Igehirdetés 2007. január 14.

Megalapozott élet

 

Lekció: 2Sám 22,7-20

Textus: Luk 6,47-49

„Valaki énhozzám jő és hallgatja az én beszédeimet és azokat megtartja, megmondom néktek, mihez hasonló. Hasonló valamely házépítő emberhez, aki leásott és mélyre hatolt, és kősziklára vetett fundamentumot: mikor aztán árvíz lett, beleütközött a folyóvíz abba a házba, de azt nem mozdíthatta: mert kősziklán épült. Aki pedig hallgatja, de nem tartja meg, hasonló ahhoz az emberhez, aki csak a földön építette házát fundamentum nélkül: amelybe beleütközvén a folyóvíz, azonnal összeomlott, és nagy lett annak a háznak romlása.”

 

Imádkozzunk!

Mennyei jó Atyánk, köszönjük az előttünk járt hívő embereket, akiknek hite ma is épít bennünket. Köszönjük Dávid imádságát, aki nem csak megtapasztalta szabadításodat, de méltó módon hálát is adott neked érte. Nekünk is sok megköszönni valónk van ezen a mai vasárnapon. Életünk, egészségünk, szívünk derűje és a távlatok, amik hívogatnak, mind a te ajándékaid. De különösen is köszönjük neked a megnyíló és megértett igéket, amikkel építesz minket, hiszen ez a te munkád ebben a világban, hogy épüljön az, ami jó és igaz, és szentelődjön az ember, aki nélküled elveszne saját jólétében és kényelmében. Nem hagyj minket magunkra, ezt kérjük most tőled, hanem töltsd be reménységünket, hogy épülhetünk és növekedhetünk, tisztulhat a gondolkodásunk és erőt kaphatunk tőled a jóra. Jöjj el hozzánk, áldott Lélek, örök szeretet, és taníts minket Krisztusunk követésére. Ámen.

 

Igehirdetés

Mai igénkben két emberről hallunk. Az egyik a háza építése előtt mélyre ásott, és odalent vetette meg háza fundamentumát a sziklán, így aztán, amikor eljött az árvíz, sértetlenül megúszta a bajt. A másik ember nem ásott mélyre, nem is készített semmilyen alapot, és nagy lett a kár, mert összeomlott a háza a bajok idején. A gyakorlatias kép, mint minden, ami a Bibliában van, lelki üzenetet hordoz. Mindnyájan vágyunk a mélységekre, valami szikla fundamentumra, ami rendíthetetlen és végleges, jó lenne ilyenen építeni az életünket, ugyanakkor a köznapiság, amiben élünk, szinte rákényszerít arra, hogy mindig csak a felszínen mozogjunk.

Úgy hiszem, nem járunk messze az igazságtól, hogy lelki értelemben legalább három mélységi fokozattal kell számolnunk. Legfölül van a felszín, mint a testünkön a bőr. Nincs ezzel önmagában semmi baj, hiszen benne élünk a világban és valahogy kapcsolódnunk kell hozzá. A felszínt mindig borzolja valami, mint a tó vizét a szél: események, hírek és ügyek, és alig van pillanat, amikor nyugalom és békesség lenne. Örök nyüzsgés és változás minden, benyomások, kavargó és nehezen áttekinthető bonyodalmak, ez a küldő világ lenyomata bennünk.

Alatta van egy másik világ, az énünk világa, a pszichénk, vagyis a lelkünk. Ez már nem látszik egy könnyen kívülről, hiszen bennünk él, mint a legsajátabb önmagunk, de itt csapódik le minden, a lelkünkben, amit csak érzékelünk, itt telik meg minden jelentéssel, rokonszenvvel vagy ellenszenvvel, ha emberrel találkozunk, tetszéssel vagy elégedetlenséggel, ha a világ dolgairól van szó. Ez már nem a felszín, hanem egy mélyebb, rejtettebb világ, az énünk világa, ami minden komolyabb hozzáértő szerint a képek világa. Itt hasonlítjuk össze ugyanis a külső világból jött benyomásokat a bennünk élő képekkel, itt születnek az állásfoglalásaink, az érzelmeink, a döntéseink, és minden azon múlik, hogy milyen nagy és vezérlő képek vonzása alatt él valaki ott bent a szívében, mert azok a képek fogják kijelölni az útját, amin végigmegy aztán élete során. Azt is mondhatjuk, ennek jegyében, hogy mindenkinek olyan lesz az útja, mint amilyen fajta képeket a szívébe fogadott és amilyen képek vezérelik őt. Mondják azt is, hogy a képeknek nagyon nagy ereje van, mert szinte mágikusan meg tudják ejteni az ember szívét, és ez valóban így is van – de a Biblia arra tanít minket, hogy minden embernek saját felelőssége, milyen képet tűr meg a szívében. Rajtunk is múlik, mit kezdünk a születésünk óta lelkünkbe vésődött képekkel, amik lelkesítenek, elkeserítenek, félelemmel töltenek el és szenvedélyekre lobbantanak, mind végzi a maga sajátos művét, úgy és annyiban azonban, amennyire igent mondunk rájuk életképzeletünkkel.

Angliában láttam azt a kis falut, ahol Cook kapitány, ez a nevezetes felfedező és világutazó hajós született. Két hatalmas, a tenger felé ereszkedő sziklafal zárja közre az egyre szélesedő tengeröblöt, erre nyílik a faluban minden ablak. A közelben még egészen szűk ez a szikla-szoros, aztán egyre tágul és végül kinyílik a végtelen tengerre, ahonnan hívogat a messzeség. Amikor megpillantja ezt az ember, azt mondja, hogy aki itt születik és már gyermekként naponta ezt a képet látja, abból nem csoda, hogy ha egyszer hajós és világutazó felfedező lesz.

Mert az embert azok a képek vezérlik, amiket a szívébe fogad. Egyszer egy tizenéves lánnyal beszélgettem, és azt kérdeztem tőle, mi is szeretne lenni. Azt mondta, érdekes módon ilyen képesen fogalmazott: az osztály előtt állok és tanítok, ezt látom magam előtt. Tanár is lett belőle. De tudjuk, hogy a képek uralma is véges. Megfakulhatnak, megszokottá válnak, átadhatják a helyüket újabb képeknek, és bizony eljön az idő, és ezt mindenki tudja, aki áthaladt már az emberélet útjának felén, hogy egyre gyakrabban adják át a képek a helyt a kérdésnek, mi lesz vajon ott, abban a körben, amiről még képünk sincs, a mulandóságunk határán túl. Az élet teli van kavargó, érdekes és gyötrelmes képekkel, de tudjuk, hogy ezek a képek időlegesek, nem állandóak.

És ezért keresi minden emberszív a véglegeset, a biztosat, a maradandót. Ami nem a felszín, ahol még az élet ezer eseménye zajlik, nem is az énünk, a pszichénk világa, ahol már a képek uralkodnak a maguk mágikus hatalmával, hanem azt, ahol már elmondható valamiről, hogy való, biztos és igaz.

Úgy hiszem, ehhez, vagyis az alaphoz mindenkinek mélyre kell ásnia. Mert amit ebben a dologban keresünk, vagyis az alapot, azt nem lehet megtalálni a világban, és nem lehet megtalálni még a saját énünkben sem. Ez valami olyasmi, ami nem adja könnyen magát. Fáradtságos munka, amíg valaki valóban megtalálja, mert mélyre kell hozzá ásni. Az igazi szikla-alapok már csak ilyen természetűek. De megéri a mélyre hatolás fáradtsága.

Megvallom, kicsit félve beszélek az alap dolgáról, mert sok félreértést, sőt visszaélést látni ebben a tekintetben szerte a világon. Emberek azt mondják, éspedig elsősorban vallásos emberek, hogy megtalálták az alapot, az igazi fundamentumot, és lesz belőle nagyon gyakran fundamentalizmus, vagyis önigazoló ideológia, és látjuk, amint tízezer számra halnak meg emberek, mert mindenki holtbiztosan meg van győződve arról, hogy neki és csak neki van igaza, mert egyedül ő találta meg a végleges fundamentumot. Ezek az emberek nem az alapot találták meg, hanem valami mást kineveztek annak, és jól láthatóan nem veszik komolyan a valóságot, csak azt a pár rövid félmondatot, amit hallottak és megtanultak valahol róla, és azt ismételgetik fanatikusan és patakokban folyik az embervér ennek nyomán egyre több helyen a világon. De nem csak vallási fundamentalizmus van, hanem tudományos is, ami az embert a maga doktriner anyaghitével és istentelenségével félrevezeti és előbb mindig önistenítésre, aztán pedig kétségbeesésre kényszeríti. És van közgazdasági fundamentalizmus is, ami a chicagói iskola receptjét akarja ráerőltetni az egész világra, és azt hirdeti, hogy hulljon a férgese és uraljon mindent a pénz és piac. És van ízlésbeli fundamentalizmus is, ami kiszemel magának egy stílust és mindent azon az egy stíluson mér meg, nem pedig a saját értékén.

Dávid imádságában olyan dolgok idéződnek fel, amikor „az egek alapjai is megremegtek”, „láthatóvá váltak a tenger medrei és föltárultak a világ alapjai” (2Sám 22,7  2Sám 22,16). Ezt a kataklizmát a halálfélelemben járó ember jól ismeri, és tudjuk, hogy Dávidot nem úgy általában az ellenségei, hanem a saját fia, a lázadó Absolon kereste halára – ezért hát nem költői túlzás, hogy valaki egy ilyen helyzetben tényleg már az alapok megrendüléséről beszél. De megrendülhetnek az alapok ennél kevésbé dráma pillanatokban is, jól tudjuk: amikor a bűn, a betegség vagy az élet bármi más megromlottsága olyan mélyen érint, mint még addig sohasem – azokban a pillanatokban bizony jobban érjük, hogy miért is volna fontos, hogy legyen kőszikla fundamentum az életünk háza alatt. Amikor valaki ötvenévesen hirtelen elveszti a munkáját, a társát, vagy a hitét, az igazán nagy dolgok közül bármelyiket, és ott áll egy szál maga, de min is? Leggyakrabban éppenséggel a semmin, az ürességen, a nagy hiányon.

Hát ezért fontos az, amit Jézus mond, hogy legyen alapja annak a háznak. Legyen sziklafundamentuma, biztos talapzata, ami az árvizek idején is alap marad. Mit hallunk mármost erről a fundamentumról? Azt, hogy a Jézus igéinek megvalósítása ez az alap.

Vegyük most sorra, milyen gyakorlati következmények fakadnak ebből a nagyon egyszerű igazságból. Először is fontos kimondanunk, hogy egy mindent relativizáló korban is hisszük, hogy van, ami nem viszonylagos, hanem való, biztos és igaz. Amikor délutáni és esti főműsor időben a devianciák kultuszát töltik bele a tizenéveseinkbe a képernyőkről, azt sugallva, hogy mindenki azt csinál, amit akar, senkinek semmi köze hozzá, minden jó így is, meg úgy is, akkor mi azt mondjuk, hogy igenis van egy Istentől adott emberi életrend, amiben mindennek megvan a maga eredeti helye és rendeltetése. Erről beszél az evangéliumok minden betűje. És ez az Istentől adott életrend legtöbbször összezavarodott és összekuszálódott állapotban van ugyan most jelen a világban, és úgy kell megkeresni, de igen is megtalálható. Egyáltalán: létezik, és van ilyen. Nem csak a nagy viszonylagosság van, hogy csináljon mindenki azt, amit akar, mert úgyis mindegy. Egyáltalán nem mindegy, mert van élet, ami a veszedelemé, és van élet, amely az örök és az igaz élet. A kételkedő emberszívnek, amely már a maga útját is elvesztette, újra és újra meg kell hallani: van ilyen élet és ez a Krisztusban való élet.

Aztán az is kétségtelen, hogy ehhez csak az jut hozzá, aki hajlandó mélyre ásni. Az ember életét mindig fenyegeti a szétszóródás, az, hogy kifelé és oldalra, vagyis mindig csak vízszintesen terjeszkedik. Többet akar látni, többet akar hatni, többet akar birtokolni, mint ami neki járna. Ez a kifelé fordulás és horizontális aktivitás jellemző az egész civilizációnkra. Egy kicsit félnótásnak is tartják, aki ezeket a célokat nem osztja. Jézus pedig azt mondja, ássál mélyebbre. Csöndesedj el, vedd számba erőidet, gondolkozz el azon, mit tettél jól és mit rosszul, helyeden vagy-e és betöltöd-e a helyedet úgy, ahogyan azt neked Isten adná, egyszóval: áss mélyebbre! Ha ezt valóban megteszed, megtalálható az alap is, amit régen elvesztettél.

És ha megtaláltad, mert meg fogod találni, akkor fogj hozzá a megcselekvéséhez is. Jézus nem a saját szavait nevezi alapnak, hanem a megvalósítást, azt, hogy valaki elkezdi az életét valósággal aszerint berendezni, amit ő nekünk hozott. Mert a megvalósítás mindennél fontosabb. Megvalósítás nélkül hiába vannak az embernek magas álmai, kitűnő értékvilága, még nagyszerű hite is. Valaki egyszer azzal vigasztalgatta magát, hogy igaz, hogy nem vitte semmire az életben, de lehet, hogy valójában kitűnő zongorista. A társa persze hamar rávágta, hogy persze lehet, lehet, de mégsem lehet, mert hát nem tudsz zongorázni. Mert minden azon múlik, tehetség, képesség, lehetőség, hogy mennyit ültetünk át belőle a gyakorlatba. Ennek a titka pedig az, hogy a legkisebb dolgokon kell kezdeni. Legyen az asztalnál mondott imádság az étkezés előtti valódi áhítat pár pillanata. Üljünk meg a széken sietség nélkül, derűsen ellazulva, az áldásra gondolva, amit Isten valóban adhat azoknak, akik tudják, hogy még az étkezés is szent dolog, és ehhez méltóan kell hozzáfognunk még az evéshez is. Aztán folyjon a munkánk is derűsen, amikor dolgozunk, hiszen ő maga mondta, hogy szolgáljatok az Úrnak örvendezéssel. Aztán mélyüljünk csak el azokban a mondataiban is, amiket az életen túli dolgokra vonatkozóan mondott Megváltó Jézusunk, hamar meg fogjuk érteni, hogy miért fontos az, amit itt teszünk: hiszen ezeket visszük magunkkal majd odaátra is.

Az alapokat keresve ma ezekben erősödhettünk meg: igenis van alap, biztos, igaz és való, nem pedig csak a nagy viszonylagosság egyfelől, vagy éppen a fanatikusok önigazsága és hamis alapjai másfelől. Ez az alap, ez a valódi fundamentum él és személy. Olyan alap, hogy másikat helyette egyáltalán nem is lehet vetni, mert ez maga Isten megváltó szeretete, Krisztus. Aki őt keresi, annak ebben a világban valóban mélyre kell ugyan ásnia, önmagában is, a Szentírásban is, de meg fogja őt találni. Aztán pedig már csak építeni kell rá, azaz megtartani, amit ő nekünk mond. És akkor ígérete szerint már nem lesz üres beszéd a szép imádság:

 

„Bár hegy, halmok rengenének, miket égi kéz emelt,

S indulása a nagy égnek Végromlásra adna jelt,

Ezt látva is el ne hidd, hogy ez a perc elveszít:

Sion, addig meg nem dőlhetsz, Míg oltalmad Istentől lesz!”   (394. ének, 3. vers)

Ámen.

 

Imádkozzunk!

Istenünk, köszönjük, hogy addig meg nem dőlhetünk, sem életünkben sem halálunkban, amíg oltalmunk tőled lesz. Légy áldott, hogy ezt az oltalmat belül adod, a szív bizonyosságában és nem külső biztosítékokban, amint a világ adja. Szeretnénk igazán mélyre ásni és eljutni egészen te hozzád, aki mindig voltál és mindig leszel, aki vagy, voltál és eljössz az emberekhez. Köszönjük, Urunk, hogy a hit is lejön hozzánk, mint a te legdrágább ajándékod. Segíts minket ebben a kifelé fordult világban megtalálni téged és megtalálni igazi önmagunkat. Imádkozunk a szükséget látókért, a testi-lelki bajban és küzdelemben élőkért, segítsd őket és segíts minket is, hogy jó napokban és rossz napokban egyaránt megmaradhassunk a tiéidnek. Így készíts minket a nagy napra is, amikor meg kell majd válni testünktől, hogy ne a félelem rettenetes ideje, hanem a boldog hazatérés órája lehessen az számunkra. Krisztusért kérünk, hallgass meg minket imádságunkban. Ámen.