netán elméláznunk…?!

Ha nem, hát nem – tessék akkor továbbra is a plázákban időzni, honfitársaim. Méltó büntetés ez a vakságért, amihez túl rövid az élet. Mert a gólyák útjában is tanítás rejlik, fontos tanítás, mint minden másban – ha vannak hozzá csillogó szemű, értelmes diákok…

Kik rásejdítenek a rendezőre, aki ilyesmiket össze tud rakni, amúgy földből, vízből, levegőből, meg no, tűzből – a Mozambik-Kisújszállás viszonylaton is… vagy valami hasonlókból. Mostanában periódusos rendszert emlegetnek, de ez részletkérdés.

Hm.

S ha már gólyák és csodálkozás, akkor még egy apró történetke. “Álom az álomban” – ez kötelező, nem? Ott az Odisszeában, az Ember tragédiájában, meg a Karamazovokban is, halljuk mi is! (Sajnos igaz…)

 

Volt egy folyó menti község, benne gólyafészekkel egy villanypózna tetején. Elnézték a falubeliek, s igen örvendeztek, ha a hosszú tél után március 15-ét már úgy ünnepelhették, hogy újra otthon voltak a lakói. Láttad? Megjöttek a gólyák! Történt azonban egyszer valami csúnya a fészek alatt, lent az utcán. Akkoriban ez szokásban volt, mint a rokonlátogatás – talán a közbiztonsággal volt baj, ki tudja. Akiknek elszámolási vitáik voltak, hát lelőtték, máskor fölrobbantották egymást. Nem szép dolog, én is azt mondom – de néném, ez akkoriban így volt. Itt is lövöldözés támadt, aztán csődület, mentők, szirénázás, tévéstáb – elég az hozzá, hogy a gólyáknak nem tetszett a dolog. Soha többet nem jöttek, ma is ott áll a fészkük üresen. Kacsaméretű agyvelejükkel így határoztak, és punktum. Az emberek meg ott járnak a fészek alatt. Ni, az üres gólyafészek, mondják. De nem tudnak rajta változtatni.

PTB

 

 

 

22./ Unoka intelmének valódi jelentése

Nagyszülők készülnek Balatonra – nekik is jár ott egy hét… A meteorológus szerint aki ezt a hetet választotta nyaralásra, nagyon jól választott : szép nyári napok következnek. Unoka 4,8 éves komolysággal így bocsátja el őket:

– Nagymama, amikor homokozni fogtok, ne felejtsétek majd visszatenni a homokozó fedelét!

 

A tanulság ezúttal nem merülhet ki a tündéri gyermekszáj fölötti mosolyban. Ez valóban aranyos mondat, de annál lényegesen több. Egyrészt megmutatja, hogy lehet valaki már ebben a korban is pedáns és gondoskodó – s ez valóban nem semmi. Hogy honnét van ez nála? Hát pl. onnan, hogy szülei a kertben nem csak favárat építettek nekik hintázóval, igazi csúszdával és homokozóval, hanem a homokozónak még külön levehető deszka-fedelet is…

 

Megmutat viszont unoka mondása némely további dolgot is – s valójában ezek képezik intelmének igazi metafizikai magvát:

1./ van olyan nagymama (nem is egy), aki szokott az unokájával homokozni. Ez a világon a legtermészetesebb dolog.

2./ ebből formál-logikai megfontolások alapján világosan és egyértelműen következik, hogy normális, felnőtt ember Balatonon csakis homokozhat.

 

Tetszenek szíveskedni ezt itt hallani?

Odahagyva a várost elmerülni a fenyőfák illatában és a világegyetem hullámzó, örök rendjében. Napozni, fürdeni, nézni a madarakat, felhőket és lepkéket bámulni, mindenek fölött pedig – homokozni!

PTB

 

 

 

21./ Félni vagy nem félni, az itt a kérdés!

 

Manapság a legrosszabb dolgok közt emlegetik – és nem is minden ok nélkül. Amikor kicsi hazánkban, börtönökben hosszú hónapokig (vagy évekig) tartottak némelyeket halálraítélten, akik nem tudták, mikor jönnek értük, mert zsarnokság volt “…az éjszakai autó suhanásában” s általában a létezés összes szegmensében – akkor nyilvánvalóvá lett, hogy félelemben és rettegésben élni a pusztulásnál is rosszabb lehet.

Miért kaptuk mi ezt a történelmi leckét, hogy „félni és félni és félni…”? Az első válasz az, hogy nem tudjuk. Vannak sötét titkok, amik csak a legtisztább fényben válnak nyilvánvalóvá – mi pedig nem abban élünk. Tehát első fokon: nem tudjuk. A második magyarázat viszont úgy szól, hogy bizonyára valaminek a logikus ellenhatásaként. Talán felelőtlenné váltunk, elpimaszodtunk, nem tiszteltük a legsúlyosabb igazságokat sem – vagy egyszerűen eljött az ideje újra megtanulni valamit, amit mindig is tudtunk, ám idővel csöndben elsüllyedt a feledésben. Az ember szépen lehántott magáról hagyományt, viseletet, hitet, kötelezettséget: „én vagyok én” s aztán jöttek a hatóságok, melyek kiindulásul mindenkit fizikai létében megkérdőjeleztek; zaklatták, megfélemlítették, a végsőkig kizsákmányolták, végül pedig világjavítás címen abszurd és apokaliptikus szenvedéseket hoztak a fejére.

Ezért oly drágák számomra a kertben mostanában kikelő madárkák. Fenyőcinege, rozsdafarkú, barázdabillegető, fülemüle és más is akad: a fészekből első kirepülésük után találkozunk, és megnézzük egymást. Csodálkoznak, jé, mekkora állat – de cseppet sem félnek. Még nem tudnak félni. El vannak foglalva az első szárnycsapásokkal, a talajjal, a bokrokkal, valahogy úgy, mint a kisgyermekek a világ frissen látott dolgaival. Én meg elmélázok, szemlélve őket, pompás kis lényeket. Íme, a paradicsomi állapot. Még nem tudják e madárkák, hogy nem csupán ember, de bizony macska is létezik – úgyhogy nem sietnek előlem.

Ne felejtsük el, hogy van ilyen: nem félni! Ha rövid ideig, kegyelmi pillanatként is, de van. Megnézni mindent, nem rettegéssel, s főleg nem gyanakvással.
Félrehajtott nyakkal, váltig csodálkozva, jól megszemlélni, mint a búbospacsirta-fióka engem, hogy ugyan mi ez – most látok ilyet először!

Talán jobb lesz így az élet: friss szemmel, csodálkozva. Én legalábbis nagyon remélem.

PTB

 

 

 

20./ A hollók is számon tartják

 

Kevés olyan vészjósló vers van a világon, mint Edgar Allan Poe „A Holló” c. költeménye. Latinovits Zoltán értette, miről szól, s aszerint is mondta el, Tóth Árpád pompás fordításában:

https://www.youtube.com/watch?v=kNiPAwlUQx0

Érdemes meghallgatni, sőt külön elolvasni is. Ha valaki még nem lenne valahogy egészen tisztában azzal, hogy mi emberek egyszer, egyetlen egyszer élünk – hát ebből megértheti.

 

De most vidámabb dolgokat is olvasni a hollókról. Ha valakit közelebbről érdekel, egy bulvárhír a forrás, ami egy tudományos kutatásról számol be:

http://www.hirado.hu/2017/06/09/ket-honapig-is-emlekeznek-atejtoikre-a-
hollok/

Eszerint a hollók megnézik maguknak, ha valaki (egy ember) etetéskor átejti őket, s legalább két hónapig nem fogadnak el tőle ennivalót. Ez ugye, amolyan „kis színes” – ami arra hivatott, hogy a komorabb hírek közt egy kis hangulatot teremtsen: elolvassuk, s azonnal el is felejtjük.

 

Ne tegyük, mármint az elfelejtést. Nem úgy általában, mert a feledés kifejezetten jótékony is lehet – hanem ezt a hollós hírt ne feledjük.

Mert atyámfiai, ha még a hollók is így emlékeznek (akik pedig tudvalévőleg nem vájják ki a hollótársaik szemét csak úgy), s legalább két hónapig tartják a haragot – akkor mi vajon milyen mélyen írjuk be magunkat embertársaink szívébe, midőn valaminő csalódást okozunk számukra…?! Erre bizony még gondolni is rossz. Mert mi történik, ha ilyen vagy olyan apróságokból (mint mi véljük) egyszer csak tényleg az lesz, amit a holló Edgar AllanPoe hátborzongató versében károg: „Soha már…!”

Jaj!

PTB

 

 

 

 

19./ Ki robbantott?

 

E történetet úgy hallottam, mesélte valaki. Az illető olvasta valahol, a szöveg leírója viszont megint csak úgy hallotta – szóval homályba vész, ki a szerző. De nem is fontos – vannak itt lényegesebb pontok.

 

Történt ugyanis, hogy apuka el akarta magyarázni ötéves kislányának, miként keletkezett a világ. Vacsoránál szóba jött. Alapos igyekezett lenni, hogy úgy mondjuk, mindenre kitekintő – hát bevezetésül megemlítette, hogy nagyobb külföldi hadron-gyorsítókban már csak egyetlen milliomod másodpercre vannak a tudósok a dolog tökéletes rekonstruálásától. Alizka a szót, hogy rekonstruálás nem értette, de figyelmesen hallgatott.

Az úgy volt, meséli apja, hogy minden összesűrűsödve, egyetlen egy pontban volt, a csillagok, a galaxishalmazok, a Várhegy, Cooper kutya, a mobilod, a föld, a nap – te ezt még nem érted, majd ha iskolás leszel. Egyetlen egy helyen, Alizka! Aztán az a pont ott, szóval na, hm….fölrobbant, de azt úgy kell érteni, hogy „Big Bang” – ami azt teszi, hogy „nagy durrantás”. Azóta van a világ, Alizka. Először hidrogén-atomok keletkeztek, tudod, ami a luftballonban is van – az egy gáz. Fölfelé száll. Hát ott ez tágulni kezdett, és elképzelheted, mi minden történt mindjárt az első másodpercekben. Ezt persze leírják pontosan. De aztán a nagy gravitációtól megint összehúzódott – s egy idő után, Alizka, nukleáris magfúzió során létrejött a periódusos
rendszer – erről is tanultok majd hetedikben. Pár milliárd év, egy kis evolúció még, és hopp, már itt is vagyunk – látod, együtt is vacsorázunk!

 

A kislány most már mindent ért. Körülnéz az asztalnál, így van-e ezzel anya is, hugi is? Apa mindent tud. Csak egyetlen kérdése marad:

“És apa, ki robbantott?”

A kérdés a felnőttet készületlen éri. Hümmög, gondolkodik, most mit feleljen. Alizka viszont a maga ártatlan, fénylő kék szemével, amiről Jókai szavával szólva egész asztronómiát lehetne írni, megismétli:

“Apa, ki robbantott…?”

“Hát, az úgy volt… nos, ott még nem volt senki, csak a Big Bang.”

“Értem” – válaszol Alizka. “És ki robbantott…?!”

 

PTB

 

 

 

18./ Szülői tennivaló

 

Nemsokára itt az anyák napja. Lehet, hogy akadnak, akik már fontolgatják, miként fogják szólítani, mit mondanak kedvest, szépet neki – de most éppen esik az áprilisi eső és hideg van. Derékfájós idő, újra fűteni kell – nyűgös az ember. Valamikor odabújtunk édesanyánkhoz, ha ilyen idők járták, pedig akkor még semmi sem fájt.

A kertben most egy feketerigó-család lakik, akiknél friss „rigó-áldás” van. A szemerkélő esőt szeretik, de a fióka még igen gyámoltalan, szinte csak félakkora, mint anyukája. Pár napja hagyta el a fészket. Aki nem tudná, a rigóknál a feketék a hímek, s azok énekelnek a tető gerincén, ha kedvük akad – a nőstények pedig a szürkésebbek. Ők hallgatagok, nekik a fiókanevelés jut.

Most is mit látunk? Anya és leánya együtt a füvön, jó áztató esőben. Ugrálnak, meg-megrázzák magukat – a túl sok nedvességet ők sem szeretik. Anyuka próbálja etetni fiókáját az ilyenkor bőven található kukacokból. Ugrál körülötte, csőrébe teszi az ennivalót. Aztán, tessék figyelni, pedagógiai ténykedésbe fog: felkap egy gilisztát, és leteszi pontosan a fiókája elé. Az önérzetesen arrébb lép – mi jut eszedbe?

Anyja azonban nem hagyja. Metakommunikálni kezd: fejével a giliszta felé mutat, majd közelebb ugrik fiókájához, s megint visszabólogat az eleségre. Ha nem láttam volna, nem hinném – pedig így történt. Apróka nem érti a dolgot, vagy nem is akarja, mindenesetre arrébb ugrál. Anyja utána – kislányom, táplálkozni meg kell tanulni!

Na, majd holnap…

 

Szóval mit is mondjunk kedvest, szépet neki? „…hogy enni is megtanítottál…!”

Ha még megtehetjük.

 

PTB

 

 

 

17./ A kígyászölyv anyukáját

 

Nyolcszáz csatorna közül az embert ma már legfeljebb a természetfilmek inspirálják. Sehogy sem akarja megkérdezni kezelőorvosát, gyógyszerészét, s a Premier League sem lelkesíti annyira, hogy földi életéből fölöslegesen vesztegetne reá – így az (országarculat keretekből finanszírozott) táj és természetfilmek tartogatnak még örömöket. Ezekben, mint ismeretes, jól fizetett és egyébként is igen hozzáértő operatőrök, már akár drónokkal is, felderítenek elképesztő helyszíneket, s áldásos tevékenységük nyomán fél méterről láthatjuk fűtött téli szobánkból a pingvineket, a jegesmedvéket, a teknősbékák családi életét, a kaméleon ragadós nyelvét, amint századmásodperc alatt táplálkozásra kilövi, magához húzva a rovart – és még sok érdekes dolgot.

A filmek dramaturgiája azonban hasonló. Először megszerettetnek velünk mondjuk egy kígyászölyvet (Circaetus gallicus), amint dacolva a változó szelekkel átrepüli a 14 kilométeres Gibraltár-szorost, hogy az afrikai áttelelés után majd dél-spanyol erdőben fészkeljen. Gyönyörű madár, fenségesen vitorlázik – szárnyfesztávja csaknem két méter. A világ kilencvenhárom országban fordul elő, de országarculat-filmről lévén szó, e példánynak minden vágya, hogy nehéz útja során elérjen végül Spanyolországba. Miután megszerettük a levegőben életéért küzdő hőst, kinek utolsó pillanatban sikerül is igyekezete – a lélegzetállító teljesítményt igazolandó rögtön partra vetnek a tenger hullámai pár kimerült és elpusztult példányt is, melyeknek ez
nem sikerült. A mi ismerősünk ezek után nagyon megbecsüli a Hispán erdőt, mely valóságos paradicsom számára.

(Megjegyezzük, hogy a Circaetus gallicus márciustól októberig nálunk is fészkel, az említett kilencvenkét további országgal együtt.)

De természetfilm a mélyen emocionális előkészítés után tárgyra tér, s közelről mutatja be ölyvünket. Hozzáférhetetlen szirt titkos rejtekén fészkel, s viszi csőrében kicsinyének a húszcentis kígyónövendékeket. Meglátjuk közelről a profilját is – hát nem túl barátságos. Feje egyetlen hatalmas, vágó alkalmatosság, horgas, tépő csőrrel, villogó, éles szemekkel; karmai brutálisan erősek – össze kell valahogy szedni azokat a kígyókat a fű között! Nálunk egyébként nyaranta sok egerészölyv (Buteo buteo) is vitorlázgat a rétek felett, azok is mind Afrikából jönnek – de nézzük most a gibraltári történéseket.

Mert elered az eső, és ölyvfióka fázik. Anyuka pedig megérkezik, kígyóstul. S innentől már nincs kedve az embernek ironizálni, bárhogy is van szó kereskedelmi csatornáról, ahol az anyagi cél lólábjának kilógása 3-4 másodperc kérdése: mert amit látunk, az tényleg lenyűgöző. A kígyászölyv anyukáját látjuk, ami ezen meditációnk címe is lett.

Egyszerű dologról van szó – könnypedálos prédikátorok naponta alkalmazzák is. Az anyai szeretet! Kígyászölyv mama félreteszi a hozott kígyót (fejét biztonsági okokból leharapta már), s kicsinye melegítésébe kezd. Ez a művelet nem egyszerű. Óvatosan, több részletben húzódik mellé, s először finoman fölé dől. Sötét és fényes szemeivel körbe kémlel, mert a szirti sas még nála is erősebb, nem árt tehát ébernek lenni. Néha oldalra dönti nyakát, lábainál didergő kicsinyét csak így látja.

S mikor minden rendben, milliméterenként kezdi tollai alá venni, közelebb és közelebb húzódva – de oly finom mozdulatokkal, hogy eltart egy ideig, míg betakarja, s végül csak a fióka feje kandikál ki tollai közül. Csodálkozunk. A fenséges vadász, melynek pillantása elől nincs menekvése a mélyben surranó kígyónak, s tépő csőrével, hegyes karmaival embernek sem tanácsos óvatlankodni – a legnagyobb gyöngédséggel babusgatja be Kígyászölyv Jr.-t!

Kénytelenek vagyunk megkérdezni magunkat (más talán még inzultusnak is tekintené), hogy ugyan ki tanította ölyvünket erre. Honnan tudja, hogy a berber hegyekben – egyszer egy távoli őse talán – túl gyorsan burkolta tollai alá az ifjú kígyászt, s annak légzési nehézségei támadtak?! Az esetet vajon mily szemléltető eszközökkel oktatják az ölyviskolákban? Mert gibraltári hősünk valahol (nyilván a spanyolországi turizmus statisztikáira is gondolva), jól megtanulta a leckét, az biztos.

S most bemutatja a digitális kameráknak, gondoskodva, igazi jósággal – amik egyébként fakérgekkel borítva várják, amíg az eső eláll.

A kegyetlen vadásza…

 

PTB

 

 

 

 

16./ Nahát, itt az ennivaló!

 

A havas kert örömei közé tartozik a cinkék megjelenése. Egész évben országunkban élnek ugyan, de amikor a pókok és apróbb rovarok, az ő legfőbb táplálékaik az erdőben jószerével eltűnnek, s még hó is borít mindent, akkor a táplálkozási lehetőségeik megfogyatkoznak. Félénkségüket legyőzve ilyenkor közelebb merészkednek a házakhoz, ahol az eresz alatt, meg a szegletekben találnak pókbábot, vagy más, nekik való mirelit étket.

A veranda oszlopára télen madáretető kerül, tálcáján magokkal. Jönnek is rá a cinkék. Először tisztes távolból figyelnek, mindent jól tekintetbe vesznek – s ha minden rendben, akkor az etető közelébe szállnak, úgy másfél méterre. Itt ismét alaposan körbekémlelnek, parányi fejüket forgatva, majd odaröpülnek az etetőre, s csőrükbe kapva egyetlen magot gyorsan el is szállnak. Ritkán engedélyeznek maguknak egynél többet (nyilván megtanulták a cinke-iskolában, hogy könnyelműség hosszan egy helyen időzni) – inkább visszajönnek pár perc múlva újabb szemért.

Hanem a hangjukkal nem bírnak. Kétféle is van ebből: egy magas, vékony, “cin-cinc”-ező hang – innét a nevük is, hogy cinke – meg egy cserregő, mélyebb hang. Ez utóbbit akkor hallatják, amikor már közelről látják a magokat. Ezzel így szólnak: „Nahát, itt az ennivaló!”

Kaptunk időközben ajándékba fél kókuszdióba töltött mazsolás madárcsemegét is. Nem messze a madáretetőtől ez is ott lóg, hogy a cinkék rászállhassanak. Azt hinné az ember, az óvatos madarak a felfüggesztett, labilis étket mellőzni fogják – de nem így történik. Egyedenként eldöntik, most éppen melyikkel élnek (náluk ui. stratégiai tervezés folyik), s percenként visszatérve annál az éteknél maradnak. Amelyik a függeszkedve-evéssel kezdte, azzal is folytatja – de a magevést választó egyedek sem változtatnak szire-szóra. Csak a cserregő „öröm-ének” változatlan: mintha mindig külön megünnepelnék, hogy van mit enni, bármiből is esznek. A szobában a hangjukból tudjuk, hogy vendég van a teraszon, s meg is nézzük kis barátainkat az ablakból.
Persze óvatosan. Némelyik ugyanis a madárcsemegén komótosabban is elidőzik – mintha nem járt volna cinke-iskolába, egy hosszú percig eszik egyvégtében, a torkosa – viszont ha a legkisebb mozgást megpillantja, már röpül is el.

Az ember elgondolkodik. Furcsa az a hangos öröm, külön minden evés előtt! A cinke félénk madár, s többször is nagyon körbekémlel, mielőtt egyetlen magot is elvinne.
Mégis ösztönösen kitör belőle a hang az étek láttán – amivel persze elárulja, hogy ő is ott van. Lehet, hogy imádkozik étkezés előtt? Nem valószínű, hogy elférne a pici agyában ilyesmi.
Mindenesetre azonnal jelzi, ha étket talált: ha percenként háromszor jön – hát háromszor! Kibuggyan belőle az ösztönös „Nahát, itt az ennivaló!”

Atyámfiai, ez figyelemreméltó. Ha én evolúció lennék, azt mondanám neki, ne tedd, kicsi cinke. Kárba megy a rengeteg elővigyázatosság, kémlelés, körültekintés, amivel az etetőt megközelíted – ha aztán vigyázatlanul leleplezed magad! Ő mégis ezt teszi.

Hm.

Az állatvilág fajai – némelyek állítják – leszakadt és elszigetelődött emberi tulajdonságok (tessék megcáfolni). Így értve a világot, bennük tükröt kapunk, amiben aztán megnézhetjük magunkat. Mi, a követelőző 21. századi emberek, akiknek semmi nem elég, s akik annyi mindent megengedhetőnek tartunk, hogy még több legyen. Pedig nekünk naponta háromszor biztosan terítve az asztalunk. Télen is, hóban is.

Eredj a cinkéhez, te rest, és tanulj tőle!

Talán ezt a teledet is éppen erre kaptad. Nem mindenki érte meg: te igen.

Hát nézz ki néha az ablakon!

Nem lesz olyan magától értetődő, amint a cinkéket megfigyeled, hogy mindened megvan – ruha, meleg szoba, ennivaló, egészség… Talán napjában egyszer te is cserreghetnél. Vagy valami hasonlót.

 

PTB

 

 

 

15./ Imádság palacsintaevéskor

 

Ha közelebb jövünk az alábbi kozmikus távlatoktól – s ebben igazán semmi nem akadályoz – hova érkezünk? Nagymama unokalátogatóban jár.

Visz magával palacsintát. E dolog népszerűségét nem csak a lekváros és kakaós töltet adja, bár ez kétségkívül megalapozza az elektori szavazatok nagy számát unokáink körében. A sikert a dolog neve garantálja: palacsinta! Ha valami édes, és még a nevét sem lehet boldog sikongatás nélkül kimondani – az csakis jó lehet. Kisebbik unokánk jelenleg két éves és három hetes, aki természetesen repes, amikor kideríti, mit hozott ma nagymama. Beszélni még nem nagyon tud, bár neki erről más a véleménye – de szavakat már szépen, néha egészen érthetően mond ki.

A dolog – mármint a palacsinta – fölötti lelkesedését azzal fejezi ki, hogy evés előtt nem csak a „Jövel Jézus-t” mondja el imi-ként (szépen összetett kézzel), hanem még az „Én Istenem, jó Istenem-et” is – bár az esti imádság. Utóbbi nála nagyjából így hangzik: Éniszte, jóiszte – ámen-bámen!

A rövidítés azt jelzi, hogy most már aztán együnk.

……………………………………………

Urunk, bizonyos tekintetben kár felnőtté válni – de azért rád hagyjuk ezt is. Segíts, hogy őszinteség dolgában olyanok legyünk, mint a gyermekek! Ámen.

 

PTB

 

 

 

14./ A telihold arca és a véletlen

 

Kevés szebb látvány akad, és nem is tudjuk miért – egyszerűen megkapó a telihold. Ezüst fénye a sugárzó déloszi nap szépségéhez fogható (némelyek szerint még spirituálisabb is) – de ne versenyeztessük őket. Egyik nappal, a másik éjszaka uralkodik – elégedjünk meg ezzel.

Az apollói Napba nem nézhetünk, túl erős a fénye – a Holdat viszont vizsgálgathatjuk. És mit látunk, ha jobban megnézzük? Egy alvó emberi arcot! Hát itt azért álljunk meg. Véletlen volna…? „Megengedem”, mondaná Jókai, s mi is „engedjük meg” – amennyiben kiterjesztjük a véletlen fogalmát; csak egy kicsit, no – de azért terjesztjük ki!

 

Ennek jegyében véletlen volt, mikor 13,7 milliárd éve a Semmi úgy döntött, hullámzani kezd, majd felrobban, mert az Univerzum nevű képződmény kíván lenni. Durrant is egy nagyot, hogy azt mondja: Bang! Persze, először véletlenül csak protonok lettek (a durrantáson kívül) a dologból, az ős hidrogénfelhők, amik úgy úsztak az izében, mert tér és idő nem volt még – azt ők “terjesztették ki”, mint mi a véletlent. Aztán a protonokból elég sok lett, s a gravitáció, az is volt már – nahát, hogy honnan jött – de periódusos rendszert hozott létre, az biztos: egy érdekes, karakteres elemcsaládot szénnel, oxigénnel, nitrogénnel, káliummal, kalciummal, kénnel, foszforral, bórral, klórral, szilíciummal, vassal, rézzel, mangánnal, kobalttal, héliummal, argonnal, kriptonnal, neonnal, xenonnal, sőt ezüsttel és arannyal, meg urániummal és plutóniummal együtt. Jaj nem, plutónium nem volt! – azt később csinálták. Ugyanis lett közben ember, bár ez merő véletlen – aki ráadásul belepiszkál a természetes dolgokba, s azzal édeleg, hátha fel tudja robbantani ő is a világot. (Irigyli a semmit és a főleg véletlent.) Micsoda poén volna újból egy Big Fat Bang – persze negatívban! Mint amikor elhasznált villanykörtéket falhoz vágnak. Az igen!

Na jó, engedjük meg, hogy e pimaszságok előtt volt még pár további véletlen is, de zenei okokból – hogy ne legyen kopogós, mint a rádi csárdás /1/, hát ne emlegessük folyton! Aki akarja, úgyis beszúrhatja magának bárhová, ahova csak illik. Még javaslatainkat is megtesszük, senki ne kiabálja folyton utánunk, hogy faites-vous jeux!

Tehát lettek világító csillagok (…), amikben a protonok héliummá magfúzionálnak darab ideig (…); lettek körülöttük szilárd és gázbolygók, meg aszteroida-övezetek, amik év-százmilliókig bombázták a bolygókat (…) – viszont lettek Jupiter-típusú Nagy Jóakarók is (…), amik egy idő után elterelték a kis csintalanokat, mintegy beszedték az ellenőrzőiket. Aztán nem császkáltak már a folyosón csak úgy, rend lett (…); na mondjuk egy időre, csöngetésig. Egy túlnőtt kamasz ugyanis még odatévedt az egyik szilárd bolygóhoz (…), jól el is találta, mint hógolyózáskor a tanárnőt, de nagyon megfelelő szögben ám (…), különben a./ teljesen szétrobbantotta volna, vagy b./ elvitte volna magával az összes kicsapódó törmeléket. De nem így lett – szóval csillagászatilag teljesen (….) létrehozta a holdat, egyszerűen  a törmelékből. Jó, először gyűrű volt – aztán. De ez van most ott este.

Most aztán itt ne vitassuk véletlen-e, hogy annak éppen „alvó arca” lett, mire a kődarabok holddá összeálltak, mert ez így, behunyt szemmel is árapályt tudott csinálni a bolygóján, noha ő csak egy holdja volt neki. Ezt később „befolyással üzérkedésnek” nevezték el, persze jóval azután, hogy a tengervíz beömlött a lagúnákba, elborította a homokos partokat, felverve a habot, majd előmelegített sütőbe téve életet kezdett el produkálni. Azért se vitassuk ezt az alvó-arc kérdést, mert amikor a hold keletkezett, ember még véletlenül sem volt – ugyan miért gondolta volna azt a véletlen, hogy pont alvó emberarcot adjon neki…?! (Nyilván nem véletlenül, legfeljebb találomra.)

Szóval a sós, langyos, fokhagymás tengervízbe keverjünk törvényeket, s lesz belőle egy idő után alga, moszat, korall, csiga, medúza, rák, horgászhal, lövőhal, bohóchal, csikóhal, kígyóhal, ördöghal, nota bene holdhal, harcsa, csuka, kárász, ponty, keszege; aztán krill, hekk, tokhal, hering, lazac, campó, rája, teknős, delfin, rozmár, bálna és kékcápa. Még kell hozzá valami, ami most véletlenül nem jut eszembe – mindenesetre egy idő után lesz belőle Homo sapiens is – a megfelelő arányok alkalmazásával, folyamatosan kevergetve.

Viszont ahhoz is kell valami ilyesmi honpolgárok, most már nem mondom meg micsoda, hogy e sorokat itt olvassuk. Van elég balgaság az interneten – s mi épp ezt olvassuk! („Megengedem”) – szóval akkor világos, mint a nap, hogy ez – egy láncolat! A semmiből véletlenül lett valami, a valamiből (….) élet, az életből pedig (….) jelen olvasás. Itt most nyugodtan abba is hagyhatjuk, könnyebbségül bevezetve esetleg  a „szükségszerűséget” (törvényünk már volt, belekevertük az óceánba) – s így meglett a lelki békénk is, meg ilyenek.

S ha mégsem? Hm… akkor még mindig ott a telihold! Békés és nyugodt, mint annak orcája, aki az igazak álmát alussza. Tessék véletlenül megnézni! Ha már ilyen (…) ül kiterjesztettük a (…)t!

 

Micsoda (…)!

 

Jegyzetek:

1./ “Rádi csárdás” nem létezik, szerző leleménye. (Ha mégis volna, nem tudjuk kopogós, vagy finoman lejt.)

 

PTB

 

 

 

 

13./ Galaxisok egymás közt

 

Aki felnéz az éjszakai égboltra – ma nem túl sokan teszik – az csillagokat lát. A modern élet városi fényei szinte lehetetlenné teszik a szemlélődést. Távoli falvakban, ott is a házaktól messzebb kitárul az éjszakai égbolt. Ott már egy színházi távcső is olyan szépségeket mutat meg, mintha gyémántokra lelnék.

Az amatőr csillagászat egyik fontos könyve a Messier-album. E francia csillagász (1730-1817) az üstökösök szerelmese volt: az addig ismert kb. ötven üstökösön túl ugyanennyi újat fedezett fel, s írta le pályájukat. Azonban a ködökről is tett közzé egy publikációt, ahol 45 volt a megfigyelt és leírt objektumok száma. Ezt tanítványai később többször bővítették, s a mostanában kiadásra kerülő Messier-albumokban már 110 a számozott, fényképekkel is ellátott égi objektum található.

Azóta vannak bővebb és másként számozott mély-ég katalógusok (pl. az NGC, a New General Catalogue), ahol egy objektum neve NGC 224 vagy NGC 1976 – az igazi amatőrök azonban ma is szívesebben nevezik kedvenc jelenségüket a régi módon M31-nek, vagy M42-nek. Messier nevezetes albumában a ködöket, azaz világító fehér foltokat kívánta összegyűjteni, ezek egy részéről azonban már a maga távcsövével is kimutatta, valójában csillaghalmazok, nem pedig gázok.

Csillagászati szakkifejezés a gömbhalmaz és a nyílthalmaz. Előbbi kör alakú és közepén egyre fényesebb, utóbbi pedig szabálytalanul elrendezett csillagegyüttest jelent, amilyen pl. a Bika csillagképben a Pleaiadok, magyarul Fiastyúknak vagy Hetesnek is nevezett, szabad szemmel is látható halmaz. (Távcsőben még sokkal szebb, 7 helyett több száz csillagot megpillanthatni benne – becsületes neve pedig M45. Ezzel az égi objektummal szépsége miatt többet foglalkoztak és gyakrabban fényképezték, mint az összes többit együttvéve.)

Mindenki tudja, hogy amit szabad szemmel az égen látni, az mind a mi Tejútrendszerünk, azaz galaxisunk csillaga. Egyetlen kivétellel.

Tejútrendszerünkben 100 milliárd Nap-méretű csillag van, ezekből számunkra szabad szemmel összesen néhány száz látható – az is csak tiszta égbolt esetén. A kivétel az Andromeda-köd (M31, másként NGC 224), amely nyáron éjfél előtt, télen du. 6 órától figyelhető meg a délkeleti égbolton – karácsony közeledtével pedig éppen a fejünk fölött jár. Ez egy teljesen önálló galaxis, ami azonban szabad szemmel számunkra csak egy 4-es erősségű csillagnak tűnik, vagyis a láthatóság határán van. (Az 1-es a nagyon fényes, 2-3-as fényrendű pedig a halványabb csillag, és a számozás tovább tart a csak távcsővel látható tartományban.)

Mit érez az ember, amikor életében először meglát az égen (már viszonylag kis távcsőben is látszik!), egy halványan derengő, fehér foltot, amiről azt mondják a csillagászok, hogy 100 milliárd Napot tartalmaz…? Nehéz megmondani. Ilyenkor tényleg nagyon kicsik leszünk, hogy óvatosan fogalmazzak.

De még nincs vége! Az Andromeda-galaxis ugyanis mozog, éspedig másodpercenként 270 km-es, azaz egy versenyautónál 3600-szor nagyobb sebességgel. Hogy elég gyors? Az. De van itt még más is – mert hm… felénk mozog. Ha nem jön közbe semmi (jó szöveg), 3 milliárd év múlva találkozik a mi galaxisunkkal! Szóval akkortájt, hogy úgy mondjuk… hát ne szépítsük, kő kövön nem marad. Még ha a csillagok mindkét tejútrendszerben jó távol is esnek egymástól – de ugye, a gravitáció.

Ráérősebbek úgy vélekednek, akkor még bőven van időnk – s ne is vitázzunk velük. Az van, kétségtelen – mégis! Szóval gondolkodjunk.

Hárommilliárd év – jó, jó…

Hm.

Aztán meg, van ott egyáltalán élet….?! Már az Andromedán. És mennyi? Ők is olyan nyüszítve keresnek egy másik intelligens életet valahol az űrben, mint mi (akik nem is vagyunk azok)? Van-e piramisuk? Akad-e J.S.Bach-juk, Albert Schweitzerük, s mi a helyzet az ottani Old Trafford-dal? Vásárolnak-e dühödten a népek karácsony előtt? Náluk is megtippelik-e holtbiztosan az elnökválasztásokat? De leginkább az érdekelne, mit gondolnak az Orion-ról (onnét egészen más, ha látszik egyáltalán) és a “rózsásujjú Auróráról”! Berzsenyi, Arany, Weöres – előfordulnak? Kocsis, Ránki…?

Hát ezeket a kérdéseket hagyjuk nyitva.

Maradjunk annyiban, hogy az Andromedát, mint égi objektumot illik egy életben legalább egyszer megtekinteni, és hagyni, hogy közben gondolatok jöjjenek hozzánk.
Bármilyen primitívek, bosszantóan megválaszolhatatlanok, vagy magasröptűek. Sebaj. Csak nézzünk fel az égre! – a többi kialakul. (Egyszer egy Ibrahim nevű beduin így tett, aztán Ábrahám lett belőle. Ki tudja…!)

Fogjunk hozzá – az égi hatalmasságok pedig munkálkodnak, ha hárommilliárd évente újragombolnák is a reverendánkat. Aki komolytalan, legyen ezután is komolytalan – én megmondtam!

 

PTB

 

 

 

12./ Madárszakértés

 

Nagyapát meggyanúsították, hogy „nagy madárszakértő lett”. Na, erről egyelőre nincs szó – ám kétségtelen, hogy ornitológiai tájékozottságán segített a kitűnő távcső, amit születésnapjára gyermekeitől kapott. S mégis mi történik – hát nem szabad szemmel lát olyasmit, amit azelőtt észre sem vett volna?

Ragadozó röpül, nem is tudni pontosan miféle, ölyv talán vagy bagoly – egy apróbb madárra. Méretük közt láthatólag nagy a különbség. Az efféle kilátástalan küzdelem az egyiknek reggeli, a másiknak a táplálkozási láncban elfoglalt rendeltetés betöltése.

Ám láss csodát – kicsike madár egyáltalán nem marad egyedül! Odaröpülnek társai, úgy négyen-öten, éspedig épp a ragadozó orra, pontosabban csőre elé. Kavargó röptükkel zavarba hozzák a marcona, ám éhes ölyvet (legyen az), mely egy darabig próbálkozik még, végül elkedvetlenedve irányt változtat, s keres magának valami egyértelműbb reggelit.

Hm.

(Ilyenkor jön a tanulság.)

 

Mert hümmögni kell, atyámfiai, nem ordibálni – mennyivel érthetőbb lenne így a világ! Szóval, hm.

Hm, hm!

Kicsi madárék ezek szerint megvédik egymást, magukat reggelinek kockáztatva, s azért ez sem semmi. Ha arra gondolok, mekkora az agyuk a miénkhez képest – na jó, ne példálózzunk, még valaki magára érti.

Teremtőnk mindenesetre abba a parányi kis madár-szívbe ott – mert ez szív dolga, atyámfiai – csak beleírta a segítőkészséget, vagy mit. Azok ott életük kockáztatásával segítettek – és lőn, sikerült is nekik.

Jaj, testvéreim! Kellene már egy jó messzelátó minden otthonba, hogy legalább azt lássuk, amihez nem kell messzelátó. Hogy még a madarak is tudnak jók lenni. (Azért sem szolidárisak, mert azt manapság sandán használják.)

Szóval, hm…

 

Sőt: Hm, hm, hm!

 

PTB

 

 

 

 

11./ Mátyásmadár, más néven szajkó

 

A kertben nagy madárélet zajlik. Verebeken és rigókon kívül nyáron légykapó, pinty, fakopáncs, csuszka, fakusz, billegető, sőt gém is előfordul – amíg ölyv vagy karvaly meg nem jelenik, nagy riadalmukra. Ősszel aztán megjönnek a dolmányos varjak, őrgébicsek, s fészkelésük után láthatóvá válnak a nálunk egyébként egész évben lakó szarkák és a szajkók is.

E két utóbbi valóságos háborúját, akarom mondani, békés területrendezési vitáját figyelhettem meg a minap. A szarkák (Pica pica) normális körülmények között 3-4-es csapatokban járnak, ám a mi szarkánk sokat akart, egész kertet – egymagának! Ezt a szajkók (Garullus glandarius) nem hagyhatták annyiban. Zárt hadrendben felvonult három gyönyörű, kékszárnyú (mátyásmadárnak is hívják őket) egyed, és barátságosnak nem mondható közeledéssel határozottan elűzték a magános, egyébként is fekete-fehér szarkát. Az el is röppent egy nem túl távoli fáig, s mikor tiszta volt a terep, visszamerészkedett.

De már ezt végképp nem hagyták annyiban Szajkó Mátyásék. Ráröpültek véletlenül, mint a parti vizeket nemzetközinek néző betévedőkre a vadászbombázók szoktak. Éppen csak arra jártak, úgy tíz centire. Szarka Tóni akkor jobb belátásra tért, s addig nem jött megint, míg a barátai is mind az öten ott nem voltak már vele – mind kigyúrt, izomagyú fekete szarka. A szajkók okosak és felmérték, hogy most a szarkáké a nagyobb tűzerő, s nyugton vártak. Egy idő után (nem volt három perc) el is húztak Pica picaék – és a mátyásmadarak folytathatták télre magot gyűjtő, azt az avar alatt elrejtő életüket.

E derék utóbbi nemzetséget – hogy kiderüljön, mire is jó ez a kerti kép – az erdők fiatalítóinak is nevezik, mert nem mindig találják meg az összes általuk elásott tölgymakkot, mogyorót, bükkmakkot – de azért így is szépen áttelelnek.

Az ember elmereng.

A huncut evolúció – hát nem ilyen fajra is futotta tőle…?! Hogy még az erdőt is fiatalítsa valaki. Fogadok, minimum biodiverzitásban gondolkodott, vagy direkte zöld volt!

PTB

 

 

 

10./ Jacqueline és a genderszabadság

 

Jakab a nyúl, mint ismeretes, nevét nagyapától kapta. Tessék csak emlékezni – midőn nagymama húsvét előtt hazahozta a piacról az unokák nagy örömére, nagyapa így szólt: bárminek elnevezhetitek, egyetlen feltétellel, hogy Jakab lesz a neve. A kérdés így magától megoldódott.

Jakab szorgalmasan ette a friss füvet, amit a kertből napjában legalább ötször tettek ketrecébe, továbbá a sárgarépát és más, a konyhából adódó zöldségeket. Örömét lelte az almának nem csak húsában, de csutkájában is, amiből soha nem hagyott semmit. Bundáját hosszú mosakodásokkal hófehéren tartotta, esténként pedig sebes köröket írt le ketrecében, míg szóbeli fraternáció, mesemondás, majd pedig orrának simogatása meg nem nyugtatta, amit fülét hátracsapva élvezett. Az unokáktól is gyakran bekönyvelhette az efféle baráti gesztusokat, akik egyenrangú barátként szívükbe fogadták.

Történt pedig, hogy jól elmúlt a húsvét és Jakab a nyúl immár kétakkora lőn, mint érkezésekor volt. Nyugtalansága méreteivel együtt nőttön-nőtt, s a családi tanács vélekedése szerint közösségre volt szüksége. Így egy közeli gazdához került, ahol volt már három kecske, tizenegy-néhány nyúl és számos légy. Utóbbiakat estidőben sűrűn látogatták a szomszédos utcában nyaranta ideiglenesen állomásozó fecskék – de már csak ilyen a biodiverzitás.

Jakabot a gazda egy tapasztaltabb, víg kedélyű, jó anyagi körülmények közt lévő bak ketrecében helyezte el a helyi viszonyokkal ismerkedésre, ami meg is történt.
Viszont Jakab egy bizonyos idő után ennek következtében 8 (nyolc) egészséges kis Jakabnak adott életet, s azokat szőrével betakargatva megfelelően szoptatni is kezdte. Nem volt mit tenni, új nevet kellett kapjon: Jacqueline lett, ami még előkelőbb is, mint a vidékies hangzású Jakab.

A tanulságokat persze le kellett vonni. Lényeg, hogy leghelyesebb a svéd modell követése: gender-identitás dolgában nincs helye sem elhamarkodott, sem autoriter eljárásoknak. Rá kell bízni, majd ő eldönti. Jacqueline például így is tett – s lám, ott a sok kis Jakab!

 

PTB

 

 

 

9./ Fornax

 

Ez a latin szó azt jelenti kemence, és a déli féltekéről látható egyik csillagkép neve. Az őszi hónapokban Közép-Európából is meg lehet pillantani tiszta időben, szorosan a horizont közelében. Összesen három halvány csillag alkotja. Tölcsérszerű formája az alkimisták olvasztótégelyét juttatta de Lacaille abbé eszébe, aki a 18. században bevezette leírását az „égi geográfiába” Fornax Chimiae, azaz Vegyi Kemence néven. (Ezt az alkimista “kemencét” nevezték görebnek, később pedig retortának is: hajlított nyakú, lepároló lombik volt.)

A Föld körül műhold-pályán keringő Hubble űrteleszkópot öt hónapon át a Fornax csillagképben található sötét foltra irányították, mert különösnek találták, hogy ott egyáltalán nem látszanak csillagok. Két hónapig nem mutattak semmit a naponta ezerszámra készült, óriási felbontású fényképek. Aztán próbálkoztak tovább, s lassanként apró fénypontok kezdtek megjelenni. Izgalmassá vált a dolog – további hónapok munkájával kiderült, hogy a „sötét folton” sok-sok ezer galaxis található, csillagok millióival, izzó gázcsomókkal és világító porfelhőkkel, tőlünk tízmilliárd fényévre.

Az Univerzumot 13,7 milliárd évesnek tartják, ezért a 10 milliárd éve hozzánk utazó fény nagyon régi galaxisokat mutat, amikről az is kiderült, hogy szabálytalan alakúak – nincsenek spirál-karjaik, mint a későbbieknek. A mi Tejútrendszerünk, ahol a Nap és a körülette keringő bolygók is találhatók a Földdel együtt, spirál-galaxis.

De miért fontos mindez? Mert maga a procedúra fehéren-feketén (pontosabban színesben) mutatja, milyen csalóka az emberi tudás. Először azt hisszük, valahol nincs semmi – aztán kiderül, ott sok-sok ezer galaxis található! Nézegetve a fényképeket viszont egy idő után rájövünk, hogy amit most látunk, az tízmilliárd évvel ezelőtt volt ilyen – s ezért meglehet, ott ma már valóban semmi nincs…

Egész tudásunk a világról és az életről ilyen billegő, bizonytalan képlet: ami ma bizonyosnak tűnik, arról holnap kiderül, lázálom volt csupán. Nem ismerős…? – dehogyis nem, mindenki tudja, hogy így állunk. Éspedig nem csupán a távcsővel látható dolgok tekintetében.

Szokták mondani, kissé népies bölcselettel, hogy „csak a halál biztos”. Egy teológus viszont azt találta mondani, Isten olyan biztos, mint a halál. – Na, ezen aztán lehet gondolkodni.

Mert nem is olyan rémisztő, mint amilyen igaz.

Ugyan miért nem rémüldözünk, mikor arra gondolunk (nem szoktunk arra gondolni), hogy hol voltunk a születésünk előtti évmilliárdokban? Pedig az éppen akkora kérdés, mint az, hol leszünk az életünk után! Szokatlanabb, igaz – s ezért, ha mégis felteszi valaki ezt a kérdést, kénytelenek vagyunk elismerni, mily féloldalasan, „egy irányba” rémüldözünk…

Nem baj, mindenen lehet változtatni!

Úgyhogy nézzük csak meg a dolgokat visszafelé is: tényleg, hol voltunk akkor, a születésünk előtti évmilliárdokban! Távcső, tudás, biológia, tudomány? Ugyan már. Itt
még az a magas gondolat sem segít, hogy “lehetőségében” megvolt az életünk – pedig jobb híján kénytelenek vagyunk erre gondolni. Mert ez valójában titok, igen, mély titok, ahova bizony a Térben és Időben Messzelátó Hubble sem segít bepillantani.

Csak a hit gyermeki bizonyossága – az viszont igen. Ugyanott voltunk, ahol életünk után is leszünk: Isten jóságos, atyai szeretetében. Milyen jó, hogy így van!

 

PTB

 

 

 

8./ Rend és káosz

 

Unoka két nap után indul haza szüleihez, s ebből a célból már fogja nagymama kezét. Összesen három perc a buszhoz, amely pontosan érkezik, és remélhetőleg régi és rázós, nem olyan unalmas, mint a csendben suhanó új. De aztán hosszú HÉV-ezés meg villamosozás jön, majd megint egy jókora séta, s végül fel a harmadikra. Nehéz eldöntenie, mit vigyen magával a játékok közül – mert csak két keze van, azok közül pedig egyikkel már nagymama kezét fogja. A piros labda itt marad, a zsiráf is, az apró delfin viszont megy, mert holnap indulás otthonról a szülőkkel – Balatonra! Az ajánlatot, hogy hazamenet előtt szedje összes és rakja vissza dobozába a játékvasút elemeit, három és fél éves határozottsággal visszautasítja. „Ezt így hagyom!” – mutat rá mesterművére. Az éhező, ám igaz költők, a még el nem ismert komponisták és építészek tenorja, csak éppen óvodás fekvésben. De a tónus az igazság tudatában magabiztos, s a nagyszülők azonnal tudomásul is veszik a dolgok állását.

Nagyapa elgondolkodva szemléli a szanaszét heverő játékok garmadát. Rendet kell rakni, amint a ház elcsendesül, ez kétségtelen. Aztán megáll egy pillanatra. Rend… hm… A festői rendetlenséget ott a szőnyegen ugyanis átszövi a kisvasút unoka által pompásan megépített nyomvonala. Kifogástalanul követi a szőnyegek közti sávokat, bekanyarodik a konyhába (ezt senki nem bánja), majd visszatér onnan, átmegy saját vágánya fölött, elhalad a sorompók előtt, bemegy két alagútba, kikerüli a vakvágányt… Hát ez a “rendetlenség”, amit most „rendbe kell tenni”…!

Mondják, hogy a természeti törvények viszonylag egyszerűek. Jó. Viszont több erő együttes érvényesülésekor bizonyos esetekben már a fizikai folyamatok harmadik lépése sem teljesen kiszámítható, nem beszélve a negyedik, ötödikről. Vagyis az egyszerű dolgok teljesen kaotikus helyzetet tudnak teremteni, s ennek az átláthatatlan zűrzavarnak közepén, ami egyébként az egész anyagi univerzumot is jellemzi (minden emberi értelmezési és „rendteremtési” igyekezetünk dacára), valahol egy galaxis spirálkarján ott az élet, amiben rend és nyitottság elképesztő kooperációban jelennek meg a szemünk előtt. Megfejteni nem tudjuk, létrehozni sem, úgyhogy az élet továbbra is a titkok titka marad – még ha egy-egy részmozzanatról akadnak is elképzelhető elméletek. Az élet olyan bonyodalmak lépései során jött létre, amit végiggondolni sem tudunk, s ahogy itt áll előttünk, mint működő valóság, ámulunk szerkezetén, hallatlanul gazdaságos rendjén és önszabályozásán. Még egy pók is, a parányi agyával, micsoda hálót tud szőni – s befoltozza, ha kell! Másféle váladékot használ az eleségét biztosító hálója hosszanti „tartókötelei” kifeszítéséhez, megint másfélét a háló szemeihez s az áldozatul esett rovar összecsomagolására. De előre sosem tudja, jön-e rovar egyáltalán, és ha jön, mikor jön. Elhagyott hálók sokasága jelzi, hogy nincs menetrend, történik, ami történik – rend és nyitottság összetartoznak a teremtettségben! Ha “az élet úgy hozza”, máshol és másik hálót kell építeni…

Szóval ne hamarkodjuk el, mi a rend és mi a rendetlenség. Ami nekünk rendetlenség, az unokánknak “megőrzendő életmű”; s ami egy, a mi Napunkhoz hasonló, szépen és egyenletesen világító csillag iszonyatos összeomlása valahol a világűrben, az az élethez elengedhetetlenül szükséges nehéz elemek keletkezését biztosító szupernova-robbanás.

A magunk – sokszor törvényt nélkülöző – önzése az embernél alacsonyabb világot képviseli. Aki azonban szabadságára, mint emberi méltóságára már rádöbbent, messze tovább jutott ennél. Tudja, hogy nekünk, embereknek döntenünk lehet, sőt kell is – szabadok vagyunk. Micsoda teher! Erőinkkel évtizedeken át gazdálkodni, egyetlen egy, gyönyörű szép életünket méltó módon leélni, tévedéseivel együtt is szeretni, értelmesen vigyázni rá… Hát akad min morfondírozni! S ha tényleg szívesen tesszük – mármint a morfondírt – itt van még hozzá néhány szó Madách-tól is:

 

„Szabadon bűn és erény közt
Választhatni, mily nagy eszme;
S tudni mégis, hogy felettünk
Pajzsul áll Isten kegyeleme.” (Az ember tragédiája, XV.szín)

 

PTB

 

 

 

7./ Lövőhal

 

Evolúció, ejnye-bejnye, megint ez a csintalan evolúció…! Az igazán politikailag korrekt (PC) megfogalmazás persze az lenne, hogy a halak különböző fajai demokratikus módon úgy döntöttek, legyen köztük legalább egy lövő is, aztán a szükséges forrás-átcsoportosítással és megfelelő világbanki hitellel biztosították az innovációs keretet. Tudományosék viszont erre a fejüket rázva rögtön azt mondanák, nem, mert a négy alapenergia, a gravitáció, az elektromágnesesség, az erős és a gyenge kölcsönhatás – valamint a Világegyetem általunk nem ismert (és elgondolni sem tudott) – 95 %-a összhatásaként végül nem is lehet semmi más az eredmény, mint bizonyos fejlődési fázisban éppen a lövőhal – ami aztán valahogy itt felejtődött további 60 millió évre.

Na már most, akkor maradjunk a tényeknél, ahol az értelmezések még nem zavarják össze a dolgokat. A jávai lövőhal (Toxotes jaculatrix) a sugárúszójú halak osztályának sügéralakú rendjébe, ezen belül a lövőhalfélék családjába tartozó faj. Összesen 20-30 cm hosszú, s megél tengerben és édesvízben egyaránt. Mint mondják, a hullámzást kihasználva eljutott Ausztráliába is – szóval, hogy úgy mondjuk, talpraesett hal.

Ami a részleteket illeti, faágakon üldögélő rovarokkal táplálkozik, melyeket a nyelvéből képzett „vizi-pisztollyal” lő le, éspedig a víz alól vadászva. Most tessék figyelni: ehhez tekintetbe kell vennie a víz okozta optikai törésszöget – jó, ezt megteszi, Jávában gyakorolta – de még a gravitációt is be kell számítani, mert a szájából kilövellt vízsugár nem feltétlenül függőleges! Ezen kívül még egy további trükköt kitalált: a vízsugár eleje lassabb, a későbbi része pedig gyorsabb, így „tolva” a vizet, végül egy puskagolyóként érkező, kövér és gömb alakú vízcseppel lövi le az ágról áldozatát. S aztán mit csinál ez a jávai lövőhal? Na, mit? Talált, süllyedt, hát persze, hogy akkor – megeszi.

Tessék a célzást komolyan venni, emberek. Nem pedig tiszta helyzetből, ziccerből három méterrel fölé lőni, mint szokása némelyeknek! S nem csak a focipályán, hanem általában és mindenkor. Indulatok, túlzások, túllövések nélkül, korrekten és pontosan. Ahogy a csillag megy az égen. Hiszen mi ráadásul fejlettebbek is volnánk, nem…?

És hogy még mókásabb legyen a dolog, ez a Toxotes jaculatrix a szájában neveli fel az utódait is (ahonnét egyébként lövöldözni is szokott – nem tudom, hogy oldja meg), mert arrafelé sok a buta sügér – azok meg mindig csak enni akarnak, nincsenek tekintettel senkire és semmire. Még saját, régi jó haltársaik utódnevelési szándékaira sem – egyszóval gyakori köztük a haltársiatlan viselkedés, na.

Akkor most ezek után – tudományosak legyünk, vagy PC-ek? Magam sem tudom. Maradjunk annyiban, hogy kezdetnek a szájunkat nyugodtan eltáthatjuk – éspedig nem egyszer, nem kétszer, hanem mondjuk háromszor is.

Ámuldozni ezen a “fejletlen fázisú”, jávai lövőhalon, mely a modern légvédelmet megszégyenítő precíziós célzó-berendezéssel van ellátva.

 

Úgy ott a víz alatt.

 

PTB

 

 

 

 

6./ A nyúl, azaz Jakab

 

A nyúl neve Jakab. Ez nem véletlen, nagyapa adta neki ezt a nevet. Így szólt unokáihoz, amikor nagymama húsvét táján hazahozta a hófehér nyuszit a piacról: Bármilyen nevet adhattok neki, egy feltétellel – hogy Jakab lesz a neve. Hát így az lett. Az unokák, már aki beszélni tud közülük, esténként Jakabról is kérnek egy mesét, csak úgy alszanak el.

Jakab, a nyúl jól érzi magát, hiszen ketrece felett időnként megjelenik valami nagy, mozgó árny, s ilyenkor ő friss füvet kap a mozgó árny kezéből. Napjában hét-nyolcszor is, hisz van elég fű a kertben. Gyakran beszél is a mozgó árny Jakabhoz, de ebből ő csak a nyúl-szótárban is meglévő szavakat érti, amik sajnálatosan kevesek – mondhatjuk, semmit.
Hálás a ketrecben elhelyezett faforgácsos illemhelyért, s pedáns nyuszi lévén, be is tartja annak használati utasítását – így a friss füves mező, ami Jakabnak a ketrecben jut, mindig tiszta.

Egyébként is szeret mosakodni, mellső lábaival hosszan tisztogatja magát, bundája állandóan hófehér. Örül, ha az árny a rácson át az orrát is megsimogatja – ilyenkor fülét hátracsapva élvezi az életet. Este sötétedés után az éjszakai hidegek miatt még a raktárba kerül, de ketrecében körbe szaladgálással jelzi, hogy szerinte neki is járna egy esti mese. Az árny bemegy hozzá a raktárba, beszél neki valami megnyugtatót, és aztán megsimogatja az orrát. Jakab ezután nyugodni tér, és reggelig csönd van.

Lehet testvéreim, hogy mi emberek is nagyjából ennyi értünk a magasabb világ hozzánk intézett szavaiból és gesztusaiból, mint Jakab a mozgó árny dolgaiból…?! Bizony atyámfiai, ez cseppet sem lehetetlen.

 

PTB

 

 

 

 

5./ Kettőből egy

 

Nézegeti az ember a világot. Télen a kert havas (mostanában max. egy hétig), aztán köd, eső és január végén már virítanak is a hóvirágok. Várhattak volna kicsit – de hát ők a higanyszálra érzékenyek. Nézzünk akkor messzebbre kis üvegházunkból – bár a kecses, menyasszonyi hóvirágnál alig van szebb a világon…

Mondjuk a Kuiper-öv, vagy még kicsit távolabb az Oort-felhő irányába nézzünk, ezekben képződnek az üstökösök. Képződtek, mondják, akik értenek hozzá.
Bolygórendszerünk szélén, a Naptól távoli, hideg régióban az ősködök, mondjuk úgy, elemi gázok majdnem abban az állapotban maradtak, mint sok milliárd éve lehettek, amikor a mi bolygóink (Merkúr, Vénusz, Föld, Mars stb.) hozzáfogtak kialakulni. Az úgy volt, hogy a hidrogén atomok (azok csak úgy keletkeztek egy “szinguláris pontból” – hm….) – elkezdtek összetapadni, mert a gravitáció összehúzta őket egymáshoz. Néhol nukleáris reakcióba is léptek, s mikor ezek az első égitestek, amilyen most a mi Napunk is összeroppantak egy jó fényes szupernova-robbanás kíséretében, lett belőlük szén, nitrogén, oxigén, vas, stb. Így már porszemek és kődarabok is lettek, de minél nagyobbá váltak, megint annál jobban magához vonzották a többieket, s rendesen megnőttek. Ha egy szál hidrogénben gondolkodunk, ami darab proton, plusz egyetlen elektron – márpedig ma is ebből van a világegyetem túlnyomó része – akkor szép teljesítmény egy pár milliméter átmérőjű porszem is, nem hogy a sok tízezer kilométer átmérőjű képződmények! Így nézve a dolgot a Föld se semmi – de a maradék ott a széleken higgadtan keringett tovább afféle távoli poros-gázos korong vagy hasonló övezet formájában. Nem sejtette, hogy a benne száguldó, apró kisbolygók világát egy majdan születendő, Gerard Kuiper-ről (1905-1973), jó sok kettőscsillag (!) holland felfedezőjéről és katalogizálójáról, a még külsőbb „felhőt”, valójában üstökös-zónát pedig a szintén holland /ezek hogy ráérnek/ Jan Hendrik Oort-ról (1900-1993) fogják elnevezni, mert utóbbi fogja kitalálni, hogy annak még ott kell valahol lennie. Aztán tessék, meg is találták, pont ott – az a rész tőlünk úgy százezer Nap-Föld távolságra esik, még a mi bolygórendszerünkben, annak is a legszélén. Nézzünk tehát akkor most, mondjuk – oda!

Mert mit is látni ott? Milliárdnyi kisebb-nagyobb üstökös-magot, amiben óhatatlanul napirenden vannak az ütközések, és ha a dolog úgy alakul, hát kilódul valami egy hosszúkás, elipszis pályára, s pl. minden 1973 évben elhúz a Naphoz csuda közel, összesen pár százmillió kilométerre, majd vissza a távoli Oort-felhőbe! Napközelben bekapcsol és szép fényes csóvát is húz (átizzik s árad ki belőle a gáz) – ettől hívjuk „üstökösnek”, aminek haja van – aztán megy jó sok időre vissza a sötétbe. A Halley-üstökös például hetvenhat évente jön, 1986-ban járt itt utoljára: igen szép volt. A magam részéről már nem fogom újra látni se üstökkel, se anélkül (innen).

Az üstökös-magok csuda egy pofák. Úgy álltak össze kisebb anyag-darabokból, s ezért gyakori forma közöttük pl. a kuglibáb-alakzat. A gravitáció miatt összetapad két kődarab az űrben, aztán százmillió év alatt lecsiszolják őket a velük ütköző kisebb-nagyobb testek szinte simára, de formájuk ma is jelzi, hogy valamikor ketten összejöttek s azóta nem eresztik egymást. Az eddig közelebbről fényképezett és tanulmányozott üstökös-magok egy jó része ilyen alakú. A minapában, 2014-ben le is szállt egy földi űrszonda (!) a “67P” nevű üstökösre, ez úgy 4 km hosszú. A Halley-üstökös szilárd magja 16 km, de a formájuk meglepően hasonló – kuglibáb-szerű…!
Volt itt az előbb egy felkiáltó-jel a kettőscsillagok említésekor, s nem véletlenül. Mert ezek a kozmikus “ikresedések”, hogy keringünk egymás körül, meg világítunk is, mint a kettőscsillagok teszik, aztán a különböző konkrét anyag-összetapadások is, ráadásul kuglibáb alakra, fura intézmények. Gondoljunk az emberi életre – de nem! Mondjuk arra, hogy a nagy halak hogy megeszik szegény kicsiket az óceán mélyén, ami ott bizony megtörténik, így hizlalják magukat, amelyiknek befér a száján a másik – és senki sem fordul Strassbourghoz, pedig aztán ez igazán felháborító.

Az Oort-felhőben meg főleg csak úgy eszik a nagyobb kövek a kisebbeket, néha meg éppenséggel lódítgatják egymást Nap-körüli pályára, elmész innen – igazán intézkedhetne már valaki!

Szóval – jöjjünk inkább vissza az Oort-felhői ütközések, összetapadások és üstökösítések világából, meg az óceán sötét, embertelen (haltalant azért mégsem mondhatunk) mélyéről ide a kertbe, a téli ködben csenden, szerényen álldogáló hóvirágainkhoz…? Ezek még virítanak, pedig már február van.

Becsüljük meg őket a mai üvegház-gázos, globálisan felmelegedő viszonyaink mellett! A hidrogén atomok, hogy úgy mondjuk, elég szépen összeálltak bennük. Gondoljunk az emberi életre – de nem, maradjunk a hóvirágoknál. S nézve őket, még Vivaldi téli hegedűszava is eszünkbe juthat. Akár – mert mostanában ezt is sikk hozzátenni.

 

PTB

 

 

 

4./ Hosszúszárnyú bálnák

 

Megint természetfilm – száz éve ilyesmiről még semmit sem tudtunk volna. Most már van víz alatti kamera és van helikopter, s mind a kettő kell is ahhoz a tudásunkhoz, hogy ez a lény képes volt valami elképesztő dologra – tanulni.
Ez a 15 méter hosszú, 30-40 tonnás vízi óriás (Megaptera novaeangliae) tízezer kilométert utazik az északi, halakban gazdag vizekhez, hogy ott szinte egész évre szólóan táplálkozzon, majd visszautazzon a melegebb déli vizekre párzani és utódot ápolni. Egyrészt valahonnét tudják, és emlékeznek is rá, hogy odafent északon hatalmas heringrajokra találnak, és ez megéri a sok ezer kilométer utazást. Hogy merre esnek az egyes égtájak a nagy kék mélységben, valahonnan azt is tudják – de ez most apróság.

Mert a lényeg az, hogy egy olyan vadászati módszert fejlesztettek ki, amihez foghatót csak a csapatban vadászó, legfejlettebb emlősállatoknál, például az oroszlánoknál találni, melyek okos, összehangolt munkával vadásznak. A módszert a bálnák közül egyedül a hosszúszárnyú, másképpen púpos bálnák tudták megtanulni, azok közül is kizárólag az Északi sarkkörhöz járók – egyéb fajtáik nem. Alulról közelítenek a táplálékul szolgáló hatalmas halrajhoz, s a felszín felé terelik őket, majd egyikük szabályos köralakban úszva buborékfüggönyt ereszt ki magából, amely nem engedi a parányi halakat elmenekülni – ők pedig szépen belakmároznak. Légi felvételről láthatjuk a tenger felszínén a hófehér buborék-kört, amelyen belül nyüzsögve
táplálkoznak.

Kutatók felhívják a figyelmet arra, hogy más bálnafajok ezt nem tudják, ehhez kifejezetten hosszúszárnyúnak (és púposnak) kell lenni, azok közül is északra úszó fajtának, mert azok, de csak azok, valahogy megtanulták ezt a módszert és gyakorolják is. Már most mi jusson erről eszünkbe?
Először is az, hogy ha már bálnák vagyunk, tartozzunk a tanulékonyabb fajták közé. Annyi, de annyi buta bálna van! És pazarolhatják is az ezer kilométereket, pedig csak megfelelő helyen kellene kiengedni a buborékokat (mint a szép orgonáláshoz is összesen a megfelelő billentyűt kell lenyomni a megfelelő pillanatban). Tehát, butaság kizárva, nem kifizetődő – tessék tanulni! Ezt nem lehet eléggé hangsúlyozni.
Viszont van itt még egy apróság. Amíg valaki buborékol, a többiek esznek. Jóízűen, sokat. Lehet persze mondani, hogy ez csak szervezés kérdése, közgazdaságtan, beosztás dolga – de ha nagyon akarjuk, akár önmegtartóztatásnak is nevezhetnénk. Az állatvilágban.

Hoppá.

Szóval alulról is tanulhatunk valamit? Ahogy elnézem magunkat, a profit maximalizálásának derék módszerét (kapitalizmus) ez mintha meghaladná csöppet. Hm. De azért senki ne gondolja, hogy itt csak a társadalmi berendezkedésekről volna szó. Azokat ugyanis rendszerint emberek (Homo sapiens) csinálják, akiknek van magánéletük, szférájuk, meg satöbbi.
Nem volna ideje kicsit rendesebben körülnéznünk, akkor már, ha van hozzá víz alatti kameránk és helikopterünk is…?!

 

PTB

 

 

 

3./ Horgászhal a tenger mélyén

 

Bizonyos halak gerincének harmadik csigolyája megnyúlt, ahogy a természetfilm kísérőszövegében mondják, a hal megnövesztette, éspedig – mit tesz Isten – horgászbot alakúra, amely hátulról pont a szája elé nyúlik. A hal (a maga evolúciós önfejlesztő tevékenysége során) így intézte a dolgokat, s midőn vadászni óhajt, apró halacska ficánkolását mímelve mozgatni is tudja a huncut nyúlványt. A kíváncsi zsákmányállatok, melyek maguk is táplálékot keresnek, bámulva a csalétket éppen azon elmélkednek, ugyan ehető-e számukra, ám – Da Ponte és Mozart Don Giovanni-jának Regiszter-áriája szövegével élve – „Voi sapete, quel che fa”…(1)

Itt abba is hagyhatnánk rövid eszme-futtatásunkat, hiszen aki elmélkedni akar, már ebben a víz alatti talányban is lelhet magának elegendő goethei Gleichniss-t,(2) vagy, ha valakinek úgy jobban tetszik, meditációs objektumot. Egy hal úgy dönt, márpedig ő nem hagyja, hogy a horgászás köztársasági elnökök (3) s egyéb, az ő étlapján még csak nem is szereplő un.
homo sapiensek privilégiuma maradjon, mert ő is akar. És tessék, megy is neki!

Ám kérdezzünk.

Ha örök, teremtő szellemi valóság, Logosz-Ige nincs, felejtsük is el, csak szegény éhes, horgászni még nem tudó buta halacska a tenger mélyén (ki azért éppen fejlődni óhajt) – ugyan mennyi időbe telhetett neki, amíg a „Fittest survives” (4) elve alapján először kipróbálta a csigolyanövesztést oldalra, hátra, rézsútosan több irányba, szóval 360 fokban mindenfelé… Csak az maradt ám életben s választódott ki természetesen, melynek volt annyi esze, hogy végre előre is növeszt egyszer ilyet, hátha. Naaaaaaaaaaaa….. – és lőn!

Nocsak.

De még kellene a végére egy jó, ficánkoló csalétek is – hm, hát jó, legyen az is…. Idegszál nélkül viszont semmit nem ér a dolog, féllábú óriások vagyunk, mármint halként (csalétek kialakítása, plusz idegszál odavezetése pont oda, ahova kell, próba-szerencse alapon per sacc minimum százmillió év, na jó, plusz-mínusz valamennyi) – a mozdulatlan csali ugyanis nem csali. Szóval mennyi időbe is telhetett, míg mindez a természetes kiválasztódás alapján úgy kifejlődött…? S ha ez a dolog valóban annyira bevált, az összes többi halfaj, melynek nincsen horgászbottá fejlesztett, pontosan előre (nem hátra, nem oldalra, nem rézsútosan csak úgy valamerre nyúló – ezt nem győzzük hangsúlyozni) harmadik csigolyája, mint “nem fittest”, miért nem halt ki…?

S egyáltalán, kiiktathatjuk-e ezek után Acquinói Tamás Arisztotelész alapján hangoztatott célszerűség-gondolatát, (5) mint tudománytalan, metafizikai koncepciót – látva ezt az igen csak szellemdús fejlődést?
Bizonyítani eszünk ágában sincs semmit. De az elmélkedés, sőt ámuldozás szabadságát ne akarja tőlünk elvenni senki. Hogy még egy víz alatti, buta kis lénybe is mennyi logosz (6) szorult…honnan is… honnan is…

Jóságos ég, csak nem beletették…!

 

Jegyzetek:

1./ “Jól tudjátok, ez mit csinál….” (szabad fordítás, PTB)
2./ “Alles Vergängliche ist nur ein Gleichniss” – minden mulandó dolog csak hasonlat. (Goethe: Faust II. Chorus Mysticus)
3./ A jelenlegi (2015) magyar köztársasági elnök, Á. János pl. szeret horgászni
4./ Ch.Darwin: A fajok eredete (Meg kell azonban jegyezni, hogy maga Darwin távolról sem volt ateista. A teremtő nevét következetesen nagy betűvel írta Creator-nak, akit személynek vallott, és akinek munkájáról áhítattal beszélt. Fontos ezt tudni azoknak az igyekezeteknek összefüggésében, melyek az evolúció gondolatát ateista propaganda céljára vélik kiaknázhatónak.)
5./ St. Thomas: Summa Theologiae (az un. teleológiai bizonyíték)
6./ Alexandriai Philon (Kr.u. 1. sz.) szakkifejezése, amit azonban sokkal korábbról, Herakleitosztól (Kr.e. 535-475) idéz. Jelentése szó, értelem, ige, teremtő erő, istenség, igazság, kegyelem, de nem fogalmi értelemben, hanem az élet egyetlen, tündöklő pillanatának csodájaként.

 

PTB

 

 

 

2./ Megint méhek és darazsak

 

Természetfilm mutatja, hogy bizonyos lódarazsak megölik a méheket, lévén hozzá megfelelő mérgük, aztán a tetemeket elviszik lárváik táplálására a saját fészkükbe.
Igazi sorozatgyilkosok, egy perc alatt akár negyven békés méhet is el tudnak pusztítani gyors szúrásaikkal. Óriási veszély a méhkaptár bejáratánál megjelenő lódarázs, mert az egész kaptár népességét el tudja pusztítani, ha egyszer bejut a belső részekbe. Az európai méhek csak tömegesen kirajzani tudnak ilyenkor, mintegy áldozatul adva magukat, hátha az elpusztult testek el tudják torlaszolni a bejáratot, a többség pedig átvészeli a támadást. Néha sikerül, néha nem – nekik ennyi a védekezésük. Ám a természetfilm készítői ráleltek a japán méhekre is, amelyek érzékelve a közeledő halálos veszélyt jelzést adnak egymásnak, és beengedik a bejáraton a lódarazsat. Amikor az már szűk helyen van és nem tud elmenekülni, újabb jelre tömegesen rászállnak és minden oldalról ellepve “melegbe burkolják”, szárnyukat rázva negyvenhat fokosra hevítik magukat és ezzel a lódarazsat is, amely egyszerűen megsül és elpusztul.

A világon minden metafora, mondta Goethe a Faust II. utolsó soraiban, s ha ez így van, akkor megint gondolkodhatunk, mit jelent mindez. Talán azt, hogy a romboló erőkkel, amik lelki síkon is támadnak, amik hitünket és örök életünket akarják elvenni, lehet tehetetlenül szembenézni, de lehet saját stratégiát kidolgozni és megküzdeni is. “Belepusztulhat” valaki a küzdelembe, áldozattá is válhat, ha nincs jobb megoldása – ám igenis le lehet győzni a nálunk erősebb, a mi esetünkben az emberen túli erőket is. Elszántság és értelem kell hozzá, az igaz.

De ugyan miért ne lehetne valaki egyszerre elszánt és értelmes..?

 

PTB

 

 

 

1./ Méhek és darazsak

 

Valószínűleg testvérek. Ránézésre akár össze is téveszthetők, pedig más világot képviselnek.
A darázs fullánkja valóban mérges. Távolabbi rokon rossz helyre, nyaki ütőérbe kapott darázscsípéstől halt meg.

Pedig a darázs eredetileg étkezéséhez használja: megszúrja a még zöld, kemény gyümölcsöt, majd pár nap múlva visszatér a megbarnult, puha folthoz s kinyalogatja. A kemény felülettel nem tud mit kezdeni. Ha csapkodnak körülötte s ő is megijed, fullánkját kifejezetten támadásra használja, riasztva a többi, közelben lévő darazsat is. Szúr és továbbrepül. Mézet nem gyűjt, gyümölcsöket rongál, de még dögöt is eszik – hús szagára mindenhol ott terem.

Nem így a méhek. Közösségben, ahogy méhészek nevezik„családban” élnek, s gyönyörű otthont építenek, ahová egész télre elegendő eleséget, aranyszínű és illatos mézet hordanak, vagyis “mézelnek.” Beporozzák a virágokat, szorgalmasan egyikről a másikra szállva virágport gyűjtögetnek, hogy abból mézet szublimáljanak. A méz édes és gyógyító. A méhecskéknek is van fullánkja, sőt mérge is – ám csak egyetlen egyszer használhatják, s abba is mindjárt belehalnak: nem tudják fullánkjukat kihúzni. Ha valamibe egyszer beleszúrták, egész belső részük kiszakad. Neki nem szabad szúrnia – ha félelmében mégis rákényszerül, maga is áldozatul esik. A biológusok erre azt mondják, ő még az evolúció “alacsonyabb fokán” van – a darázs későbbi és “fejlettebb”…

Íme, az önmaga ügyében, saját megmentésében “sikeres”, másokra veszélyes darázs, meg a szorgalmas, mézet gyűjtő, építkező, mindenestől “közösségi” s ugyanakkor áldozatul eső méhecske. Formájuk, méretük, még a színük is hasonló. Szinte ugyanaz, mondanánk – metaforaként mégis minden egészen más.

Tegyük föl, hogy van evolúció, folyamatosan zajlik– bár a dolog ma is csak elmélet, százötven év alatt nem akadt meggyőző igazolása. Tegyük föl továbbá, hogy három és félmilliárd év (ilyen idősnek mérik a föld életkorát) elég a darázsnak, hogy megtanulja, milyen vegyületeket kell összegyűjtenie fullánkján fajának sikeréért, sőt, ezt képes is létrehozni. De mit akarhatott “az evolúció”, mint tanulási és kiválasztódási folyamat (így nevezik) egyetlen dolog két, egymáshoz formájában hasonló, “üzenetében” azonban különböző, sőt kifejezetten ellentétes “hangulatú” lény megtervezésével és felmutatásával? Mind a két faj létezik – életképes és működik!

“Lett ilyen is, meg olyan is” – talán még a vállát is megvonja, akinek ez elég.. Ha azonban valakit foglalkoztat a dolgok jelentése, mondjuk üzenete, az kénytelen föltenni, hogy egy nagy intelligencia örömét lelte a pazarlásban: ugyanabból a dologból két fajtát, egy angyali s egy démoni változatot létrehozni. Ki tudja, hátha lesznek még lények, melyek ha elég “fejlettek” – akár meg is értenek valamit a dologból. Hosszú még az evolúció.