Meditációk

30./  A naspolya helyes megevéséről

 

Egy jól működő és muzikálisan hangolt szimfonikus zenekarból egyszer valaki elkezdte irtani azokat a hangszereket, amik nem számítottak a kedvenceinek. Eltűnt sorra minden, végül egy szál hegedű, és talán még a fagott maradt. Ők aztán muzsikáltak az illetőnek holtáig.

Hasonló ostobaság a gyümölcsöket szőlőre vagy déligyümölcsökre redukálni, mert bár ezek ellen semmi kifogásom, sőt, de a fák ízes termésének sokaságában számos, különböző hangárnyalatú és fekvésű regisztert hagyott még ránk a (mostanában evolúciónak csúfolt) Teremtő. S miután az értelmes gyümölcsevés valóban csak az orfikus muzsikához fogható, ez egyszer ne hagyjuk szó nélkül a naspolya ízeit sem, s tárgyaljuk helyes evésének módját.

Távoli párhuzam itt, jegyzem meg, a viola da gamba kikopása a szimfonikus muzsikálásból. A térdhegedű a reneszánsz és barokk idején elengedhetetlen volt. A naspolya persze ennél sokkal régebben lehetett fontos eledel, talán a gyűjtögetés időszakában. Akkoriban megbecsültünk még mindent, ami ehető volt, mert tudtuk az illemet és ismertük a szükséget. Azután jött a vadászat meg a földművelés, s e páratlanul szerény erdei gyümölcs, máshoz nem fogható olajaival együtt a peremekre szorult.

Nem is csoda, hiszen nem alkalmas konyhai feldolgozásra, kizárólag majszolgatva, egyetlen ember által fogyasztható. Hadseregek ellátmányozására, de udvari, sőt családi étkezésre is tökéletesen alkalmatlan, vacsoracsatában nem bevethető. Egyszemélyes, mondjuk úgy arisztokratikus gyümölcs – ízeit csak az ismerheti, aki már megszerette.

Feltéve persze, ha az illető még nem nyilatkoztatta ki élete egy szerencsétlen és sötét pillanatában, ég és föld elszörnyülködésére, hogy ő a naspolyát nem szereti. Az ilyenek menthetetlenek, mint akik önmagukat zárják ki a teljességből. Ha a bölcs egyszer arra int, hogy ne feledkezzünk meg a naspolyáról, akkor annak eleget kell tenni. S ki is derül rövidesen, mert ez a dolgok apokalipszisének természetes rendje, hogy nem is velünk és kamaszos choosiness-ünkkel kezdődött a történelem.

Általában november második felében fogyasztható leghamarabb, de csak ha a fa déli fekvésű, szélvédett helyen áll. Más viszonylatokban karácsony és újév sem meglepő. Pár nap utóérlelés persze még kedvező körülmények között is magától értetődik, miképpen a nemes birsalmáknál és jobb őszi körtéknél, azonképpen itt is. A gyümölcs a ház teraszán oly spirituális többlet, amit a szokott színvonalú fali csendéletek a szobákban legfeljebb, ha parodizálhatnak.  Amint setétbarnás a megszedett naspolya héja, s hozzá puha a tapintása is, tehetünk egy kísérletet.

Ne huzatos helyen együnk, mert az árt az ízületeknek. Éhségünk elverésére pedig válasszunk tóalmási füstölt kolbászt, jó kenyérrel és paradicsommal, esetleg  paprikás szalonnát lila hagymával, de a naspolya másra való. Az élet ünnepe – oly átszellemült emelkedettség, ami köznapi megoldásokkal nem helyettesíthető. A naspolyaellenesek, sőt, még a közömbösek társaságát is kerüljük, lehúzóan hatnak kedélyünkre. Ők az ügy kerékkötői, bajkeverők és megbízhatatlanok. Antinaspolyák, ne szépítsük. Föl kell viszont készülni a lehető legjobbakra, midőn a viola da gamba szólóestje közelít!

Minden a hámozással dől el. Ez az Introitus, világias körülmények között pedig Overture. Megtörténik a téma bejelentése, mely mindenkit azonnal frappíroz. Kicsinyes, az élettel szemben fukar emberek persze rögtön törölgetni kezdik ujjhegyüket, és gyanakodva vizsgálgatják a héj alatti parányi ehető részt, miközben fogalmuk sincs, mit veszítenek, ha föladják vállalkozásukat. Balsorsukra, mindig találnak megfeketedett részt is. Kés, egyéb decens fém használata sacrilegium, lévén szó fructus silvanusról.  „Itt nekem mindenem mancsos lesz!” kiáltják – s valóban. A naspolya szakadozó héjának eltávolítása komplikált művelet, de hát a disznóölés nem az? És idézhetnénk más példákat is a szellemi életből.

Vegyük azonban úgy, hogy legalább részben sikerült a hámozás. Akkor következik a téma kidolgozása, az egyes magok (egyszerre legfeljebb kettő) szájunkba vétele és róluk a húsozat fogainkkal s nyelvünkkel, ízlelgetve történő eltávolítása. Addig folyik egy-egy ilyen eljárás, mígnem a magvak csont simákká válnak, s belőlük továbbiak már semmi körülmények közt ki nem nyerhetők. Ez a naspolya „megevése”. Íze normális esetben a birsalmasajt és nemes, gyümölcsös fehér bor aromájának ötvözete – s bár ezt a bűnbe esett ember rendszerint nem észleli, mert érzékei eltompultak a jóra, eszünkbe juthat még a menta és a levendula illata, továbbá őszi esték tűz körüli találkozásainak ritka arcai is.

Leghelyesebb, ha azt mondjuk, ennek a gyümölcsnek kifejezetten naspolya íze van. Azért is rendben van ez így, mert az illó olajok hosszú lecsengésű, tartalmas és fecsegést nem tűrő utóízéről van szó, melyeket szájunkban ízlelgetve mindenkor mély és igaz belátásokhoz juthatunk. Eljön a valódi elmélyülés, fölmerülnek élet és elmúlás dolgai. Hümmöghetünk is mindenképpen, természetesen legato – ha valaminek, hát annak itt jó helye van. Lehet szőni különböző terveket és megbocsáthatunk régi rosszakaróinknak is, továbbá elhatározhatjuk, hogy megváltoztatjuk életünket. Semmi építő szándék útját ilyenkor nem tanácsos állni – a világ egyedül ezen a módon juthat a javulás állapotába.

Végül, egy jól meghatározott idő után, a héjak és magvak eltakarítása következik. Fertályórának bizonyos részére gondoljunk, parlando rubato. Ez már tulajdonképpen a coda, ami viszont egyben visszatérés is. A fontos az, hogy mint mindenütt, itt is az élet nagy harmóniája uralkodjék, s akkor nem hiába találtunk vissza elfeledett, régi táplálékunkhoz. Retro ad fontes mondták a reneszánszban, s mi több, a reformációban is. Ezúttal hát ennyit most a naspolyáról, valamint annak helyes megevéséről.

PTB

 

 

 

 

29./ Termékmegjelenítés

 

Tévéműsor (részlet)

 „Műsorunkat 12 éven aluli nézőinknek nem ajánljuk.”

 

…és mit üzen az ország lakosságának határainkon innen és határainkon túl?

-Mindenkinek jó egészséget, és hosszú boldog életet kívánok!

Nemsokára itt az ünnep – esetleg azzal kapcsolatban?

-Szeretet, az kell nagyon! Sok a magános – tudja, hogy van.

Igen, persze….De azért mondjon még valamit a fiataloknak is!

-Hát legyenek biztosak a dolgukban, az fontos. Az élethez kell, már az önbizalom. Szerintem.

És mondja, a legelső alkalommal mit élt át? Mit érzett abban a pillanatban? Nem izgult?

-Dehogynem! Azt én ott embernek nem kívánom – olyan nincsen egy még.

Whiskyt is ezért ivott előtte?

-Persze, de az mindig egy szükséghelyzet volt. Ott van az ember teljes kiszolgáltatottan, nem számíthat senkire – borzasztó egy helyzet, érti. Mondjuk meg az őszintét, én nem kívánom azt senkinek. Ilyen feszültségben élni.  Beszélgettük is a kollégákkal, amíg bent voltam, hogy ezt mások nem is értik.

Persze…. de higgye el, én megértem, nagyon is.  Emberek vagyunk. És hogy áll a film?

-Készül most velem egyszerre több is, melyikre gondol…? Azt jelenleg látom, hogy a filmesek közt elég sok a gengszter. Legtöbben szerintem úgymond még a molesztálástól sem riadnának vissza, annyi szent. De hát ma ilyen a világ, kevés a rendes ember. Sajnos!

Valószínűleg igaza van. Köszönjük a beszélgetést, és hogy ilyen korán reggel bejött hozzánk ide, a stúdióba. Találkozunk a bemutatón, kedves nézőink!

-Én is köszönöm!

 

„Műsorunk termékmegjelenítést tartalmazott.”

 

PTB

 

 

 

 

 

 

28./ Kozmikus tudat

 

 

2017. augusztus 17-én 14 óra 41 perckor gravitációs hullámot észleltek az erre a célra évek során kifejlesztett különleges, szuperérzékeny amerikai műszereken. Két másodpercen belül pedig fény, rádióhullámok és gamma-sugárzás is érkezett a világűrből ugyanonnan – amit a föld számos pontján, sok egyéb távcsővel is érzékeltek.

 

A dolog jelentőségét az adja, hogy gravitációs hullámokról eddig még csak nem is tudtunk. De lám, ilyen is van, s bizonyos elméleti megfontolások és várakozások után most már mérni is lehet. A térben fénysebességgel érkező hatásról van szó, ami (a terjedő fényhez hasonlóan) függőleges-vízszintes irányban hullámozva ki-kitüremkedik és szűkül.  Különben ő maga egy egészen normális vonzáserő változás: mint például az lenne, ha a Hold hirtelen 100 ezer km-rel közelebbi pályán keringene a Föld körül, mint jelenleg teszi, s ezzel 150 méteres árapályt keltene a tengereken – csak annál ezer nagyságrendekkel gyengébb. A gravitáció változása, aminek bekövetkeztét feszülten várták a csillagászok az égbolt megjelölt helyéről, a fent leírt módon hullámtermészetűnek bizonyult, s e tudományos szenzációt, a nagyon apró “lökéshullámot” mintegy 100 percen át műszeresen érzékelték is.

Mi történt? Tőlünk 130 millió fényévre, a Hydra csillagképben van egy NGC 4993 nevű galaxis. Ennek szélén két Nap-méretű neutroncsillag először nagyon megközelítette egymást, aztán gyorsulva keringeni kezdtek egymás körül, végül pedig összeütköztek és fuzionáltak. Ilyesmi, mondják, megesik az Univerzumban – de mint kiszámolták, a valószínűsége százezer évenként nagyjából egy.

S hogy mi a neutroncsillag? Ha kiég a Világegyetemben egy Nap típusú csillag, mert elfogyott a nukleáris fűtőanyaga, akkor hatalmas fénykibocsátással fellobban – ezt hívják szupernovának. A földről egy felragyogó, új és fényes csillagnak látszik, ami azonban rövid idő után összeomlik és elhalványul. Igen apró, ám hatalmas tömegű égitest jön létre ilyenkor, ami nagyon erős Röntgen-sugárzást bocsát ki – ez a neutroncsillag. Tycho Brahe 1572-ben, majd később Kepler írt le ilyen „Nova stella”-t 1604-ben. Ők még a gamma-sugárzásról nem tudtak, csak a látható fény tartományában tudták megfigyelni a dolgot. A neutroncsillag anyaga olyan sűrű, hogy belőle egyetlen kávéskanálnyi a Nap tömegével lenne azonos. Ha ilyenből kettő fuzionál, mondjuk innen 130 millió fényévre, azt a földön már érzékelni lehet. Aki pedig ezt még a saját szemével látni is akarja :

Miért érdekes ez nekünk? Mert ilyen drámai történések során keletkeznek a nehéz elemek, ami nélkül az élet elképzelhetetlen. Valamikor a mi négy és félmilliárd éves Naprendszerünk közelében is lehetett egy szupernova-robbanás – különben most itt nix vas (ferrum), és nix hemoglobin, homo sapiens pedig még sokkal inkább nix! Ezt azért vegyük tekintetbe.

De volt, éspedig pont itt valahol a közelünkben, embertársaim. Ráadásul egy olyan, de olyan – hogy az messze földön híres szupernova-robbanás kellett legyen a talpán. Mondjuk a Lokális Csoportban, vagy még közelebb, a mi saját tulajdon galaxisunkban, a Tejútrendszerben – ki tudja. Ne is tagadjuk, jobb szembenézni a dolgokkal – egyszerűen kellett lennie. Hiszen mi földi lények jelenleg mind élünk, lélegzünk, s a friss oxigént éppen a hemoglobin vastartalmú vegyületei szállítják a tüdőből a szíven át az izmainkba, sőt még az agyunkba is… szóval úgy kellett az a neutroncsillag, mint egy falat kenyér. Pedig egy „Nap ” robbant ott föl, pontosabban le. Mondanánk, milyen kár érte, még élhetett volna szegény, alapjában egészen fényes volt – de lám szupernovizálódott és kiégett, egyszóval nem volt mit tenni. Bele kell nyugodni. Ilyen az Univerzum.

Mit belenyugodni, ez sületlenség (szupernova előtti állapot) – megünnepelni inkább! A kis kékes fényfoltból ugyanis ott az NGC 4993 szélén többek közt még az arany színképét is ki tudták mutatni – de maradjunk most a nehéz elemek közül a vasnál. Amit szög formájában bármikor fejünkön találhatunk, vagy beljebb (ha van), akár gondolatként is előfordul. Akinek nem inge, az persze ne gondoljon rosszra – de szóval gondolat… Hm! Gondolat. Ami vas nélkül nincs, no! Az tudvalévőleg tartást ad, az arany meg ragyogást. Igaz, utóbbi egyáltalán nem vegyül mással, csuda arisztokratikus egy elem – úgyhogy most csak szimbolikusan említsük. Persze nem árt úgy sem, hiszen néha látjuk is embereken. Már az aranyat. Türelmükben, jóságukban, meg ilyesmi. Nehéz elemek, igen – amik súlyt, hogy mást ne mondjunk, jelentőséget adnak.

Hát így lesz egy kozmikus kataklizmából valami hasznos. Azért ez elgondolkodtató, nem? Neutroncsillagok egyesüljetek, mi pedig gondolunk majd valamit – vas már van hozzá!

Tessék talán néha ily távlatokban is elhelyezni kisded gondolatainkat. Valami azt súgja, szelídebbek lesznek. Meg tetszik látni, még megfontoltabbak is, nem annyira önközpontúak, háztájiak, stb. stb. Jusson csak eszünkbe, ha például fölmegy a pumpa, hogy az ereinkben keringő vas minimum ötmilliárd éves – lehetünk tehát higgadtabbak, sőt akár bölcsebbek is…

 

Akkor pedig már meg is érte, kérem.

 

PTB

 

 

 

 

27./ Kár felnőni, ha egyszer angyalok is lehetünk

 

Anyuka hozza haza kisfiát az óvodából. Kapunyitásukkal bejön egy idős néni is, aki sorra felnyitja a kukák fedelét. A gyermek kérdi édesanyját a lépcsőházban, ki ez ott, és mit csinál. Egy nagyon szegény néni, mondja az, aki azért nézi át a kukákat, hátha talál benne valami számára hasznosat. Aztán eszébe jut az anyukának, hogy maradt egy túrós batyu, amit nem evett meg a kisebbik délelőtt a játszótéren. Ez egyébként fiának is kedvenc csemegéje. Megkérdezi a rosszcsontot kéri-e, vagy adják a néninek – az habozás nélkül az utóbbit választja. Pedig a túrós batyu az túrós batyu…

A másodikról visszafordulva az utcán érik utol a nénit, aki nagyon örül a vacsoralehetőségnek, és szépen megköszöni. Aztán megint hazaindulva  kérdezi a gyermek a lépcsőházban anyukáját, hol lakik a néni, és hogy hívják. Nem tudom, feleli az, de valahol a közelben lakhat. „Nem baj – mondja a négyéves kisfiú – legközelebb majd megkérdezzük tőle, és ő is a barátom lesz!”

 

Ó, Istenem…

 

PTB

 

 

 

 

26./ Hálás rózsák

A rózsa Goethe szerint a legtökéletesebb növény. Ezt nem egy széplélek mondja, hanem olyan író, költő és egyetemes gondolkodó, akinek irodalomtudományi, festészeti, alkimista és fénytani kutatásain túl gazdag ásvány és növénygyűjteménye is volt, s egész életében foglalkoztatta az „ősnövény” föllelése. Elmélkedik az ember, ugyan mire utalhatott fenti kijelentésével – de nem kell messzire menni. A rózsa virága egyszerűen gyönyörű, nem lehet betelni elbűvölően tartózkodó, elegáns illatával – s még meg is védi magát tüskéi révén a mohó szerzési vágy ellen. Lassan a testtel, barátocskám, ha a világ dolgaiban zsákmányt látnál – szóval még pedagógus is… És mennyi fajtája, színe és formája van!

Goethe weimari házában, mely persze irodalmi búcsújáró hely, ma is a rózsáknak jut a kertben a legtöbb hely. Sem a természet szabálytalanságát idéző angol kertet, sem pedig mértani, szimmetrikus franciakertet nem csináltak belőle – helyesen. Maradtak a rózsák, házi veteményekkel s néhány gyümölcsfával, ahogyan akkoriban használták a kertet. Az emeletes ház másik, utcai oldalán, ahova a klasszicista homlokzat néz, kis teret találni. Schiller, de később Eckermann is innen nyíló, közeli utcákban laktak. A térre utóbb szőlőlugast telepítettek a tisztelők, üldögélő padokkal, ahonnan jó elnézni a házat és elmélkedni egy nagy életen, s a hozzá tartozó rendkívüli életművön. Aki e polgári házban élt, az a rózsákat szerette.

Én is így vagyok, mióta ráérek ilyesmin gondolkodni. Minden virág szép, de a rózsa valahogy más. Ültettem is belőle két csoportot a kertben: citromtól a tüzes narancsszínűig az egyik társaságot, ők a “sárgák” – másikat pedig a rózsaszín, fehér és vörös színköréből, ők a “pirosak”. Ennek úgy két-három éve – mára mind gyönyörűen virít. A szálrózsa a kertben nyár elején virágzik, ám megfelelő gondozással derék másodvirágzás érhető el. Mert a növények, szemben az emberekkel (tisztelet a kivételnek), tudnak hálásak lenni – emlékeznek arra, ha kaptak valamit. Alkalmas metszés és táplálás után, az elvirított részek gondos eltávolításával ősz elején újra teljes díszben pompáznak. Ha a nyári hőségnapok estéin vagy kora reggelein még locsoltuk is őket, október végéig gyönyörűen virágzó rózsakertünk van – mely szinte szebb, mint a májusi volt. Hát ezen is lehet gondolkodni. Netán meditálni is.

 

Mondjuk ezekkel a csomópontokkal, szépen sorban egymás után: rózsa, illat, nyár, gondozás, ősz.

Behunyt szemmel, mindre szánva egy-egy percet.

 

Miért ne?

 

PTB

 

 

 

 

25./ Őszi hangulat

 

A kertben többszörösére nőtt a madártevékenység. De szinte máról holnapra. Megjelentek a szajkók és a szarkák, csapatba verődtek az elegáns, szürke rozsdafarkúak, melyek utolsó tanácsokkal és bemutató oktatásokkal erősítik másodköltésű ifjoncaikat, és láthatóbbá váltak a télire házhoz húzó, félénk cinkék is. Jót tesz nekik a közeli nyílt és füves rét – szabad elvonulást biztosít gond esetére. A dolmányos varjak és a karvaly sem rejtőznek már annyira a fák ágai közé – igaz, az őket bújtató levelek is szépen csendben sárgulnak, s lassan hullanak.
Nézem a szakkönyvben, mi lehet az, hogy hirtelen úgy megszaporodtak itt a szárnyasok, végtére is nem vagyok ornitológus – hát kiderül, hogy egyszerű életritmus. Lezárult a tavaszi-nyári költési idő, és szeptemberben a sűrű bokrok védelméből előtűnnek, elősereglenek – immár utódaikkal. Éppúgy, mint az embereknél aztán, ha van rá mód és alkalom, náluk is sűrűsödnek a társas élet eseményei.

Ősszel, betakarítás után gyermekkoromban még gyakoriak voltak a szüreti felvonulások és mulatságok. Aztán ilyentájt történelmileg több nagy vallás is újévet ül a szeptemberi újhold kapcsán, szaporodnak a különböző egyéb ünnepek, beköszöntenek az őszi ülésszakok. Ezek szerint ám a madarak is pontosan érzékelik, hogy vége a nyárnak és kezdődik valami más.
Hancúrozásukban gyakorlatias készülődés rejlik: a vonulók tréningeznek, hogy jó erőben legyenek a napfényesebb tájakat idejében elérni, az itt maradók pedig gyűjtögetéssel és terepfoglalással mennek a tél próbái elé. A nap merülése egyre érzékelhetőbb: reggel már csak fél hétkor kél, este pedig fél hétkor nyugszik. Hűvösebb odakint, bár igazi hideg még nincs. De esőben és szélben immár barátságtalan, egy-két kivételes időt leszámítva vége is a teraszos életnek, s kezdjük megbecsülni a szobát. Elmélázunk a nagy óraütést hallva…

Nem is tudjuk igazán eldönteni, Csokonayra figyeljünk-é, aki a telet is dionűzoszi mámorral ünnepli:

 

„Itt van a zúzos december:

Bor van-é?

Bort igyon ma minden ember:

Évoé…!”

/Bakhushoz/

 

Mily szépen is énekli ezt eredeti, korabeli dallamával Kobzos Kiss Tamás Csokonay-CD-jén, két évvel korai halála után is…vagy pedig Áprily költőre hallgassunk:

 

„Most már a barna, dérütötte rónán

mulandóságról mond mesét a csend.

Most már szobádba halkan elvonulhatsz

s hallgathatod az álmodó Chopin-t.

.

Most már a kályhatűz víg ritmusára

merenghetsz szálló életed dalán,

míg bús ködökből búcsút int az erdő,

mint egy vöröshajú tündérleány.”

/Ősz/

Ünnep vagy melankólia – magunk sem tudjuk, melyik is esztendőnk hullása… Tán összeférnek, ki tudja – mint annyi más e hosszú és mérhetetlen bonyolult életben! Ha elég nagy a szívünk.

 

PTB

 

 

 

 

24./ Hát ez mi…?

 

Kip-kop-kop….

Aztán megint: kip-kop-kop-kop-kop…!

 

„Ezt te csinálod?”

„Nem.”

„Hát akkor…?”

„Szerintem egy madár. Talán Szpéró.”

 

És tényleg! Odanézünk, egy valódi madár igazi csőrrel – az ablakunkon ütögeti az üveget. „Ki kopog? Mi kopog? Egy fekete holló…!” – próbáljuk elütni, ám egy perc múlva újra kezdi. Nem fekete, hanem karcsú és szürke, és sokkal kisebb is, mint egy holló – egyébként sem vagyunk balladai kedvünkben. Vasárnap délután öt tájban, a kipihentek józanságával magyarázatot követelünk.

Mert harmadszor is. De ez már tényleg szokatlan!

 

„Miért csinálja ezt…?”

„Fogalmam sincs.”

„Tán lelt a párkányon valami eleséget, pókgubót vagy hasonlót – majd megpillantotta magát az ablaküvegben. Azt hitte egy vetélytárs, s nekiesett. Vele hadakozott.
Minket nem lát a függönyön át.”

„Meglehet…. de azért különös.”

 

Mikor még egyszer bekopogott, elneveztük „nárcisztikus madárnak”. S akkor, mintha meghallotta volna – elment.

 

„Nahát!”

 

Én sem tudtam okosabbat mondani. Jön egy madár a gyanútlan jólét közepette – s egyszerűen kopogni kezd az ablakon. Még ilyet! Nahát.

Ezek szerint nem feltétlenül olyan racionálisak azok a bizonyos dolgok. Vagy legyünk határozottak, egzaktak és konkrétak – egyáltalán nem azok. Hogy milyenek valójában, jó lenne tudni. De miért is kellene mindennek a világon pont ésszerűnek lenni? Talán azért, mert mi emberek gondolkodunk felőlük? Ez nem elég érv embertársaim, nem elég súlyos, nem bír a szükségszerűség kényszerítő erejével. “Több dolgok vannak, földön és egen, Ó Horatio…!”

 

„Akkor hát…?”

„Akkor hát barátaim, ismerjük el, állapítsuk meg, mondjuk ki, fogalmazzunk úgy, szögezzük le és rögzítsük, hogy fogalmunk sincs.”

„Rendben!”

 

 

Rendben?

PTB

 

 

 

 

23./ Gólyahír

 

Hallja az ember a tévében, hogy vannak nálunk fészkelő gólyák, amelyek jeladóval vannak fölszerelve, s így amikor a nyár végén visszaindulnak Afrikába, az útjuk interneten követhető.

Nevük is van a hazajáró öreg gólyáknak: Báró, Veca, Hajdú, Gyöngyvirág, Eszténa… Sőt, fészkeik még be is vannak kamerázva Őrhalmon, Dejtárban, Kocsérban, Nagyhalászon és máshol – így az interneten éjjel-nappal másodpercre pontosan megtekinthetők, éppen hogyan fészkelődnek, ha nem békákra vadásznak valahol a vízparton. Ez egyrészt vicces, közelről megnézni egy gólyafészket, benne a tulajjal – de szerintem azért mégis indiszkréció, csak úgy betekinteni „VV-Veca” otthonába! Most azonban nem akarok zavaró repülést végrehajtani az ügyben – egészen más miatt ragadtam laptopot.

Az útvonal!

Erre a Madártani Intézet hozzáértő munkatársa hívta fel a figyelmet. Kisebb testű madarak egy nap alatt simán átröpülik a Földközi-tengert, míg a gólyák ezt nem kockáztathatják meg. Már az is figyelemre méltó, hogy jó tíz év óta rendszeresen hazatalálnak az Egyenlítőn túlról például Túristvándiba a fészekbe, amit maguk építettek – de amikor visszaindulnak, ezek emlékezetből tudják, hogy tőlünk először Törökország az irány, mert a Boszporusznál röpüljük át a vizet…! Isztambulban e napokban így óriási gólyafelhő kavarog az égen: de a gólyák nem tanácstalanok – sőt. Mert aztán délnek fordulnak, gondosan kiválasztva a helyet a Vörös-tenger átröpülését is megtakarítva, s a Szuezi csatornánál “lépnek szárnyaikkal Afrika földjére,” onnan pedig már csuhé, le Mozambik, Namíbia és Dél-Afrika! A műholdas követés pontosan megmutatja irányukat, s azt is, melyik nap éppen hol van Báró, Veca, Gyöngyvirág…

Mármost a gólyák agya egy kacsáéval feleltethető meg, de attól még háromezer kilométert betéve tudnak – és március elején pontosan ott vannak Őrhalmon, ahol tavaly is, Dél-Afrikából! S aztán ősszel – vissza…

Nem kellene itt atyámfiai, egy kicsinykét elcsodálkoznunk, netán elméláznunk…?!

Ha nem, hát nem – tessék akkor továbbra is a plázákban időzni, honfitársaim. Méltó büntetés ez a vakságért, amihez túl rövid az élet. Mert a gólyák útjában is tanítás rejlik, fontos tanítás, mint minden másban – ha vannak hozzá csillogó szemű, értelmes diákok…

Kik rásejdítenek a rendezőre, aki ilyesmiket össze tud rakni, amúgy földből, vízből, levegőből, meg no, tűzből – a Mozambik-Kisújszállás viszonylaton is… vagy valami hasonlókból. Mostanában periódusos rendszert emlegetnek, de ez részletkérdés.

Hm.

S ha már gólyák és csodálkozás, akkor még egy apró történetke. “Álom az álomban” – ez kötelező, nem? Ott az Odisszeában, az Ember tragédiájában, meg a Karamazovokban is, halljuk mi is! (Sajnos igaz.)

 

Volt egy folyó menti község, benne gólyafészekkel egy villanypózna tetején. Elnézték a falubeliek, s igen örvendeztek, ha a hosszú tél után március 15-ét már úgy ünnepelhették, hogy újra otthon voltak a lakói. Láttad? Megjöttek a gólyák! Történt azonban egyszer valami csúnya a fészek alatt, lent az utcán. Akkoriban ez szokásban volt, mint a rokonlátogatás – talán a közbiztonsággal volt baj, ki tudja. Akiknek elszámolási vitáik voltak, hát lelőtték, máskor fölrobbantották egymást. Nem szép dolog, én is azt mondom – de néném, ez akkoriban így volt. Itt is lövöldözés támadt, aztán csődület, mentők, szirénázás, tévéstáb – elég az hozzá, hogy a gólyáknak nem tetszett a dolog. Soha többet nem jöttek, ma is ott áll a fészkük üresen. Kacsaméretű agyvelejükkel így határoztak, és punktum. Az emberek meg ott járnak a fészek alatt. Ni, az üres gólyafészek, mondják.

 

De nem tudnak rajta változtatni.

 

PTB

 

 

 

22./ Unoka intelmének valódi jelentése

Nagyszülők készülnek Balatonra – nekik is jár ott egy hét… A meteorológus szerint aki ezt a hetet választotta nyaralásra, nagyon jól választott : szép nyári napok következnek. Unoka 4,8 éves komolysággal így bocsátja el őket:

– Nagymama, amikor homokozni fogtok, ne felejtsétek majd visszatenni a homokozó fedelét!

 

A tanulság ezúttal nem merülhet ki a tündéri gyermekszáj fölötti mosolyban. Ez valóban aranyos mondat, de annál lényegesen több. Egyrészt megmutatja, hogy lehet valaki már ebben a korban is pedáns és gondoskodó – s ez valóban nem semmi. Hogy honnét van ez nála? Hát pl. onnan, hogy szülei a kertben nem csak favárat építettek nekik hintázóval, igazi csúszdával és homokozóval, hanem a homokozónak még külön levehető deszka-fedelet is…

 

Megmutat viszont unoka mondása némely további dolgot is – s valójában ezek képezik intelmének igazi metafizikai magvát:

1./ van olyan nagymama (nem is egy), aki szokott az unokájával homokozni. Ez a világon a legtermészetesebb dolog.

2./ ebből formál-logikai megfontolások alapján világosan és egyértelműen következik, hogy normális, felnőtt ember Balatonon csakis homokozhat.

 

Tetszenek szíveskedni ezt itt hallani?

Odahagyva a várost elmerülni a fenyőfák illatában és a világegyetem hullámzó, örök rendjében. Napozni, fürdeni, nézni a madarakat, felhőket és lepkéket bámulni, mindenek fölött pedig – homokozni!

 

PTB

 

 

 

21./ Félni vagy nem félni, az itt a kérdés!

 

Manapság a legrosszabb dolgok közt emlegetik – és nem is minden ok nélkül. Amikor kicsi hazánkban, börtönökben hosszú hónapokig (vagy évekig) tartottak némelyeket halálraítélten, akik nem tudták, mikor jönnek értük, mert zsarnokság volt “…az éjszakai autó suhanásában” s általában a létezés összes szegmensében – akkor nyilvánvalóvá lett, hogy félelemben és rettegésben élni a pusztulásnál is rosszabb lehet.

Miért kaptuk mi ezt a történelmi leckét, hogy „félni és félni és félni…”? Az első válasz az, hogy nem tudjuk. Vannak sötét titkok, amik csak a legtisztább fényben válnak nyilvánvalóvá – mi pedig nem abban élünk. Tehát első fokon: nem tudjuk. A második magyarázat viszont úgy szól, hogy bizonyára valaminek a logikus ellenhatásaként. Talán felelőtlenné váltunk, elpimaszodtunk, nem tiszteltük a legsúlyosabb igazságokat sem – vagy egyszerűen eljött az ideje újra megtanulni valamit, amit mindig is tudtunk, ám idővel csöndben elsüllyedt a feledésben. Az ember szépen lehántott magáról hagyományt, viseletet, hitet, kötelezettséget: „én vagyok én” s aztán jöttek a hatóságok, melyek kiindulásul mindenkit fizikai létében megkérdőjeleztek; zaklatták, megfélemlítették, a végsőkig kizsákmányolták, végül pedig világjavítás címen abszurd és apokaliptikus szenvedéseket hoztak a fejére.

Ezért oly drágák számomra a kertben mostanában kikelő madárkák. Fenyőcinege, rozsdafarkú, barázdabillegető, fülemüle és más is akad: a fészekből első kirepülésük után találkozunk, és megnézzük egymást. Csodálkoznak, jé, mekkora állat – de cseppet sem félnek. Még nem tudnak félni. El vannak foglalva az első szárnycsapásokkal, a talajjal, a bokrokkal, valahogy úgy, mint a kisgyermekek a világ frissen látott dolgaival. Én meg elmélázok, szemlélve őket, pompás kis lényeket – íme, a paradicsomi állapot. Még nem tudják e madárkák, hogy nem csupán ember, de bizony macska is létezik – Úgyhogy nem sietnek előlem.

Ne felejtsük el, hogy van ilyen: nem félni! Ha rövid ideig, kegyelmi pillanatként is, de van. Megnézni mindent, nem rettegéssel, s főleg nem gyanakvással.
Félrehajtott nyakkal, váltig csodálkozva, jól megszemlélni, mint a búbospacsirta-fióka engem, hogy ugyan mi ez – most látok ilyet először!

Talán jobb lesz így az élet: friss szemmel, csodálkozva. Én legalábbis nagyon remélem.

 

PTB

 

 

 

20./ A hollók is számon tartják

 

Kevés olyan vészjósló vers van a világon, mint Edgar Allan Poe „A Holló” c. költeménye. Latinovits Zoltán értette, miről szól, s aszerint is mondta el, Tóth Árpád pompás fordításában:

https://www.youtube.com/watch?v=kNiPAwlUQx0

Érdemes meghallgatni, sőt külön elolvasni is. Ha valaki még nem lenne valahogy egészen tisztában azzal, hogy mi emberek egyszer, egyetlen egyszer élünk – hát ebből megértheti.

 

De most vidámabb dolgokat is olvasni a hollókról. Ha valakit közelebbről érdekel, egy bulvárhír a forrás, ami egy tudományos kutatásról számol be:

http://www.hirado.hu/2017/06/09/ket-honapig-is-emlekeznek-atejtoikre-a-
hollok/

Eszerint a hollók megnézik maguknak, ha valaki (egy ember) etetéskor átejti őket, s legalább két hónapig nem fogadnak el tőle ennivalót. Ez ugye, amolyan „kis színes” – ami arra hivatott, hogy a komorabb hírek közt egy kis hangulatot teremtsen: elolvassuk, s azonnal el is felejtjük.

 

Ne tegyük, mármint az elfelejtést. Nem úgy általában, mert a feledés kifejezetten jótékony is lehet – hanem ezt a hollós hírt ne feledjük.

Mert atyámfiai, ha még a hollók is így emlékeznek (akik pedig tudvalévőleg nem vájják ki a hollótársaik szemét csak úgy), s legalább két hónapig tartják a haragot – akkor mi vajon milyen mélyen írjuk be magunkat embertársaink szívébe, midőn valaminő csalódást okozunk számukra…?! Erre bizony még gondolni is rossz. Mert mi történik, ha ilyen vagy olyan apróságokból (mint mi véljük) egyszer csak tényleg az lesz, amit a holló Edgar AllanPoe hátborzongató versében károg: „Soha már…!”

 

Jaj!

 

PTB

 

 

 

 

19./ Ki robbantott?

 

E történetet úgy hallottam, mesélte valaki. Az illető olvasta valahol, a szöveg leírója viszont megint csak úgy hallotta – szóval homályba vész, ki a szerző. De nem is fontos – vannak itt lényegesebb pontok.

 

Történt ugyanis, hogy apuka el akarta magyarázni ötéves kislányának, miként keletkezett a világ. Vacsoránál szóba jött. Alapos igyekezett lenni, hogy úgy mondjuk, mindenre kitekintő – hát bevezetésül megemlítette, hogy nagyobb külföldi hadron-gyorsítókban már csak egyetlen milliomod másodpercre vannak a tudósok a dolog tökéletes rekonstruálásától. Alizka a szót, hogy rekonstruálás nem értette, de figyelmesen hallgatott.

Az úgy volt, meséli apja, hogy minden összesűrűsödve, egyetlen egy pontban volt, a csillagok, a galaxishalmazok, a Várhegy, Cooper kutya, a mobilod, a föld, a nap – te ezt még nem érted, majd ha iskolás leszel. Egyetlen egy helyen, Alizka! Aztán az a pont ott, szóval na, hm….fölrobbant, de azt úgy kell érteni, hogy „Big Bang” – ami azt teszi, hogy „nagy durrantás”. Azóta van a világ, Alizka. Először hidrogén-atomok keletkeztek, tudod, ami a luftballonban is van – az egy gáz. Fölfelé száll. Hát ott ez tágulni kezdett, és elképzelheted, mi minden történt mindjárt az első másodpercekben. Ezt persze leírják pontosan. De aztán a nagy gravitációtól megint összehúzódott – s egy idő után, Alizka, nukleáris magfúzió során létrejött a periódusos
rendszer – erről is tanultok majd hetedikben. Pár milliárd év, egy kis evolúció még, és hopp, már itt is vagyunk – látod, együtt is vacsorázunk!

 

A kislány most már mindent ért. Körülnéz az asztalnál, így van-e ezzel anya is, hugi is? Apa mindent tud. Csak egyetlen kérdése marad:

“És apa, ki robbantott?”

A kérdés a felnőttet készületlen éri. Hümmög, gondolkodik, most mit feleljen. Alizka viszont a maga ártatlan, fénylő kék szemével, amiről Jókai szavával szólva egész asztronómiát lehetne írni, megismétli:

“Apa, ki robbantott…?”

“Hát, az úgy volt… nos, ott még nem volt senki, csak a Big Bang.”

“Értem” – válaszol Alizka. “És ki robbantott…?!”

 

PTB

 

 

 

18./ Szülői tennivaló

 

Nemsokára itt az anyák napja. Lehet, hogy akadnak, akik már fontolgatják, miként fogják szólítani, mit mondanak kedvest, szépet neki – de most éppen esik az áprilisi eső és hideg van. Derékfájós idő, újra fűteni kell – nyűgös az ember. Valamikor odabújtunk édesanyánkhoz, ha ilyen idők járták, pedig akkor még semmi sem fájt.

A kertben most egy feketerigó-család lakik, akiknél friss „rigó-áldás” van. A szemerkélő esőt szeretik, de a fióka még igen gyámoltalan, szinte csak félakkora, mint anyukája. Pár napja hagyta el a fészket. Aki nem tudná, a rigóknál a feketék a hímek, s azok énekelnek a tető gerincén, ha kedvük akad – a nőstények pedig a szürkésebbek. Ők hallgatagok, nekik a fiókanevelés jut.

Most is mit látunk? Anya és leánya együtt a füvön, jó áztató esőben. Ugrálnak, meg-megrázzák magukat – a túl sok nedvességet ők sem szeretik. Anyuka próbálja etetni fiókáját az ilyenkor bőven található kukacokból. Ugrál körülötte, csőrébe teszi az ennivalót. Aztán, tessék figyelni, pedagógiai ténykedésbe fog: felkap egy gilisztát, és leteszi pontosan a fiókája elé. Az önérzetesen arrébb lép – mi jut eszedbe?

Anyja azonban nem hagyja. Metakommunikálni kezd: fejével a giliszta felé mutat, majd közelebb ugrik fiókájához, s megint visszabólogat az eleségre. Ha nem láttam volna, nem hinném – pedig így történt. Apróka nem érti a dolgot, vagy nem is akarja, mindenesetre arrébb ugrál. Anyja utána – kislányom, táplálkozni meg kell tanulni!

Na, majd holnap…

 

Szóval mit is mondjunk kedvest, szépet neki? „…hogy enni is megtanítottál…!”

Ha még megtehetjük.

 

PTB

 

 

 

17./ A kígyászölyv anyukáját

 

Nyolcszáz csatorna közül az embert ma már legfeljebb a természetfilmek inspirálják. Sehogy sem akarja megkérdezni kezelőorvosát, gyógyszerészét, s a Premier League sem lelkesíti annyira, hogy földi életéből fölöslegesen vesztegetne reá – így az (országarculat keretekből finanszírozott) táj és természetfilmek tartogatnak még örömöket. Ezekben, mint ismeretes, jól fizetett és egyébként is igen hozzáértő operatőrök, már akár drónokkal is, felderítenek elképesztő helyszíneket, s áldásos tevékenységük nyomán fél méterről láthatjuk fűtött téli szobánkból a pingvineket, a jegesmedvéket, a teknősbékák családi életét, a kaméleon ragadós nyelvét, amint századmásodperc alatt táplálkozásra kilövi, magához húzva a rovart – és még sok érdekes dolgot.

A filmek dramaturgiája azonban hasonló. Először megszerettetnek velünk mondjuk egy kígyászölyvet (Circaetus gallicus), amint dacolva a változó szelekkel átrepüli a 14 kilométeres Gibraltár-szorost, hogy az afrikai áttelelés után majd dél-spanyol erdőben fészkeljen. Gyönyörű madár, fenségesen vitorlázik – szárnyfesztávja csaknem két méter. A világ kilencvenhárom országban fordul elő, de országarculat-filmről lévén szó, e példánynak minden vágya, hogy nehéz útja során elérjen végül Spanyolországba. Miután megszerettük a levegőben életéért küzdő hőst, kinek utolsó pillanatban sikerül is igyekezete – a lélegzetállító teljesítményt igazolandó rögtön partra vetnek a tenger hullámai pár kimerült és elpusztult példányt is, melyeknek ez
nem sikerült. A mi ismerősünk ezek után nagyon megbecsüli a Hispán erdőt, mely valóságos paradicsom számára.

(Megjegyezzük, hogy a Circaetus gallicus márciustól októberig nálunk is fészkel, az említett kilencvenkét további országgal együtt.)

De természetfilm a mélyen emocionális előkészítés után tárgyra tér, s közelről mutatja be ölyvünket. Hozzáférhetetlen szirt titkos rejtekén fészkel, s viszi csőrében kicsinyének a húszcentis kígyónövendékeket. Meglátjuk közelről a profilját is – hát nem túl barátságos. Feje egyetlen hatalmas, vágó alkalmatosság, horgas, tépő csőrrel, villogó, éles szemekkel; karmai brutálisan erősek – össze kell valahogy szedni azokat a kígyókat a fű között! Nálunk egyébként nyaranta sok egerészölyv (Buteo buteo) is vitorlázgat a rétek felett, azok is mind Afrikából jönnek – de nézzük most a gibraltári történéseket.

Mert elered az eső, és ölyvfióka fázik. Anyuka pedig megérkezik, kígyóstul. S innentől már nincs kedve az embernek ironizálni, bárhogy is van szó kereskedelmi csatornáról, ahol az anyagi cél lólábjának kilógása 3-4 másodperc kérdése: mert amit látunk, az tényleg lenyűgöző. A kígyászölyv anyukáját látjuk, ami ezen meditációnk címe is lett.

Egyszerű dologról van szó – könnypedálos prédikátorok naponta alkalmazzák is. Az anyai szeretet! Kígyászölyv mama félreteszi a hozott kígyót (fejét biztonsági okokból leharapta már), s kicsinye melegítésébe kezd. Ez a művelet nem egyszerű. Óvatosan, több részletben húzódik mellé, s először finoman fölé dől. Sötét és fényes szemeivel körbe kémlel, mert a szirti sas még nála is erősebb, nem árt tehát ébernek lenni. Néha oldalra dönti nyakát, lábainál didergő kicsinyét csak így látja.

S mikor minden rendben, milliméterenként kezdi tollai alá venni, közelebb és közelebb húzódva – de oly finom mozdulatokkal, hogy eltart egy ideig, míg betakarja, s végül csak a fióka feje kandikál ki tollai közül. Csodálkozunk. A fenséges vadász, melynek pillantása elől nincs menekvése a mélyben surranó kígyónak, s tépő csőrével, hegyes karmaival embernek sem tanácsos óvatlankodni – a legnagyobb gyöngédséggel babusgatja be Kígyászölyv Jr.-t!

Kénytelenek vagyunk megkérdezni magunkat (más talán még inzultusnak is tekintené), hogy ugyan ki tanította ölyvünket erre. Honnan tudja, hogy a berber hegyekben – egyszer egy távoli őse talán – túl gyorsan burkolta tollai alá az ifjú kígyászt, s annak légzési nehézségei támadtak?! Az esetet vajon mily szemléltető eszközökkel oktatják az ölyviskolákban? Mert gibraltári hősünk valahol (nyilván a spanyolországi turizmus statisztikáira is gondolva), jól megtanulta a leckét, az biztos.

S most bemutatja a digitális kameráknak, gondoskodva, igazi jósággal – amik egyébként fakérgekkel borítva várják, amíg az eső eláll.

A kegyetlen vadásza…

 

PTB

 

 

 

 

16./ Nahát, itt az ennivaló!

 

A havas kert örömei közé tartozik a cinkék megjelenése. Egész évben országunkban élnek ugyan, de amikor a pókok és apróbb rovarok, az ő legfőbb táplálékaik az erdőben jószerével eltűnnek, s még hó is borít mindent, akkor a táplálkozási lehetőségeik megfogyatkoznak. Félénkségüket legyőzve ilyenkor közelebb merészkednek a házakhoz, ahol az eresz alatt, meg a szegletekben találnak pókbábot, vagy más, nekik való mirelit étket.

A veranda oszlopára télen madáretető kerül, tálcáján magokkal. Jönnek is rá a cinkék. Először tisztes távolból figyelnek, mindent jól tekintetbe vesznek – s ha minden rendben, akkor az etető közelébe szállnak, úgy másfél méterre. Itt ismét alaposan körbekémlelnek, parányi fejüket forgatva, majd odaröpülnek az etetőre, s csőrükbe kapva egyetlen magot gyorsan el is szállnak. Ritkán engedélyeznek maguknak egynél többet (nyilván megtanulták a cinke-iskolában, hogy könnyelműség hosszan egy helyen időzni) – inkább visszajönnek pár perc múlva újabb szemért.

Hanem a hangjukkal nem bírnak. Kétféle is van ebből: egy magas, vékony, “cin-cinc”-ező hang – innét a nevük is, hogy cinke – meg egy cserregő, mélyebb hang. Ez utóbbit akkor hallatják, amikor már közelről látják a magokat. Ezzel így szólnak: „Nahát, itt az ennivaló!”

Kaptunk időközben ajándékba fél kókuszdióba töltött mazsolás madárcsemegét is. Nem messze a madáretetőtől ez is ott lóg, hogy a cinkék rászállhassanak. Azt hinné az ember, az óvatos madarak a felfüggesztett, labilis étket mellőzni fogják – de nem így történik. Egyedenként eldöntik, most éppen melyikkel élnek (náluk ui. stratégiai tervezés folyik), s percenként visszatérve annál az éteknél maradnak. Amelyik a függeszkedve-evéssel kezdte, azzal is folytatja – de a magevést választó egyedek sem változtatnak szire-szóra. Csak a cserregő „öröm-ének” változatlan: mintha mindig külön megünnepelnék, hogy van mit enni, bármiből is esznek. A szobában a hangjukból tudjuk, hogy vendég van a teraszon, s meg is nézzük kis barátainkat az ablakból.
Persze óvatosan. Némelyik ugyanis a madárcsemegén komótosabban is elidőzik – mintha nem járt volna cinke-iskolába, egy hosszú percig eszik egyvégtében, a torkosa – viszont ha a legkisebb mozgást megpillantja, már röpül is el.

Az ember elgondolkodik. Furcsa az a hangos öröm, külön minden evés előtt! A cinke félénk madár, s többször is nagyon körbekémlel, mielőtt egyetlen magot is elvinne.
Mégis ösztönösen kitör belőle a hang az étek láttán – amivel persze elárulja, hogy ő is ott van. Lehet, hogy imádkozik étkezés előtt? Nem valószínű, hogy elférne a pici agyában ilyesmi.
Mindenesetre azonnal jelzi, ha étket talált: ha percenként háromszor jön – hát háromszor! Kibuggyan belőle az ösztönös „Nahát, itt az ennivaló!”

Atyámfiai, ez figyelemreméltó. Ha én evolúció lennék, azt mondanám neki, ne tedd, kicsi cinke. Kárba megy a rengeteg elővigyázatosság, kémlelés, körültekintés, amivel az etetőt megközelíted – ha aztán vigyázatlanul leleplezed magad! Ő mégis ezt teszi.

Hm.

Az állatvilág fajai – némelyek állítják – leszakadt és elszigetelődött emberi tulajdonságok (tessék megcáfolni). Így értve a világot, bennük tükröt kapunk, amiben aztán megnézhetjük magunkat. Mi, a követelőző 21. századi emberek, akiknek semmi nem elég, s akik annyi mindent megengedhetőnek tartunk, hogy még több legyen. Pedig nekünk naponta háromszor biztosan terítve az asztalunk. Télen is, hóban is.

Eredj a cinkéhez, te rest, és tanulj tőle!

Talán ezt a teledet is éppen erre kaptad. Nem mindenki érte meg: te igen.

Hát nézz ki néha az ablakon!

Nem lesz olyan magától értetődő, amint a cinkéket megfigyeled, hogy mindened megvan – ruha, meleg szoba, ennivaló, egészség… Talán napjában egyszer te is cserreghetnél. Vagy valami hasonlót.

 

PTB

 

 

 

15./ Imádság palacsintaevéskor

 

Ha közelebb jövünk az alábbi kozmikus távlatoktól – s ebben igazán semmi nem akadályoz – hova érkezünk? Nagymama unokalátogatóban jár.

Visz magával palacsintát. E dolog népszerűségét nem csak a lekváros és kakaós töltet adja, bár ez kétségkívül megalapozza az elektori szavazatok nagy számát unokáink körében. A sikert a dolog neve garantálja: palacsinta! Ha valami édes, és még a nevét sem lehet boldog sikongatás nélkül kimondani – az csakis jó lehet. Kisebbik unokánk jelenleg két éves és három hetes, aki természetesen repes, amikor kideríti, mit hozott ma nagymama. Beszélni még nem nagyon tud, bár neki erről más a véleménye – de szavakat már szépen, néha egészen érthetően mond ki.

A dolog – mármint a palacsinta – fölötti lelkesedését azzal fejezi ki, hogy evés előtt nem csak a „Jövel Jézus-t” mondja el imi-ként (szépen összetett kézzel), hanem még az „Én Istenem, jó Istenem-et” is – bár az esti imádság. Utóbbi nála nagyjából így hangzik: Éniszte, jóiszte – ámen-bámen!

A rövidítés azt jelzi, hogy most már aztán együnk.

……………………………………………

Urunk, bizonyos tekintetben kár felnőtté válni – de azért rád hagyjuk ezt is. Segíts, hogy őszinteség dolgában olyanok legyünk, mint a gyermekek! Ámen.

 

PTB

 

 

 

14./ A telihold arca és a véletlen

 

Kevés szebb látvány akad, és nem is tudjuk miért – egyszerűen megkapó a telihold. Ezüst fénye a sugárzó déloszi nap szépségéhez fogható (némelyek szerint még spirituálisabb is) – de ne versenyeztessük őket. Egyik nappal, a másik éjszaka uralkodik – elégedjünk meg ezzel.

Az apollói Napba nem nézhetünk, túl erős a fénye – a Holdat viszont vizsgálgathatjuk. És mit látunk, ha jobban megnézzük? Egy alvó emberi arcot! Hát itt azért álljunk meg. Véletlen volna…? „Megengedem”, mondaná Jókai, s mi is „engedjük meg” – amennyiben kiterjesztjük a véletlen fogalmát; csak egy kicsit, no – de azért terjesztjük ki!

 

Ennek jegyében véletlen volt, mikor 13,7 milliárd éve a Semmi úgy döntött, hullámzani kezd, majd felrobban, mert az Univerzum nevű képződmény kíván lenni. Durrant is egy nagyot, hogy azt mondja: Bang! Persze, először véletlenül csak protonok lettek (a durrantáson kívül) a dologból, az ős hidrogénfelhők, amik úgy úsztak az izében, mert tér és idő nem volt még – azt ők “terjesztették ki”, mint mi a véletlent. Aztán a protonokból elég sok lett, s a gravitáció, az is volt már – nahát, hogy honnan jött – de periódusos rendszert hozott létre, az biztos: egy érdekes, karakteres elemcsaládot szénnel, oxigénnel, nitrogénnel, káliummal, kalciummal, kénnel, foszforral, bórral, klórral, szilíciummal, vassal, rézzel, mangánnal, kobalttal, héliummal, argonnal, kriptonnal, neonnal, xenonnal, sőt ezüsttel és arannyal, meg urániummal és plutóniummal együtt. Jaj nem, plutónium nem volt! – azt később csinálták. Ugyanis lett közben ember, bár ez merő véletlen – aki ráadásul belepiszkál a természetes dolgokba, s azzal édeleg, hátha fel tudja robbantani ő is a világot. (Irigyli a semmit és a főleg Véletlent.) Micsoda poén volna újból egy Big Fat Bang – persze negatívban! Mint amikor elhasznált villanykörtéket falhoz vágnak. Az igen!

Na jó, engedjük meg, hogy e pimaszságok előtt volt még pár további véletlen is, de zenei okokból – hogy ne legyen kopogós, mint a rádi csárdás, /1/, ne emlegessük folyton! Aki akarja, úgyis beszúrhatja magának bárhová, ahova illik. Még javaslatainkat is megtesszük.

Tehát lettek világító csillagok (…), amikben a protonok héliummá magfúzionálnak darab ideig (…); lettek körülöttük szilárd és gázbolygók, meg aszteroida-övezetek, amik év-százmilliókig bombázták a bolygókat (…) – viszont lettek Jupiter-típusú Nagy Jóakarók is (…), amik egy idő után elterelték a kis csintalanokat, mintegy “beszedték az ellenőrzőiket.” Aztán nem császkáltak már a folyosókon csak úgy, rend lett (…); na mondjuk egy időre, csöngetésig. Egy túlnőtt kamasz ugyanis még odatévedt az egyik szilárd bolygóhoz (…), jól el is találta, mint hógolyózáskor a tanárnőt, de nagyon megfelelő szögben ám (…), különben a./ teljesen szétrobbantotta volna, vagy b./ elvitte volna magával az összes kicsapódó törmeléket. De nem így lett – szóval csillagászatilag teljesen (….) létrehozta a Holdat a keletkező darabokból…!

Most aztán itt ne vitassuk, véletlen-e, hogy annak éppen „alvó arca” lett, mire a kődarabok Holddá összeálltak, mert pl. behunyt szemmel is árapályt tudott csinálni a bolygóján, noha ő csak egy holdja volt neki. Ezt később „befolyással üzérkedésnek” nevezték el, persze jóval azután, hogy a tengervíz beömlött a lagúnákba, elborította a homokos partokat, felverve a habot, majd előmelegített sütőbe téve életet kezdett el produkálni. Azért se vitassuk ezt az alvó-arc kérdést, mert amikor a Hold keletkezett, ember még véletlenül sem volt – ugyan miért gondolta volna azt a Véletlen, hogy pont alvó emberarcot adjon neki…?! (Nem véletlenül, legfeljebb találomra gondolhatta.)

Szóval a sós, langyos, fokhagymás tengervízbe keverjünk törvényeket, s lesz belőle egy idő után alga, moszat, korall, csiga, medúza, rák, horgászhal, lövőhal, bohóchal, csikóhal, kígyóhal, ördöghal, nota bene holdhal, harcsa, csuka, kárász, ponty, keszege; aztán krill, hekk, tokhal, hering, campó, rája, teknős, delfin és kékcápa. Még kell hozzá valami, ami most véletlenül nem jut eszembe – mindenesetre egy idő után lesz belőle Homo sapiens is – a megfelelő arányok alkalmazásával, folyamatosan kevergetve!

Viszont ahhoz is kell valami ilyesmi honpolgárok, most már nem mondom meg micsoda, hogy e sorokat itt olvassuk. Van elég balgaság az interneten – s mi épp ezt olvassuk! („Megengedem”) – szóval akkor világos, mint a nap, hogy ez – egy láncolat! A semmiből véletlenül lett valami, a valamiből (….) élet, az életből pedig (….) jelen olvasás – Akkor azonban itt most nyugodtan abba is hagyhatjuk, könnyebbségül bevezetve esetleg még a „Szükségszerűséget” (törvényünk már volt, belekevertük az óceánba) – s így meglett a lelki békénk is, meg ilyenek.

S ha mégsem? Hm… akkor még mindig ott a telihold! Oly békés és nyugodt, mint annak orcája, aki az igazak álmát alussza. Tessék véletlenül megnézni! Ha már ilyen (…) ül kiterjesztettük a (…)t!

 

Micsoda (…)!

 

Jegyzetek:

1./ Rádi csárdás nem létezik, szerző leleménye. (Ha mégis volna, akkor sem tudjuk, kopogós-e, vagy pedig finoman lejt!)

 

PTB

 

 

 

 

13./ Galaxisok egymás közt

 

Aki felnéz az éjszakai égboltra – ma nem túl sokan teszik – az csillagokat lát. A modern élet városi fényei szinte lehetetlenné teszik a szemlélődést. Távoli falvakban, ott is a házaktól messzebb kitárul az éjszakai égbolt. Ott már egy színházi távcső is olyan szépségeket mutat meg, mintha gyémántokra lelnék.

Az amatőr csillagászat egyik fontos könyve a Messier-album. E francia csillagász (1730-1817) az üstökösök szerelmese volt: az addig ismert kb. ötven üstökösön túl ugyanennyi újat fedezett fel, s írta le pályájukat. Azonban a ködökről is tett közzé egy publikációt, ahol 45 volt a megfigyelt és leírt objektumok száma. Ezt tanítványai később többször bővítették, s a mostanában kiadásra kerülő Messier-albumokban már 110 a számozott, fényképekkel is ellátott égi objektum található.

Azóta vannak bővebb és másként számozott mély-ég katalógusok (pl. az NGC, a New General Catalogue), ahol egy objektum neve NGC 224 vagy NGC 1976 – az igazi amatőrök azonban ma is szívesebben nevezik kedvenc jelenségüket a régi módon M31-nek, vagy M42-nek. Messier nevezetes albumában a ködöket, azaz világító fehér foltokat kívánta összegyűjteni, ezek egy részéről azonban már a maga távcsövével is kimutatta, valójában csillaghalmazok, nem pedig gázok.

Csillagászati szakkifejezés a gömbhalmaz és a nyílthalmaz. Előbbi kör alakú és közepén egyre fényesebb, utóbbi pedig szabálytalanul elrendezett csillagegyüttest jelent, amilyen pl. a Bika csillagképben a Pleaiadok, magyarul Fiastyúknak vagy Hetesnek is nevezett, szabad szemmel is látható halmaz. (Távcsőben még sokkal szebb, 7 helyett több száz csillagot megpillanthatni benne – becsületes neve pedig M45. Ezzel az égi objektummal szépsége miatt többet foglalkoztak és gyakrabban fényképezték, mint az összes többit együttvéve.)

Mindenki tudja, hogy amit szabad szemmel az égen látni, az mind a mi Tejútrendszerünk, azaz galaxisunk csillaga. Egyetlen kivétellel.

Tejútrendszerünkben 100 milliárd Nap-méretű csillag van, ezekből számunkra szabad szemmel összesen néhány száz látható – az is csak tiszta égbolt esetén. A kivétel az Andromeda-köd (M31, másként NGC 224), amely nyáron éjfél előtt, télen du. 6 órától figyelhető meg a délkeleti égbolton – karácsony közeledtével pedig éppen a fejünk fölött jár. Ez egy teljesen önálló galaxis, ami azonban szabad szemmel számunkra csak egy 4-es erősségű csillagnak tűnik, vagyis a láthatóság határán van. (Az 1-es a nagyon fényes, 2-3-as fényrendű pedig a halványabb csillag, és a számozás tovább tart a csak távcsővel látható tartományban.)

Mit érez az ember, amikor életében először meglát az égen (már viszonylag kis távcsőben is látszik!), egy halványan derengő, fehér foltot, amiről azt mondják a csillagászok, hogy 100 milliárd Napot tartalmaz…? Nehéz megmondani. Ilyenkor tényleg nagyon kicsik leszünk, hogy óvatosan fogalmazzak.

De még nincs vége! Az Andromeda-galaxis ugyanis mozog, éspedig másodpercenként 270 km-es, azaz egy versenyautónál 3600-szor nagyobb sebességgel. Hogy elég gyors? Az. De van itt még más is – mert hm… felénk mozog. Ha nem jön közbe semmi (jó szöveg), 3 milliárd év múlva találkozik a mi galaxisunkkal! Szóval akkortájt, hogy úgy mondjuk… hát ne szépítsük, kő kövön nem marad. Még ha a csillagok mindkét tejútrendszerben jó távol is esnek egymástól – de ugye, a gravitáció.

Ráérősebbek úgy vélekednek, akkor még bőven van időnk – s ne is vitázzunk velük. Az van, kétségtelen – mégis! Szóval gondolkodjunk.

Hárommilliárd év – jó, jó…

Hm.

Aztán meg, van ott egyáltalán élet….?! Már az Andromedán. És mennyi? Ők is olyan nyüszítve keresnek egy másik intelligens életet valahol az űrben, mint mi (akik nem is vagyunk azok)? Van-e piramisuk? Akad-e J.S.Bach-juk, Albert Schweitzerük, s mi a helyzet az ottani Old Trafford-dal? Vásárolnak-e dühödten a népek karácsony előtt? Náluk is megtippelik-e holtbiztosan az elnökválasztásokat? De leginkább az érdekelne, mit gondolnak az Orion-ról (onnét egészen más, ha látszik egyáltalán) és a “rózsásujjú Auróráról”! Berzsenyi, Arany, Weöres – előfordulnak? Kocsis, Ránki…?

Hát ezeket a kérdéseket hagyjuk nyitva.

Maradjunk annyiban, hogy az Andromedát, mint égi objektumot illik egy életben legalább egyszer megtekinteni, és hagyni, hogy közben gondolatok jöjjenek hozzánk.
Bármilyen primitívek, bosszantóan megválaszolhatatlanok, vagy magasröptűek. Sebaj. Csak nézzünk fel az égre! – a többi kialakul. (Egyszer egy Ibrahim nevű beduin így tett, aztán Ábrahám lett belőle. Ki tudja…!)

Fogjunk hozzá – az égi hatalmasságok pedig munkálkodnak, ha hárommilliárd évente újragombolnák is a reverendánkat. Aki komolytalan, legyen ezután is komolytalan – én megmondtam!

 

PTB

 

 

 

12./ Madárszakértés

 

Nagyapát meggyanúsították, hogy „nagy madárszakértő lett”. Na, erről egyelőre nincs szó – ám kétségtelen, hogy ornitológiai tájékozottságán segített a kitűnő távcső, amit születésnapjára gyermekeitől kapott. S mégis mi történik – hát nem szabad szemmel lát olyasmit, amit azelőtt észre sem vett volna?

Ragadozó röpül, nem is tudni pontosan miféle, ölyv talán vagy bagoly – egy apróbb madárra. Méretük közt láthatólag nagy a különbség. Az efféle kilátástalan küzdelem az egyiknek reggeli, a másiknak a táplálkozási láncban elfoglalt rendeltetés betöltése.

Ám láss csodát – kicsike madár egyáltalán nem marad egyedül! Odaröpülnek társai, úgy négyen-öten, éspedig épp a ragadozó orra, pontosabban csőre elé. Kavargó röptükkel zavarba hozzák a marcona, ám éhes ölyvet (legyen az), mely egy darabig próbálkozik még, végül elkedvetlenedve irányt változtat, s keres magának valami egyértelműbb reggelit.

Hm.

(Ilyenkor jön a tanulság.)

 

Mert hümmögni kell, atyámfiai, nem ordibálni – mennyivel érthetőbb lenne így a világ! Szóval, hm.

Hm, hm!

Kicsi madárék ezek szerint megvédik egymást, magukat reggelinek kockáztatva, s azért ez sem semmi. Ha arra gondolok, mekkora az agyuk a miénkhez képest – na jó, ne példálózzunk, még valaki magára érti.

Teremtőnk mindenesetre abba a parányi kis madár-szívbe ott – mert ez szív dolga, atyámfiai – csak beleírta a segítőkészséget, vagy mit. Azok ott életük kockáztatásával segítettek – és lőn, sikerült is nekik.

Jaj, testvéreim! Kellene már egy jó messzelátó minden otthonba, hogy legalább azt lássuk, amihez nem kell messzelátó. Hogy még a madarak is tudnak jók lenni. (Azért sem szolidárisak, mert azt manapság sandán használják.)

Szóval, hm…

 

Sőt: Hm, hm, hm!

 

PTB

 

 

 

 

11./ Mátyásmadár, más néven szajkó

 

A kertben nagy madárélet zajlik. Verebeken és rigókon kívül nyáron légykapó, pinty, fakopáncs, csuszka, fakusz, billegető, sőt gém is előfordul – amíg ölyv vagy karvaly meg nem jelenik, nagy riadalmukra. Ősszel aztán megjönnek a dolmányos varjak, őrgébicsek, s fészkelésük után láthatóvá válnak a nálunk egyébként egész évben lakó szarkák és a szajkók is.

E két utóbbi valóságos háborúját, akarom mondani, békés területrendezési vitáját figyelhettem meg a minap. A szarkák (Pica pica) normális körülmények között 3-4-es csapatokban járnak, ám a mi szarkánk sokat akart, egész kertet – egymagának! Ezt a szajkók (Garullus glandarius) nem hagyhatták annyiban. Zárt hadrendben felvonult három gyönyörű, kékszárnyú (mátyásmadárnak is hívják őket) egyed, és barátságosnak nem mondható közeledéssel határozottan elűzték a magános, egyébként is fekete-fehér szarkát. Az el is röppent egy nem túl távoli fáig, s mikor tiszta volt a terep, visszamerészkedett.

De már ezt végképp nem hagyták annyiban Szajkó Mátyásék. Ráröpültek véletlenül, mint a parti vizeket nemzetközinek néző betévedőkre a vadászbombázók szoktak. Éppen csak arra jártak, úgy tíz centire. Szarka Tóni akkor jobb belátásra tért, s addig nem jött megint, míg a barátai is mind az öten ott nem voltak már vele – mind kigyúrt, izomagyú fekete szarka. A szajkók okosak és felmérték, hogy most a szarkáké a nagyobb tűzerő, s nyugton vártak. Egy idő után (nem volt három perc) el is húztak Pica picaék – és a mátyásmadarak folytathatták télre magot gyűjtő, azt az avar alatt elrejtő életüket.

E derék utóbbi nemzetséget – hogy kiderüljön, mire is jó ez a kerti kép – az erdők fiatalítóinak is nevezik, mert nem mindig találják meg az összes általuk elásott tölgymakkot, mogyorót, bükkmakkot – de azért így is szépen áttelelnek.

Az ember elmereng.

A huncut evolúció – hát nem ilyen fajra is futotta tőle…?! Hogy még az erdőt is fiatalítsa valaki. Fogadok, minimum biodiverzitásban gondolkodott, vagy direkte zöld volt!

PTB

 

 

 

10./ Jacqueline és a genderszabadság

 

Jakab a nyúl, mint ismeretes, nevét nagyapától kapta. Tessék csak emlékezni – midőn nagymama húsvét előtt hazahozta a piacról az unokák nagy örömére, nagyapa így szólt: bárminek elnevezhetitek, egyetlen feltétellel, hogy Jakab lesz a neve. A kérdés így magától megoldódott.

Jakab szorgalmasan ette a friss füvet, amit a kertből napjában legalább ötször tettek ketrecébe, továbbá a sárgarépát és más, a konyhából adódó zöldségeket. Örömét lelte az almának nem csak húsában, de csutkájában is, amiből soha nem hagyott semmit. Bundáját hosszú mosakodásokkal hófehéren tartotta, esténként pedig sebes köröket írt le ketrecében, míg szóbeli fraternáció, mesemondás, majd pedig orrának simogatása meg nem nyugtatta, amit fülét hátracsapva élvezett. Az unokáktól is gyakran bekönyvelhette az efféle baráti gesztusokat, akik egyenrangú barátként szívükbe fogadták.

Történt pedig, hogy jól elmúlt a húsvét és Jakab a nyúl immár kétakkora lőn, mint érkezésekor volt. Nyugtalansága méreteivel együtt nőttön-nőtt, s a családi tanács vélekedése szerint közösségre volt szüksége. Így egy közeli gazdához került, ahol volt már három kecske, tizenegy-néhány nyúl és számos légy. Utóbbiakat estidőben sűrűn látogatták a szomszédos utcában nyaranta ideiglenesen állomásozó fecskék – de már csak ilyen a biodiverzitás.

Jakabot a gazda egy tapasztaltabb, víg kedélyű, jó anyagi körülmények közt lévő bak ketrecében helyezte el a helyi viszonyokkal ismerkedésre, ami meg is történt.
Viszont Jakab egy bizonyos idő után ennek következtében 8 (nyolc) egészséges kis Jakabnak adott életet, s azokat szőrével betakargatva megfelelően szoptatni is kezdte. Nem volt mit tenni, új nevet kellett kapjon: Jacqueline lett, ami még előkelőbb is, mint a vidékies hangzású Jakab.

A tanulságokat persze le kellett vonni. Lényeg, hogy leghelyesebb a svéd modell követése: gender-identitás dolgában nincs helye sem elhamarkodott, sem autoriter eljárásoknak. Rá kell bízni, majd ő eldönti. Jacqueline például így is tett – s lám, ott a sok kis Jakab!

 

PTB

 

 

 

9./ Fornax

 

Ez a latin szó azt jelenti kemence, és a déli féltekéről látható egyik csillagkép neve. Az őszi hónapokban Közép-Európából is meg lehet pillantani tiszta időben, szorosan a horizont közelében. Összesen három halvány csillag alkotja. Tölcsérszerű formája az alkimisták olvasztótégelyét juttatta de Lacaille abbé eszébe, aki a 18. században bevezette leírását az „égi geográfiába” Fornax Chimiae, azaz Vegyi Kemence néven. (Ezt az alkimista “kemencét” nevezték görebnek, később pedig retortának is: hajlított nyakú, lepároló lombik volt.)

A Föld körül műhold-pályán keringő Hubble űrteleszkópot öt hónapon át a Fornax csillagképben található sötét foltra irányították, mert különösnek találták, hogy ott egyáltalán nem látszanak csillagok. Két hónapig nem mutattak semmit a naponta ezerszámra készült, óriási felbontású fényképek. Aztán próbálkoztak tovább, s lassanként apró fénypontok kezdtek megjelenni. Izgalmassá vált a dolog – további hónapok munkájával kiderült, hogy a „sötét folton” sok-sok ezer galaxis található, csillagok millióival, izzó gázcsomókkal és világító porfelhőkkel, tőlünk tízmilliárd fényévre.

Az Univerzumot 13,7 milliárd évesnek tartják, ezért a 10 milliárd éve hozzánk utazó fény nagyon régi galaxisokat mutat, amikről az is kiderült, hogy szabálytalan alakúak – nincsenek spirál-karjaik, mint a későbbieknek. A mi Tejútrendszerünk, ahol a Nap és a körülette keringő bolygók is találhatók a Földdel együtt, spirál-galaxis.

De miért fontos mindez? Mert maga a procedúra fehéren-feketén (pontosabban színesben) mutatja, milyen csalóka az emberi tudás. Először azt hisszük, valahol nincs semmi – aztán kiderül, ott sok-sok ezer galaxis található! Nézegetve a fényképeket viszont egy idő után rájövünk, hogy amit most látunk, az tízmilliárd évvel ezelőtt volt ilyen – s ezért meglehet, ott ma már valóban semmi nincs…

Egész tudásunk a világról és az életről ilyen billegő, bizonytalan képlet: ami ma bizonyosnak tűnik, arról holnap kiderül, lázálom volt csupán. Nem ismerős…? – dehogyis nem, mindenki tudja, hogy így állunk. Éspedig nem csupán a távcsővel látható dolgok tekintetében.

Szokták mondani, kissé népies bölcselettel, hogy „csak a halál biztos”. Egy teológus viszont azt találta mondani, Isten olyan biztos, mint a halál. – Na, ezen aztán lehet gondolkodni.

Mert nem is olyan rémisztő, mint amilyen igaz.

Ugyan miért nem rémüldözünk, mikor arra gondolunk (nem szoktunk arra gondolni), hogy hol voltunk a születésünk előtti évmilliárdokban? Pedig az éppen akkora kérdés, mint az, hol leszünk az életünk után! Szokatlanabb, igaz – s ezért, ha mégis felteszi valaki ezt a kérdést, kénytelenek vagyunk elismerni, mily féloldalasan, „egy irányba” rémüldözünk…

Nem baj, mindenen lehet változtatni!

Úgyhogy nézzük csak meg a dolgokat visszafelé is: tényleg, hol voltunk akkor, a születésünk előtti évmilliárdokban! Távcső, tudás, biológia, tudomány? Ugyan már. Itt
még az a magas gondolat sem segít, hogy “lehetőségében” megvolt az életünk – pedig jobb híján kénytelenek vagyunk erre gondolni. Mert ez valójában titok, igen, mély titok, ahova bizony a Térben és Időben Messzelátó Hubble sem segít bepillantani.

Csak a hit gyermeki bizonyossága – az viszont igen. Ugyanott voltunk, ahol életünk után is leszünk: Isten jóságos, atyai szeretetében. Milyen jó, hogy így van!

 

PTB

 

 

 

8./ Rend és káosz

 

Unoka két nap után indul haza szüleihez, s ebből a célból már fogja nagymama kezét. Összesen három perc a buszhoz, amely pontosan érkezik, és remélhetőleg régi és rázós, nem olyan unalmas, mint a csendben suhanó új. De aztán hosszú HÉV-ezés meg villamosozás jön, majd megint egy jókora séta, s végül fel a harmadikra. Nehéz eldöntenie, mit vigyen magával a játékok közül – mert csak két keze van, azok közül pedig egyikkel már nagymama kezét fogja. A piros labda itt marad, a zsiráf is, az apró delfin viszont megy, mert holnap indulás otthonról a szülőkkel – Balatonra! Az ajánlatot, hogy hazamenet előtt szedje összes és rakja vissza dobozába a játékvasút elemeit, három és fél éves határozottsággal visszautasítja. „Ezt így hagyom!” – mutat rá mesterművére. Az éhező, ám igaz költők, a még el nem ismert komponisták és építészek tenorja, csak éppen óvodás fekvésben. De a tónus az igazság tudatában magabiztos, s a nagyszülők azonnal tudomásul is veszik a dolgok állását.

Nagyapa elgondolkodva szemléli a szanaszét heverő játékok garmadát. Rendet kell rakni, amint a ház elcsendesül, ez kétségtelen. Aztán megáll egy pillanatra. Rend… hm… A festői rendetlenséget ott a szőnyegen ugyanis átszövi a kisvasút unoka által pompásan megépített nyomvonala. Kifogástalanul követi a szőnyegek közti sávokat, bekanyarodik a konyhába (ezt senki nem bánja), majd visszatér onnan, átmegy saját vágánya fölött, elhalad a sorompók előtt, bemegy két alagútba, kikerüli a vakvágányt… Hát ez a “rendetlenség”, amit most „rendbe kell tenni”…!

Mondják, hogy a természeti törvények viszonylag egyszerűek. Jó. Viszont több erő együttes érvényesülésekor bizonyos esetekben már a fizikai folyamatok harmadik lépése sem teljesen kiszámítható, nem beszélve a negyedik, ötödikről. Vagyis az egyszerű dolgok teljesen kaotikus helyzetet tudnak teremteni, s ennek az átláthatatlan zűrzavarnak közepén, ami egyébként az egész anyagi univerzumot is jellemzi (minden emberi értelmezési és „rendteremtési” igyekezetünk dacára), valahol egy galaxis spirálkarján ott az élet, amiben rend és nyitottság elképesztő kooperációban jelennek meg a szemünk előtt. Megfejteni nem tudjuk, létrehozni sem, úgyhogy az élet továbbra is a titkok titka marad – még ha egy-egy részmozzanatról akadnak is elképzelhető elméletek. Az élet olyan bonyodalmak lépései során jött létre, amit végiggondolni sem tudunk, s ahogy itt áll előttünk, mint működő valóság, ámulunk szerkezetén, hallatlanul gazdaságos rendjén és önszabályozásán. Még egy pók is, a parányi agyával, micsoda hálót tud szőni – s befoltozza, ha kell! Másféle váladékot használ az eleségét biztosító hálója hosszanti „tartókötelei” kifeszítéséhez, megint másfélét a háló szemeihez s az áldozatul esett rovar összecsomagolására. De előre sosem tudja, jön-e rovar egyáltalán, és ha jön, mikor jön. Elhagyott hálók sokasága jelzi, hogy nincs menetrend, történik, ami történik – rend és nyitottság összetartoznak a teremtettségben! Ha “az élet úgy hozza”, máshol és másik hálót kell építeni…

Szóval ne hamarkodjuk el, mi a rend és mi a rendetlenség. Ami nekünk rendetlenség, az unokánknak “megőrzendő életmű”; s ami egy, a mi Napunkhoz hasonló, szépen és egyenletesen világító csillag iszonyatos összeomlása valahol a világűrben, az az élethez elengedhetetlenül szükséges nehéz elemek keletkezését biztosító szupernova-robbanás.

A magunk – sokszor törvényt nélkülöző – önzése az embernél alacsonyabb világot képviseli. Aki azonban szabadságára, mint emberi méltóságára már rádöbbent, messze tovább jutott ennél. Tudja, hogy nekünk, embereknek döntenünk lehet, sőt kell is – szabadok vagyunk. Micsoda teher! Erőinkkel évtizedeken át gazdálkodni, egyetlen egy, gyönyörű szép életünket méltó módon leélni, tévedéseivel együtt is szeretni, értelmesen vigyázni rá… Hát akad min morfondírozni! S ha tényleg szívesen tesszük – mármint a morfondírt – itt van még hozzá néhány szó Madách-tól is:

 

„Szabadon bűn és erény közt
Választhatni, mily nagy eszme;
S tudni mégis, hogy felettünk
Pajzsul áll Isten kegyeleme.” (Az ember tragédiája, XV.szín)

 

PTB

 

 

 

7./ Lövőhal

 

Evolúció, ejnye-bejnye, megint ez a csintalan evolúció…! Az igazán politikailag korrekt (PC) megfogalmazás persze az lenne, hogy a halak különböző fajai demokratikus módon úgy döntöttek, legyen köztük legalább egy lövő is, aztán a szükséges forrás-átcsoportosítással és megfelelő világbanki hitellel biztosították az innovációs keretet. Tudományosék viszont erre a fejüket rázva rögtön azt mondanák, nem, mert a négy alapenergia, a gravitáció, az elektromágnesesség, az erős és a gyenge kölcsönhatás – valamint a Világegyetem általunk nem ismert (és elgondolni sem tudott) – 95 %-a összhatásaként végül nem is lehet semmi más az eredmény, mint bizonyos fejlődési fázisban éppen a lövőhal – ami aztán valahogy itt felejtődött további 60 millió évre.

Na már most, akkor maradjunk a tényeknél, ahol az értelmezések még nem zavarják össze a dolgokat. A jávai lövőhal (Toxotes jaculatrix) a sugárúszójú halak osztályának sügéralakú rendjébe, ezen belül a lövőhalfélék családjába tartozó faj. Összesen 20-30 cm hosszú, s megél tengerben és édesvízben egyaránt. Mint mondják, a hullámzást kihasználva eljutott Ausztráliába is – szóval, hogy úgy mondjuk, talpraesett hal.

Ami a részleteket illeti, faágakon üldögélő rovarokkal táplálkozik, melyeket a nyelvéből képzett „vizi-pisztollyal” lő le, éspedig a víz alól vadászva. Most tessék figyelni: ehhez tekintetbe kell vennie a víz okozta optikai törésszöget – jó, ezt megteszi, Jávában gyakorolta – de még a gravitációt is be kell számítani, mert a szájából kilövellt vízsugár nem feltétlenül függőleges! Ezen kívül még egy további trükköt kitalált: a vízsugár eleje lassabb, a későbbi része pedig gyorsabb, így „tolva” a vizet, végül egy puskagolyóként érkező, kövér és gömb alakú vízcseppel lövi le az ágról áldozatát. S aztán mit csinál ez a jávai lövőhal? Na, mit? Talált, süllyedt, hát persze, hogy akkor – megeszi.

Tessék a célzást komolyan venni, emberek. Nem pedig tiszta helyzetből, ziccerből három méterrel fölé lőni, mint szokása némelyeknek! S nem csak a focipályán, hanem általában és mindenkor. Indulatok, túlzások, túllövések nélkül, korrekten és pontosan. Ahogy a csillag megy az égen. Hiszen mi ráadásul fejlettebbek is volnánk, nem…?

És hogy még mókásabb legyen a dolog, ez a Toxotes jaculatrix a szájában neveli fel az utódait is (ahonnét egyébként lövöldözni is szokott – nem tudom, hogy oldja meg), mert arrafelé sok a buta sügér – azok meg mindig csak enni akarnak, nincsenek tekintettel senkire és semmire. Még saját, régi jó haltársaik utódnevelési szándékaira sem – egyszóval gyakori köztük a haltársiatlan viselkedés, na.

Akkor most ezek után – tudományosak legyünk, vagy PC-ek? Magam sem tudom. Maradjunk annyiban, hogy kezdetnek a szájunkat nyugodtan eltáthatjuk – éspedig nem egyszer, nem kétszer, hanem mondjuk háromszor is.

Ámuldozni ezen a “fejletlen fázisú”, jávai lövőhalon, mely a modern légvédelmet megszégyenítő precíziós célzó-berendezéssel van ellátva.

 

Úgy ott a víz alatt.

 

PTB

 

 

 

 

6./ A nyúl, azaz Jakab

 

A nyúl neve Jakab. Ez nem véletlen, nagyapa adta neki ezt a nevet. Így szólt unokáihoz, amikor nagymama húsvét táján hazahozta a hófehér nyuszit a piacról: Bármilyen nevet adhattok neki, egy feltétellel – hogy Jakab lesz a neve. Hát így az lett. Az unokák, már aki beszélni tud közülük, esténként Jakabról is kérnek egy mesét, csak úgy alszanak el.

Jakab, a nyúl jól érzi magát, hiszen ketrece felett időnként megjelenik valami nagy, mozgó árny, s ilyenkor ő friss füvet kap a mozgó árny kezéből. Napjában hét-nyolcszor is, hisz van elég fű a kertben. Gyakran beszél is a mozgó árny Jakabhoz, de ebből ő csak a nyúl-szótárban is meglévő szavakat érti, amik sajnálatosan kevesek – mondhatjuk, semmit.
Hálás a ketrecben elhelyezett faforgácsos illemhelyért, s pedáns nyuszi lévén, be is tartja annak használati utasítását – így a friss füves mező, ami Jakabnak a ketrecben jut, mindig tiszta.

Egyébként is szeret mosakodni, mellső lábaival hosszan tisztogatja magát, bundája állandóan hófehér. Örül, ha az árny a rácson át az orrát is megsimogatja – ilyenkor fülét hátracsapva élvezi az életet. Este sötétedés után az éjszakai hidegek miatt még a raktárba kerül, de ketrecében körbe szaladgálással jelzi, hogy szerinte neki is járna egy esti mese. Az árny bemegy hozzá a raktárba, beszél neki valami megnyugtatót, és aztán megsimogatja az orrát. Jakab ezután nyugodni tér, és reggelig csönd van.

Lehet testvéreim, hogy mi emberek is nagyjából ennyi értünk a magasabb világ hozzánk intézett szavaiból és gesztusaiból, mint Jakab a mozgó árny dolgaiból…?! Bizony atyámfiai, ez cseppet sem lehetetlen.

 

PTB

 

 

 

 

5./ Kettőből egy

 

Nézegeti az ember a világot. Télen a kert havas (mostanában max. egy hétig), aztán köd, eső és január végén már virítanak is a hóvirágok. Várhattak volna kicsit – de hát ők a higanyszálra érzékenyek. Nézzünk akkor messzebbre kis üvegházunkból – bár a kecses, menyasszonyi hóvirágnál alig van szebb a világon…

Mondjuk a Kuiper-öv, vagy még kicsit távolabb az Oort-felhő irányába nézzünk, ezekben képződnek az üstökösök. Képződtek, mondják, akik értenek hozzá.
Bolygórendszerünk szélén, a Naptól távoli, hideg régióban az ősködök, mondjuk úgy, elemi gázok majdnem abban az állapotban maradtak, mint sok milliárd éve lehettek, amikor a mi bolygóink (Merkúr, Vénusz, Föld, Mars stb.) hozzáfogtak kialakulni. Az úgy volt, hogy a hidrogén atomok (azok csak úgy keletkeztek egy “szinguláris pontból” – hm….) – elkezdtek összetapadni, mert a gravitáció összehúzta őket egymáshoz. Néhol nukleáris reakcióba is léptek, s mikor ezek az első égitestek, amilyen most a mi Napunk is összeroppantak egy jó fényes szupernova-robbanás kíséretében, lett belőlük szén, nitrogén, oxigén, vas, stb. Így már porszemek és kődarabok is lettek, de minél nagyobbá váltak, megint annál jobban magához vonzották a többieket, s rendesen megnőttek. Ha egy szál hidrogénben gondolkodunk, ami darab proton, plusz egyetlen elektron – márpedig ma is ebből van a világegyetem túlnyomó része – akkor szép teljesítmény egy pár milliméter átmérőjű porszem is, nem hogy a sok tízezer kilométer átmérőjű képződmények! Így nézve a dolgot a Föld se semmi – de a maradék ott a széleken higgadtan keringett tovább afféle távoli poros-gázos korong vagy hasonló övezet formájában. Nem sejtette, hogy a benne száguldó, apró kisbolygók világát egy majdan születendő, Gerard Kuiper-ről (1905-1973), jó sok kettőscsillag (!) holland felfedezőjéről és katalogizálójáról, a még külsőbb „felhőt”, valójában üstökös-zónát pedig a szintén holland /ezek hogy ráérnek/ Jan Hendrik Oort-ról (1900-1993) fogják elnevezni, mert utóbbi fogja kitalálni, hogy annak még ott kell valahol lennie. Aztán tessék, meg is találták, pont ott – az a rész tőlünk úgy százezer Nap-Föld távolságra esik, még a mi bolygórendszerünkben, annak is a legszélén. Nézzünk tehát akkor most, mondjuk, oda…!

Mert mit is látni ott? Milliárdnyi kisebb-nagyobb üstökös-magot, amiben óhatatlanul napirenden vannak az ütközések, és ha a dolog úgy alakul, hát kilódul valami egy hosszúkás, elipszis pályára, s pl. minden 1973 évben elhúz a Naphoz csuda közel, összesen pár százmillió kilométerre, majd vissza a távoli Oort-felhőbe! Napközelben bekapcsol és szép fényes csóvát is húz (átizzik s árad ki belőle a gáz) – ettől hívjuk „üstökösnek”, aminek haja van – aztán megy jó sok időre vissza a sötétbe. A Halley-üstökös például hetvenhat évente jön, 1986-ban járt itt utoljára: igen szép volt. A magam részéről már nem fogom újra látni se üstökkel, se anélkül (innen).

Az üstökös-magok csuda egy pofák. Úgy álltak össze kisebb anyag-darabokból, s ezért gyakori forma közöttük pl. a kuglibáb-alakzat. A gravitáció miatt összetapad két kődarab az űrben, aztán százmillió év alatt lecsiszolják őket a velük ütköző kisebb-nagyobb testek szinte simára, de formájuk ma is jelzi, hogy valamikor ketten összejöttek s azóta nem eresztik egymást. Az eddig közelebbről fényképezett és tanulmányozott üstökös-magok egy jó része ilyen alakú. A minapában, 2014-ben le is szállt egy földi űrszonda (!) a “67P” nevű üstökösre, ez úgy 4 km hosszú. A Halley-üstökös szilárd magja 16 km, de a formájuk meglepően hasonló – kuglibáb-szerű…!
Volt itt az előbb egy felkiáltó-jel a kettőscsillagok említésekor, s nem véletlenül. Mert ezek a kozmikus “ikresedések”, hogy keringünk egymás körül, meg világítunk is, mint a kettőscsillagok teszik, aztán a különböző konkrét anyag-összetapadások is, ráadásul kuglibáb alakra, fura intézmények. Gondoljunk az emberi életre – de nem! Mondjuk arra, hogy a nagy halak hogy megeszik szegény kicsiket az óceán mélyén, ami ott bizony megtörténik, így hizlalják magukat, amelyiknek befér a száján a másik – és senki sem fordul Strassbourghoz, pedig aztán ez igazán felháborító.

Az Oort-felhőben meg főleg csak úgy eszik a nagyobb kövek a kisebbeket, néha meg éppenséggel lódítgatják egymást Nap-körüli pályára, elmész innen – igazán intézkedhetne már valaki!

Szóval – jöjjünk inkább vissza az Oort-felhői ütközések, összetapadások és üstökösítések világából, meg az óceán sötét, embertelen (haltalant azért mégsem mondhatunk) mélyéről ide a kertbe, a téli ködben csenden, szerényen álldogáló hóvirágainkhoz…? Ezek még virítanak, pedig már február van.

Becsüljük meg őket a mai üvegház-gázos, globálisan felmelegedő viszonyaink mellett! A hidrogén atomok, hogy úgy mondjuk, elég szépen összeálltak bennük. Gondoljunk az emberi életre – de nem, maradjunk a hóvirágoknál. S nézve őket, még Vivaldi téli hegedűszava is eszünkbe juthat. Akár – mert mostanában ezt is sikk hozzátenni.

 

PTB

 

 

 

4./ Hosszúszárnyú bálnák

 

Megint természetfilm – száz éve ilyesmiről még semmit sem tudtunk volna. Most már van víz alatti kamera és van helikopter, s mind a kettő kell is ahhoz a tudásunkhoz, hogy ez a lény képes volt valami elképesztő dologra – tanulni.
Ez a 15 méter hosszú, 30-40 tonnás vízi óriás (Megaptera novaeangliae) tízezer kilométert utazik az északi, halakban gazdag vizekhez, hogy ott szinte egész évre szólóan táplálkozzon, majd visszautazzon a melegebb déli vizekre párzani és utódot ápolni. Egyrészt valahonnét tudják, és emlékeznek is rá, hogy odafent északon hatalmas heringrajokra találnak, és ez megéri a sok ezer kilométer utazást. Hogy merre esnek az egyes égtájak a nagy kék mélységben, valahonnan azt is tudják – de ez most apróság.

Mert a lényeg az, hogy egy olyan vadászati módszert fejlesztettek ki, amihez foghatót csak a csapatban vadászó, legfejlettebb emlősállatoknál, például az oroszlánoknál találni, melyek okos, összehangolt munkával vadásznak. A módszert a bálnák közül egyedül a hosszúszárnyú, másképpen púpos bálnák tudták megtanulni, azok közül is kizárólag az Északi sarkkörhöz járók – egyéb fajtáik nem. Alulról közelítenek a táplálékul szolgáló hatalmas halrajhoz, s a felszín felé terelik őket, majd egyikük szabályos köralakban úszva buborékfüggönyt ereszt ki magából, amely nem engedi a parányi halakat elmenekülni – ők pedig szépen belakmároznak. Légi felvételről láthatjuk a tenger felszínén a hófehér buborék-kört, amelyen belül nyüzsögve
táplálkoznak.

Kutatók felhívják a figyelmet arra, hogy más bálnafajok ezt nem tudják, ehhez kifejezetten hosszúszárnyúnak (és púposnak) kell lenni, azok közül is északra úszó fajtának, mert azok, de csak azok, valahogy megtanulták ezt a módszert és gyakorolják is. Már most mi jusson erről eszünkbe?
Először is az, hogy ha már bálnák vagyunk, tartozzunk a tanulékonyabb fajták közé. Annyi, de annyi buta bálna van! És pazarolhatják is az ezer kilométereket, pedig csak megfelelő helyen kellene kiengedni a buborékokat (mint a szép orgonáláshoz is összesen a megfelelő billentyűt kell lenyomni a megfelelő pillanatban). Tehát, butaság kizárva, nem kifizetődő – tessék tanulni! Ezt nem lehet eléggé hangsúlyozni.
Viszont van itt még egy apróság. Amíg valaki buborékol, a többiek esznek. Jóízűen, sokat. Lehet persze mondani, hogy ez csak szervezés kérdése, közgazdaságtan, beosztás dolga – de ha nagyon akarjuk, akár önmegtartóztatásnak is nevezhetnénk. Az állatvilágban.

Hoppá.

Szóval alulról is tanulhatunk valamit? Ahogy elnézem magunkat, a profit maximalizálásának derék módszerét (kapitalizmus) ez mintha meghaladná csöppet. Hm. De azért senki ne gondolja, hogy itt csak a társadalmi berendezkedésekről volna szó. Azokat ugyanis rendszerint emberek (Homo sapiens) csinálják, akiknek van magánéletük, szférájuk, meg satöbbi.
Nem volna ideje kicsit rendesebben körülnéznünk, akkor már, ha van hozzá víz alatti kameránk és helikopterünk is…?!

 

PTB

 

 

 

3./ Horgászhal a tenger mélyén

 

Bizonyos halak gerincének harmadik csigolyája megnyúlt, ahogy a természetfilm kísérőszövegében mondják, a hal megnövesztette, éspedig – mit tesz Isten – horgászbot alakúra, amely hátulról pont a szája elé nyúlik. A hal (a maga evolúciós önfejlesztő tevékenysége során) így intézte a dolgokat, s midőn vadászni óhajt, apró halacska ficánkolását mímelve mozgatni is tudja a huncut nyúlványt. A kíváncsi zsákmányállatok, melyek maguk is táplálékot keresnek, bámulva a csalétket éppen azon elmélkednek, ugyan ehető-e számukra, ám – Da Ponte és Mozart Don Giovanni-jának Regiszter-áriája szövegével élve – „Voi sapete, quel che fa”…(1)

Itt abba is hagyhatnánk rövid eszme-futtatásunkat, hiszen aki elmélkedni akar, már ebben a víz alatti talányban is lelhet magának elegendő goethei Gleichniss-t,(2) vagy, ha valakinek úgy jobban tetszik, meditációs objektumot. Egy hal úgy dönt, márpedig ő nem hagyja, hogy a horgászás köztársasági elnökök (3) s egyéb, az ő étlapján még csak nem is szereplő un.
homo sapiensek privilégiuma maradjon, mert ő is akar. És tessék, megy is neki!

Ám kérdezzünk.

Ha örök, teremtő szellemi valóság, Logosz-Ige nincs, felejtsük is el, csak szegény éhes, horgászni még nem tudó buta halacska a tenger mélyén (ki azért éppen fejlődni óhajt) – ugyan mennyi időbe telhetett neki, amíg a „Fittest survives” (4) elve alapján először kipróbálta a csigolyanövesztést oldalra, hátra, rézsútosan több irányba, szóval 360 fokban mindenfelé… Csak az maradt ám életben s választódott ki természetesen, melynek volt annyi esze, hogy végre előre is növeszt egyszer ilyet, hátha. Naaaaaaaaaaaa….. – és lőn!

Nocsak.

De még kellene a végére egy jó, ficánkoló csalétek is – hm, hát jó, legyen az is…. Idegszál nélkül viszont semmit nem ér a dolog, féllábú óriások vagyunk, mármint halként (csalétek kialakítása, plusz idegszál odavezetése pont oda, ahova kell, próba-szerencse alapon per sacc minimum százmillió év, na jó, plusz-mínusz valamennyi) – a mozdulatlan csali ugyanis nem csali. Szóval mennyi időbe is telhetett, míg mindez a természetes kiválasztódás alapján úgy kifejlődött…? S ha ez a dolog valóban annyira bevált, az összes többi halfaj, melynek nincsen horgászbottá fejlesztett, pontosan előre (nem hátra, nem oldalra, nem rézsútosan csak úgy valamerre nyúló – ezt nem győzzük hangsúlyozni) harmadik csigolyája, mint “nem fittest”, miért nem halt ki…?

S egyáltalán, kiiktathatjuk-e ezek után Acquinói Tamás Arisztotelész alapján hangoztatott célszerűség-gondolatát, (5) mint tudománytalan, metafizikai koncepciót – látva ezt az igen csak szellemdús fejlődést?
Bizonyítani eszünk ágában sincs semmit. De az elmélkedés, sőt ámuldozás szabadságát ne akarja tőlünk elvenni senki. Hogy még egy víz alatti, buta kis lénybe is mennyi logosz (6) szorult…honnan is… honnan is…

Jóságos ég, csak nem beletették…!

 

Jegyzetek:

1./ “Jól tudjátok, ez mit csinál….” (szabad fordítás, PTB)
2./ “Alles Vergängliche ist nur ein Gleichniss” – minden mulandó dolog csak hasonlat. (Goethe: Faust II. Chorus Mysticus)
3./ A jelenlegi (2015) magyar köztársasági elnök, Á. János pl. szeret horgászni
4./ Ch.Darwin: A fajok eredete (Meg kell azonban jegyezni, hogy maga Darwin távolról sem volt ateista. A teremtő nevét következetesen nagy betűvel írta Creator-nak, akit személynek vallott, és akinek munkájáról áhítattal beszélt. Fontos ezt tudni azoknak az igyekezeteknek összefüggésében, melyek az evolúció gondolatát ateista propaganda céljára vélik kiaknázhatónak.)
5./ St. Thomas: Summa Theologiae (az un. teleológiai bizonyíték)
6./ Alexandriai Philon (Kr.u. 1. sz.) szakkifejezése, amit azonban sokkal korábbról, Herakleitosztól (Kr.e. 535-475) idéz. Jelentése szó, értelem, ige, teremtő erő, istenség, igazság, kegyelem, de nem fogalmi értelemben, hanem az élet egyetlen, tündöklő pillanatának csodájaként.

 

PTB

 

 

 

2./ Megint méhek és darazsak

 

Természetfilm mutatja, hogy bizonyos lódarazsak megölik a méheket, lévén hozzá megfelelő mérgük, aztán a tetemeket elviszik lárváik táplálására a saját fészkükbe.
Igazi sorozatgyilkosok, egy perc alatt akár negyven békés méhet is el tudnak pusztítani gyors szúrásaikkal. Óriási veszély a méhkaptár bejáratánál megjelenő lódarázs, mert az egész kaptár népességét el tudja pusztítani, ha egyszer bejut a belső részekbe. Az európai méhek csak tömegesen kirajzani tudnak ilyenkor, mintegy áldozatul adva magukat, hátha az elpusztult testek el tudják torlaszolni a bejáratot, a többség pedig átvészeli a támadást. Néha sikerül, néha nem – nekik ennyi a védekezésük. Ám a természetfilm készítői ráleltek a japán méhekre is, amelyek érzékelve a közeledő halálos veszélyt jelzést adnak egymásnak, és beengedik a bejáraton a lódarazsat. Amikor az már szűk helyen van és nem tud elmenekülni, újabb jelre tömegesen rászállnak és minden oldalról ellepve “melegbe burkolják”, szárnyukat rázva negyvenhat fokosra hevítik magukat és ezzel a lódarazsat is, amely egyszerűen megsül és elpusztul.

A világon minden metafora, mondta Goethe a Faust II. utolsó soraiban, s ha ez így van, akkor megint gondolkodhatunk, mit jelent mindez. Talán azt, hogy a romboló erőkkel, amik lelki síkon is támadnak, amik hitünket és örök életünket akarják elvenni, lehet tehetetlenül szembenézni, de lehet saját stratégiát kidolgozni és megküzdeni is. “Belepusztulhat” valaki a küzdelembe, áldozattá is válhat, ha nincs jobb megoldása – ám igenis le lehet győzni a nálunk erősebb, a mi esetünkben az emberen túli erőket is. Elszántság és értelem kell hozzá, az igaz.

De ugyan miért ne lehetne valaki egyszerre elszánt és értelmes..?

 

PTB

 

 

 

1./ Méhek és darazsak

 

Valószínűleg testvérek. Ránézésre össze is téveszthetnénk őket, pedig egészen más világot képviselnek.
A darázs fullánkja mérges. Egy távolabbi rokonom rossz helyre, nyaki ütőérbe kapott darázscsípéstől halt meg, hiába igyekeztek mentősök, a kórház, nem lehetett megmenteni.

Pedig a darázs mérge eredetileg étkezéséhez használatos: megszúrja a zöld, kemény gyümölcsöt, aztán pár nap múlva visszatér a megbarnult, puha folthoz és kinyalogatja. A kemény felülettel nem tud mit kezdeni. Ha csapkodnak körülötte és ő is megijed, akkor fullánkját kifejezetten támadásra használja. Szúr és továbbrepül. Mézet nem gyűjt, csak gyümölcsöket rongál, de még dögöt is eszik. A hús szagára mindenhol ott terem.

Nem így a méhecske. Közösségben, „családban” él és gyönyörű otthont épít, ahova egész télre elegendő eleséget, aranyszínű és illatos mézet hoz. Beporozza a virágokat, amint szorgalmasan egyikről a másikra szállva virágport gyűjtöget, hogy aztán a virágporból mézet szublimáljon. A méz édes és gyógyító. A méhecskének is van fullánkja, sőt mérge is.

De csak egyetlen egyszer használhatja, s abba is mindjárt belehal, mert nem tudja fullánkját kihúzni másként, ha valamibe egyszer beleszúrta, csak ha egész belső része kiszakad. Neki nem szabad szúrnia. Ha félelmében mégis rákényszerül, maga is áldozatul esik.
Íme, az önmaga ügyében, megmentésében “sikeres”, másokra viszont veszélyes darázs, meg a szorgalmasan mézet gyűjtő, építkező, mindenestől közösségi s ugyanakkor áldozatul eső méhecske. Formájuk, méretük, még a színük is hasonló. Szinte ugyanaz, mondanánk – metaforaként mégis minden egészen más.

Tegyük föl, hogy van evolúció – bár a dolog ma is csak elmélet, százötven év alatt nem akadt meggyőző igazolása. Tegyük föl továbbá, hogy három és félmilliárd év elég a darázsnak, hogy megtanulja, milyen vegyületeket kell összegyűjtenie fullánkján fajának sikeréért, sőt ezt képes is létrehozni. De vajon mit akarhatott “az evolúció”, mint tanulási és kiválasztódási folyamat egyetlen dolog két, egymáshoz formájában ennyire hasonló, üzenetében azonban különböző, sőt ellentétes hangulatú lény megtervezésével és felmutatásával? Mind a két faj van,
életképes és működik.

Lett ilyen is, meg olyan is – akad, akinek ez bőven elég, s talán még a vállát is megvonja. Ám akit foglalkoztat a dolgok jelentése, mondjuk így, üzenete, az kénytelen föltenni, hogy egy nagy intelligencia még örömét is lelte a pazarlásban, ugyanabból a dologból két fajtát, egy angyali s egy démoni változatot létrehozni. Ki tudja, hátha lesznek még lények, melyek – ha elég “fejlettek” – akár meg is értenek valamit a dologból.

Hiszen hosszú még az evolúció –

 

PTB

Ui: Biológusoktól hallom, a darázs a későbbi, evolúciós szempontból “javított” változat. Hát nem tudom…