Megemlékezés Kálvinról reformáció emlékünnepén

Megemlékezés Kálvin Jánosról születése 500. évében

2009. október 31.

(Reformációi emlékünnepén a szentendrei evangélikus templomban)

 

 

Textus: 1Tim 2,4

Reformáció emlékünnepén, október 31-én hagyományosan mindig előadás is elhangzik a református és evangélikus egyházak közös ünneplésén, amely előadást idén az 500. éve született svájci reformátornak, Kálvin Jánosnak szentelünk. Tőle magától ugyan nagyon távol esett a maga személye ünneplése – ha nem így lett volna, nem ragaszkodott volna ahhoz, hogy halála után jeltelen sírba temessék.

Ötszáz évenként egyszer azonban mégis nyugodtan megemlékezhetünk személyesen róla is, és ezzel talán még nem vétünk az ő szemérmes, önmagával szemben mindig szigorú, puritán lelkülete ellen sem. A nemzetközi Kálvin-év időszakára eső, mostani reformáció ünnepi városi megemlékezésünkben először élete legfontosabb eseményeit idézzük fel, aztán a munkássága legfőbb tényeit, végül pedig mai aktualitására is kitérünk.

Ötszáz éve, 1509. július 10-én született a franciaországi Noyon-ban. Apja püspöki jogtanácsos és gazdasági igazgató volt, akinek hét gyermeke közül János a másodikként született. Idősebb fiútestvére, Charles pap lett, egyik unokatestvére, Pierre-Robert Olivetan pedig, az összesen 33 évet élt neves francia Biblia-fordító a valdensek kérésére eredeti héberből és görögből fordította a hugenották Bibliáját, és Kálvin írt hozzá latin előszót. A család életében tehát nagyon is jelen volt a keresztyén hit és az egyházi szolgálat, de Kálvint apja jogásznak szánta, és így is taníttatta. Tizenkilenc évesen ezért Orlens-ba megy jogot tanulni, majd a Bourges-i egyetem következik, ahol azonban már legszívesebben Melchior Wolmar-t, egy német származású, újszövetségi tanárt hallgatja. Apja halála után egészen a teológia felé fordul figyelme, de Párizsban azért befejezi jogi tanulmányait és doktori fokozatot szerez. Egyetemi tanulmányai alatt már gyakran tartott bibliaórákat diáktársainak.

Barátja, Nikolas Cop a párizsi egyetemen tartott rektori beszéde miatt, amely tele volt a reformáció tanításaival, menekülésre kényszerül, és Kálvinnak is el kell hagynia a fővárost, nagy valószínűséggel azért, mert a beszéd megírásában neki is szerepe volt. Kálvin első életrajz-írója, Teodore Béza mindenesetre így tudja. Egy vidéki városba, egyik kanonok barátjához menekül Angoulem-ba, ahol álnéven él, és Augustinus és Zwingli iratait tanulmányozza. Nagy belső tapasztaláson, valódi lelki újjászületésen megy át, és végleg elkötelezi magát a reformáció mellett is. Első teológiai művét Psychopannichia címen publikálja, amelyben bibliai alapon cáfolja a korabeli anabaptisták tanításait. A megindult hugenotta-üldözés elől azonban kanonok barátjával együtt hamarosan Bázelba kell meneküljenek.

Itt írja meg latinul, huszonhat éves fejjel, élete nagy, összefoglaló művének első, 1536-os változatát, amelynek címe: Institutio Religionis Christinae, vagyis: A keresztyén vallás rendszere. Ezt az első kiadást „Kis Institutio”-nak nevezünk, amit élete során mindvégig bővített és alakított, végső változatát pedig, az ún. „Nagy Institutio”-t öt évvel a halála előtt, ötven éves korában adta ki 1559-ben.

Bázelből tovább utazva Strassbourgba igyekszik. Genfben, ahol átutazóban eredetileg összesen egy napot készült tölteni, felismeri őt Farel Vilmos, az ottani lelkész, és a szobatudósnak készülő Kálvint szinte átokkal bírja maradásra és a reformáció gyakorlati segítésére. Ezt mondja neki: „Te tanulmányaiddal védekezel, de a mindenható Isten nevében mondom neked: Isten átka fog érni, ha tőlünk az Úr munkájában segítségedet megtagadod, és magadat elébb teszed, mint Krisztust.” Kálvin ezt a hívást komolyan veszi és marad, lelkészi munkát vállal a városban. Kátét ír a gyermekeknek, igét hirdet, de a városi magisztrátus, amely az egyház akkori vezetője volt, elutasítja javaslatait, kivált az egyházfegyelemre vonatkozókat. Kálvin nem engedelmeskedik a városi magisztrátus liturgiai előírásainak sem, hogy pl. ostyával osszák ki az úrvacsorát, nem ad úrvacsorát félrészeg, egész éjszaka mulatozott embereknek, és végül száműzik a városból. Este megtámadják házát, még puskalövések is dördülnek – menekülnie kell. Három évig Strassbourgban él száműzetésben, és folytatja reformátori írásait. Harmincegy éves, amikor megnősül. Feleségül vesz egy eredetileg anabaptista, de a reformációhoz megtért férfi kétgyermekes özvegyét. Egy év múlva közös gyermekük is születik, aki azonban csecsemőként meghal. Kilenc év házasság után Kálvin elveszti feleségét is, aki nagyon jó lelkű asszony és igazi segítőtársa volt.

Időközben azonban az anarchikus állapotba került Genf, amelyet a gazdagok léhasága és a szegények végtelen nyomora egyaránt jellemzett, küldöttséget meneszt utána Strassbourgba, és visszahívja a városba. Elfogadja Kálvin feltételeit az egyházfegyelem és a bibliai mértékű liturgia iránt. Genfben korlátozzák a kocsmák nyitva tartását, tiltják a prostitúciót, a szerencsejátékot, mederbe szorítják a gazdagok parttalan mulatozásait. A városi libertinusok ezért mindent megtesznek Kálvin elmozdításáért, de mesterkedéseik nem járnak sikerrel.

Kálvin folyamatosan, tehát nem kiragadott igék alapján magyarázza igehirdetéseiben a Szentírást (lectio continua), amit követői gyorsírással írnak le, ő maga lektorálja, és úgy adják ki nyomtatásban. Főiskolát is alapít, ahol teológiát és filozófiát tanítanak, mely később jogi és orvosi fakultással kiegészülve a genfi egyetemmé fejlődik. Diakónusokat állít be a gyülekezetbe, és kórházat alapít, ahol a betegeken kívül a szegényeket is gondozzák. Ha nem volt pénzük a szegényeknek a gondozásra, vagy a gyógykezelésre, az egyház átmeneti szállást és ellátást biztosított még a koldusoknak is, de tovább kellett menniük a városból, ha megpihenésük vagy gyógyulásuk után munkát nem akartak vállalni, mert Genfben tilos volt a koldulás. Kálvin tanácsolta a genfi aranyműveseknek, hogy ne templomi monstranciákat és arany díszítéseket készítsenek, hanem órákat, amik révén a szorgalmas emberek jobban beoszthatják napi munkálkodásukat. A svájci óra a mai napig világhírű.

Európa gazdasági életében fordulópont Kálvin törvényes és méltányos kamat jogosságát meghirdető bibliamagyarázata. A modern gazdasági élet indult útjára ezzel a gondolattal, ahogyan ezt Max Weber is kifejti, hiszen a pénzforgalom az ipar és a kereskedelem legfőbb feltétele, a gazdasági fejlődés elindítója. Kálvin azonban nem állt sem a pénzemberek, sem a bankok oldalára, hanem kikötötte, hogy a kölcsönadó haszna soha nem lehet nagyobb a kölcsönt felvevő hasznánál. Éppen ellenkezőleg, csak akkor tartotta jogosultnak a hitelnyújtást, ha a felvevő legalább annyit nyer rajta, mint maga a neki kölcsönzött összeg, amit úgyis vissza kell fizetnie. Ez kamatszámban nem meghatározható összeg, hanem föltételezi a kölcsönadó és kölcsönvevő őszinte, testvéri, és igazságon alapuló kapcsolatát. Fontos tudni, hogy ennek jegyében nem értett egyet a fogyasztásra, például élelemvásárlásra adott hitelek után szedett kamatokkal sem, mert az ilyen hitellel nem fog nyerni a kölcsönt felvevő ember semmit, sőt, inkább az elnyomorodásához vezet! Kizárta tehát a pénzuralmi spekulciót és a jogtalan, igazságtalan gazdagadást. Vagyis Kálvinnak lett volna véleménye mai ÁFA-törvényeinkről is.

Ugyanakkor kiállt az egyház és az állam szétválasztása mellett, amennyiben a városi magisztrátus tagjainak le kellett tenniük nyakukból a rangjukat jelentő, megkülönböztető nyakláncokat, amikor a presbitérium gyűlésén megjelentek. Egyetértett azzal az ókori tanítással, hogy nem kell eltűrni a világi felsőbbség bármilyen önkényeskedését. A középkori egyház ugyanis azt tanította, hogy a világi felsőbbség hatalma minden körülmények között Istentől való, azt mindenkor alázattal el kell fogadni. Kálvin szerint viszont a népének rosszat akaró zsarnokot nem szabad eltűrni, annak ellene kell állni és hatalmától meg kell fosztani. Talán nem véletlen, hogy később az angol és általában az európai parlamenti demokrácia egyik fontos előfutára és megteremtője, Cromwell is kálvinista volt, aki ugyanezt vallotta, és e szerint is cselekedett.

Kálvin tanításának lényege azonban nem a közéletre, hanem Isten szuverenitására vonatkozik. Innen ered az eleve elrendelésről szóló, sokszor félremagyarázott tanítása is, amely szerint – helyesen értve azt – Isten akarata mindig fontosabb a legjobb és leghelyesebb emberi döntéseknél is. Ez azonban nem fatalizmus, mert az ember szabad akarattal bír, hanem a hívő ember utólagos (!) felismerése élete legfontosabb eseményeiről, saját hitre jutásáról is: még az is Isten akarata volt…! Ezért a predestináció nem profán tanítás, ami bárkinek elmagyarázható, mint egy matematikai tétel vagy általános igazság, hanem a megtért ember utólagos, boldog felismerése saját, személyes élete útjáról. Kálvin jogászember lévén, próbálta ezt a gondolatot ellentmondás-mentes rendszerbe is foglalni, és így jutott ahhoz a félmondathoz, hogy Isten némelyeket üdvre, másokat kárhozatra teremtett. Ez a Szentírásból valóban nem igazolható. Hatalmas, latin nyelven írt életművét azonban ez a kétségtelen tévedés nem érvényteleníti.

Nem felel meg a valóságnak, amit Kálvin ellenfelei terjesztettek el, hogy ő fogatta el és végeztette ki Servét Mihályt. A keresztyénség szívét, a Szentháromság hitét kitépni kívánó spanyol orvos, műkedvelő teológus hivatalos felszólítást kapott arra, hogy hagyja abba eretnek, keresztyénellenes tanítását, vagy pedig hagyja el az országot. Ő azonban felfuvalkodott, és ezzel a felszólítással szemben azokra hallgatott, akik tudni vélték, hogy Kálvin ellenfelei többségben vannak a városi magisztrátusban, és így úgyis mellette fognak majd szavazni, Kálvin pedig megbukik. De nem így történt, és a magisztrátus halálra ítélte Servét Mihályt, amit a svájci kantonok is jóváhagytak. Kálvin hiába próbálta legalább a máglyahalált enyhíteni a kevesebb szenvedéssel járó pallos általi halálra, ez sem sikerült számára. Egy biztos, és ezt ma nyugodtan megállapíthatjuk, hogy a hitéért bárkit halálra ítélés gyakorlata még a középkor maradványa volt 1553-ban, és semmilyen elfogultsággal nem lehet felmentést adni rá, még ha Genf város magisztrátusa hozta is rá az ítéletet.  A református világszövetség nyilvános bűnvallással ismerte el ezt.

Kálvin végtelenül egyszerű, szinte önsanyargatóan aszkétikus életmódja többféle betegséghez, többek között veseelégtelenséghez vezetett, amit életrajz-írói a hiányos táplálkozásra, kevés alvásra és elégtelen folyadékfogyasztásra vezetnek vissza. Egy esztendő nagyon legyengült állapota után 1564-ben, ötvenöt éves korában halt meg. Hatalmas latin nyelvű életművet hagyott maga után, aminek lényege az Istenhez térés sürgetése, Isten dicsőségének és szuverenitásának mindenek fölötti elismerése.

Milyen mai következtetések fakadnak ebből? Elsőként a megvalósítás fontosságát kell kiemelnünk. Kálvin arra törekedett, hogy amit keresztyén igazságként felismert, azt a saját életében is, de a rábízott közösség életében is megvalósítsa. Ez volt életművének nagy többlete, és nagy valószínűséggel ezért lát a mai látogató is nagyon kevés eldobott szemetet Genf és általában a svájci városok utcáin. Ötszáz év távolából is ereje és hatása van a valóban megtisztított életrendnek. A közösség életére alkalmazott kötelező erkölcsi normák azonban mindig magukba rejtik a veszélyt, hogy némelyek csak félelemből fogják azokat követni, nem pedig belső felismeréseik alapján. Nagyon nehéz egy személyben Istenre figyelő érzékenységgel, lelki megszólíthatóságban élni, ugyanakkor pedig egy nagy, és számos különböző lelki színvonalon élő embert magába foglaló közösség életéről gyakorlati intézkedésekkel is gondoskodni. Ebből a kettősségből ered Kálvin egész életművének minden erénye, ugyanakkor minden gyengesége is.

Az Isten szuverenitását hangsúlyozó, tőlünk, emberektől megtérést követelő evangéliumi igehirdetés azonban soha nem volt olyan időszerű, mint ma, mégpedig immár világméretekben is. Ma ugyanis nem csak pénzügyi, vagy gazdasági válság van a világban, hanem erkölcsi és környezeti is, vagyis jelen életmódunkat folytatva visszafordíthatatlan folyamatokat indíthatunk el a természet világában, ami a levegő, a termőföld és az ivóvíz elfogyásához, az életet lehetetlenné tevő katasztrófához vezethet. Ma már nem csak egy önmagával szigorú genfi prédikátor mondja azt bibliai alapokon, hogy meg kellene térnie az embernek, hanem a világ tudósai beszélnek egzakt méréseik alapján egy lehetséges „No Return Point”-ról, vagyis olyan pontról, amit elérve az emberiségnek egyszerűen már nem lesz többé módja a visszafordulásra. Ma még talán van.

Istenhez térni, megfordulni addig kell, amíg az nem késő, mert könnyen eljöhet az idő, amikor erre már nem nyílik többé mód. Kálvin időszerűségét az általa képviselt erkölcsi komolyság adja, amely ötszáz év távolából is arra tanít, hogy kényelmünk és jólétünk fölött észre kell vegyük Isten világát, annak örök szeretetét és igazságát, amellyel ő nem megkisebbíteni akar bennünket, hanem törvénye és evangéliuma révén e földön a javunkat, az örökkévalóságban pedig az üdvünket akarja. Fejezzük be ezt a megemlékezést ezért egy erre vonatkozó, ezt az igazságot nagyon szépen felcsillantó bibliai igével

„Az az Isten akarata, hogy minden ember üdvözüljön és az igazság ismeretére eljusson.”   (1Tim 2,4)