Megemlékezés Hamvas Béla sírjánál

Szentendrei Köztemető, 2015. november 7.

Megemlékezés Hamvas Béla sírjánál

 

Textus: Mát 23,29-31

Tisztelt Egybegyűltek,

 

A legméltóbb megemlékezés Hamvas Béla sírjánál egy néma főhajtás lenne, hiszen maga is szótlanul hunyta le szemét egy ködös, esős őszi napon hetvenegy évesen, 1968. november 7-én a kórházi ágyon. Egyébként sem szerette az ünneplést: még életében kifejezte óhaját, hogy róla utcát ne nevezzenek el. Ezt a kívánságát az utókor, éspedig éppenséggel a szentendrei utókor nem teljesítette. Vigyázzunk tehát porai felett a szavakkal, tartózkodjunk a közhelyektől – méltatlanok lennének lényéhez. Az evangéliumi intelem is erre kötelez: Jézus szemére veti kora szellemi embereinek, hogy építgetik a próféták síremlékeit, de tényleges életfolytatásuk által egyetértenek atyáikkal, akik megölték azokat. (Mát 23,29-31) Emelkedjünk az evangéliumi magaslatokhoz, és állapítsuk meg, nehéz Hamvas Béla lényéhez és életművéhez szavakat találni a róla megemlékezéskor. Nem is jelzők és minősítések fognak elhangzani tiszteletünk jeléül, 47 évvel halála után, itt a sírjánál, hanem egyszerű idézetek.

 

Az első idézet mindjárt egyetlen szó, a hagyomány. A modern világ a tudomány jegyében él, abban hisz, azt műveli, Hamvas viszont látta a tudományhit, a szcientifizmus veszélyeit. Mégsem szemben ment vele, ahogyan a brahmani létről is mondotta a történelemmel kapcsolatban: az „merőleges” arra. A brahmani lét a történelemre merőleges. Vallás sokféle akad, de hagyomány csak egy van, ami visszaállítja az ember helyes alapállását, vagyis Istennel való kapcsolatát. Legjobb tanítványa, személyes ismerője, tisztelője és monográfia-írója, Darabos Pál szerint Hamvas abban különbözött a neves európai tradicionalistáktól, akiktől egyébként rengeteget tanult, René Guenon-tól, Julius Evola-tól és Leopold Ziegler-től, hogy a hagyományból megismerteket nem csupán tudta, ismerte, fordította és autentikusan magyarázta, hanem saját magára alkalmazta, azaz realizálta is. Aki nem realizál, az elveszti a lényegét, más szóval lényegtelenné válik, vallotta. A hagyományok (a többes szám itt a vallásokra vonatkozik) betetőzésének Krisztust tekintette, éspedig egészen a bibliai értelemben: „Amely követ az építők megvetettek, az lett a szegeletkő.” (Zsolt 118,22-23, Lk 20,17-18) Hamvas Béla, bár egyértelműen a hagyomány mellett tette le a voksát, mégsem volt tudományellenes, csak azt tartotta, hogy a tudomány nagyon lassan és fontoskodva próbálja felépíteni azt, ami a hagyományban készen előttünk áll, ti. a helyes emberi alapállást; igaz, hogy krónikába, mítoszba, törvénybe vagy éppen himnuszba burkolva. A mi dolgunk, hogy azt onnan kifejtsük és magunkra alkalmazzuk, vagyis realizáljuk. Ennyit a „hagyomány” szóról, aminek központi szerepe volt Hamvas Béla egész gondolkodásában és életművében.

 

A második idézet, amit Hamvas Béla iránti tiszteletadásunk jeleként porai felett most felidézünk, így hangzik: „A mű nem akkor győz, ha kiadják, hanem akkor, amikor megírják. A bejárónő begyújthat a kézirattal a kályhában, akkor sincs semmi baj, mert a mű valahol máshol már győzött.” Hamvas Bélától a totális állam beköszöntével elvették a képzettségének és szellemi rangjának megfelelő, normális megélhetését, kényszernyugdíjazva őt a Fővárosi Könyvtárban betöltött állásából, és vidéki nagyberuházások építkezésein, Tiszapalkonyán, Bokodon, Inotán raktárosként kellett dolgoznia. Rendszerint a fiókban volt az írás, amin dolgozott, talán éppen egy szanszkrit szöveg fordítása a Vedantából, vagy Jakob Böhme talányos német látomásai, a „Negyven kérdés a lélekről”, esetleg „Egyiptomi halottaskönyv” valamelyik részének angol vagy francia nyelvű változata. A fiókot azonban mindig betolta, ha jöttek szöget vagy csavart igényelni – egyébként pedig éjszaka dolgozott, amíg csak fent tudott maradni. Eszünkbe juthatnak ezzel kapcsolatban Arany János szavai is: „Ha későn, ha csonkán, ha senkinek – írjad…!” Hamvas Béla művei győztek – mert megírta őket. Ma ezek a művek már nem csak titokban gépelt másolatokban olvashatók, mint diákkorunkban, a „szellemi spirituszcsempészet idején” (Weöres S.), hanem ezreknek jelentenek támpontot a hagyomány legfontosabb értékeinek felmutatásával. A mű valóban nem akkor győz, amikor kiadják, hanem akkor, amikor megírják. Ma mennyivel szegényebbek lennénk a Pathmosz, a Mágia Szutra, A Tabula Smaragdina, a Scientia Sacra vagy az Ősök Nagy Csarnoka nélkül, nem beszélve regényeiről és sok-sok tanulmányáról és esszéjéről!

 

A harmadik Hamvas idézet egészen lakonikus: „Az aszkézis nem arra való, hogy az élet örömét elvegye, hanem arra, hogy átemelje abba a körbe, ahol az életnél nagyobb hatalom fensőbb tudásával az élet szépségéről gondoskodni tud.” Ehhez tényleg nincs mit hozzátenni – az aszkézis, vagyis az önfegyelem gyakorlása nem erőlködés, hanem az alázat kifejezése, hogy az ember általa magát „az életnél nagyobb hatalom” kezébe adja, aki aztán a maga fensőbb tudásával az élet szépségéről gondoskodni tud. Sapienti sat.

 

Önkényes és szubjektív idézet-válogatásunk negyedik darabja így hangzik: „Szeretet nélkül csak őrjöngeni lehet.” Aki ismeri Hamvas életművét, az tudja, hogy nála az őrjöngés nem csak az orvosilag is körülírt mániás dühöngés lehet, hanem kedélybetegség bármelyik változata, depresszió, szenvedély, vagy az őrületszerű megzavarodásnak a „Karnevál” című regényében, ebben a hatalmas „sorskatalógusban” fellistázott sok száz lehetőség közül bármelyik maszkja, a kleptomániától a kéregetésen át az ezüstlakodalomra készülődésig – bármi. Ahol nincs szeretet, ott az ember számára marad az őrület – ezt ennél tömörebben kevesen fogalmazták meg, és hogy megint őt magát idézzük, az eredményt nevezhetjük kedélybetegségnek vagy forradalomnak, az már mindegy. Szeretet nélkül csak őrjöngeni lehet – és egyedül a szeretet képes arra, hogy kitakarítsa az ember szívéből az őrületszerű megzavarodást.

 

Legvégül hagytam egy számomra személyesen is nagyon kedves, sokszor emlegettem mondatát, ami így hangzik: „A naspolyáról se feledkezzünk el.” Hamvas egyáltalán nem magyarázza ezt, egyszerűen csak leírja, nyitva hagyva az értelmezésnek. Részemről három különböző jelentés-szintjét is találtam ennek a mondatnak, ami megint csak teljesen önkényes és szubjektív, de vállalom a következményeket.
Első a naspolyának a gyümölcsök hierarchiájában elfoglalt helyére vonatkozik. Tudjuk, éspedig „A Jóisten uzsonnájá”-ból, hogy a friss, piros földiepernek Hamvas milyen jelentőséget tulajdonított, és az is ismert, hogy a csemegeszőlők közül a Hamburgi muskotályt becsülte a legtöbbre. Ha máshonnan nem volna fogalmunk róla, a „Fák” című írásából bárki maga elé képzelheti őt magát, a régi vágású úriembert kiránduló bricsesz-nadrágjában, bakancsosan, oldaltáskával, aki – ha nem is gyalogolt annyit, mint Petőfi – nagyon szerette járni a természetet, az erdőket és a hegyeket. A „naspolyáról se felejtkezzünk el” mondat első jelentése nálam, ennek az alapjában erdei gyümölcsnek az őt megillető, megfelelő megbecsüléséről szól, vagyis arról, hogy egyáltalán vegyük észre az erdőben, hogy ott van, és ha tehetjük, a házi kertben is ültessünk belőle. Azért, mert nem tartozik a legrangosabb gyümölcsök közé, még ne felejtkezzünk meg róla. Nem csak a kitűnőség és nem csak a celebritás számít – a naspolyáról se feledkezzünk el. A köznapiság értékeinek, az élet minden tüneményes pillanatának megbecsülése ez, ha úgy tetszik, maga a pozitív gondolkodás.

 

Második jelentés-szint Hamvasnak ebben a szép mondatában az, hogy ez a gyümölcs nagyon későn, karácsony táján, néha az új évben érik, amikor havas vagy sáros az erdő, de a kert is, ahol esetleg tényleg ültettek belőle – hát el ne feledkezzünk kimenni érte, noha a legkésőbben érő gyümölcsök egyike. Ez a lebecsülés, a semmibevétel gesztusa lenne: a naspolyáról se felejtkezzünk el. Ha már elültettük, szedjük is meg gyümölcsét – az ember legyen következetes, és vigye végig életének ügyeit.

 

Végül az értelmezés harmadik, immár legelvontabb szintje, a késői alkotói korszakok becsére vonatkozik, amikor idős korban is nagyszerű gyümölcsök teremhetnek. A nyár elmúlt, régen tél van, de gyümölcsre most is számíthatunk. Hányan hagyják el magukat, amint az évtizedek eljárnak felettük, akiktől értékek, ízes és jó gyümölcsök telnének, pedig, még egyszer: „Ha későn, ha csonkán, ha senkinek – írjad…!” Vagy Hamvassal szólva: A naspolyáról se felejtkezzünk el.

 

Tisztelt Egybegyűltek, azért jöttünk ma ide, mert ő magáról nem feledkeztünk el. Olvassuk, gondolkodunk róla, néha vitatkozunk vele, aztán rájövünk, mégis csak neki volt igaza. Megköszönjük halálának évfordulóján az égnek, hogy Hamvas Béla valamikor itt lehetett közöttünk, a mi nyelvünket, a mi kincseinket gazdagította, és az utókor részéről erőink szerint törekszünk megvalósítani leírt igazságait – amik messze többek annál az öt mondatnál, amiket ma a megemlékezés órájában tőle itt felidézhettünk. Épülünk komolysága általa, élvezzük ritkán felcsendülő, de annál huncutabb humorát, s a magyar szellemi életben – recepciója által – immár lassanként méltó helyére kerülő egyetemes gondolkodói nagysága előtt tisztelettel meghajtjuk fejünket.